Hablaty új élete 33. fejezet

Bocsánat, hogy csak most hoztam új részt, de a gépem nem működött telefonon meg nem  mindig tudtam írni így csak most készültem el vele.
Megpróbáltam egy hosszú rész írni kárpótlásul és remélem tetszeni fog.
Még egyszer bocs, hogy eddig nem hoztam új rész.




* Hibbant *

Astrid a történtek óta Syrilet nagyon megkedvelte és a szívéhez is nött a lány. Sok időt töltött vele és Klaussal. Igaz elég sok dolgot elkellet magyarázni a szőke lánynak, de szerencséjükre mindent hamar megértett. Így a lány nagyon jól érezte magát a társaságukban. Syrile-től sokat tanult a déli - szigetek felállásairól a sárkányokkal kapcsolatban.  Astrid nem tudott nyugodni egy kérdéstől amit nem nagyon mert megkérdezni a lánytól, de mégis vette a bátorságot és feltette a lánynak a kérdést amikor kettesben maradtak.
- Syrile, hogy reagáltál arra amikor megláttad Hablatyot? - kérdezte egy kicsit feszengve a lány. Most tényleg örült annak, hogy csak ketten vannak és nincs ott más.
- Mit is mondjak vagy is inkább hol is kezdjem. Nem tudom. Amikor megláttam először azt hittem, hogy Klaus az, de aztán rá kellet döbbenten, hogy nem ő az. Ugye Hablaty nagyon hasonlít Klausra, de ez ikreknél már csak ez van. Tehát amikor megláttam, hogy nem ő az egy kicsit csalódott voltam, de közelebb érve rájöttem, hogy ő is az unokatestvérem és már Klaus is mesélt róla sokat, de nem ismertem meg addig a napig sose. És akkor rá jöttem, hogy ő tényleg más, mint mi vagy bárki. Azután elmondta, hogy eljött innen, mert nem érezte magát ide valónak. És megértem öt tényleg nem ide való. Neki más feladatai vannak, mint nekünk. Neki szó szerint a világnak kell segítenie. A sárkányoknak és főleg az éjfúriáknak szükségük van rá. Ez az ő feladata. - mondta ezt el Syrile Astridnak.
A szőke lány ezen elgondolkodott egy pár pillanatra. Majd újra Syrilere nézett.
- Szerinted mennyi idő múltán jön vissza? - kérdezte egy csöpp keserűséggel a hangjában.
- Nem tudom, de akkor csak miattad fog vissza jönni, mert mindennel jobban szeret. Úgy szeret téged, mint senki más. - mondta őszintén a szőke lánynak.
- Miért mondja mindenki ezt mikor nem igaz? - hazudta még magának is Astrid
Nem akarta, hogy bárki megtudja, hogy érez a fiú iránt. Elég neki,hogy egy ember tudja Hablatyon és magán kívül. És abban a személyben feltéttel nélkül megbízik aki nem más, mint Klaus. Erre a fiúra úgy tekint, mint a bátyára és ennél több neki nem is kell. Idő közben Syrile is megszólalt.
- Astrid mindenki csak azért mondja, mert ez az igazság akármit mondasz. -mondta a lánynak.
- Tudom, de nem akarom,hogy csak miattam legyen. Több dolog van rajtam kívül is ami vissza hozhatja. - szabadkozott Astrid.
- Nem. - rázta a fejét Syrile. -Te vagy a legfontosabb neki.
- Tényleg? - kérdezte megcsillanó szemekkel a lány.
 Astrid nem tudta, hogy igazából mit is mondjon, örült annak amit mondanak neki vagy ne. Hisz jól tudta, hogy vannak nála fontosabbak is Hablatynak és nem miatta kell haza jönnie. De ha ez mégis igaz akkor ennél jobban neki még semmi se esett ennyire jól. Szerette a fiút aki távol volt tőle és tudta, hogy a fiú is szereti viszont. De valahol mélyen mégis érzi messze van az még, hogy újra találkoznak. De a lehető legjobban fogja várni azt a találkozást.
- Várni fogsz rá igaz? - kérdezte tőle Syrile.
- Igen. Muszáj hisz megígértem neki. És beszoktam tartani az ígéreteimet. - mondta Astrid a másik lánynak.
- Megértelek ezzel kapcsolatban. Én is ezt tenném, de ki tudja mikor jön vissza. Valamiben biztos vagyok és az az, hogy vissza fog jönni hozzád. - mondta biztatóan a lánynak.
- Tényleg így gondolod? - kérdezte újra a lánytól Astrid.
 - Természetesen. Hiszek a megérzéseimnek és a szememnek. Amikor nálunk volt nem tudta, hogy ott vagyok, de hallottam, hogy rólad beszél Fogatlannak. Most nincs itt, de te igen és hallom, ahogy beszélsz róla néha vagy épp csak meghallod a nevét vagy szóba kerül egy pillanatra felcsillan a szemed és ez jó dolog. - mosolygott Astridra a lány.
- Köszönöm, hogy elmondtad ezt. - szólalt meg kis idő után Astrid.
- Nem tett ki semmit ez. - mosolygott rá - ennyi jár mindenkinek. Mindenki jár az igazság.
- Ez igaz. És még egyszer köszönöm, hogy elmondtad ezt. - mondta újra Astrid.
- Tudod, jó érzés lehet valakinek, akár tudja akár nem, hogy vár rá valaki vagy várnak rá valakik. Hablaty tudja hogy vársz rá és előbb - utóbb vissza fog térni csak várnod kell rá. Talán túl sokat talán nem, de te várni fogsz rá. És ez alatt a pár napos ismertség alatt ezt becsültem meg benned. Még pedig azt, hogy amit eldöntöttél attól nem tágítasz amíg meg nem valósul. Bár én is ilyen elszánt lennék, mint te. - mosolygott Astrisra a lány.
Astrid néhány pillanatnyi döbbentség után vissza mosolygott Syrile - re.
 - Azt hiszem hiányozni fogsz, ha elmentek vissza a szigetetekre. Soha senkivel nem tudta így beszélgetni, mint veled - talány csak Klaus és egyetlen - egyszer Hablattyal - mással egyáltalán nem lehet normálisan beszélgetni. Főleg a többiekkel nem. Kőfej az egyetlen lány akivel ellehetne beszélgetni, de ő nem olyan, mint a legtöbb lány. Ő csak a fájdalom és a pusztítás érdekli. Te más vagy egy olyan barát - vagy egy lány testvér akire mindig is vágytam. - mondta halkan Astrid.
- Talán egyszer eljön az az idő mikor " testvérek " leszünk. - nevetett a lány.
- Remélem. - nevetett Astrid is már.
- Gyere menjünk. Lassan indulunk haza. Örülök, hogy megismertelek. - mondta Astridnak miközben elindultak a kikötőbe.
- Én is örülök. - válaszolta Astrid.
Leértek a kikötőbe. A Lápszirt - szigetről jött hajó indulásra készen volt. Már csak a törzsfő beszélgetett Pléhpofával és Syrile volt Astrid mellett.
- Syrile, indulunk. - szólt a lánynak az apja. - Gyere.
- Megyek. - szólt vissza a lány. Lépet előre pár lépést, majd vissza fordult és megölelte Astridot. - Hiányozni fogsz Astrid Hofferson. Vigyázz magadra és maradj meg olyannak amilyen vagy. - suttogta a lány fülébe.
- Te is nekem, megteszek minden tőlem telhetőt. Ígérem. - suttogta vissza a lánynak.
 Miután kibontakoztak az ölelésből egymásra néztek és elmosolyodtak.
- Akkor hát a mihamarabbi viszontlátásra Astrid. - mondta a lány.
- Igen. Szia és jó utat vissza. - köszönt el a lánytól.
- Köszönöm és szia. - mondta és elindult a hajó felé.
A hajó perceken belül elhagyta a kikötőt és a nyílt víz felé vette az útját. Astrid még egy ideig ott állt és gondolkodott. A sárkánya ott volt vele és várt türelmesen a gazdájára. Egy idő múlva egy másik siklósárkány landolt mellette.
- Jössz Astrid? - kérdezte tőle Klaus a sárkányról.
- Most kihagyom. - válaszolt.
- Minden rendben van? - jött az újabb kérdés.
- Igen, csak egy kis nyugalomra van szükségem meg egy kis egyedül létre. Az elmúlt napokban nem volt időm gondolkodni. Majd legközelebb én is megyek. - mondta felszállva a sárkányára.
Még mielőtt elindult volna egy ismerős hang - amit rég hallott már - ütötte meg a fülét. Klausra pillantott. Az meg ő rá.
- Szerinted ők azok? - kérdezte a lánytól.
- Eddig csak Fogatlanról tudtam, de van ez a Thyra nevű lány is akinek éjfúriája van. Így nem tudom, ha nem tudnánk már, hogy más is van akkor az mondanám ők azok, de így nem vagyok biztos benne. - mondta a lány, de mégis reménykedve nézett az égre.
 És követte a tekintettével a sárkányt. Megpróbált a sárkány farkára összpontosítani hátha meglátja a műfarkat, mint valami támaszpontot keresne. De csalódnia kellett a sárkánynak a farka épp volt.
- Nem ők azok. - sóhajtotta és a fiúra pillantott.
 - Honnan tudod? - kérdezte a fiú tőle.
- Nincsen műfarka a sárkánynak. - mondta teljesen lehangolva.
- Ezt te honnan tudod? - egy újabb kérdés.
- Láttam Fogatlan műfarkát akkor este mielőtt elmentek volna. És Syrile is és az apja is mondta, hogy egy műfarkat készített a sárkányának. És most megyek. Szia. - köszönt el.
- Szia. - köszönt a fiú.
- Menjünk kislány. - szólt a sárkányához.
Felszálltak és elindultak a medence felé. Ott a lány megtalálta a nyugalmat és tudott gondolkodni egy ideig.


* Hablaty *

A napok a jégbarlangban a sárkányokról való tanulásommal és a környék megismerésével gyorsan teltek. Az egyik percben még a Viharszellőről informálódok a másikban már a közeli szigeteket térképezem fel. A napok múlásával Felhőugró nem nagyon kedvelte még meg Fogatlan pedig az mindent megtett annak érdekébe. Esténként kedvtelenül feküdt le aludni.
  Furcsának tartottam, hogy a parázságyát vagy mit nem csinálta meg. Nem mintha jégbe meglehetett volna csinálni, de kitudja Fogatlan mire képes még.
- Fogatlan ne legyél ennyire letörve egyszer úgyis megkedvel csak ahhoz idő kell. Te se kedveltél a legelején engem, igaz? - kérdeztem tőle az egyik este. A kérdésre csak bólintott. - Na látod várj egy kicsi és majd meglátod meg fog kedvelni Felhőugró. - mondtam neki, majd óvatosan rá mosolyogtam.
 - Holnap valamivel távolabb megyünk a barlangtól felfedező útra pajti. Korán indulunk majd. Aludt ki magad nem biztos, hogy még este vissza jövünk. Jó éjt pajti. - köszöntem el tőle.

Más nap reggel - túlságosan is reggel - Fogatlan ébresztett fel. Már várta a messzebbre vivő kiruccanást, ahogy én is. Már majdnem egy hete, hogy nem jártunk messzebb, mint a hóval fedett " szigetek " és igazából a nap is hiányzik már. Másrészről meg elszeretnék nézni Hibbant fele rég jártam arra szeretném a saját szememmel látni ott a helyzetet. Nem szállok le, nem csinálok semmit annak érdekében, hogy észre vegyenek egyszerűen csak körülnézek Gothi házától is messzebbről. Részben jó lesz újra látni az otthoniakat, részben meg nem. Hisz jobban fog fájni a hiányuk, mint eddig, de most anyával szeretném bepótolni az időt. Azt a 15 évet. Bár Klausnak is elmondhatnám, hogy él és vele vagyok, de nem lehet. Azoknak fájdalmat okoznék akik meglátnának és Astridnak végkép fájdalmat okoznék. Neki nem szeretnék a legjobban.
Anya tudott róla, hogy valamivel messzebb megyek a szigettől és nem a napokban jövök vissza, de megkért rá, hogy kerüljem a bajt. Én kerülöm a bajt csak az nem kerül engemet. Bezzeg a szerencse messze elkerült eddig, de most nem most a nyomomban van már egy jó ideje és ezzel nincs semmi baj, de eddig nem volt sehol. Ahogy a nap lassan emelkedett mi is lassan elindultunk Fogatlannal, de előtte még megkellet eteti a túl méretezett gekkót. Amit végzett elindultunk.
- Gyerünk pajti. - mondtam neki. - Hibbant fele vegyük az irányt. - erre kérdőn nézett rám. - Nyugi még nem akarok haza menni , csak rá kell - még ha egy pillanatra is - néznem, hogy minden tényleg rendben van ott. Ígérem nem töltünk ott két napnál többet. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan boldogulnak nélkülünk az emberek otthon. - bólintott. - Köszönöm, akkor hát gyerünk Hibbant.
Néhány órányi repülés után felbukkantak Hibbant körvonalai és a hogy közeledtünk úgy rajzolódott ki maga a sziget.
 Úgy éreztem, hogy haza érkeztem, pedig jól tudtam, hogy nagyon sok idő kell még nekem míg véglegesen haza térek. De valahogy mégis megkönnyebbültem, hogy a közelébe vagyok az otthonomnak. Közelebb repültünk, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Semmi újat nem láttam néhány házon kívül, de azok is néhány régi tűzfogó helyére épültek. Szerencsémre senki se volt még ébren, bár a nap nem olyan rég kelt fel és ez így elég különös, hogy nincs ébren senki, de nekem addig jó. Ahogy repültem tovább a falu felett láttam néhány békésen alvó sárkány fejet innen - onnan kilógni vagy éppen halat lopó rettenetes rémeket ezen el is mosolyodtam. Fogatlan alattam hirtelen megfeszült és az egyik házat kezdte el figyelni aminek az ajtaja lassan, nyikorogva kinyílt. Csak egy pillantást vettettem a házra, de tudtam kik laknak ott. A Hofferson ház ajtaja nyitódott, de még senki nem lépett ki rajta. Kihasználva a pici időt elhúzom a csíkot az erdőbe.
- Fogatlan, be az erdőbe! - épphogy befejeztem a mondatot, de már az erdőben a fák között repültünk.
Hálát adtam Odinnak, hogy ilyen gyors sárkányom van, mint Fogatlan. Az irányt figyelve arra következtettem, hogy Fogatlan a medence felé tart. És a sejtésem be is igazolódott néhány perccel később már a medencében lévő tó előtt landoltunk.
Bár fél éve volt annak, hogy először jöttem le ide, de még mindig tisztán emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. Aznap jöttem le először ide amikor Fogatlan megetette velem a félig megemésztett halat. Akkor kezdődött el a barátságunk és az egymáshoz való kötödésünk is. Ő nem hagyja, hogy bajom essen és én se hagyom, hogy neki valami baja essen. Már nem csak a legjobb barátom, hanem egy családtagom is, akit baj esetén meg kell védenem és segítenem kell.
A távolból egy sárkány üvöltését hallottam. A legjobb ebben a helyben, hogy nem csak egy tó van benne, hanem egy kisebb erdő is. Ahova el tudtunk bújni Fogatlannal. Éppen csak beértünk a fák közé hallottam ahogy egy sárkány landol a földön a tó túl oldalán. Mázlim van megint. Fogatlannak jeleztem, hogy feküdjön le, amit meg is tett. Óvatosan és persze észrevétlenül kinéztem, hogy ki jöhetett ide. Amit megláttam ki az nagyot dobban a szívem és önkéntelenül is mosoly húzódott a számra.
 Bár háttal ült le nekem, de így is eltudtam képzelni, hogy mennyire szép és szomorú lehet. Az utóbbit a görnyedt üléséből vettem le. A fejemben százszor lejátszódott az a jelenet, hogy odarohanok hozzá és mosolyt csalók az arcára, de tudtam, hogy evvel még inkább elszomorítanám, hisz én vissza megyek anyához és szomorúbb lenne, mint eddig. És nem akartam még szomorúbbnak látni. Úgy bámultam, mintha most látnám utoljára és magamba akarom szívni a szépségét, hogy emlékezek rá míg tényleg vissza nem térek.
- Ki a fene bámul. - hallottam meg a hangját és láttam ahogy elnéz arra amerre én bujkálok és  keresi azt aki bámulja. Gyorsan a fa takarásába bújtam.
 A fák takarásától nem látott meg, de a hangját hallottam. - Takonypóc ha te bámulsz esküszöm, hogy ha meg talállak véged lesz. - kiabálta.
Az viszont megnézetem volna, hogy hogyan végezne Takonypóccal. Erre a gondolatra elmosolyodtam.
 Néhány perccel később újabb sárkány landolását hallottam és ismét óvatosan kinéztem a fa takarásából. Legnagyobb döbbenetemre az öcsém, Klaus szállt le a siklóról.
- Astrid minden rendben? Innen jó pár méterre lehetett hallani ahogy kiabálsz. Minden rendben van? - kérdezte aggódva.
Ismerem Klaus és tudom, hogy Astrid iránt úgy aggódik, mint egy báty a húga iránt. Megbízok benne.
- Szerinted. Nem olyan rég láttam egy éjfúriát aki talán Hablaty és Fogatlan is lehetett, de nem tudom. Miért pont most jelene meg, hisz van még ideje vissza jönni. A másik meg az, hogy amióta itt vagyok olyan érzésem van mintha valaki vagy valami egyfolytában bámulna. Szerinted minden rendben van? - kérdezett vissza hisztérikusan.
Nekem meg csak most esik le, hogy azért valaki láthatott reggel, még ha én nem láttam senkit. Zseni vagy Hablaty, egy zseni. Egy hülye vagyok. Ha eddig nem tudtam miért szomorú Astrid hát most már tudom. Ekkora  balfék csak én lehetek. Miért kellett nekem kitalálnom, hogy eljövök ide megnézni, hogy minden rendben van - e. Most itt ülök és hallgatom amint Astrid szomorkodik miattam. Ez is csak az én formám lehet - mármint a régi. Az az énem aki először cselekszik és csak azután gondolkodik, mint ahogy most is. Hablaty Haddock te egy igazi zseni vagy. A legrosszabb fajtából drága barátom, a legrosszabból.
- Astrid, nyugodjál már le, kérlek szépen! - kiabált Klaus, na még őt se hallottam kiabálni, de mindenek eljön a maga ideje. És annak is elfog amikor velem fog kiabálni na akkor lesz igaza.
- Mégis, hogy nyugodjak meg, mert ha az Hablaty volt elhalasztottam egy találkozást vele azzal, hogy nem mentem utána. De ha nem akkor meg nem veszítettem semmit. Legalább egy jelet kaphatnék, hogy ő volt az vagy sem. A másik meg az, hogy valaki  még mindig bámul minket. - kiabált már Astrid is.
Kellett nekem ez? - tettem fel a kérdést magamban. Erre a válasz magamtól az volt, hogy : Barátom nem, de akár akartad akár nem megkapod.
Nem kellene tovább néznem őket, de, hogy forduljak meg anélkül, hogy Klaus ne venne észre. Mivel egy folytában erre nézz. De nehéz körülmények között is megkel tanulni lopakodni, ha már valaki közelébe szeretnék lenni.
- Astrid menj haza és nyugodj le. - szólt rá parancsolóan, ahogy apa is szólt rám annyiszor. Látszik, hogy ő apja fia, én meg anya fia vagyok, de ilyen az élet elkel fogadni.
- Nem, jó nekem itt. - makacsolta meg magát Astrid.
- Menj haza. - mondta újra. - És nemleges választ nem fogadok el.
Néhány perces csend után Astrid szólalt meg.
- Rendben, de nem garantálom, hogy lefogok nyugodni. - mondta. - Gyerünk kislány. - hallottam amint elmegy a sárkányával.
Nem voltam abban biztos, hogy Klaus is elment. De néhány pillanattal később a sejtésem beigazolódott.
- Tudod Hablaty megtanulhatnál jobban rejtőzni. Ha nem én vettelek volna észre nagyobb bajba lennél. - mondta egészen közelről.
- Tudom én azt. Nem kell mondanod. - léptem ki szorongva a fák közül.
 Jó volt ennyi idő elteltével látni csak nem ilyen körülmények között. Ahogy kiléptem a fák közül Fogatlan is követett. Amint meglátta Klaus morogni kezdett, de észre vette a hasonlóságot és elcsodálkozott rajta.
 Ezek után kérdőn nézett rám, majd Klausra.
- Majd elmondnom pajti, nyugi. - szóltam neki.
Ahogy meghallotta tőlem a pajti szót megnyugodott és leült mögém és érdeklődve figyelte Klaust.
 - Szóval ő lenne az a legendás éjfúria aki miatt elmentél? - nézett Fogatlanra. - Ha jól tudom Fogatlan a neve, igaz? - kérdezte.
Bólintottam. Hátra fordultam és Fogatlanhoz intéztem a szavaim.
- Hallod pajti, már megint legendásnak neveztek. - mondtam neki.
Megint utánozni kezdett vagy már megint nem tetszik neki, hogy legendásnak lett nevezve és így mutatja ki nem tetszését.
 - Már megint mi a baj? Engem utánozol? - itt megrázta a fejét. - Vagy az, hogy megint legendásnak hívtak? - erre meg bólintott. - Hát jó, mert nekem se tetszik.
Vissza fordultam Klaushoz aki furcsán nézett ránk.
 - Most mi van? - kérdeztem.
- Nekem az az érzésem, hogy túl sokat voltál egyedül, ha egy sárkányhoz beszélsz. - mondta.
- Mért te nem szoktál beszélni a sárkányodhoz? - kérdeztem.
- Nem. -  jött a tömör válasz.
- Azért nézel engem hülyének, mert a sárkányomhoz beszélek. Bár választ nem add, de megért és amit a tudtomra akar adni azt eléri valahogy. És az utóbbi időben nem is voltunk annyira egyedül. Igaz pajti? - kérdeztem tőle. Erre csak bólintott.
- Még több sárkánnyal voltál, hát ez nagyszerű. - mondta.
- Kösz, de szarkazmus nem kell. És többségben sárkányok vannak, de van ott egy ember is akivel elég jól kijövök. - mondtam.
Ha elmondanám, hogy az anyánk az, tutira velem akarna jönni, de az nem lenne jó. Még nem.
- Mért nem jössz haza? Mármint véglegesen? - kérdezte.
- Mert még nem jött el az ideje annak, de egyszer elfog jönni. És addig is megkérnélek arra, hogy ne hagyd, hogy Astrid miattam szenvedjen. És azt se tudja meg, hogy itt voltam. - kértem meg.
- Megpróbálom. Vissza mész ahhoz akit nem is ismersz vagy csak alig? - kérdezte.
- Igen. De igazából jobban ismerem, mint bárki, de csak egy hete ismer, ha nem kevesebb. - mondtam.
- Még is ki az? - kérdezte.
- Egy fontos személy aki hiányzott az életünkből, de egy nap megtudod. - mondtam immáron Fogatlanon ülve.
- Te most szórakozol velem? - kérdezte az öcsém.
- Nem... Talán egy kicsit, de ha eljön az ideje megtudod ki az. - mondtam. - Induljunk, pajti. - paskoltam meg Fogatlan fejét.
- Nem félsz, hogy valaki észre vesz majd? - kérdezte Klaus.
- Nem igazán Fogatlan se perc alatt lehagy bárkit és a felhők között egy sárkány se tud úgy navigálni, mint egy éjfúria. Ha valaki követne a felhők miatt nem tudna megtalálni. -  mondtam tárgyilagosan.
- Vigyázz magadra. - szólt oda nekünk.
- Mikor nem vigyázok magamra? - kérdeztem. Erre felhúzta a szemöldökét. - Jó inkább ne válaszolj. És jobban tennéd, ha őt kéred meg arra, hogy vigyázzon rám. - mutattam Fogatlanra. - Habár anélkül is tudja mit kell tennie. Olyan, mint egy másik testvér. - mondtam. - Most már menünk kell. Mihamarabbi viszontlátásra Klaus. - köszöntem el az öcsémtől.
- Remélem hamar lesz az. Szia. - köszönt el.
- Menjünk, pajti. - szóltam Fogatlanhoz.
A tó felé indult Fogatlan és a vízben végig húzta a szárnyát, mint az első repülésünkkor.

         Még egyszer utoljára hátra néztem a magasból a fivéremre, mielőtt még a felhők közé repültünk volna és elindultunk volna másfelé.