Sajnálom, hogy csak most jelentkezek, de tanulás volt a dolog hátterre.
Valamint azt is sajnálom, hogy így fejezem be a blogot.
de egyszerűen nem tudom, hogy folytatni, viszont föggőben nem akartam hagyni.
Szóval....
Köszönöm a rendszeres olvasóimnak, hogy eddig kitartottak mellettem és a blog mellett.
Mit ne mondjak azért 100 fejezet elég sok. Nekem legalább is az.
Sose gondoltam olna, hogy mikor a ősrégi asztaligépemen elkezdtem írni (rengeteg helyesírási hibával😂😂), hogy valaha sikeres lesz és valaki várni fogja a folytatást időről időre.
Szerettem ezt írni, de sajnos már se időm, se ihetem nincs hozzá.
Mindig is örültem a visszajelzéseknek és ez alatt is fogok.
Köszönöm a közel 4 évnyi támogatást azzal, hogy olvastátok.
Remélem az utolsó, a legutolsó fejezet tetszeni fog még nektek ehhez a sztorihoz.
Emlékszek még arra, amikor gyerekkoromban a sárkányokkal harcoltunk, amikor öltük őket, amikor még az ellenségink voltak. Amikor még nem ismertük őket.
Emlékszek azokra az időkre, amikor még mondhatni gyerekként boldog voltam, amikor olyanok vettek körbe, akik szerettek, aztán egyszer az is elmúlt. Egy pillanat alatt, azóta persze sok dolog változott. Nagyon sok dolog.
Miután minden rossz irányba változott az életemben megváltoztam. Újra ott akartam lenni, ahol régen. Újra barátokat akartam. Mindent újra akartam, amit elvesztettem, de nem kaptam meg, mert olyan voltam, amilyen, de ennek meg volt az oka. Vágyam arra, hogy szeressenek úgy, ahogy vagyok, de csak a probléma volt velem. De valakitől még is megkaptam azt a szeretetet, amire nagyon rég vágytam.
Bár itt lennél, Pajti. Hiányzol.
Emlékszek arra az elsöprő örömre, amikor lelőttem őt. Arra cseppnyi boldogságra, hogy újra meg fognak becsülni. Újra lesznek barátaim és végre apám is büszke lesz rám. De nem így lett.
Amikor megláttam ott, furcsa érzés fogott el. Nem akartam megölni, ahogy terveztem. Segíteni akartam neki és segítettem is. Elengedtem. Elengedtem, hogy tovább pusztítson. Vagyis akkor én még azt hittem azt csinálják. Ő és a fajtája.
Emlékszem, ahogy rám nézett mikor elengedtem. Rémült volt és nem tudta miért csinálom azt, amit. Én is ugyan úgy voltam a dologgal. Mi a fenét csinálok? A mai napig nem bánom, hogy életben hagytam. Abban a pillanatban nem csak félelmet láttam a szemében, hanem értelmet és megértést. Valamint olyan csillogást, amit emberében soha. Abban a pillanatban összekapcsolódtunk. Onnantól tudtam, a szívem és az eszem legmélyén, hogy ők nem olyanok, mint amilyennek hisszük őket.
Emlékszem, ahogy barátok lettünk, ahogy bízni kezdtük a másikban. Minden egy félig emésztett hallal kezdődött. Egy hallal, ami egy életre szólt kettőnk között. Egy hal, ami örök köteléket hozott létre kettőnk között és tudtam, hogy az a kötélék sose fog elszakadni. Tudtam, hogy lesznek hullám völgyek, de elszakadni sose fog. De akkor még nem tudtam. Akkor még nem tudtam, hogy mi miért is vagyunk ugyan olyanok.
Kirekesztettek, mások, megérthetetlenek.
Egymást mégis megértettük.
Ellenségből barátok, barátokból társak, társakból család lettünk. Ez mindig is így lesz.
Emlékszek arra a pillanatra, amikor az épp eszem helyett a szívemre hallgattam és a sorsom helyett, a pozícióm helyett ŐT választottam. A barátomat. Azt a „személyt” akiről tudtam, hogy sose hagyna cserben, akiben a legjobban bíztam, aki szeretett és elfogadott. Mert tudom, hogy ő pontosan ugyan így érzett felém.
Akkor bizonyítottam neki a legjobban, mikor a szerelmemtől védtem meg. Őt választottam és nem azt akihez a szívem húzott a legjobban. Ő volt az aki megértett és védett évekig.
Vele fedeztem fel a világot. Vele váltam jobb emberré.
Olyan ember lettem, akire ő is büszke és én is.
Sose bánnom meg, hogy a barátja lettem, hisz megváltozott minden azóta. Túl sok minden változott.
Ha ő nincs akkor én se lennék az, aki.
Pedig egyszer hátat fordítottam neki és elkergettem, de a bánat és a gyász rossz dolgokra képes. Olyan dologért bántottam, amiről nem is ő tehetett. A legjobb barátomat hagytam cserben, de sose bocsájtottam volna meg magamnak, hogy ha elveszítem a hülyeségem miatt.
Ő mindent feláldozott volna értem, ahogy én is. Az életét áldozta volna értem és sokszor megtette az évek alatt.
Ő mindig mellettem volt, még akkor is mikor az örömök, a fájdalmak és minden egyéb ért. Ott volt mellettem és támogatott.
Emlékszek a csatákra, a harcokra, amiket együtt vívtunk. Az újabb és újabb kalandokra. Mégis az volt a legnehezebb, hogy megfeleljek azoknak, akiknek kell. Mellette más volt. Ő olyannak elfogadott, amilyen voltam.
Nagyon hiányzik, de muszáj voltam elengedni.
Ő a sárkányom volt, a barátom, a társam, de el kellett engednem. Ha azt akartam, hogy boldog legyen el kellett engednem. Neki is fájt és nekem is, de mindketten tudtuk, hogy ez szükséges. Neki is meg voltak a feladatai és nekem is.
A kalandozásokat a kötelesség váltotta fel. A sziget újjá építése. Az otthonunk helyre hozása. Amit az életembe, az új életemben és feladat körömben fontosabb volt, mint bármi.
Én voltam a törzsfő.
Hatalmas veszteségek után az lettem, amitől mindig is tartottam, de megküzdöttem vele. Féltem, hogy nem leszek olyan törzsfő, akire a szigetnek szüksége van. De velük minden sikerült.
Astrid és Fogatlan.
Ők voltak az én tökéletes támaszaim. Mindig is ők lesznek.
Emlékszem mikor Fogatlan kétszer is alfa lett miattam. Emlékszek mindenre, amin mi ketten keresztül mentünk.
Minden barátunkra és ellenségünkre emlékszek.
Emlékszek a búcsú keserves ízére a számban. A kész önműködő farokra. A bánatra a szemében, de az örömére is. Fájt neki, hogy annyi-annyi együtt töltött idő után elengedem. De örült annak, hogy végre újra szabad lesz és végre a fajtájával, az éjfúriákkal lehet. Azzal a kevéssel.
Szívszorító volt a búcsú tőle, de nem csak nekem. Mindenkinek. Nem beszélve arról, hogy amikor ő elment minden sárkány elment. Követték az alfájukat. Fájdalmas évek voltak Hibbanton akkoriban, de visszaszoktunk a régi időkhöz és erős nép lettünk. Soha többé nem háborúztunk a sárkányokkal. Sőt ha kellett jöttek, Fogatlan jött és segített.
Emlékszek, hogy minden évben eljött hozzánk. Meglátogatott minket. Engem, Astridot és a gyerekeinket. Vigyázott ránk és óvott minket. Mindenki meg tudta, hogy az éjfúriák nem az ellenségeink, hanem a barátaink. Csak nem mindegy kiben bíznak meg.
Az utolsó emlékem Fogatlanról, hogy az ágyam mellett ül és aggódva nézz rám. Az utolsó és végső búcsúnk. Az utolsó találkozás. Az utolsó viszont látás. Vagyis az életben.
Tudom, hogy a Vallhalában találkozni fogunk.
Végre újra a családom körében vagyok. Helyett foglaltam apám jobbján, ami őt büszkeséggel töltötte el. Ott volt az öcsém és az anyám is. Azok aki számítottak az életem első szakaszában.
Már csak ők hiányoznak.
Astrid és Fogatlan.
Hablaty Haddock vagyok.
Voltam és leszek.
Egy erős törzs főnöke.
A sárkányok szelídítője.
Odin örököse.
És Fogatlan, az éjfúria legjobb barátja
