Hablaty új élete 30. fejezet

* Hablaty *

A döbbentségtől megszólalni se tudtam. Mégis, hogy lehet ő az... az anyám, hisz meghalt mikor még csecsemő voltam. De tudja ki vagyok akkor mégis csak... igaz lehet ez az egész. Az egy másodpercnyi döbbenet után egy meglepett sóhaj hagyta el a szám. " Anyám " lepisszegett és egy pillanatra elgondolkodott, majd megszólalt.
- Gyere.
És elkezdet a barlangban valamerre futni. Én jobb híján követem. Erről a dologról kiakartam deríteni a lehető legtöbb dolgot. Fogatlan is felébred abból mit csináltak vele és követett. Követtem anyámat egyre beljebb a barlangban és csak sietettet. Én meg utána kiáltoztam.
- Állj meg! Gyere vissza! Nem lehet ilyet mondani valakinek, majd elrohanni!
- Gyere. Erre. Gyere.
- Tényleg te vagy az anyám. De hát ez... Akkor... Te nem döbbennél le, ha valaki ilyet mondana neked és elfutna.
- Gyere. Siess.
Nekem ez a tempó túl gyors volt, de semmi.... semmi válasz, se semmi. Csak a rohanás.
- Válaszokat várok. Hol voltál eddig? - közben Fogatlan felsegített egy sziklán ahol nem tudtam felmenni. Legalábbis egyedül és most nem.
 - Mit csináltál? Otthon mind úgy tudtuk, hogy meghaltál. Apa azt mondta, hogy a sár... - de nem tudtam be fejezni a mondatott.
Kiértem a sötét barlangból és egy teljesen más világba kerültem. Az egész hely tele volt sárkányokkal. Számomra ismert és ismeretlen fajokkal. Még életemben nem jártam ilyen helyen. Mintha a sárkányoknak ez a hely a külön világuk lenne. Több száz sárkány volt itt és békében éltek együtt. És maga a hely is más volt, mint egy átlagos túl méretezett barlang. Olyan különleges volt az egész, olyan természet feletti. Ez a hely olyan volt mintha mindig is csak a sárkányoké lett volna. Senki se járt volna még itt.
Csodálkozva néztem körbe, egyszerűen hihetetlen volt.
 Egy álombeli hely, de valahogy mégis olyan valóságos. Igazából csak azon csodálkoztam, hogy nem hallom, ahogy az állam a füvet súrolja. A szemem sarkából Fogatlanra pillantottam. Ő se nagyon értet semmit, de velem maradt, mint mindig. Ott volt a sarkamban és vigyázott rám. Ekkor tűnt fel, hogy az anyám nincs sehol. Fogatlan oldalra és felpillantott én meg követtem.
Felnéztem a barlang falára. Ott megláttam anyám és a sárkányát... talán. Most annyira meglepődtem, hogy majd nem hanyatt estem. Ha a mai nap még valami meglepetés ér össze esek, mint amikor Fogatlan legelőször rám üvöltött miután elengedtem. A mai napra ez túl sok volt. Felnéztem anyámra és a sárkányára.
 Még életemben nem láttam olyan sárkányt, mint amilyen az volt. Olyan érzésem volt amikor rám nézett és valami fura hangot adott ki, hogy nem kedvel, de nem tudtam, hogy miért. Anyámra néztem újra és megszólaltam.
- Itt rejtőztél 15 éven keresztül? - kérdeztem, ő erre csak bólintott.
Közben éreztem, hogy mögöttem sárkányok jelennek meg.
- Sárkányokat mentesz. - erre is csak bólintott. - Nem hiszem el. - egy pillanatra elgondolkodtam.
Elég messze jártam innen még az alatt az egy másodperc alatt is. Most gondoltam bele, hogy az a dolog ami magához húzott abba maradt. A szabadság érzetem ide húzott az anyámhoz.
- Mérges vagy rám?
- Mi? Nem, illetve nem tudom. Hát ezt egy kicsit nehéz felfogni, hogy őszinte legyek. Nem minden nap tudja meg az ember, hogy az anyja egy elvadult, dilis, mániákus sárkánymentő. - dadogtam.
- Ez legalább nem unalmas munka. Nem?
- Hát ezzel nem tudok vitatkozni. Érdekesének lehet nevezni, de... nem is tudom.
- Tetszik neked itt?
- Nem is találok szavakat.
Fogatlan siránkozását hallottam meg. Oda néztem és az én drága sárkányomat egy rakás ismeretlen sárkány vette körbe. Nagyon meg volt szeppenve, nem tudod mit csinálni. Mikor már az összes sárkány szagolgatta nem bírta tovább rájuk mordult és azok elmentek. Anyám ezen meg csak nevetett. Anya rám nézett és megszólalt.
- Szabad? - kérdezte Fogatlanra pillantva.
Nem tudtam mit mondja így csak a vállamat vontam meg. Anyám lerakta a botját és Fogatlanhoz kezdet el beszélni. 15 év alatt mindent megtanult a sárkányokról és arról is, hogy hogyan közeledjen hozzájuk. Fogatlan rögtön a közelébe engedte.
- Ó te gyönyörűség. - szólt anyám Fogatlanhoz, aki ráadásul még dörgölőzik is.
 Egyszerűen imádom az én drága sárkányomat. Esküsöm anyámmal előbb megtalálta az összhangot, mint velem. De nem baj ő akkor is az én legjobb barátom lesz. Anyám meg csak hitetlenkedett Fogatlanon.
- Ez hihetetlen. - kacarászott Fogatlannal. - Lehet, hogy ő is az utolsó példányok egyike. Igaz egyet se láttam még, de hallottam róla. - Fogatlan forgolódott és végül anya ölében kötött ki.
 - És nézd! Egy idős veled ezért jöttök ki olyan jól. - mondta.
Ebből szinte fel se fogtam semmit.
- Hű... - nyögtem ki végül.
Ez honnan tudta megállapítani az nem tudom, de az egész lenyűgöző. Anya szórakozott Fogatlannal és a fogai - amik eddig nem voltak visszahúzva - most behúzódtak.
 Na ezen lepődőt meg anya a legjobban. Meglepettségében felkiáltott egy csöppet. És vizsgálni kezdte Fogatlant, vagyis a száját, de akkor is édes volt az egész szitu.
- Visszahúzhatóak a fogai.
 Fogatlan kinyújtotta a nyelvét és anya az simogatta.
- Hogy sikerült...
- Az erdőben találtam rá megsérülve. Eltalálta... öt... egy... lövés. - mutogattam közbe, de nem mintha látott volna valamit.
Még most is Fogatlannal foglalkozott.

 

Egy pillanattal később anya felállt - megkel szoknom, hogy újra van anyám, de ez nem lesz nehéz - rám nézett és a mellettünk levő sárkányokhoz ment és mondogatott valamit.

- Ennek a zablaagyarnak levágta a lábát Drago Verdung vaskelepcéje. Az esőszelőnek borotva háló vágta el a szárnyát. - mondta miközben a sárkányhoz ment, így helyet cseréltünk. Ő meg. Szerencsétlen nyögdőcöt sorsára hagyták miután megvakította egy ágcsapda. - taglalta miközben hozzá bújt a sárkány. 

Nem tudtam elhinni, hogy valaki képes ilyet tenni egy sárkánnyal. Régen mi is ezt csináltuk Hibbanton, de annak a korszaknak már vége. Örökre. A hallottak után eltudtam képzelni mit élhetek át a sárkányok. 

- És vele mi történt? Drago Verdung vagy a csapdászai műve ez? -kérdezte a műfarkat megemelve.

Na erre találj jó mondani valót Hablaty.

- Ó... hát ez... ízé... hát... bármennyire is különös, de... én voltam az aki rá lőtt. - mondtam miközben odabúj hozzám Fogatlan és simogatni kezdtem.

 És tovább magyarázok.

- De ezt még lerendezzük, Fogatlan nem hagyja annyiban, de meg is értem. Ha nem lőttem volna le nem vettem volna el a szabadságát, de akkor most nem lenne a barátom. Egyszer kiegyenlít és akkor kvittek leszünk. Igaz, pajti? - mondtam miközben játszottam barátommal.

 - De, ha ez az egész nem történt volna meg Fogatlan nem lenne a legjobb barátom. - erre a kijelentésre Fogatlan szája -szó szerint - a füléig ért.

 - Jól hallottad pajti. A legjobb vagy. - erre még boldogabb lett. Még a szeme is jobban kikerekedett és egyre csak mosolygott vagy mit csinált, de nagyon jó pofa volt.

 

- Fogatlannál jobb barátom még nem volt. Sehol sem. De szerencsének érzem magam, hogy találkoztam vele, mert az egész életem megváltoztatta. - magyaráztam anyának. 

Fogatlan felültetett a hátára mire én vakargatni kezdtem az állát - amit most nem eset össze, mint legelőször. Az a két szó neki nagyon sokat jelenthet, akár csak nekem. Igaz az, hogy nála jobb barátom nem volt... SOHA. De most itt van és vigyázzunk egymásra. 

- És apád mit szólt az éjfúria barátodhoz? És persze a testvéred?

Úgy tudtam, hogy ez a kérdés lesz a következő.

- Hát....

* Hibbant *

A vacsorát követő napon nagy szerencsével aláírta a szerződés minden ellen mondás nélkül az ádázok vezére. Még dél előtt az utolsó ádáz hajó is eltűnt Hibbant környékéről. Amint eltűntek a hajók Astridék elindultak a sárkányaikért. Astrid ahogy meglátta a sárkányát odafutott hozzá és átölelte.
- Viharbogár! - kiáltotta boldogan.
A sárkány is éppen annyira örült a gazdájának, mint ő neki.
 Örömmel bújt gazdája ölelésébe. A lány meg se várva barátait sárkánya nyergébe ugrott és elrepült.
- Gyerünk kislány!
 Astrid Viharbogárral a medence fele vette az irányt. Ott mindig maga mellett érzi Hablatyot. Csak is ezért keresi fel azt a helyet. Meg még talán azért is, mert ezen a helyen békére lel a világban amiben élni - e kell. a medencében érzi a fiú lélek jelenségét és az megnyugtatja. Amióta a láncot megkapta valamivel boldogabb, de sosem eléggé. Mindig vele van az a tudat, hogy talán soha többé nem látja az akit szeret. Ha ebbe belegondol mindig elszomorodik és csak sok idő elteltével képes újra akár egy kicsit is mosolyogni. De a szíve mélyéről szóló kis hang mindig egy dolgot mondogat neki, még pedig az, hogy: ~ Ha szeretsz valakit engedd szabadon, de egy idő múlva vissza tér hozzád és már sose fog elhagyni. 
Astrid tudta, hogy ennek a hangnak igaza van, de félt attól, hogy talán nem valósulhat meg az utolsó két rész. De tudta, hogy nagyon is bíznia kell ebben a dologban. A medencében leszálltak és a fák takarásában ült le, hogy még véletlenül se találjanak rá. Most egyedül akart lenni. De érezte, hogy ez nem fog sokáig tartani.
A nap már elkezdett lenyugodni amikor szárnyak csapkodása és egy nehéz test érkezése zavarta meg Astrid elmélkedését. Előbújt a " rejtekhelyéről " és megnézte kiérkezhetett oda. Meglepetten látta, hogy Klaus az.
- Klaus, hogy kerülsz ide?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. - vonta fel a szemöldökét a fiú. - Nos?
- Ezen a helyen jól lehet gondolkodni. - próbált meg hazudni a lány, de nem sok sikerrel győzte meg a fiút.
- Biztosan? De azt ugye tudod, hogy jobban ismerlek, mint bárki és nekem nem tudsz hazudni. - mondta a fiú még mindig felvont szemöldökkel. - Nekem elmondhatod mi bánt. - tette még hozzá és bátorítóan a lányra mosolygott.
 - Legyen. Te mindennél jobban ismersz, de most nem hazudtam, de nem is mondtam el a teljes igazságot. Mert van amit még én se tudok teljesen biztosan és ezen a helyen... Ezen a helyen tudok gondolkozni rajta és nem kell aggódnom semmi miatt. Itt senki sem zavarhat meg - legalábbis eddig azt hittem. Te miért vagy itt?
- Ugyan azért, mint te. Gondolkodni. Sokszor jöttem erre, de mindig láttalak és nem jöttem le megzavarni téged. Ma viszont nem láttalak itt és úgy döntöttem lejövök ide gondolkodni csak megjelentél és most itt vagyunk ketten.
- Igen.
Ezek után jó néhány perces csönd következett.  A percek alatt mindketten a saját gondolataikba merültek és nem vették észre, hogy időközben rájuk esteledett. A kínos csendet - ami kialakult időközben - Klaus törte meg.
- Min gondolkoztál egész nap itt? - kérdezte meg hirtelen a lányról.
- Arról amik történtek mostanság.
- Vagyis Hablatyról. - állapította meg.
- Igen... vagyis nem. - vágta rá Astrid.
 - Figyelj Astrid, Hablatyot mindenkinél jobban ismerem és amit most mondani fogok nem lenne szabad, mivel megesketett rá, de most muszáj. Ő szeret téged és nem akarná, hogy ilyen legyél minden nap. - mondta miközben elfordult a lánytól.
- Tudom, de ez nem olyan egyszerű, mint azt mindenki hiszi.
Erre a kifejezésre a fiú nagyon gyorsan a lányra kapta a tekintetét.
 - Tudod? Honnan és mióta?
- Hát őőőőő.... Mielőtt elment volna vele voltam, akkor tudtam meg mit érez irántam és akkor tudatosodott bennem is meg az, hogy nem közömbös számomra.
- Ezt most komolyan mondtad?
- A lehető legkomolyabban. Azt hiszem mindig is éreztem iránta valamit csak nem akartam még magamnak se bevallani, de most talán már késő is lehet.
- Már miért lenne késő, Astrid?
- Csak. - szomorodott el a lány.
- Az a bajod, hogy elment és talán már nem jön haza? - kérdezte a fiú.
- Igen.
- Na most figyelj ide mindnél jobban. - szólt, majd egy pillanatra elgondolkozott, hogy össze szedje a gondolatait.
 - Hablaty vissza fog jönni, de nem miattam, nem is apánk miatt, hanem csakis MIATTAD. Te mindig is fontos voltál neki. Bár távolról, de mindig figyelt és talán elég furcsa ezt hallani, de a maga módját vigyázott is rád. Kölöncnek tartották, de nem adta fel sosem és ezért becsülni kell öt. Nem az ő hibája, hogy nem egy átlagos vikingnek született és, hogy nem ide tartozott, de ezek után talán meg találja a helyét... Talán valaki olyan mellett akit meg érdemmel.
- Most rám utaltál igaz?
- Talán igen... talán nem.
Néhány percnyi kínos csend következett amit most Astrid tört meg.
- Senkinek sem mondod el, hogy miről beszéltünk most ugye?!
- Dehogy. Olyannak ismersz engem.
- Nem. - mondta a lány miközben a medálját szorongatva elmosolyodott.
 - Tetszik a láncod. Kitől kaptad?
- Hablatytól a szülinapomra.
- A szülinapodra?
- Igen, de ha érdekel azóta nem hallottam róla. Olyan, mintha elnyelte volna öt a föld, de ezzel - mutatta fel a medált - érzem, hogy nincs olyan távol innen, csak nem akar MÉG  vissza jönni. Kell neki egy kis idő.
- Igen és megértem. Nehéz lehetett neki egyedül itt. Apa nem törődött vele, már az elején lemondott róla amikor rájött, hogy más lesz, mint mi. Barátai nem voltak. És a falu... hát igen. És nem utolsó sorban anyánkat sose ismertük így neki nehezebb volt felnőni, mint bárkinek.
- De miért? Neked nem volt az?
- Anya hiánya nélkül igen, de apa velem törődött többet. Barátaim voltak és a falu se szégyenként tekintett rám engem megbecsültek, de öt nem. De most mi mindent tett.
- Például?
- Komolyan Astrid soroljam fel?
- Igen. Hallani szeretnék valamit amit nem csak én gondolok úgy.
- Rendben. Először is ő békítette ki Hibbantot a sárkányokkal. Másodszor ért a sárkányokhoz. És harmadszor volt bátorsága kiállni egy barátért. Sokan nem tették volna meg azt amit ő tett. A faluban nem merik beismerni ezt sokan, de a gyűléseken hallom miket mondanak és már sajnálják, hogy úgy bántak vele. És ha valaki csak egy rossz szót mer mondani rá lehordják a többiek. Olyan sok év után ilyenek után állnak ki mellette, de nem így... vagyis nem ilyen körülmények között kellene, de ez már nem számít.
- Tudod, Klaus annak ellenére, hogy ennyire fiatal vagy nagyon bölcsen tudsz beszélni. Bölcsebben, mint bármelyik ember akit ismerek. - borult a fiú nyakába.
 - És köszönöm azt, hogy mind ezt elmondtad nekem. Így tudom, hogy nem csak én vagyok ezzel így hanem te is.
- Nincs mit és én is köszönöm neked ezeket. Egy dologra kérnélek. - bontakozott ki a fiú az ölelésből.
- Mire? - kérdezte türelmetlenül a lány.
- Csak annyit, hogy ha Hablaty vissza jön tedd boldoggá, legyél neki, legyen valakije akiért küzdhet minden nap.
- Erre nem kellett volna kérned magamtól is megtette volna.
- Tudom, de muszáj volt megkérnélek rá.
- Megfogom tenni ne félj.
- Köszönöm még egyszer.