Hablaty új élete 32. fejezet

* Hablaty *

Vettem egy mély levegőt és belekezdtem.
- Hallottál már arról, hogy valaki Odin leszármazottja legyen? Vagy Odin örököse? - kérdeztem egy kissé feszülten.
- Nem. Miért? - kérdezett vissza anya.
- Hát... - vakartam meg a tarkóm. - Én... Odin ö..örököse vagyok. - nyögtem ki nehézkesen.
Néhány percig néma csend volt. Nem tudtam mit mondjak ezek után inkább megvárom, hogy anya kérdezzen tőlem. A mélázásból anya rántott ki.
- És ez mit is jelent pontosan? - kérdezte.
- Valami olyasmit mondtak nekem, hogy csak Odin leszármazottjai képesek éjfúriát szelídíteni. - mondtam és csak most gondoltam bele, hogy még hányszor fogom újra és újra elmesélni ezt, akárkinek.
Anyára néztem aki a lehető - vagyis amit eddigi életemben láttam - legkomolyabb arcot vágta. Az arcomat fürkészte és várta a folytatást. Egy csöppet meg is ijesztett vele.
 Nem tudtam, hogy hogyan folytassam ezt az egészet ezért inkább a gondolataimba merültem és össze szedtem azokat. Nem tudom mennyi idő telhetett el néma csöndben, de ismét anya rángatott vissza a valóságba.
- És ennek az egésznek mi a lényege? - szegezte nekem a kérdést.
Tényleg ennek az egésznek mi a lényege. Erre nem is tértünk ki akkor.
- Hát... igazából magam se tudom. Az a személy aki ezt elmondta nekem nem nagyon tért ki a részletekre, mert sietett valahova, de azért néhány fontos dolgot elmondott.  - mondtam el az igazságot.
- Mint például? - kérdezte.
- Inkább elmondom azt amit nekem is mondtak és a legelejéről kezdem, rendben? - kérdeztem.
- Igen.
Mély levegőt vettem és belekezdetem.
- Talán 2 - 3 hete lehettem már távol Hibbanttól. Elég messze voltunk már a szigettől és csak bandukoltunk össze - vissza a szigetek között. Egy teljesen lakatlan szigetre érkeztünk ahol senki se volt - még sárkányok se. Találtunk egy barlangot ahol meghúztuk magunkat estére és reggelre meg elleptek a sárkányok - részben olyanok amilyeneket még életemben nem láttam - aztán megjelent egy lány és mesélt egy olyan személyről aki arra képes, mint én. Ő is képes éjfúriákat szelídíteni és ebből én azt tudom lekövetkeztetni, hogy ő is Odin leszármazottja, mint én. Aztán ő is meg mi tovább álltunk arról a szigetről. Néhány nap elteltével találkoztam a másik lánnyal aki Odin leszármazottja és elmondta ezt az egész hajcihőt. - álltam meg egy pillanatra. - Ez az egész annyit jelent, hogy Odin leszármazottjai képesek egyedül CSAK éjfúriát szelídíteni. De persze a többi sárkányfajhoz is ért és végül a világ legjobb kardforgatójának kell lennie. Habár ez a kardforgatós dolog nem tudom nálam hogy fog össze jönni, de majd megoldódik valahogyan. - mondtam.
- Ezt, hogy érted? - kérdezte anya meglepetten.
- Hogy lehetnék jó kardforgató, ha még egy kardot se bírok el. Otthon is szenvedtem egy sort mire egy karddal vagy bármivel eljutottam az élezőhöz a műhelyben. Vagy egy könnyebb kardot kellene készíteni vagy nekem kellene terveznem egyet magamnak. De ez még egy ici - picit messze van. - magyaráztam.
- Ezt már értem, de azt nem, hogy miért csak Odin leszármazottja képes éjfúriát szelídíteni. - mondta anya.
- Ez egyszerű. Annyi az egész nyitja, hogy Odin teremte az éjfúriákat és így jó, hogy csak azok tudják megszelídíteni az éjfúriákat akinek egy csepp köze van Odinhoz. Így, hogy Odin megteremtette az első éjfúriákat ők lettek az elkövetkezendő sárkányfajok vezérei. Tehát az alfa sárkányfaj. Az igazi és az eredeti alfa faj. Így már érthető miért mondtam korábban azt amit mondtam. - mondtam ki.
- Az eredeti alfa faj az éjfúria volt. - emelte rám lassan a tekintetét anya.
 - Igen. - mondtam már reflex szerűen ki.
- Egy valamit nem értek most már miért nem ők azok? - jött a legjobb kérdés.
- Azért mert 2 évszázaddal később elszöktek és Odin olyan sorsot adott nekik ahol az emberek rettegnek tőlük és ezért ölik őket. Menekülniük kellet és közben megcsappant a létszámuk. Ezért található csak néhány darab szerte szét a világban. - fejeztem be.
- Ezért lettek megpecsételve az éjfúriák  " a villám és a halál istentelen ivadéka " címmel? - kérdezte.
- Igen. - vágtam rá. - És míg menekültek " megszületett " a többi sárkány faj és a legelső újonnan " megszületett " lett az alfa faj. Jelen esetbe a Gnúvad.
- Most már értem ezt az egészet. És biztos vagyok benne, hogy éhes vagy.
- Most, hogy mondod, tudnék enni.
- Helyes akkor gyere. Etetési idő van.
Elindultunk ki a barlangból és még mielőtt kiérhetünk volna gyalog sárkányra szálltunk. Mivel nem tudtam merre vagyok csak anyát követtem. Már egy ideje repültünk és egyre távolabb kerültünk a fészektől. Kis idő elteltével hangokat hallottam magam mögül ezért hátra néztem. A barlangból minden sárkány ott volt, de nem értettem miért. Vissza néztem anyára aki immáron megállt.
- Nem arról volt szó, hogy eszünk? - szegeztem neki a kérdést.
Csak vállat vont, majd a vízre nézett követtem a pillantását és a gnúvadat láttam, ahogy kiemelkedik a vízből. Halak lepték el az egész eget, majd a sárkányok lecsaptak. Még életemben nem láttam ehhez fogható dolgot, de nagyon tetszett. Fogatlan kérdőn nézett rám, bólintottam, hogy mehet. El is indult, hogy egyen. Hát persze, hogy első dolga az evés az én drága sárkányomnak.
Az etetés után egy kis szigeten szálltunk le amit hó borított. Ott elővettem a térképemet és megmutattam anyának az eddigi helyeket amiket felfedeztem. Felnéztem, hogy mit szól a teljesítményemhez, de nem láttam, végül is megláttam épp rajzolt valamit nekem... azt hiszem.
- Tessék. - mondta végül.
Alaposan szemügyre vettem a hóba rajzolt alakot é felfedeztem benne a gnúvadat. Fogatlan jelent meg a szájában egy jégcsappal és rajzolni kezdett ő is a hóba Felhőugró köré. Kicsit húztam a számat, hogy épp ilyen bolondos sárkányom van, de mit tehetnék Fogatlan az csak Fogatlan és ő úgy tökéletes ahogy van. Nagy pechére a jégcsap a nyelvéhez ragadt. Egy jó darabig szenvedett vele mire sikerült leszednie a nyelvéről. Ezek után gondolom kétszer meggondolja, hogy jégcsappal fog rajzolgatni. Miután sikeresen leszedte a nyelvéről a jégcsapot Fogatlan felszálltunk és egy olyan helyre mentünk ahol már jó pár sárkány gyülekezett. Leszálltunk egy szirtre és vártunk valamire. Lentről szél támadt és inden sárkány rásiklót a felfelé áramló levegőre mi is követtük a példájukat. Fogatlanra pillantottam és nem lepet meg az, hogy neki még ez is tetszik - habár nem tudom, hogy neki mi NEM tetszik.

Tetszett az az érzés ebben az egészben, hogy szabad vagyok, mint egy... egy sárkány. Most már tudom mit érezhetnek a sárkányok amikor repülnek. Igaz elég sokat repültem már Fogatlanon, de az nem ugyan olyan, mint ez. Ez az érzés teljesen más volt, mint az. Most mintha szabadnak éreztem volna magam. Sokkal szabadabbnak, mint amikor a nyeregben ülők. Ez a szabadság érzés teljesen más volt, mint az. És nagyon tetszett ez az új érzés.

Anyára pillantottam aki mosolygott gondolom az arcomra kiülő boldogságot látta és azért mosolygott. Ilyen boldogságot csak akkor éreztem amikor Astriddal voltam az utolsó otthon töltött estémen. Vajon mi lehet most otthon, hogyan boldogulnak a sárkányokkal. Ebbe bele gondolni is rossz volt így inkább abba is hagytam. Továbbra is anyát néztem és ő elindult egy másik sárkány felé Felhőugró szárnyán, majd folytatta ezt míg el nem ért így hozzánk. Mikor oda ért hozzánk Fogatlan szárnyán végig sétált majd megborzolta a hajam és tovább ment a saját sárkányához.

 Elváltunk a sárkányoktól és folytattuk az úgymond " mutassuk be a környéket Hablatynak " körúttat. A többi sárkánytól elválva anya szólalt meg legelőször.

- Tudod Hablaty amikor ide fent vagyok nem érzem a hideget csak az, hogy idefent az ember annyira...

- Szabad. - fejeztem be helyette hiszen tudtam, hogy ezt akarja mondani. 

 Rá néztem és elmosolyodtam.

  - Itt az ember átélheti milyen sárkánynak lenni Hablaty. - mondta anya.

Nem tudom mit láthatott meg Fogatlan, de hirtelen kirepült alólam én meg zuhanni kezdtem. Szerencsémre Fogatlannak feltűnt, hogy nem vagyok a hátán és még időben a szárnyai közé zárt úgy csapódtunk bele a
hóba. Ehhez mit szóljon az ember a nyugis repülés vége majdnem élet vesztéssel végződött számomra Fogatlannak hála. És akkor ne legyek rá dühös - nem mintha tudnék.

- Fogatlan ez mi volt? - kérdeztem tőle. Erre csak morcosan nézett rám.

 - Tehát te játszod a durcást amikor nekem tört ki majdnem a nyakam. Igazam van? - kérdeztem tőle erre elkezdett utánozni vagy mit csinálni. Erre az utóbbi időben nagyon rászokott. 

 Időközben anya is megérkezett és hallgatott minket, majd odajött hozzám.

- Nem esett bajod? - kérdezte.

- Nem mondanám, de nyif - nyaf uraság egy csöppet megsértődött. - mondtam Fogatlanra mutatva. Ő meg erre a farkával kigáncsol. Mit mondhatnék erre.

Fogatlanra néztem  és ő tüsszentet egyet.

 Anya megvizsgált gyorsan, hogy tényleg nem esett - e bajom. És amikor a szemembe nézett megváltoztak az arcvonásai. Elszomorodott egy kicsit. A kezét az arcomra tette és beszélni kezdett.

 - Te mindig is rám hasonlítottál és nem voltam ott melletted amikor szükséged lett volna rám. Úgy sajnálom Hablaty, de remélem meg tudsz nekem bocsájtani és lehetnék újra az édesanyád. - mondta.

Most már tudom mi hiányzott nekem egész életemben: az anyám érintése. Válasz helyett csak az érintésébe simultam. És elmosolyodtam.

 Vele újra kezdhetem az életem akár itt is vagy bárhol hisz mindig mellettem lesz. 

- Szívesen tovább adom neked azt amit 15 év alatt a sárkányokról tanultam. Figyelj csak. - mondta és oda lépett Fogatlanhoz.

A nyakán egy mélyedéshez nyúlt és onnantól elkezdtek megnőni a hátán a tüskék. Az arckifejezéséből itélve Fogatlan erről a képességéről nem is tudott.

 Elindult hozzám, hogy megmutassa neki mije van.

- Te tudtad, hogy ilyet is tudsz? - kérdeztem tőle mikor oda ért hozzám.

 - Ez jól jön majd az éles kanyaroknál. - szólt nekünk anya. - Minden sárkánynak meg van a maga titka és te ezeket meg tudhatod. És a segítségeddel más színben állíthatjuk be a sárkányokat az emberek előtt. 

Fogatlan örömé néztem még nagyon örült az új képességének. Csak ezután válaszoltam.

- Az nagyon jó lenne, de én még keresgélek. Keresem a saját utamat amit élnem kell és amit senki se úgy irányítja ahogy neki tetszik. - mondtam. - Nem tudom meddig, de még maradok. Még nem mehetek el és azt se tudom merre induljak, de amíg itt vagyok segítek amiben csak tudok. Annyiban biztos vagyok, hogy sokáig maradok még itt. 

- Megértelek és köszönöm. - azzal megölelt.

 Lassan öletem vissza. Nekem tényleg ennyi hiányzott az éltemből. Már mint egy anya. Egy anyára lett volna szükségem semmi másra.

* Hibbant *

A falu minden lakója már a kikötőben vagy annak a környékén volt. Ismeretlen hajók közeledtek a sziget felé. Egy valaki ismerte fel a hajókat és az nem volt más, mint Klaus. Lassan az apjához sétált és megszólalt.

- Apa én tudom kik jönnek.

- Kik azok fiam? - jött az ideges kérdés a törzsfőtől.

- A Déli - Lápszirt szigetről jöttek. - mondta a fiú lassan.
A sziget nevét hallva a törzsfő elcsodálkozott és kérdőn nézett a fiára, majd a közeledő hajókra.
 - Gondolom tudod kik jönnek? - kérdezte az apjától Klaus.
Pléhpofa lassan bólintott. Nem tudott mit mondani és egyre csak a közeledő hajókat bámulta. Sose hitte volna, hogy ez valaha is megtörténik. Egy fontos ember az életéből vissza tér, bár kis időre, de vissza jön. Még most se hitte el a törzsfő, hogy ez igaz.
- Ez biztos? - kérdezte a fiától.
- Egészen biztos. Elég sokáig voltam azon a szigeten felismerem a hajóikat. - válaszolta magabiztosan a fiú.
- Rendben. - válaszolta a törzsfő.
Bélhangossal és a fiával az oldalán elindult, hogy köszöntse a hajóval érkezőket. Csak most gondolt bele, hogy 18 éve látta utoljára a testvérét. 18 éve hagyta el a szigetet és azóta senki se tudta mi történt vele vagy azokkal vele mentek, de most valahogy mégis örül annak, hogy vissza jött - még kis időre is. Valahol mélyen belül érezte, hogy ehhez a dologhoz Hablatynak is köze van. Épp, hogy leértek a kikötőbe az első hajó ki is kötött ott. A hajóról egy nagy darab viking szállt le, majd sorra követték öt. Pléhpofa elindult az " idegen " felé megálltak egymással szembe, majd kezet ráztak. A falu felnőttjei tudták ki tért vissza, de a fiatalok értetlenül nézték a jövevényeket.
- Odin köszöntsön itthon fivérem. - köszöntötte a férfit a törzsfő.
Astridék és a többi gyerek csak meredt maga elé a meglepettségtől.
 Legelőször Astrid tért magához a ledöbbenésből. Nem akart hinni a fülének. Soha semmit nem tudod Hablaty családjáról, max. csak annyit, hogy amióta Hibbant - sziget áll a felmenői voltak a törzs vezetői, de ezen kívül semmit. Astridot a  mélázásból a törzsfő szavai rángatták vissza a valóságba.
- Még is mi szél hozott erre titeket, John? - kérdezte Pléhpofa.
- Hallottuk, hogy békét kötőtettek a sárkányokkal. És úgy gondoltam eljövünk egy pár napra Hibbantra. - felelte a kérdezett.
- Honnan hallottad ezt? Csak nem Kalmár Johann mondta? - kérdezte.
- Nem. A fiad mondta. Hablaty. - mondta a férfi.
Astrid a név hallatára ledermedt, és még jobban fülelni kezdet.
- Hablaty? Ott járt nálatok? - kérdezte a törzsfő.
- Igen, de nem maradt tovább 2 napnál. - válaszolt a férfi.
- Miért volt ott? - tette föl a következő kérdést a törzsfő.
- Ha jól emlékszem új műfarkat készített a sárkányának. Te engedted el egyedül öt a világba? - kérdezte a férfi.
Csend állt be. Végül Astrid erőt vett magán odament és megszólalt.
- Elszökött. - közölte a lány.
- Elszökött? De miért? - szegezte a kérdést a férfi Asztridnak.
- Valaki egyszer meglátta, hogy van egy sárkánya és nem akarta, hogy Fogatlannak baja essen így elment. És még azt is mondta, hogy ő nem ide tartozik. - mondta a lány és próbált erőt venni magán nehogy el sírja magát. Astrid megfordult és elindult vissza a többiekhez. Időközben ők is magukhoz tértek és így elindultak a Nagy teremhez. Ott leültek a szokásos asztalukhoz és beszélgetni kezdtek. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy nem tűnt fel nekik, hogy az emberek és a vendégek közben beértek a Nagy terembe. Csak akkor néztek fel amikor Klaus egy ismeretlen lánnyal ült le hozzájuk.
- Sziasztok. - köszönt Klaus.
- Sziasztok. - köszöntek vissza a többiek.
Astrid a lányt kezdte elfürkészni. a lány végül megszólalt.
- Sziasztok. Én Syrile (Szíril) Haddock vagyok. - mondta a lány.
- Haddock! - szaladt ki Astrid száján. Mindenki rá szegezte a tekintetét. - Most mi van? - kérdezte kissé ingerülten.
- Renben. - szólalt meg végül Klaus. - A bekiabálós örült - itt Astrid szúrós szemekkel nézet a fiúra - Astrid. Az ikrek Kőfej és Fafej, Takonypóc és végül Halvér. - mutatta be sorban az ott ülőket.
- Mondd csak Syrile meddig maratok itt? - kérdezte a lánytól Astrid.
- Hát nem tudom. Én még a saját szigetünkön kívül nem voltam sehol, de itt nagyon tetszik. Teljesen más itt minden, mint otthon.
- Nálatok az emberek békében élnek a sárkányokkal? - kérdezte a lánytól.
- Igen, mindig is béke volt ott az emberek és a sárkányok között. Én úgy tudom, hogy apa és még néhány ember azért ment el Hibbantról, mert gyűlölték nézni ahogy megölnek egy sárkányt. Így inkább elmentek új életet kezdeni ami sikerült is.
- Ez hihetetlen.
- Syril tudsz valamit Hablatyról? - kérdezte Klaus.
- Amióta elment tőlünk semmit. Gondolom még mindig az útját keresni.
- Milyen utat? - kérdezte Astrid.
- Azt ami Odin örökösének van megírva. - mondta ez a lány úgy mintha csak annyit mondana, hogy kint sárkányok vannak.
- Hogy minek a micsodájának van megírva? - kérdezték mind egyszerre.
- Odin örököse. Ti nem hallottatok még róla? - kérdezte a lány.
- Nem. - válaszoltak.
- Én is csak annyit hallottam Thyratól, hogy találkozott Odin másik leszármazottjával, az az Hablattyal...
- De mégis mit jelent az, hogy valaki Odin örököse? - vágott közbe Astrid.
- Én csak annyit tudok, hogy a legjobb kardforgatónak kell lennie...
- Hablaty még egy kardot se bír el akkor, hogy? - vágott közbe Takonypóc.
- ... és csak ők tudnak éjfúriát szelídíteni. - fejezte be a lány úgy, mintha az előbbi mondatott meg se hallotta volna.
- Eddig értem, de Takonypócnak igaza van nem bír el egy fegyvert se.
- Ha magától képes volt csinálni egy teljesen új műfarkat a sárkányának akkor csak van annyi esze, hogy kardot készít magának. - mondta a lány.
- Ez igaz. - mondta Astrid miközben felállt.
- Hova mész? - kérdezte tőle Takonypóc.
- Viharbogár már vár rám. Ilyenkor szoktunk repülni. Tehát csak holnap találkozunk. Sziasztok. - mondta és kiment a teremből.
Elindult a házuk felé, de egy halk kiáltást hallott a háta mögül megfordult és Syrile - t látta.
- Mit szeretnél? - kérdezte a lánytól.
- Tudom, hogy fontos neked Hablaty. Ahogy neki te. - mondta ki egyszerűen a lány.
- Ezt mégis honnan veszed? - nevetett idegesen fel Astrid.
 - Láttam amikor a neve hallatán ledermedtél vagy épp elszomorodtál bent. Amikor nálunk volt még mielőtt elment volna szomorú lett. És akkor rád gondolt. Amúgy meg Klaus mesélt, hogy ő mindig törődött veled csak te nem tudtál róla. Ha vissza jön...
- Már ha valaha vissza jön? - nyögött közbe Astrid.
- Vissza fog jönni csak miattad. Nem ismerem olyan jól, mint Klaus, de ebben biztos vagyok. - mondta mosolyogva Syrile Astridnak.
- Hát... azt hiszem... Köszönöm. -  mondta ki végül Astrid és rá mosolygott a lányra.
 - Nincs mit. - indult vissza. - Ó és jó repülést. - szól még vissza a Nagy terem ajtajából.
Astrid csak dermedten állt ott meg néhány percig. Majd elindult a sárkányáért.

Hablaty új élete 31. fejezet

* Hibbant *

Másnap reggel Astrid valamivel jobban ébredt. Már tudta, hogy nem csak neki hiányzik Hablaty, hanem a testvérének is. A lánynak jól estek azok a szavak amiket a fiú mondott miután bevallotta, hogy mi bántotta. A szíve legmélyén tudta, hogy a fiúnak igaza van. Ha Hablaty haza tér - egyszer - akkor az csak miatta lesz, hisz mindennél jobban szereti Astridot. Astrid csak egyetlen egy dolgot nem tudott elűzni a fejéből már pedig azt, hogy talán a fiú sose jön vissza. De a fejében és a szívében lévő két kis hang - most is, mint általában a fiúra gondolt - veszekedni kezdett így nem tudta eldönteni melyikre hallgasson. A szívére ami azt súgta, hogy vissza fog jönni és nekivárnia kell rá, hisz megígérte és nélküle nem tud boldog lenni. Vagy a eszére ami csak egy dolgot sugallt: ne várj rá nem fog vissza jönni és éld nélküle az életed. Astrid a szíve szerint az első megoldást választaná, de közben élnie kell az életét a fiú nélkül is. Így döntsön jól az ember.
A Nagy terembe értve leült a többiekhez. Nem vették észre, hogy a lány leül hozzájuk valamiről nagy dologról fojt a szó.
- Miről van most szó? - tette fel a kérdést Astrid.
- Úgy 10 perce Klaus itt volt és azt mondta, hogy majd ha mindenki itt van menjünk az arénába, mert Pléhpofa bejlent valamit. - szólalt meg Fafej.
- Rendben akkor induljunk. - mondta Astrid.
Lassan elindultak az aréna felé és taglalták, hogy mit jelenthet be a törzsfő. Az arénához érve bementek és ott vártak tovább. Néhány perccel később megjelent Pléhpofa, Klaus és Bélhangos. A fiú csatlakozott a barátaihoz és velük várt tovább még néhány percig. Ez alatt az idő alatt betipegett az arénába a falu vénje. Amit a törzsfő mellé ért az belekezdet a monológjába.
- Gyerekek - erre a megjegyzésre páran a szájukat húzták - azért hívtalak ide benneteket, mert mondanom kell valamit nektek.
A banda feszülten várt a folytatásra.
- Mint tudjátok egyre több Hibanton a vad sárkány és ezért arra kérlek benneteket, hogy ennek a helynek a segítségével - mutatott körbe az arénában - foglalkozzatok a sárkányokkal. Tanítsátok őket és egyéb dolgok. És ezennel átadom a helyet nektek. - szólt végül a főnök és kiindult az arénából, de még a kapuból visszaszólt nekik. - Vigyázzatok erre a helyre. - ez első sorban az ikreknek és Takonypócnak szólt.
A döbbenettől alig bírtak megszólalni. Kis idő múlva Klaus szólal meg legelőször.
- Na mit szóltok ehhez?
- Ez a te ötleted volt? - kérdezi Astrid még mindig döbbenten.
- Részben. Apa már egy ideje panaszkodott arra, hogy az aréna üresen áll és kezdeni kellene vele valamit. Aztán meg jött az a sok idomítatlan sárkány meg minden. Aztán meg látta, hogy néhányan jól értetek a sárkányok neveléséhez én meg felajánlottam neki, hogy adja nektek a helyet. Azt kezdetek vele amit csak akartok, de van egy feltétele apának.
- És mi az? - kérdezi a szőke lány.
- Hogy itt csak a sárkányok nevelését csináljátok. Amolyan sárkány iskola féleség legyen a helyből.
- Sárkány minek? - kérdezte a lány ismét.
 - Sárkány iskolának.
- Végül is ez nem olyan rossz ötlet. Hisz mi is még rengeteget tanulhatunk a sárkányainkról és a többi fajról. Kellene egy címer vagy valami hasonló.
- Ja és mi legyen rajta? - kérdezte Kőfej.
- Nem tudom, de valami olyasmi aminek jelentősége van.
- Vagyis én. - kiáltotta be Takonypóc.
- NEM. - kiáltották egyszerre mind.
- Valakinek van valami ötlete? - kérdezte a főnök fia.
- Nem. - szólt Halvér.
- Totál semmi. - közölte Kőfej.
- Miről is kellene gondolkodni? - kérdezte Fafej.
- Arról, hogy mi legyen a Sárkány iskola... mindegy lényegtelen. - gondolta meg a magyarázkodást Astrid a fiúnak - tudta, hogy nem megy vele semmire.
Lassan elindultak vissza a Nagyterembe. Az út oda elégé szótlanul történ, mindenki a saját gondolatába merülve ment be és ült le az asztalhoz. Ott tovább töprengtek, majd hirtelen Astrid szólalt meg.
- Tudom már.
 - Mit tudsz? - kérdezték a többiek.
- Azt, hogy mi legyen a sárkány suli címere.
- És?
- Legyen egy éjfúria az.
- De azt még senki se látott rajtad kívül a szigeten.
- Épp ezért. Hisz a z éjfúria ritka sárkány és egyetlen amit ismerünk az most Hibbanthoz tartozik. Másrészt meg Hablaty és Fogatlan között alakult ki ez a " tanulás " dolog. Ennyit azért ő is megérdemel.
- Ez elég bután hangzik, Astrid.
- Nem igazán. Astridnak igaza van. Legyen egy éjfúria a címeren. Ritka, Hibbanti és ennyit érdemel a testvérem.
- Felőlem. - motyogta Takonypóc.
Miután ezt megbeszélték a dolgokat Astrid haza indult megtervezni a címerre az éjfúriát. Még melôtt haza érhetett volna Kalus beérte és beszélgetésbe kezdtek.
- Szia - köszönt a lány. - Épp az előbb gondoltam a tegnapi beszélgetésünkre.
- Szia. Én is. És valami az eszedbe jutott vagy egyéb dolog?
- Semmi érdekes csak annyi, hogy én mindig az hittem, hogy te vagy belém szerelemes és próbálsz védeni, de kiderült, hogy Hablaty az. Nem, mintha zavarna... vagyis most már nem. Azt hiszem örülök is neki, hogy ő volt az. - mondta a lány.
- Figyelj én mindig tisztában voltam Hablaty irántad való érzéseivel. És én rád mindig is barátként tekintettem. Ezt ne vedd sértésnek. - kezdte védekezően a fiú.
- Dehogy veszem. És én is csak így gondoltam rád amióta csak az eszemet tudom. De most, hogy bele gondolok Hablaty iránt sosem ellenszenvet éreztem, csak nem akartam úgy járni, mint ő. Kirekesztetnek lenni.
- Tényleg?
 Hitetlenkedve nézett Astridra a fiú.
- Igen. Ez most miért olyan hihetetlen. Miért ilyen elképzelhetetlen ez egyeseknek.
- Nem elképzelhetetlen, hanem csak nem hittem volna, hogy ezt valaha tőled hallom. Ez lepett meg egy kicsikét.
Hirtelen egy kürt szó hallatszott és mindketten automatikusan fordultak meg.
- És ezennel lemondhatok a nyugis délutánról. - sóhajtotta a lány.
- Hát igen. - biccentett a fiú, majd elindultak a kikötőbe.


* Hablaty *

- Hát... öööö... nem igazán tudom, hogy hogyan reagált. És azt se, hogy Klaus mit szólt. És, hogy a falu mit szólt hozzá, de ahogy hallom jó a helyzet a szigeten.
- Tessék? Mi történt?
- Ez egy elég hosszú történet.
- Meséld csak el.
- A legelejétől? - kérdezte a fiú.
- Ha lehet akkor igen.
- Rendben. Akkor kezdem is. Miután eltűnttel apa magába fordult és nem törődött velünk, - ezt Bélhangos mesélte el nekünk, csak onnan tudom - de aztán újra szentelt ránk az idejéből és abból is főként Klausra. Velem nem annyira foglalkozott ezért is lettem különc meg a falu szégyene meg még sorolhatnám mik, de ez már mind lényegtelen. Míg apa elküldte Klaust egy harcos képzőre 3 évre - amire igazából nekem kellett volna mennem, de nem számít - én Bélhangosnak segítettem a műhelyben. Mikor már eljött az az időszak, hogy ölhetünk sárkány én bele kezdtem, de sehogy se jött össze. Ha meg valami összejött nekem nem figyeltek rám komolyan és csak szégyenkeztek, hogy Termetes Pléhpofa első szülött fia milyen. Ezeket meguntam és tetem azt amit jónak láttam. Mielőtt Klaus elment volna ő volt az egyetlen aki megértett aztán elment és egyedül maradtam. - hagytam abba és elfordultam.
 Anyára néztem aki figyelmesen hallgatott utána Fogatlanra néztem aki szint úgy figyelt engem, majd amikor észre vette, hogy nézem oda jött hozzám és megnyalta az arcom.
 Anya minket figyelt rá néztem és a szemében kíváncsi csillogást láttam. Megértem hisz 15 évig semmit se tudott rólunk most meg csak így ide csöppentem.
- Máris folytatom csak még most is nehéz elfogadnom és vissza emlékeznem rá.
- Megértelek.
Bólintottam és belefogtam a folytatásba.
- Elment én meg belekezdtem a saját uncsi életembe. Folytattam a munkát a műhelyben, közbe még tervezgetem meg hasonlok barátaim egyáltalán nem voltak. A korombéliek csak szemétkedtek velem. Aztán elérkezett az a nap is amikor... - itt megvakartam a tarkóm - lelőttem Fogatlan a találmányommal. Elújságoltam a faluban mit csináltam, de nem hittek nekem ezek után a keresésére indultam. Rátaláltam megkötözve, már meg akartam ölni amikor ránéztem és egyszerűen nem tudtam már bántani. Ezért elengedtem, de ő rám támad, de nem bántott csak a szívbajt hozta rám - mondtam miközben megsimogattam a fejét  - Amikor haza értem apa megmondta, hogy mehetek a kiképzésre amihez ezek után már nem volt kedvem, de mégis elmentem. Apa meg még néhányan elindultak a sárkányok fészkét kutatni. Az első kiképzési napon - amit végig Bélhangos tartott - majdnem meghaltam. Az edzés után elmentem megkeresni ő felségét - itt Fogatlanra mutattam - és meg is találtam a közeli medencében. Azután minden egyes nap elmentem oda és lassan meg barátkoztam vele. Elkészítettem neki a műfarkat és lassan, de biztosan újra tudott repülni, de immáron velem a hátán ami nem zavarta. Tanultam tőle amit alkalmaztam a kiképzéseken is. Minden nap amikor kimentem hozzá úgy érezem végre van egy igazi barátom és az alatt az idő alatt rájöttem, hogy a sárkányok nem olyan, mint amilyennek hittük őket. A kiképzés is véget ért, apa haza jött és végül az utolsó próbánk is Astriddal. Amit én nyertem és annyit tett ki, hogy megkel ölnöm egy sárkány amihez semmi kedvem nem volt. Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek, de Astrid megakadályozott benne. Beakart árulni, hogy van egy sárkányom, de nem hagytam neki és megmutattam neki a sárkányok nem olyan, mint azt hisszük. Végül felfedeztük a fészket és annak a királynőjét haza mentünk, de mégis úgy döntöttem, hogy eljövök. Nem akartam kockáztatni Fogatlan életét. Ennyivel tartoztam a legjobb barátomnak. Eljöttem otthonról már több, mint fél éve és azóta járjuk a világot. Igaz pajti? - néztem rá kérdőn mire bólintott.
- Ezt értem, de honnan tudod, hogy a szigettel minden rendben van? - kérdezte anyám.
- Igaz Johann nem egy megbízható ember, de nekem komoly dolgokkal kapcsolatban sosem hazudott. Megbízok ilyen értelemben benne.
- Rendben, de akkor se hiszem el ez az egészet.
- De otthon tényleg mindenki megváltozott. Legutóbb mikor találkoztam vele azt mondta, hogy már szinte mindenkinek van sárkánya.
- Bár így lenne Hablaty, de nem igaz.
- Nem, ez tényleg igaz.
- Nem hiszem. Én is megpróbáltam, de az emberek nem tudnak megváltozni. Mindenki olyan amilyennek születik. A falu törvény az volt, hogy " Ölj vagy halj! ". De én hittem, hogy lehetséges a béke. Nem sokan osztották a véleményemet. Aztán egy este egy sárkány betört a házunkba és ott talált téged és Klaust a bölcsőben. Rohantam amilyen gyorsan csak tudtam, hogy megvédjelek titeket, de amit ott láttam... Az azt bizonyította amiben hittem. Felhőugró - ő volt az aki betört akkor éjjel hozzánk - nem bántotta egyikőtöket se. Bár Klausról tudomást se vett, egyedül veled foglalkozott. Felhőugró barátságosan közeledett feléd és te is ő felé. Nem érezte benned az ellenséget. - mondta. Az eddig lógatott fejemet felkaptam és jobban figyeltem anyámra. Már sejtettem, hogy mitől lehetett ez. - Amikor a sárkány észre vett téged ott hagyott és síni kezdtél, mert a karma amivel játszottál felsértette a bőröd. A heg az álladon azért van. Felhőugró rám emelte a tekintettét és akkor nem egy ádáz fenevadat láttam magam előtt, hanem egy értelmes, jóindulatú teremtményt. A lelke ez én lelkem tükre volt. Apád megérkezett a sárkányra támadt aki felgyújtotta a házunkat. Amíg apád a megmentésetekkel foglalkozott Felhőugró elragadott engem és magával hozott ide. Te Klaus és apátok akkor este meg is halhatok volna, mert én nem voltam képes megölni egy sárkányt. - fejezte be anya lehangoltan.
- Úgy tűnik ez a " nem tudok sárkányt ölni " dolog tényleg örökletes. - nyögtem ki.
- Fájt a szívem, hogy nem lehettem veletek, de azt láttam jónak, ha nem megyek vissza.
- Hogy menekültél meg? - tört ki belőlem a kérdés.
- Felhőugró nem akart bántani. Csak úgy gondolta nekem itt a helyem. Ezen a helyre amit otthonának nevez a nagy Gnúvad. Ez az alfa sárkány faj és ő a legutolsó példányok közé tartozik.
- Én úgy tudom, hogy az éjfúria az igazi alfa faj. - böktem ki hirtelen, de jól megnyomtam az " igazi " szót.
- Ezt honnan veszed? - kérdezte anya.
- Majd elmondom, ha befejezted. - mondtam a tarkómat vakarva.
- Rendben. Tehát minden fészeknek van királynője, de ez itt a nagyúr, a sárkányok királya. Ez a szelíd óriás jeges leheletével fészket épített, menedék helyet minden sárkánynak. - mutatott körbe a barlangban.
Egészen idáig nem eset le, hogy a barlang jégből van. Ez elkerülte a figyelmemet. És most eset le az is amit nem is olyan rég láttam.
- Akkor ő a jégköpő. Ő a felelős a rengeteg pusztításért. - mondtam ki hirtelen.
Időközben egy árok perméhez sétáltunk és onnan szemléltük a hatalmas sárkány.
 Elképesztő volt, de valahogy mégis úgy éreztem az alfa helyet nem neki kellene betöltenie. Közben anya folytatta.
- Ő csak megvéd minket. Ő a mi nagy gyámolítónk és parancsolónk. De persze a kicsik kivételek ők nem hallgatnak senkire. Egyedül ő nekik nem tud parancsolni. Immár 15 éve élek közöttük Hablaty megismertem a titkaikat.
Közben az alfa felemelkedett és felénk jött. Az összes sárkány - Fogatlant is bele értve - és anyám is meghajolt előtte.

 Én csak bámultam a hatalmas sárkányra az meg vissza rám.

Végül jeget lehelt rám amitől a hajam kissé megdermedt.
 Összeborzoltam a hajam, hogy a jég nagy részét eltávolítsam onnan.

Anya csak nevetett.
- Tetszel neki. - mondta.
- Hű. - nyögtem ki, a sárkány addigra már vissza tért a helyére. - Azt hiszem tudom miért tetszek neki. - szólaltam meg végül. - És azt is tudom, hogy akkor este Felhőugró miért csak velem foglalkozott.
- Hát akkor mond csak. - mondta szelíden anya.
-Rendben.








Nagyon bocsi, hogy ennyit késtem evvel a részel, de nagyon sokat kell tanulnom és nem volt valami könnyű hamar megtanulni az anyagot, de a következő rész amilyen hamar csak tudom hozom
Remélem tetszett ez a rész.
Köszi, hogy olvassátok





 

Hablaty új élete 30. fejezet

* Hablaty *

A döbbentségtől megszólalni se tudtam. Mégis, hogy lehet ő az... az anyám, hisz meghalt mikor még csecsemő voltam. De tudja ki vagyok akkor mégis csak... igaz lehet ez az egész. Az egy másodpercnyi döbbenet után egy meglepett sóhaj hagyta el a szám. " Anyám " lepisszegett és egy pillanatra elgondolkodott, majd megszólalt.
- Gyere.
És elkezdet a barlangban valamerre futni. Én jobb híján követem. Erről a dologról kiakartam deríteni a lehető legtöbb dolgot. Fogatlan is felébred abból mit csináltak vele és követett. Követtem anyámat egyre beljebb a barlangban és csak sietettet. Én meg utána kiáltoztam.
- Állj meg! Gyere vissza! Nem lehet ilyet mondani valakinek, majd elrohanni!
- Gyere. Erre. Gyere.
- Tényleg te vagy az anyám. De hát ez... Akkor... Te nem döbbennél le, ha valaki ilyet mondana neked és elfutna.
- Gyere. Siess.
Nekem ez a tempó túl gyors volt, de semmi.... semmi válasz, se semmi. Csak a rohanás.
- Válaszokat várok. Hol voltál eddig? - közben Fogatlan felsegített egy sziklán ahol nem tudtam felmenni. Legalábbis egyedül és most nem.
 - Mit csináltál? Otthon mind úgy tudtuk, hogy meghaltál. Apa azt mondta, hogy a sár... - de nem tudtam be fejezni a mondatott.
Kiértem a sötét barlangból és egy teljesen más világba kerültem. Az egész hely tele volt sárkányokkal. Számomra ismert és ismeretlen fajokkal. Még életemben nem jártam ilyen helyen. Mintha a sárkányoknak ez a hely a külön világuk lenne. Több száz sárkány volt itt és békében éltek együtt. És maga a hely is más volt, mint egy átlagos túl méretezett barlang. Olyan különleges volt az egész, olyan természet feletti. Ez a hely olyan volt mintha mindig is csak a sárkányoké lett volna. Senki se járt volna még itt.
Csodálkozva néztem körbe, egyszerűen hihetetlen volt.
 Egy álombeli hely, de valahogy mégis olyan valóságos. Igazából csak azon csodálkoztam, hogy nem hallom, ahogy az állam a füvet súrolja. A szemem sarkából Fogatlanra pillantottam. Ő se nagyon értet semmit, de velem maradt, mint mindig. Ott volt a sarkamban és vigyázott rám. Ekkor tűnt fel, hogy az anyám nincs sehol. Fogatlan oldalra és felpillantott én meg követtem.
Felnéztem a barlang falára. Ott megláttam anyám és a sárkányát... talán. Most annyira meglepődtem, hogy majd nem hanyatt estem. Ha a mai nap még valami meglepetés ér össze esek, mint amikor Fogatlan legelőször rám üvöltött miután elengedtem. A mai napra ez túl sok volt. Felnéztem anyámra és a sárkányára.
 Még életemben nem láttam olyan sárkányt, mint amilyen az volt. Olyan érzésem volt amikor rám nézett és valami fura hangot adott ki, hogy nem kedvel, de nem tudtam, hogy miért. Anyámra néztem újra és megszólaltam.
- Itt rejtőztél 15 éven keresztül? - kérdeztem, ő erre csak bólintott.
Közben éreztem, hogy mögöttem sárkányok jelennek meg.
- Sárkányokat mentesz. - erre is csak bólintott. - Nem hiszem el. - egy pillanatra elgondolkodtam.
Elég messze jártam innen még az alatt az egy másodperc alatt is. Most gondoltam bele, hogy az a dolog ami magához húzott abba maradt. A szabadság érzetem ide húzott az anyámhoz.
- Mérges vagy rám?
- Mi? Nem, illetve nem tudom. Hát ezt egy kicsit nehéz felfogni, hogy őszinte legyek. Nem minden nap tudja meg az ember, hogy az anyja egy elvadult, dilis, mániákus sárkánymentő. - dadogtam.
- Ez legalább nem unalmas munka. Nem?
- Hát ezzel nem tudok vitatkozni. Érdekesének lehet nevezni, de... nem is tudom.
- Tetszik neked itt?
- Nem is találok szavakat.
Fogatlan siránkozását hallottam meg. Oda néztem és az én drága sárkányomat egy rakás ismeretlen sárkány vette körbe. Nagyon meg volt szeppenve, nem tudod mit csinálni. Mikor már az összes sárkány szagolgatta nem bírta tovább rájuk mordult és azok elmentek. Anyám ezen meg csak nevetett. Anya rám nézett és megszólalt.
- Szabad? - kérdezte Fogatlanra pillantva.
Nem tudtam mit mondja így csak a vállamat vontam meg. Anyám lerakta a botját és Fogatlanhoz kezdet el beszélni. 15 év alatt mindent megtanult a sárkányokról és arról is, hogy hogyan közeledjen hozzájuk. Fogatlan rögtön a közelébe engedte.
- Ó te gyönyörűség. - szólt anyám Fogatlanhoz, aki ráadásul még dörgölőzik is.
 Egyszerűen imádom az én drága sárkányomat. Esküsöm anyámmal előbb megtalálta az összhangot, mint velem. De nem baj ő akkor is az én legjobb barátom lesz. Anyám meg csak hitetlenkedett Fogatlanon.
- Ez hihetetlen. - kacarászott Fogatlannal. - Lehet, hogy ő is az utolsó példányok egyike. Igaz egyet se láttam még, de hallottam róla. - Fogatlan forgolódott és végül anya ölében kötött ki.
 - És nézd! Egy idős veled ezért jöttök ki olyan jól. - mondta.
Ebből szinte fel se fogtam semmit.
- Hű... - nyögtem ki végül.
Ez honnan tudta megállapítani az nem tudom, de az egész lenyűgöző. Anya szórakozott Fogatlannal és a fogai - amik eddig nem voltak visszahúzva - most behúzódtak.
 Na ezen lepődőt meg anya a legjobban. Meglepettségében felkiáltott egy csöppet. És vizsgálni kezdte Fogatlant, vagyis a száját, de akkor is édes volt az egész szitu.
- Visszahúzhatóak a fogai.
 Fogatlan kinyújtotta a nyelvét és anya az simogatta.
- Hogy sikerült...
- Az erdőben találtam rá megsérülve. Eltalálta... öt... egy... lövés. - mutogattam közbe, de nem mintha látott volna valamit.
Még most is Fogatlannal foglalkozott.

 

Egy pillanattal később anya felállt - megkel szoknom, hogy újra van anyám, de ez nem lesz nehéz - rám nézett és a mellettünk levő sárkányokhoz ment és mondogatott valamit.

- Ennek a zablaagyarnak levágta a lábát Drago Verdung vaskelepcéje. Az esőszelőnek borotva háló vágta el a szárnyát. - mondta miközben a sárkányhoz ment, így helyet cseréltünk. Ő meg. Szerencsétlen nyögdőcöt sorsára hagyták miután megvakította egy ágcsapda. - taglalta miközben hozzá bújt a sárkány. 

Nem tudtam elhinni, hogy valaki képes ilyet tenni egy sárkánnyal. Régen mi is ezt csináltuk Hibbanton, de annak a korszaknak már vége. Örökre. A hallottak után eltudtam képzelni mit élhetek át a sárkányok. 

- És vele mi történt? Drago Verdung vagy a csapdászai műve ez? -kérdezte a műfarkat megemelve.

Na erre találj jó mondani valót Hablaty.

- Ó... hát ez... ízé... hát... bármennyire is különös, de... én voltam az aki rá lőtt. - mondtam miközben odabúj hozzám Fogatlan és simogatni kezdtem.

 És tovább magyarázok.

- De ezt még lerendezzük, Fogatlan nem hagyja annyiban, de meg is értem. Ha nem lőttem volna le nem vettem volna el a szabadságát, de akkor most nem lenne a barátom. Egyszer kiegyenlít és akkor kvittek leszünk. Igaz, pajti? - mondtam miközben játszottam barátommal.

 - De, ha ez az egész nem történt volna meg Fogatlan nem lenne a legjobb barátom. - erre a kijelentésre Fogatlan szája -szó szerint - a füléig ért.

 - Jól hallottad pajti. A legjobb vagy. - erre még boldogabb lett. Még a szeme is jobban kikerekedett és egyre csak mosolygott vagy mit csinált, de nagyon jó pofa volt.

 

- Fogatlannál jobb barátom még nem volt. Sehol sem. De szerencsének érzem magam, hogy találkoztam vele, mert az egész életem megváltoztatta. - magyaráztam anyának. 

Fogatlan felültetett a hátára mire én vakargatni kezdtem az állát - amit most nem eset össze, mint legelőször. Az a két szó neki nagyon sokat jelenthet, akár csak nekem. Igaz az, hogy nála jobb barátom nem volt... SOHA. De most itt van és vigyázzunk egymásra. 

- És apád mit szólt az éjfúria barátodhoz? És persze a testvéred?

Úgy tudtam, hogy ez a kérdés lesz a következő.

- Hát....

* Hibbant *

A vacsorát követő napon nagy szerencsével aláírta a szerződés minden ellen mondás nélkül az ádázok vezére. Még dél előtt az utolsó ádáz hajó is eltűnt Hibbant környékéről. Amint eltűntek a hajók Astridék elindultak a sárkányaikért. Astrid ahogy meglátta a sárkányát odafutott hozzá és átölelte.
- Viharbogár! - kiáltotta boldogan.
A sárkány is éppen annyira örült a gazdájának, mint ő neki.
 Örömmel bújt gazdája ölelésébe. A lány meg se várva barátait sárkánya nyergébe ugrott és elrepült.
- Gyerünk kislány!
 Astrid Viharbogárral a medence fele vette az irányt. Ott mindig maga mellett érzi Hablatyot. Csak is ezért keresi fel azt a helyet. Meg még talán azért is, mert ezen a helyen békére lel a világban amiben élni - e kell. a medencében érzi a fiú lélek jelenségét és az megnyugtatja. Amióta a láncot megkapta valamivel boldogabb, de sosem eléggé. Mindig vele van az a tudat, hogy talán soha többé nem látja az akit szeret. Ha ebbe belegondol mindig elszomorodik és csak sok idő elteltével képes újra akár egy kicsit is mosolyogni. De a szíve mélyéről szóló kis hang mindig egy dolgot mondogat neki, még pedig az, hogy: ~ Ha szeretsz valakit engedd szabadon, de egy idő múlva vissza tér hozzád és már sose fog elhagyni. 
Astrid tudta, hogy ennek a hangnak igaza van, de félt attól, hogy talán nem valósulhat meg az utolsó két rész. De tudta, hogy nagyon is bíznia kell ebben a dologban. A medencében leszálltak és a fák takarásában ült le, hogy még véletlenül se találjanak rá. Most egyedül akart lenni. De érezte, hogy ez nem fog sokáig tartani.
A nap már elkezdett lenyugodni amikor szárnyak csapkodása és egy nehéz test érkezése zavarta meg Astrid elmélkedését. Előbújt a " rejtekhelyéről " és megnézte kiérkezhetett oda. Meglepetten látta, hogy Klaus az.
- Klaus, hogy kerülsz ide?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. - vonta fel a szemöldökét a fiú. - Nos?
- Ezen a helyen jól lehet gondolkodni. - próbált meg hazudni a lány, de nem sok sikerrel győzte meg a fiút.
- Biztosan? De azt ugye tudod, hogy jobban ismerlek, mint bárki és nekem nem tudsz hazudni. - mondta a fiú még mindig felvont szemöldökkel. - Nekem elmondhatod mi bánt. - tette még hozzá és bátorítóan a lányra mosolygott.
 - Legyen. Te mindennél jobban ismersz, de most nem hazudtam, de nem is mondtam el a teljes igazságot. Mert van amit még én se tudok teljesen biztosan és ezen a helyen... Ezen a helyen tudok gondolkozni rajta és nem kell aggódnom semmi miatt. Itt senki sem zavarhat meg - legalábbis eddig azt hittem. Te miért vagy itt?
- Ugyan azért, mint te. Gondolkodni. Sokszor jöttem erre, de mindig láttalak és nem jöttem le megzavarni téged. Ma viszont nem láttalak itt és úgy döntöttem lejövök ide gondolkodni csak megjelentél és most itt vagyunk ketten.
- Igen.
Ezek után jó néhány perces csönd következett.  A percek alatt mindketten a saját gondolataikba merültek és nem vették észre, hogy időközben rájuk esteledett. A kínos csendet - ami kialakult időközben - Klaus törte meg.
- Min gondolkoztál egész nap itt? - kérdezte meg hirtelen a lányról.
- Arról amik történtek mostanság.
- Vagyis Hablatyról. - állapította meg.
- Igen... vagyis nem. - vágta rá Astrid.
 - Figyelj Astrid, Hablatyot mindenkinél jobban ismerem és amit most mondani fogok nem lenne szabad, mivel megesketett rá, de most muszáj. Ő szeret téged és nem akarná, hogy ilyen legyél minden nap. - mondta miközben elfordult a lánytól.
- Tudom, de ez nem olyan egyszerű, mint azt mindenki hiszi.
Erre a kifejezésre a fiú nagyon gyorsan a lányra kapta a tekintetét.
 - Tudod? Honnan és mióta?
- Hát őőőőő.... Mielőtt elment volna vele voltam, akkor tudtam meg mit érez irántam és akkor tudatosodott bennem is meg az, hogy nem közömbös számomra.
- Ezt most komolyan mondtad?
- A lehető legkomolyabban. Azt hiszem mindig is éreztem iránta valamit csak nem akartam még magamnak se bevallani, de most talán már késő is lehet.
- Már miért lenne késő, Astrid?
- Csak. - szomorodott el a lány.
- Az a bajod, hogy elment és talán már nem jön haza? - kérdezte a fiú.
- Igen.
- Na most figyelj ide mindnél jobban. - szólt, majd egy pillanatra elgondolkozott, hogy össze szedje a gondolatait.
 - Hablaty vissza fog jönni, de nem miattam, nem is apánk miatt, hanem csakis MIATTAD. Te mindig is fontos voltál neki. Bár távolról, de mindig figyelt és talán elég furcsa ezt hallani, de a maga módját vigyázott is rád. Kölöncnek tartották, de nem adta fel sosem és ezért becsülni kell öt. Nem az ő hibája, hogy nem egy átlagos vikingnek született és, hogy nem ide tartozott, de ezek után talán meg találja a helyét... Talán valaki olyan mellett akit meg érdemmel.
- Most rám utaltál igaz?
- Talán igen... talán nem.
Néhány percnyi kínos csend következett amit most Astrid tört meg.
- Senkinek sem mondod el, hogy miről beszéltünk most ugye?!
- Dehogy. Olyannak ismersz engem.
- Nem. - mondta a lány miközben a medálját szorongatva elmosolyodott.
 - Tetszik a láncod. Kitől kaptad?
- Hablatytól a szülinapomra.
- A szülinapodra?
- Igen, de ha érdekel azóta nem hallottam róla. Olyan, mintha elnyelte volna öt a föld, de ezzel - mutatta fel a medált - érzem, hogy nincs olyan távol innen, csak nem akar MÉG  vissza jönni. Kell neki egy kis idő.
- Igen és megértem. Nehéz lehetett neki egyedül itt. Apa nem törődött vele, már az elején lemondott róla amikor rájött, hogy más lesz, mint mi. Barátai nem voltak. És a falu... hát igen. És nem utolsó sorban anyánkat sose ismertük így neki nehezebb volt felnőni, mint bárkinek.
- De miért? Neked nem volt az?
- Anya hiánya nélkül igen, de apa velem törődött többet. Barátaim voltak és a falu se szégyenként tekintett rám engem megbecsültek, de öt nem. De most mi mindent tett.
- Például?
- Komolyan Astrid soroljam fel?
- Igen. Hallani szeretnék valamit amit nem csak én gondolok úgy.
- Rendben. Először is ő békítette ki Hibbantot a sárkányokkal. Másodszor ért a sárkányokhoz. És harmadszor volt bátorsága kiállni egy barátért. Sokan nem tették volna meg azt amit ő tett. A faluban nem merik beismerni ezt sokan, de a gyűléseken hallom miket mondanak és már sajnálják, hogy úgy bántak vele. És ha valaki csak egy rossz szót mer mondani rá lehordják a többiek. Olyan sok év után ilyenek után állnak ki mellette, de nem így... vagyis nem ilyen körülmények között kellene, de ez már nem számít.
- Tudod, Klaus annak ellenére, hogy ennyire fiatal vagy nagyon bölcsen tudsz beszélni. Bölcsebben, mint bármelyik ember akit ismerek. - borult a fiú nyakába.
 - És köszönöm azt, hogy mind ezt elmondtad nekem. Így tudom, hogy nem csak én vagyok ezzel így hanem te is.
- Nincs mit és én is köszönöm neked ezeket. Egy dologra kérnélek. - bontakozott ki a fiú az ölelésből.
- Mire? - kérdezte türelmetlenül a lány.
- Csak annyit, hogy ha Hablaty vissza jön tedd boldoggá, legyél neki, legyen valakije akiért küzdhet minden nap.
- Erre nem kellett volna kérned magamtól is megtette volna.
- Tudom, de muszáj volt megkérnélek rá.
- Megfogom tenni ne félj.
- Köszönöm még egyszer. 

Hablaty új élete 29. fejezet

* Hibbant *

Astrid csak este tért vissza a faluba. Nem akart sokat annak az örültnek a közelében lenni. Azt se tudta, hogy hogyan foglya kibírni azt a fél órát amíg vacsorázik a két törzs egymás jelenlétében. Ahogy beért a faluba egyből a legutáltabb embert látta meg, ahogy önelégülten nevet, majd körül néz és meglátja őt.

 Ahogy a lányra nézett és a lány is rá a lány elkapta a hány inger. 

- Astrid, hát vissza jöttél? - szólt a lányhoz.

- Vissza, sajnos. - közölte a lány.

- Na szívi ne legyél ilyen. Főleg ha anyádék át engednek nekem. - mondta önelégülten az ifjú főnök.

- Hogy mi? - akadt ki a lány. - Én nem megyek innen sehova. 

- Ó, dehogy nem.

- Nem, mert már másnak vagyok elígérve. - mondta Astrid maga biztosan.

Hisz tudta, hogy a szülei a főnök fiához - Hablatyhoz - akarják hozzá adni. Aminek régen nem örült, de most mindent megtett volna azért, hogy vele legyen.

- Mégis kinek, ha meg kérdezhetem? - kérdezte " kedvesen ".

- Nem kérdezheted meg, mert nem a te dolgod. - válaszolt a lány a lehető leggorombábban.  

- Csak nem Hablatyhoz? - kérdezte.
- Nem. - próbálta minél határozottabban mondani a lány, de érezte, hogy nem ment már. - Mégis, hogy ha elment innen örökre. Van rajta kívül más is a faluban.
Miközben ezt mondta bele gondolt abba, hogy az akit szeret már több, mint fél éve távol van. És nem tud semmit róla, ebbe bele szomorodott.
- Akkor talán... -kezdet bele Dagur, de Astrid nagy örömére a " ünnepi " vacsorát jelző kürt.
Elrohant a Nagy terem felé.
- Hol voltál? - kérdezték tőle a többiek egyhangúan.
- Dagur elől bujkáltam eddig. - lihegte a lány.
- Mert? - kérdezte nagy érdeklődéssel Takonypóc.
- Semmi csak kigúnyolt, mint mindig és menjünk.
Bementek a Nagyterembe és a szokásos asztalukhoz mentek.
- Már csak egy nap és újra velünk lesznek a sárkányok.
- Igen, de addig is kikel bírnunk Dagurt. - mondta a lány.
- Ja. - mondták egyhangúan újra a többiek.
A terembe megérkeztek az ádázok és vezetőjük, majd Pléhpofa, Bélhangos végül Klaus. Az utóbbi négy a Nagy terem közepén felállított asztalhoz ment. Astrid nagy keseredettségére Dagur pont úgy ült, hogy egész végig öt bámulta.
 Csak akkor fordította el a tekintettét amikor a szerződéről volt szó.
- Alá kéne már írnunk a szerződést. - mondta Pléhpofa.
- Pont, mint az apám. Dagur írd alá a szerződést, Dagur csinált ezt vagy azt. Unom már, hogy mindenki meg mondja mit tegyek. - dramatizált, majd a kését bele vágta a süteménybe.
 Astrid jót kuncogott ezen magába. Mindig is tudta, hogy Dagur egy féleszű idióta, de még ennyire nyilvánosan nem látta. És még ezek után is a lányra nézett.


* Hablaty *

Közel fél éve hagytam el Hibbantot. A sóvárgás az otthonom után elviselhetetlen volt, de még mindig nem találtam meg ami magához vonzott. Csak akkor térhetek haza, ha ezt a dolgot meg találom és már nem fog zavarni. A mai nap is elég átlagosan indult, de nem a legátlagosabban. felfedeztünk egy újabb szigetet és azt berajzoltam a térképemhez.
 Igazság szerint nem úgy haladtam ahogy elterveztem. Arra mentünk amerre csak akartunk, nem az eltervezett felé, de nem is baj így jobb. Fogatlanhoz fordultam.
- Gyerünk, pajti mondj egy nevet. -kértem barátomat.
Erre ő csak a hónalját nyalogatta meg.
 - Hónalj nyali. Megvéve.
A rajz befejezése után leültem mellé és gondolkodni kezdtem. Elmélkedni az eddig történtekről. Az unalomról. Ha vissza megyek Hibbantra segítenem kell apának a faluban, de erre az egészre még nem vagyok felkészülve. Mivel én vagyok az első szülőt gyerek én leszek a törzsfő, de ez nem igazán az én reszortom. Két dolgot tudok, hogy nem apámra ütök és a másik az, hogy nem tudom, hogy az anyámra hisz sose ismertem. Így nem tudom, hogy igazából ki is vagyok. Ahogy ebbe belegondoltam rájöttem, hogy az egész családomról nem tudok semmit. Apám felől csak annyit, hogy minden eddigi törzsfőnek a leszármazottja vagyok. De anyám részéről semmi. Talán csak Finn bácsi, de már ő is rég eltűnt, így semmi. De Finn bácsi se mesélt sokat a családjáról így mindegy.Finn bácsit legalább 8 éve nem látta senki. Azóta, hogy a Világ réme a falut ostromolta. Az alatt eltűnt. És azóta Astrid családja is meg van pecsételve a gyávasággal,de mindegy ez nem rám tartozik. A nagy elmélkedésből a közelből felszálló füst zökkentett ki.
- Fogatlan, azt nézzük meg. - mutattam arra felé.
Felültem rá és elindultunk arra. Ahogy közeledtünk egy leéget erdőt láttam meg, csak sárkányok lehetek.
Az erdőből kiérve egy hatalmas jégtömb fogadott.
 Fogatlan ettől megtorpant és morogni kezdet.
- Nincs semmi baj pajti. Menjünk tovább. - mondtam neki.
Vonakodva bár, de bele ment. Közelebb mentünk és a jég tömbök között egy teljesen szét romból erődöt pillantottam meg.
- Mégis mi a fene történt itt? - tetem fel a költői kérdést.
 Fogatlan a fejét rázta, mintha azt mondaná, hogy nem tudja. Mögülünk egy sikló sárkány üvöltése hallátszódót. Egy gyors hátra pillantás és fordultam előre, mert meghallottam egy kiáltást.
- Lőjétek le!
Még időben kitértünk a háló elől, de a sikló nem, így zuhanni kezdet. Vissza fordultam és még láttam, ahogy kétségbe esve rám néz. ezek után már nem hagyhattam ott segítenem kell rajta.
- Pajti segítsünk. - szóltam Fogatlanhoz.
Belement, mire elindultunk, hogy kiszabadítsuk már tele volt kötelekkel és egy rakás ember állt körülötte.
- Neeeeee! - kiáltottam miközben leszálltam.
- Hogy benne kottyantsak ez tényleg egy éjfúria. Azt hittük abból már nincs. Igaz-e? És vissza jött a sárkány lovas is. Drakonak biztos nincs még ilyen - e a seregben.
- Milyen seregben? Figyeljetek nem akarok bajt csak enged el a sárkány és már itt sem vagyok.
- Hát akkor nem kellet volna ellopnotok a sárkányainkat és ezt tennetek az erődünkkel. - közben egyet értően morgott a tömeg.
- Várj. Miről beszélsz. Minket vádolsz ezzel? - kérdeztem.
- A sárkány fogas elég nehéz feladat anélkül is, hogy ilyen széplelkű sárkány barátok vagy mik nem avatkoznának bele.
- Milyen széplelkű... Vannak más sárkány lovasok is?
- Az éjjeli tolvaj haverodon kívül mond meg te. Veletek van egy jégköpő sárkány, de nekünk akkor is szállítanunk kell. Szerinted ezt, hogy magyarázom ki Drago Verdungnak?
- Drago... Milyen dungnak? Nem értem egy szavadat se. - értetlenkedtem, nem értetem semmit abból amit mondott.
- Drago egy újabb adag szállítmány sárkányt vár holnapra. - szólt közbe egy másik.
- És Drago nem szereti a kifogásokat. - mondta egy harmadik.
- Azt mondta, ha egyszer elő fordul, hogy nem viszünk neki elég sárkány a kiadott időn belül nem lesz elnéző velünk.
Na ebből én már tényleg nem értettem semmit.
 - Nézd én nem tudok semmit se sárkányokról, se jégköpő sárkányról, sem a... az eszelős főnököd sárkányseregérről.  Világos. Mint, ahogy már mondtam engedd el a sárkányt és itt sem vagyunk. Kedves, mogorva és ellenszenves ismeretlen. - mondtam unottan már.
- Ó én modortalan be sem mutatkoztam. - erre csak most jöttél rá ~ gondoltam magamban. - Eret vagyok. Eret, fia Eret. A legjobb sárkánycsapdász a világon. Legalább is ezt mondhatja el magáról az aki elkap egy éjfúriát. - mondta.
Ja persze próbáld csak meg előbb kerülsz jég alá, minthogy elkapd Fogatlant.
- Ő meg itt Fogatlan és azt mondja, hogy elmegyünk, MOST!
- Mind ezt mondják. Elkapni őket!
Szerencsémre Fogatlan most is résen volt. Mielőtt azok bármit is tehetek volna ő belelőtt a jégbe ami a
csapdászok nyakába landolt. Ezt az időt kihasználva odarohantam a sárkányhoz és elengedtem. Kapatott az alkalmon és el is repült. Míg újra összeszedték magukat az új ellenségeim én Fogatlanra felültem és elindultam. De még halottam a " vezér " kiáltását mögülem.
- Menj csak, de nem tarthatod meg a sárkányod örökre. Drago el fog menni érte és akkor elbúcsúztatsz a drága sárkányodtól örökre!
Ez a mondat amikor a tudatomig eljutott nem akartam felfogni. Nem veszíthetem el Fogatlan nála jobb barátom nincs.
- Ne félj pajti nem hagyom, hogy bajod essen. Ígérem.
Erre morgott egyet, de tudtam, hogy tudja, hogy komolyan mondom neki ezt. Hátra dőltem a nyeregben és úgy gondolkoztam. Fogatlan hirtelen feszült lett és valamit láttam megjelelni magam mellettem. Felültem a nyeregben és oldalra néztem.
 Valami fura öltözetű alak jelent meg majd tűnt el a felhők alatt.
- Rendben csak nyugodtan, csak nyugodtan. - hajtogattam Fogatlannak és magamnak.
Majd egy sárkány üvöltött és megjelent egy sárkány a fura alakkal a hátán. Az alak a sárkánnyal szembe fordult velünk és csak bámult.
 Magam mögül egy másik ismeretlen sárkány üvöltését hallottam. Hátra néztem és csak egy felém kapó lábat láttam és azt, ahogy Fogatlan zuhan a jég felé.
- FOGATLAAAAAAAAAAN!!!!!! - kiáltottam utána.
Hallottam ahogy üvölt és sír. Vissza néztem rá és még az aggódó pofiját láttam.
 De utána már messze kerültem tőle. Remélem még látni fogom. A fura alakhoz kezdtem el beszélni.
- Hé! Vissza kell mennünk a sárkányomért. Nem tud egyedül repülni megfullad. -kiabáltam neki.
De mintha meg se hallotta volna csak ment és ment a sárkányokat vezetve. Majd egy Jéghegy vagy mi felé kezdtünk el menni és be is repültünk egy nyíláson. Az engem szállító sárkány ledobott, majd leszállt és nem tudom mit kezdett el csinálni. A helyre ahova kerültem egy rakás ismeretlen sárkány volt akik nagy érdeklődéssel figyeltek engem. Azt hiszem. Majd újra az alakot kezdtem el szólongatni.
- Hé! Ő... vissza kell menünk a sárkányomért.
Egyre több ellenségesnek tűnő sárkány bukkant fel és kezdtem megrémülni, hogy valami rossz fog velem történni. És még ebben a pillanatban is Astrid ugrott be. Próbáltam a sárkányok bizalmába férkőzni, de nem sikerült főleg úgy amikor éreztem, hogy valaki figyel. Már majdnem sikerült amikor az az alak megmozdult felém a sötétben, így a sárkányok is lenyugodtak. És inkább hozzá kezdtem elbeszélni.
- Halljam ki vagy? A sárkány tolvaj? Ő... Drago Verdung? - kérdeztem már, de kételkedtem abban, hogy érti amit mondok. - Érted egyáltalán azt amit mondok?
Erre se válaszolt csak hadonászni vagy mit kezdett a botjával. Egy sárkány üvöltést hallottam, majd felnéztem a nyílásba abba amelyiken bejöttem. Egy sárkány jelent meg a lábai között... Fogatlannal.
Ledobta elém én meg rögtön oda futottam hozzá.
- Fogatlan. Jól vagy pajti? - térdeltem le mellé és öleltem át a fejét. - Jól van. Én is örülök neked. Nagyon aggódtam ám érted. - mondtam miközben megnyalta az arcom.
Az alak megint csinált valamit mire a sárkányok szájában tűz jelent meg. Erre a mozdulat sora Fogatlan morogni és védeni kezdett.

 Az alak megindult felénk, mindent ami a kezében volt a földre rakott és csak jött. Fogatlanra nézett, ő meg csak morgott rá. Elkezdett hátrálni és én is mivel nem akartam hanyatt esni. Az alak csinált valamit Fogatlannal amitől kifeküdt és már nem volt magánál, végig simította a sárkányom és tovább haladt felém. Nem tudtam mit akarhat tőle, de jobbnak láttam hátrálni tőle. De már nem tudtam így kénytelen voltam megállni. Kinyújtotta felém a kezét és aszem az arcomat vizsgálta, majd hirtelen megszólalt.
- Hablaty? - kérdezte. - Tényleg te vagy az annyi év után. Ez lehetséges? Ezt nem tudom elhinni.
Ez nekem már sok volt. Honnan tudja egy vad idegen nő - a hangja alapján az - a nevem.
- Tudnom kéne ki vagy? - tetem fel az első eszembe jutó kérdést.
 Időközben levette a maszkját és úgy nézett tovább. A kérdésemen meglepődött, de válaszolt.
- Nem, kisbaba voltál még, de gy anya sose felejt.

 HOGY MI?? -  ez jutott eszembe ebben a pillanatban. - AZ ANYÁM!!!! - ez hihetetlen.