Hablaty új élete 42. fejezet

- Ej tépje vad szél vitorlám,

És zúgjon bár bősz orkán,

Nem nézek én se bajt, se vészt,

Ha otthon te vársz rám.

Suttogtam a fülébe, ahogy meghallotta felült és mosolyogva nézett rám. Régen ennyitől már zavarba lettem volna, de mivel már nem vagyok az folytattam.

- Úgy vezetsz majd, mint messzi fény,

Mint partra hívó tűzjel.

Megsimogattam az arcát mire belesimult az érintésembe. 

De mond, hogy szeretsz míg csak élsz,

És...

- És holtomiglan hű leszel.

Vette át a stafétát. 

- Bár ékes szóval kérdezel, 

Ne szóban várd a választ,

Én csókkal mondom néked el, 

Hogy a szívem téged választ. 

Énekelte miközben felállt és magával húzott engem is. Hozzám került vissza a szó vagy ének, mindegy.

- Mi kincset föld és tenger rejt,

Mind felkutatnám néked,

És égre - földre esküdnék,

Hogy ég a szívem érted.

Kezdtünk el pörögni, na ezt, hogy bírja majd ki a friss műlábam ez egy jó kérdés.

- Csak nézz reám és nem kell szó,

Se esküvés, se bókolás,

A földön nincs oly drága kincs...

- Mi többet ér egy csóknál!

Folytattuk egyszerre és Astrid gyorsított a pörgésen. Valahogy csak kibírom, ha meg nem pörgök neki egy lábbal. Ha mosolyogni látom akkor már megéri. 

- Ez szebb ajándék mindennél,

Hisz kéz a kézben véled, 

Se bú se bánat el nem ér,

Egy boldog tánccal élek.

Hejj, jöjjön bárhol forgószél,

És zúgjon bár bősz orkán,

Nem nézek én se bajt, se vészt,

Csak otthon te várj rám.

Ahogy befejeztük el is terültünk a fűben és csak nevetünk. És a lábam is kibírta. Ez aztán a nagy öröm. Ami pedig még nagyobb, hogy nevetek, felszabadultan, itt Hibbanton. Ez viszont meglepő hisz itthon max 5 évesen nevethetem így. Azután meg az a megszokott erőltetett vagy ideges " nevetés " volt meg nálam. Nem nagyon volt minek örülnöm. De most viszont van még pedig annak, hogy Astrid velem van. Ami álmomba se hittem volna, na jó ott talán igen, de itt hihetetlennek tűnt egészen eddig. 
- Te most nevetsz. - állapította meg Astrid. Bólintottam. - Rég láttalak már így felszabadultan nevetni. Már elég régóta téged csak idegesen vagy erőltetetten lehetett hallani nevetni. Sőt még mosolyogni se nagyon lehetett látni. Utoljára már nem is tudom mikor láttalak mosolyogni vagy nevetni így. - mondta. - Mi történt veled? - kérdezte. 
- Egy bájos hölgy aki itt van előttem. Az történt. - mondtam. - És persze egy történet keresztezi ezt. 
- Hallgatom azt a hosszú történetet. - mondta " komoly " arccal, amit bekel, hogy valljak nem ment valami jól neki és ezen megint nevetni kezdtünk. 
- Abba kellene ezt hagyni, nem gondolod? - kérdeztem tőle. 
Szinte már egymáson fetrengtünk a nevetéstől. Nem tudom, hogy Fogatlan mit gondolhat rólam és Astrid sárkánya is róla. De egy biztos azt hiszik, hogy nem vagyunk normálisak.
- Gondolni gondolom, de nem megy. - préselte ki a választ magából. 
Nekem se nagyon akart menni, hogy abba hagyjam, így egy darabig még nevetünk összességébe: mindenen. Amikor nagyjából lenyugodtam, de Astrid még mindig mosolygott és engem nézett. 
- Mitől van az, hogy most ilyen vagy? - kérdezte. Nem nagyon értettem a kérdést és ez az arcomon is látszódhatott. - Már mint, hogy itt boldog vagy. Hibbanton az elmúlt tízen akárhány évben nem volttál az. Mi történt veled? - kérdezte.
- Már mondtam. Te történtél. - mondtam egyszerűen.
- És a történet? - kérdezte. 
- Erre is emlékszel? - kérdeztem vissza.
Bólintott mosolyogva.
- Elmondod? - kérdezte.
- Esti mesét szeretnél? - kérdeztem tőle. 
Megint nevetni kezdet, de azért bólintott.
- Ugye most csak szívatsz? - kérdeztem és megrázta a fejét. - Esti mese kell Astrid Hoffersonnak. Ez is egy olyan dolog amit nem hittem volna rólad. - mondta.
- Ez nem igaz. Nekem csak tőled kellenek az esti mesék. - mondta durcásan.
- Csak tőlem. Mi vagyok én mesegép?  -kérdeztem szintén durcásan.
- Nem. Te az én szökevényem vagy. - mondta és oda bújt hozzám.
- Szökevény? - kérdeztem rá.
- Igen, mert elszöktél tőlem. - mondta, de csak mosolygott.
- Inkább elmondom, minthogy veled veszekedjek ezen. - mondta.
- Jól teszed. - hagyta rám. 
Mosolyogva ráztam a fejemet meg egy kicsit. 
- Gyere menjünk vissza Fogatlanhoz. - mondtam és felhúztam magammal. 
Visszamentünk és leültünk a szárnyas barátom mellé. Astrid hozzám bújt és betakartam a pokróccal. Ő meg engem takart be a maradék pokróccal. Hagytam nem akartam vele vitázni. 
- Várom a mesémet. - szólalt meg. 
Elmosolyodtam. 
- Tudom és mindjárt mondom. - mondtam. - Amíg Fogatlan bele nem csöppent az életembe nem nagyon volt minek örülnöm. Amikor utoljára ilyen voltam lehettem 5 éves körülbelül, ha nem kevesebb. Akkor volt minek örülnöm. Akkor ott voltál nekem legjobb barátnak. Azután minden egyre jobban változott. Az emberek egyszerre kezdtek el utálni, kitagadni. Apa is így kezdett el viselkedni. Nem akartak elfogadni olyannak amilyen vagyok. Ha már egy kicsit más vagyok, mint ők akkor az már nem jó. Az évek így teltek és kezdtem elfogadni, hogy én itt már nem leszek soha boldog. De jött Fogatlan - az említett meg lett simogatva - és ezt megcáfolta. Bár senki se látta, de ő képes volt kihozni belőlem ugyan azt a gyereket akit már rég bezártam. Ő elfogadott és ez örömmel töltött el. Aztán jöttél te, a béke itt és végül anya. Lassan minden a helyére kerül az életemben és minden jó lesz. Azt hiszem. - mondtam. - És aki most történt velem az itt van mellettem. 
- Ez kedves. - mosolygott rám.
- Tudom, hogy az vagyok nem kell mondanod. - mondtam.
- Ne növeld az EGOd. Nem kell nekem az, hogy Fogatlan nélkül is repülj. - mondta.
Elmosolyodtam, ha tudná, hogy képes vagyok rá mit tenne.
- Mit tennél, ha kiderülne, hogy Fogatlan nélkül is tudok " repülni " ? - kérdeztem. 
- Szerintem erre te is tudod a választ. - mondta. 
Hogy ne tudnám. Azt tenné amit oly sokszor elképzeltem amikor meglátta a műlábbal.
- De miért kérdezted. Csak nem...
- Dehogy. Csak kíváncsi voltam. - válaszoltam. 
- Hát jó. - mondta és lehunyta a szemét. 
Ha megtudja, hogy én milyen szerkót csináltam magamnak tuti, hogy kitekeri a nyakam. Ha nem most, de majd egyszer megtudja. Elég lesz majd akkor végig futnom a falun előle. 
- Hablaty. - szólt Astrid aki már szembe ült velem, de mikor ült fel, na az egy jó kérdés.
- Igen? - kérdeztem.
- Min gondolkodtál? - kérdezte.
- A jövőnkön. - mondtam, mondjuk részben az volt, mert amikor végig kerget a falun az már a jövőben lesz.
- És mire jutottál? - kérdezte.
- Miben? - kérdeztem vissza.
- Abban, hogy mit tervezel kettőnknek. - mondta.
- Hát nem sok mindent. - mondtam, mire elszomorodott. - De annyit biztosan, hogy én téged mindig nagyon szeretni foglak és mindig boldognak szeretnélek látni. 
- Tényleg? - kérdezte. 
- Hát persze. Nekem az elég, ha te boldog vagy. - mondtam.
- Szeretlek. - mondta és megcsókolt. 
- Én is szeretlek. - mondtam amint szétváltunk. 
Adtam a homlokára egy csókot, majd vissza búj hozzám. 
- Astrid. - szólaltam meg most én. 
- Hmmm? 
- Mi történt itt amíg nem voltam itt? - kérdeztem.
- Semmi. Bármi amibe bele kezdtünk, azt nem tudtunk befejezni, mert a nagy eszes aki ért mindenhez elment. A Snoggletogok szörnyűek voltak, nekem, mert nem voltál itt. Egyetlen változás pedig a Vitorla verseny helyett a Sárkányverseny. Más nem igen változott. Nem voltak jók a tervek amiket készítettünk így mindent hagytunk inkább. Ja, és még a nyeregkészítő lett új. De te itt vagy és mindent megcsinálsz majd igaz. Az egyik nap megcsinálod a terveket és másnap reggelre már kész is vagy vele. Igaz? - kérdezte.
- Nem hinném. - mondtam. 
- Miért? - kérdezte.
- Megkel cáfolnom azt az állítást, hogy az én terveim egyik napról a másikra kész vannak. - mondtam.
- De miért? - kérdezte újból.
- A kardomon hónapokig dolgoztam, hogy használható legyen. - mondtam.
- De Bélhangos mellett csak megtanultad, hogy kell egy kardot készíteni. - feltételezte. 
- Meg, de ez nem egy hétköznapi viking kard. - mondtam.
- Oh, bocsánat. Nem tudtam, hogy Odin örökösének külön kard kell. - humorizált.
- Nem, nem kell. De én csináltam magamnak egy teljesen más félét, mint egy hagyományos kard. - vágtam vissza.
- Mégis milyet? - kérdezte.
- Egy tűzkardot. - válaszoltam lazán. 
- Egy micsoda kardot?  - kérdezett vissza.
- Tűzkardot. - mondtam újra. 
- Aha. Nekem ez már sok. - mondta.
- Na jó. Mi az a Sárkányverseny? - kérdeztem.
- Birkákra kell vadászni. Minden birka gy pontot ér, a fekete pedig tízet ér. Akinek a legtöbb pontja van az nyer. Most jut eszembe pont a győzelmem közepén zuhantál be. Hogyan is? - kérdezte.
- És ki találta ki ezt? Mert nem hiszem, hogy te. - hárítottam a kérdését. 
- Az ikrek. Ne háríts. Hogy zuhantál le? - kérdezte újból. 
- Berepült elénk egy birka és Halvér, amitől Fogatlan megijedt és ledobott magáról. De elkapott így nem lettem lapos. - mondtam el részben az igazat, de örülök annak, hogy Fogatlan alszik, mert kaptam volna egy fejbe kólintást. 
- Olyan magasra felrepült a birka? - kérdezte.
- Igen. Gondolhatod mekkora volt tök nyugisan repülünk aztán berepül a semmiből Néma Sven egyik birkája. - mondtam.
- Hát van ilyen. - mosolygott.
- És te vagy a nyertes mindig. Igaz? - kérdeztem, csak bólintott. - Tudtam én, hogy olyas valakit kell szeretnem aki mindig csak küzd. - mondtam.
- Inkább küzdök, minthogy a fejemet a falba verjem. - mondta.
- Épp ezért mondtam. - válaszoltam rá. 
Elgondolkodtam egy két dolgon, de mindig Astridnál kötöttem ki. Ott, hogy itt van vele.
- Bele gondoltál abba, hogy mi lett volna, ha nem mentek el? - jött a hirtelen kérdés.
- Nem is egyszer. - válaszoltam. 
- És? - kérdezte. 
- Talán csak a legrosszabbak futottak át az agyamon, de nekem az is elég. Ha elveszítettem volna én... nem tudom. Nem tudom mi lett volna akkor velem, ha elveszítem Fogatlant. Nekem ő nem csak egy sárkány aki minden hova hurcol, ahova csak akarom. Nekem ő a legjobb barátom, egy testvér. Nekem csak ő volt aki vigyázott rám 2 éven át. Ha már akkor elveszítettem volna biztos, hogy valami őrültséget csináltam volna. - mondtam.
- Mikre gondoltál ezzel kapcsolatban? - jött egy újabb kérdés. 
- Például : Megtalálják, behozzák a faluba és mivel én vagyok az aki megnyerte a kiképzést nekem kellene megölnöm. De nem tudom megtenni, mert ő a legjobb barátom és inkább mindenki előtt  megmutatom, hogy a sárkányok nem olyanok, mint amilyennek hiszük őket. De ez se jön be így engem száműznek és Fogatlant meg valaki másnak kellene...
- Jó, oké, felfogtam nem kell tovább mondani. Elképzelted mindig a lehető legrosszabbat ezzel kapcsolatban, de nem kellet volna. - mondta. 
- Tudom, de Hibbantot ismerve mindig ez jelent meg a lelki szemeim előtt. - mondtam. 
Beleburkolóztam a gondolataimba amit Astrid is észre vehetett, de nem szólt vagy lehet, hogy igen csak nem hallottam és inkább abba hagyta. A második lehetőségnek nagyobb lehetősége van. Elég sok minden futott át az agyamon. Például amikor ott voltam Lápszirten Syrile miért nem mondta, hogy voltak itt bármikor.
- Astrid. - szóltam.
Semmi válasz, így lenéztem rá. Aludt. Egy ideje már biztos alszik, csak nekem nem tűnt fel. Nekem ma nem volt szükségem alvásra. Így tudtam figyelni, ahogy alszik. Ilyenkor senki se mondaná meg róla, hogy esetenként dühöngő őrült is tud lenni, aki fákat gyilkol. Most nem az. Csak egy békésen alvó lány. A hajnal lassan közeledett és az is, hogy apával beszéljek. Nincs nagy élet kedvem ehhez a beszélgetéshez. Apának már tényleg elkel mondanom, hogy Dagur valamikor támadni fog, de nem tudom mikor. Az tuti, hogy apa ki fog akadni, ha megtudja, hogy miattam támadnak. Az a beszélgetés húzós lesz. 
A hajnal kezdett átfordulni reggelbe és lassan tényleg mennem kell, de Astridot viszont nincs kedvem felébreszteni, ha meg itt hagyom egyedül kiakad. Így döntsön jól az ember. Fogatlan lassan felébred és ha látja, hogy Astrid alszik ő fogja felébreszteni, még pedig a büdös leheletével. Amit meg nem szeretnék úgy, hogy még is csak jobb ha én keltem fel. 
- Astrid. - simogattam meg az arcát amitől elmosolyodott. - Astrid, ideje fel kelni. Hallod? - semmi. - Légy oly szíves és kelj fel. - simogattam meg újra az arcát. Erre már összehúzta a szemöldökét, de nem nyitotta ki a szemeit. - Felkelsz vagy maradsz itt egyedül? Nekem mennem kell lassan, apa beszélni szeretne velem. - közöltem vele.
- Csak 5 percet maradjunk még. - motyogta.
- Az jó lenne, de nincs időn, főleg ha nem akarod, hogy Fogatlan ébresszen. - megrázta a fejét. - Akkor szerintem jobb, ha kelsz, mert ha nem akkor a büdös szájszagával találod szembe magad. - erre bezzeg rögtön felül úgy, mint aki nem is aludt volna.
- Most csak szórakozol velem, ugye? - kérdezte. 
Megráztam a fejem.
- Fogatlan engem sokszor keltett úgy, mert türelmetlen volt. Így veled is meg csinálná. Ha akar tud kegyetlen lenni. - mondtam. - Indulnunk kell lassan. 
- Nem igazán. Még mindenki alszik. - mondta.
- Komolyan? - kérdeztem.
- Igen. Elkényelmesedtek miattad.
- Mi az, hogy miattam? - kérdeztem vissza.
- Miattad van béke a sárkányokkal és erre mindenki ellustul, hogy ha már van sárkány. - magyarázta. 
- Nem baj legalább még együtt tölthetünk egy kis időt. - mondtam.
- Ez igaz. - mosolygott.
- Astrid megkérhetlek valamire? - kérdeztem.
- Persze. Mi lenne az? - kérdezte.
- Van valami amit elkel mondanom, mert nekem egyedül nagy teher és csak benned bízok meg annyira, hogy elmondjam. De ez most nem rólam szól, hanem Fogatlanról. - mondtam.
- Mi az Hablaty? Nekem elmondhatod. 
- Tudom, csak nem tudom, hogy. - mondtam. 
- Mondd úgy, ahogy neked a legegyszerűbb. - mondta.
- Jó. Ahogy este mondtam Fogatlan legyőzte az alfa sárkányt így vissza szerezte az éjfúriák helyét a sárkány társadalomban. - mondtam.
- Ő lett az alfa? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam.
- Ez hihetetlen. Büszke vagy rá. Igaz? - kérdezte.
- Az vagyok. De a fajtája is az rá, hisz vissza szerezte azt a helyet amit az éjfúriák megérdemelnek. - mondtam.
- Az éjfúriák voltak az alfák? - kérdezte.
- Igen, de majd elmondok mindent valamikor. Ígérem. - ígértem meg.
- Rendben. Így már könnyebb? - kérdezte.
- Sokkal. - mondtam. 
- Akkor jó. - mondta.
- Mi az? - kérdeztem tőle.
- Tudom, hogy apáddal kell ma beszélned és mi van akkor ha nem látlak ma? - kérdezte.
- Látni fogsz. Nem egész nap fogunk beszélni. Biztos, hogy még dél előtt végzünk. - mondtam.
- Biztos? - ült fel.
- Totál tuti biztos. - mondtam és elmosolyodott. - Még valamit kérnék tőled. 
- Mit? - kérdezte. 
- Ha haza mész aludj egy kicsit. - kértem meg.
- Megpróbálok. - mondta.
- Rendben. - válaszoltam. - Gyere ide.
- Miért? - értetlenkedett. 
Nem válaszoltam, csak megcsókoltam, mosolyogva váltunk szét. Utána csak egymás szemébe néztünk.

A világ, mintha megszűnt volna körülöttünk. Fáj a szívem, hogy meg kellett szakítanom a pillanatot. 

- Menni kellene. - mondtam. 

- Tudom. - válaszolt. 

- Sétálunk egyet? - kérdeztem. 

Bólintott. Hála Odinnak, hogy Fogatlant nem kell felkeltenem most. Az igénybe vett volna néhány órát. A medencéből elindultunk csöndbe. Astrid megfogta a kezem, amikor meg ránéztem csak mosolygott. Végül is jó eset az az érzés, hogy mellettem van. Fogatlan és még-mindig-nem-tudom-ki előttünk futkároztak össze -vissza. 

- Astrid nem tudod miért nem mondta Syril, mikor legutóbb ott voltam, hogy ők voltak itt valaha? - kérdeztem.

- Apád kérte meg őket rá. - mondta, de rögtön a szája elé kapta a kezét.
 - Ezt nem kellett volna. - mondta és indult volna tovább. Elkaptam a kezét és vissza fordítottam magam felé.
- Miért nem kellet volna? És apa miért kérne meg olyan emberek akiket nem ismer, hogy ne szóljanak egy szót, hogy itt jártak? - kérdeztem tőle komolyan.
 Nem nézett a szemembe, de válaszolt.
- Ez nem egy olyan dolog amit tőlem kellene megtudnod. Apádat kérdezd meg erről. - mondta.
- Akkor már azt is el kellene neki mondanom, hogy kitől tudom és nem akarlak bajba sodorni. Apa nem hiszem, hogy elmondaná. Inkább mondd el te. - kértem.
- Nem lehet. - mondta.
- Astrid kérlek. - kértem újra.
- Legyen. - adta be a derekát. - Azért tudta megkérni apád rá őket, mert John - ha jól emlékszem - a te... nagybátyád. - mondta.
- Most már legalább értem. - motyogtam magam elé.
- Mit értesz? Ki se akadsz ettől a hírtől? - kérdezte.
- Nem, volt egy olyan érzésem, hogy közel állnak hozzánk. A családi kötelék megvan. - magyaráztam. - Először nem voltak szimpatikusak, de segítettek. Klaus viszont biztos tudta és ismerhették ott, mert amikor először jártam ott nem úgy köszöntöttek, mint egy idegen, hanem inkább úgy, mint egy rokont. Így érthető már. - magyaráztam.
- Én meg ennyire paráztam attól, hogy mennyire fogsz kiborulni. - biggyesztette le az ajkait.
- Nem kellett volna. - mondtam.
- Tudom. - válaszolt.
Ez alatt az idő alatt egyre közelebb értünk az arénához. Mi lett azzal a hellyel is. Jó igaz tegnap onnan jöttem el, de nem nagyon volt időm megnézni. Menekülnöm kellett az emberek elől. Fogatlan hirtelen megfordult és elindult felém. Leeshetett neki, hogy elmaradta " Jó reggelt, Hablaty " puszi és azt most akarja bepótolni. Az istenek segítsenek rajtam.
- Jajj ne! - tört ki belőlem hirtelen.
- Mi az? - kérdezte Astrid.
Válaszolni viszont már nem tudtam, mert már földön voltam és Fogatlan pofozgatott.
- Na mi van itt. A sárkányok és a vikingek újra ellenségek. Vad harc bontakozik ki közöttük. - mondtam és egymást pofozgattuk vagy mit csináltunk addig amíg meg nem unta és rám nem feküdt a kilóival. Elkezdett nyalogatni ott ér. Jobban mondva direkt a szerkómat.

- Fogatlan, ne. Tudod, hogy ezt nem lehet kimosni. - gurultam ki alóla. - Oh még ki is nevetsz. Nesze te hálátlan.
  Persze nem maradt ki a mókából kapott egy keveset a saját nyálából. De lehet, hogy Astridnak is jutott belőle. Erre bezzeg " megsértődik " és mosakodni kezd. Szép én lehetnék megsértődve. Astrid nevetésére lettem figyelmes. Rá nézek a " mi van most? " fejemmel, amitől még jobban nevet.
 - Még te is kinevetsz? - kérdeztem.
Mosolyogva bólint.
- Kedves vagy. - mondtam.
- Mi volt az a fej? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- Ne gúnyold a " mi van most? " fejemet. - mondtam és nevetni kezdtünk.

- Ezt most komolyan mondod? - kérdezte már csak mosolyogva. 

- Igen. Ha Fogatlan vághat hülye fejeket akkor én miért ne. - mondtam.

- Igaz. - értett egyet.

- Fogatlan, gyere ide. - szóltam kedvenc sárkányomnak. 

- Most nem úgy van, hogy ő most haragszik rád? - kérdezte Astrid.

- Rám? Nem rám már nem szokott haragudni. Utoljára akkor haragudott rám amikor angolnát vittem a közelébe, azt hiszem. Már nem tudom, de rég volt. Most már csak megjátssza és akkor feltűnően elvonul vagy engem utánozni próbál. Most épp az elsőhöz volt kedve. - simogattam meg a fejét.

 Amit nagyon szeret.

- Mi naponta legalább annyiszor " kapunk össze ", mint egy átlagos testvér pár. De csak gondolj vissza arra, hogy milyen amikor tényleg mérges. Akkor még rám se hallgatott. - mondtam.

- Igaz. - mondta.
- Megmutatod Astridnak, hogy mi van? - kérdeztem Fogatlantól.
Astrid kérdőn nézett rám, majd a koncentráló Fogatlanra. Pillanatokkal később már a tüskéit csattogtatta. És Astridra nézett.

Astrid mosolyogva simogatta meg, majd oda jött hozzám. Fogatlan elment még-mindig-nem-tudom-kihez és előtte is felvágott.

- Bolond egy sárkányod van. - szólalt meg Astrid mellettem.

- Tudom és épp ezt szerettem benne. Sose fog felnőni. Kettőnk közül ő lesz az aki sose nő fel, ha már nekem muszáj lesz. 

- Ebben igazad van. Neked felkel nőnöd amikor törzsfő leszel, de Fogatlan...

- Az alfa neki is komolyabbnak kellene lenni, de szerintem még nem akar. Még idő kell neki, hogy elfogadja azt a tényt, hogy ő az alfa. És megértem nekem is kellene, ha apával valami történne és én kerülnék a helyére. Nekem lenne segítségem, de ő egyedül van ebbe és talán így fogadja el. - mondtam.

- Lehet. - hagyta rám. - Gyere menjünk, mindjárt ott vagyunk. - kezdett el húzni. 

- Hol vagyunk mindjárt? - kérdeztem.

- Majd meglátod. - mondta. Kiértünk az erőből és az arénához vezetett és megálltunk az előtt. - Nézd. - mutatott fel. 

Ami egyből feltűnt az az éjfúria volt. De, hogy miért volt fent az jó kérdés volt.

- Váó. -  nyögtem ki. - Hát Fogatlan már nem csak legendás vagy, hanem híres is. - mondtam. 

- Nem tetszik? - kérdezte Astrid egy kicsit letörten.

- De nagyon, csak tudnám mi ez. - motyogtam. 

- Hibbant Sárkány Iskola és naponta háromszor verseny pálya. - mondta büszkén.

- Én aztán le vagyok maradva. - mondtam. 

- Hát igen. - értett egyet.

- Most jut eszembe Klaus hol van? - kérdeztem.

- Lápszirten ma vagy holnap jön haza. - mondta. 

Hirtelen egy ismerős hangot hallottam meg. Astriddal egyszerre fordultunk meg. Míg az ő arcán félelem futott át, az enyémen nem én felismertem egyből.

- Felhőugró. - böktem ki. 

Hablaty új élete 41. fejezet

- Akkor tehát él? - szakított félbe.

- Igen. - válaszoltam feszengve.

- De... hát... Hogyan? - kérdezte.

- Ez sok így egyszerre, igaz? - kérdeztem.

Bólintott. 

- Gyere üljünk le. - mondtam és húztam magam után Fogatlan felé. 

Ahogy oda értünk hozzá kivettem a pokrócot a nyeregtáskából és ráterítettem Astridra. Ezt az egy dolgot nem tudom hova rakni a szerkómba, így kénytelen voltam egy apró nyeregtáskát csinálni Fogatlan nyergére. Astrid furcsán nézett rám, hogy miért csak rá raktam azt a hatalmas pokrócot, legyintettem egyet. Én már hozzá szoktam ahhoz, hogy este pokróc vagy minden egyéb nélkül aludjak, de ő még nem. Biztos vagyok, hogy a mai estét itt foglya tölteni. Én alapból itt tölteném az estét, ma úgy se tudok aludni és apát se akarom zavarni otthon azzal, hogy mászkálok a szobámba.

Leültünk, de nem mondtam tovább vártam mit reagál Astrid. 

- Na nem is mondod tovább? - kérdezte.

- De. - mondtam.

- Akkor? - kérdezte újra. 

- Egy pillanat. Mikortól mondjam? - kérdeztem tőle.
- Nem tudom. Az elejétől. - mondta. - Onnantól amikor elmentél.
- Rendben. - mondtam. - Miután elmentünk innen a fészekhez indultunk legyőzni a Vörös Halált. Ami ugye sikerült és itt megszűntek a portyák. Azután barangoltunk minden fele, össze akadtam egy - két emberrel akik meséltek dolgokat nekem. Így ment ez egy fél évig, míg találkoztunk néhány csapdásszal....
- Csapdász? - szakított félbe.
- Igen. - mondtam.
- De azok mik vagy kik? - kérdezte.
- Sárkány csapdászokkal, ha így már érthetőbb. - bólintott. - Elkaptak pont előttem egy siklót és azt kiszabadítottam, de előtte még mondtak valamit a vezérükről és annak a sárkány seregéről. Valamint egy olyan sárkány lovasról aki az elkapott sárkányokat elengedi. Fogatlant is el akarták kapni, ami nem igazán jött össze. Leléptünk onnan, majd engem egy sárkány elragadott Fogatlanról és elvitt egy barlangba. Ott vissza kaptam, majd megjelent valaki. És hadonászni kezdet, mire a nagy és legyőzhetetlen Fogatlan kidőlt. Na most egy idegen társaságába, egy ismeretlen helyen ami ráadásul tele volt egy csomó ismeretlen sárkányfajjal mihez kezdenél védelem nélkül. Egyre közeledett és vizsgálgatott, majd megszólalt, Hablaty. Ha nem mondta volna akkor, hogy ő az anyám nem hittem volna el, ha valaki más mondta volna, hogy él. De mivel az az érzés ami elhúzott innen megszűnt, amikor az mondta, hogy ő az anyám megértettem minden, de azért kiderítettem, hogy tényleg igaz...
- Honnan tudta, hogy te vagy az? - kérdezte.
- A hegről az államon. Felhőugró sebzett meg amikor még csecsemő voltam anya látta még az és csak azután vitte el. - magyaráztam.
- Aha. És mi történ utána? - kérdezte.
- Ott maradtam. Megtudtam mindent az ismert sárkányokról felfedeztem a környéket és egyszer ide... is eljöttem... - motyogtam a végét.
- Hogy mi? Itt is voltál? Mikor? - kérdezte.
- Akkor amikor azt hitted, hogy Takonypóc bámul, aki igazából...
- Te voltál. - fejezte be helyettem. - De miért nem maradtál itt?
- Anya miatt, hisz akkor találtam rá vagy inkább ő rám, mindegy. Vele szerettem tölteni egy kis idő, ha már az egész életemből hiányzott. Ha maradtam volna és utána megyek vissza rajtad nagyobb seb eset volna. És azt nem akartam. És apa is kiakadt volna, ha megint eltűnök csak úgy.  - mondtam.
- Értem. És mi volt utána? - kérdezte.
- Kalandoztam és tanultam anyától, majd egy évvel később vissza szeretem volna már jönni immáron vele, de ő nem akart jönni és ráadásul meg is támadtak minket. Az alfánkkal végzet a másik alfa így az irányította a sárkányokat ebbe Fogatlan is bele tartozott. Na itt jött a probléma is, mivel Fogatlant is irányítani tudta az alfa így rá kényszerítették szegénykére, hogy öljön meg engem, ami ugye nem sikerült. Minden sárkány elakartak vinni a fészektől, még Fogatlant is, de nem hagytam így nagy nehezen vissza kaptam. Legyőzte az alfát, igaz én is ott voltam, de ő küzdött meg vele miattam. Azért, hogy megvédjen. Én meg azóta féllábú lettem. - mutattam a lábamra.
- Mi történt, hogy műláb kellett neked? - kérdezte.
- Alapból amikor Fogatlan lövésével rám zuhantak a jégtömbök megsérült a lábam. Majd le akartak fagyasztani, hogy finoman fogalmazzak. De persze Fogatlan megmentett, de én is próbáltam elfutni
- feleslegesen - a támadás elől. Így fa és fém szilánkok fúródtak át teljesen a lábamon. Ha Fogatlan nem hozta volna a tudatomra, hogy valami nincs rendben, csak akkor esett volna le amikor már elkapott. Nem éreztem igazából semmit, mert egész nap a jég és a hó között rohangáltam és már lefagyott a lábam, de most már jól elvagyok így is. 5 nappal később Sárkányszirten már úgy ébredtem, hogy az első műlábam
" mosolyog " vissza rám. Azóta vittem bele egy kis Hablaty stílust. - mondtam.
Astrid néhány percig gondolkodott a mesémen. Majd rám nézett.
- Hát azt hiszem jobb lesz, ha hozzá szokok, hogy most már nem olyan vagy, mint régen. - mondta és elmosolyodott.
- Azt hiszem igen. - adtam neki igazat.
- Most jut eszembe, ha az édesanyád nem halt meg akkor miért nem jött vissza hozzátok? - kérdezte.
- Azt hitte, hogy jobb lesz nekünk nélküle, de tévedett amikor meghallotta mi volt itthon, főleg velem. Míg Klaus apára ütőt én addig anyára. Ő se volt képes megölni egy sárkány és én se. Bár nem tudom mi lenne ma nélküle velem. - simogattam meg Fogatlant.
- Azért fogsz elmenni néha, mert őt fogod keresni? - kérdezte.
- Igen.
- De miért hagyott el téged újra? - jött az újabb kérdés tőle.
- Azt hiszi, hogy miatta történ, hogy műlábam lett, de nem, mert egy baleset volt. Arra a helyzetre nem igazán lehet azt mondani, hogy rosszkor voltam rossz helyen. - magyaráztam.
- És apádnak el...
- Elkel, de nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy él. Nem állhatok csak úgy oda elé és mondhatom ki, hogy: Figyelj apa. Néha elfogok ugrani egy kis időre, mert a anyát keresem aki nem halott, csak nem jött vissza, hogy velünk legyen, de majd most vissza hozom és itt lesz velünk. Egy ilyen megszólalással gondok lehetnek apránként kell elmondanom neki. Amihez viszont kell némi idő, de remélem te megérted. - mondtam.
- Persze, hisz ez nem egy olyan dolog amit egyik napról a másikra fel lehet fogni. - mondta.
- Nem fogod elmondani senkinek, ugye? - kérdeztem.
- Nem, ez a te feladatod és nem olyannak ismersz. - mondta.
- Nem, de amikor megláttad Fogatlant akkor viszont igen. - motyogtam.
- Az akkor kötelességből tettem volna, de miután megmutattad, hogy a sárkányok nem olyanok, mint mi azt hisszük, már nem tudtam megtenni. - mondta.
- Fogatlannak megnyerő a személyisége. - mondtam.
- Az, de nem csak miatta, hanem miattad is. - magyarázta.
- Miattam? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Igen. Még sose láttalak téged úgy védeni valakit, mint amikor kiálltál Fogatlanért. Már akkor látszott, hogy benned valami más van. Nem az, hogy öld a sárkányokat, hanem inkább az, hogy védd őket. Kérdezhetek valamit? - kérdezte.
- Te bármit, bármikor. - mondtam.
Elmosolyodott, de el is komolyodott rögtön. Vártam, hogy mit szeretne kérdezni.
- Igaz az, hogy te vagy Odin örököse? - nézett rám. - És az igazat mondd, kérlek.
Tudtam, hogy valamikor ezt is megkel említenem, de arra nem gondoltam, hogy ezt épp ő foglya megemlíteni.
- Igen az, de te ezt honnan hallottad? - kérdeztem most én tőle.
- Syrile és a családja itt járt egyszer és ő mondta, hogy megkel lelned azt az utat ami Odin örökösének írtak meg. Nem akartuk elhinni, mert ott van az a gond, hogy te nem bírsz el semmilyen fegyvert, - már bocs - de ott az a tény is, hogy te szelídítettél meg egyedül egy éjfúriát és így már hihető volt. - mondta.
- Ez így volt igaz. - mondtam. - De ezt ne akartam elmondani, mert ki hinné el, hogy én Odin leszármazottja legyek. Hallottuk a legendákat Odinról, hogy milyen erős, hogy milyen bátor vagy, hogy milyen jó harcos. Ezek közül egyik sem igaz rám. Azokban a dolgokban amiket elértem én magamat csak szerencsésnek érzem. Hisz nem hihetetlen az olyan nevek nekem, mint az, hogy Hablaty, Odin örököse vagy Hablaty, a megmentő vagy akármi. Nagyon jól tudják az emberek, hogy én nem vagyok egy jó harcos, mindig csak a bajt kerestem, hogy lehetne az, hogy én az a kis nyeszlett vakarcs Odinnak, a főistennek a leszármazottja legyek. Hihetetlen nem igaz? - kérdeztem rá nézve.
- Nem, nem hihetetlen. Sőt rólad jobban lehet feltételezni, hogy az vagy. Te nem úgy oldottad meg a nehéz helyzeteket, ahogy az átlagos vikingek. Mindig mondtad, hogy nem ide tartozol és ebben igazad volt. Hibbant az otthonod, de nem az a hely ahova tartozol. Mindig figyeltelek téged egy - egy portya alatt és nem egyszer volt alkalmad arra, hogy megölj egy sárkány, de nem tetted. Neked - bár nem tudtad - többet ért egy sárkány élete annál, hogy megöld őket. Mintha megérteted volna őket. Az arénában is azért teljesítettél jól, mert a sárkányokat védted nagy részben tőlem. De ahelyett, hogy küzdöttél volna velük, megvédted őket tőlünk. Már akkor az az éned cselekedet amiről nem tudtál, de most már tudod, hogy van. Ezek után is hívhatod szerencsének, de te is tudod, hogy nem az. - mondta.
- Már rég tudom, hogy nem a szerencsének köszönhetem azt amit elértem eddig, de nem szeretnék úgy élni, hogy mindig jobbra vagy balra rángatnak, hogy segítse ebbe vagy abba. Átlagosan szeretnék élni. - magyaráztam.
- De, mint az tudjuk te nem vagy átlagos, nem is voltál az sose és nem is leszel. Különleges vagy és épp ezért fogsz egyedül te - és persze Fogatlan - megmenteni minket. Ha átlagos lennél, te szerinted szert tettél volna egy olyan barátra, mint Fogatlan. Én mindig azt szerettem benned, hogy nem vagy az az átlagos viking aki a többi után megy. Neked mindig meg voltak a saját ötleteid és azokat valósítottad meg, még ha apáddal is kellett szembe szállnod. Olyan tulajdonságaid vannak amik másoknak nincsenek. Ilyen például a hűséged, a bátorságod, az önzetlenséged vagy sorolhatnám még. Ezek a tulajdonságok csak benned vannak meg egyszerre. És ezt értékelned kell. Te annyival változtattad mag a dolgokat itt, hogy Fogatlan az életedbe csöppent. Abban a pillanatban minden meg változott, ha ti nem lennétek itt se lenne béke. Senki se foglya neked mondani, de én meg teszem. Köszönjük mindazt amit tettetek. Még akkor is ha elmentél, szükségünk lett volna rád, épp úgy, ahogy másoknak is. - fejezte be a lelkesítő beszédét.
Legalább van valaki akinek igaza van. Astridnak mindenben igaza van.
- Igazad van, Astrid és ezt köszönöm neked. - mondtam egy perccel később.
- Nincs mit köszönöd, de nekünk igen is van. - mondta.
Nem tudom miért, de egy olyan érzésem támadt, hogy lekel mennem a tóhoz, így is tettem Astrid meg követett. Ott álltam egy percig, majd szembe fordultam vele.
- Minden rendben? - kérdezte.
- Igen, csak volt egy érzésem, hogy ide kellett jönnöm. - mondtam.
- Ennyi? - kérdezte.
- Igen. Szokott lenni ilyen, hogy valahova mennem kell, de nincs ott semmi. - magyaráztam.
- Hát jó. - mosolygott.
Oda léptem hozzá és átkaroltam a derekát. Nem ellenkezett szerencsére. Magamhoz húztam és megcsókoltam.
 Erre az egy dologra vártam egész életemben. Astrid Hofferson velem van. Ez évekkel ezelőtt csak egy álom és most maga a csoda. Én Astridra sose úgy gondoltam, mint barátra. Legalábbis régen amikor barátkoztak még velem. De ő viszont rám csak legjobb barátként tekintett és az évek alatt ez is megszűnt. És most itt van velem, a karjaimban ami elképzelhetetlen volt számomra. De most megtörtént és nem csak egy álom. Mosolyogva váltunk szét a csókból.
 Astrid hozzám bújt és átölet. Viszonoztam azt. Néhány percig álltunk úgy a tó partján. Végre velem van az aki a legjobban szeretek. Többet nem szeretnék neki ártani. Hideg szellő támadt amitől Astrid megborzongott. Eltoltam magamtól és ránéztem.
- Fázol? - kérdeztem.
A fejét rázta. Megfogtam a kezét.
- Tudod, hogy engem nem versz át. Tudom, hogy fázol, nem kell előttem játszani a kemény kisasszonyt. - mondtam neki.
- Tudom. - mondta.
- Gyere, menjünk vissza. - húztam magam után.
Vissza mentünk Fogatlanhoz és leültünk. Neki dőltem Fogatlannak, aki ehhez már hozzá szokott és ez neki is jó volt. Így tudta, hogy mellette vagyok. Astrid már nem annyira távol ült le tőlem, mint először. Felültem rendesen és ráterítettem a pokrócot. Amikor a szemébe néztem nem azt láttam, amit két perccel előbb.
- Mi a baj Astrid? - kérdeztem aggódva.
- Semmi, csak elgondolkodtam. - mondta.
- Ne mond ezt tudom, hogy van valami. Úgy, hogy mondd el kérlek. - kértem.
Komolyan néztem a szemébe ő meg az enyémbe vissza. Majd bólintott.
- Két hete a Sárkány - szigeten voltunk este. Lopakodást és a sárkányok nélküli erőnket teszteltük. Ahogy haladtam a barlang fele, mintha láttalak volna egy pillanatra, de aztán eltűntél. De lehet, hogy már annyira hiányoztál, hogy oda képzeltem az egészet. - mondta.
- Nem képzelted, mert ott voltam. Csak még nem voltam teljesen felkészülve arra, hogy találkozunk. Ezért amikor megláttalak beugrottam az első bokorba ami a közelembe volt. Féltem attól, hogy mit szólsz, ha meglátsz. - mondtam.
Emésztgette egy darabig az amit mondtam majd rám nézett.
- De miért féltél a találkozásunktól? - kérdezte.
- Bár nem ígértem meg neked, hogy épségbe jövök haza, de eltudtam képzelni mit teszel, ha így meg látsz. Féllábbal. - mondtam.
- Nem kellett volna, megértettem volna. Hisz nem te lennél, ha nem úgy jöttél volna vissza, hogy nincs rajtad egy karcolás se. - mondta mosolyogva.
- Hát amit az este kaptam az nem erről árulkodott. - mondtam.
- Oh tényleg azt sajnálom. - mondta. - Még ott a nyoma. - simogatta meg az arcomat ott. - Sajnálom.
- Nem kell, hisz megérdemeltem. - mondtam, ahogy megfogtam a kezét és közelebb húztam magamhoz.
- Nem érdemelted meg. És igen is sajnálom. - mondta.
Vissza dőltem Fogatlanhoz, de most már Astridot is magammal húztam. A fejét rátette a mellkasomra és lehunyta a szemeit. Elgondolkodtam néhány dolgon ami ezek után lesz. Az ádáz támadásról vagy, hogy kettőnkkel mi lesz. Kis idő múlva éreztem, hogy valaki néz. Tudtam, hogy Astrid az, hisz rajtunk kívül nem volt senki itt.
- Miért bámulsz? - kérdeztem.
- Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy, velem és meg is változtál. - mondta.
- Tudom és én se hiszem el, hogy itt vagyok. - mondtam. - Az tűnik a legnagyobb képtelenségnek, hogy te itt vagy velem, de igaz és ez boldoggá tesz. - mondtam neki.
- Amikor mesélted azt ami veled történt eszembe juttatott egy rossz álmot, ami rólad szólt. - mondta.
- Milyen álmot? - kérdeztem.
- Egy nagyon rosszat. - válaszolta.
- Mondd el nekem, ha elmondod valakinek akkor könnyebb lesz. - mondtam.
- Tudom, de nem szeretnélek téged...
- Astrid ne csináld, én már olyan dolgokat éltem át amiket egyesek nem tudnak elképzelni, de itt vagyok és nem kell féltened. - mondtam.
- Jó, legyen elmondom. - mondta. - Az álmomba szerepelt az az alfa amit te is mondtál, egy rasztás férfi és ti ketten. Valamiről veszekedtetek azzal az alakkal, majd elkezdett üvöltözni és az... az az ízé oda ment, a botjával rámutatott Fogatlanra, majd rád. Fogatlan rád támadt és pillanatokkal később a jégnek csapódsz holtan. - folytak le a könnyek az arcán.
- Astrid, ez nem fog megtörténni. Fogatlanra már nem lehet ráerőltetni más akaratát csak a sajátját. Ő soha nem bántana engem. És ide figyelj engem nem fogsz elveszíteni soha. Nem fog ártani nekem senki, ahogy neked se és senki másnak se. Biztonságba vagyunk. Nem lesz semmi gond egyenlőre. - mondtam.
Nem volt szívem, se erőm elmondani neki, hogy Dagur bármelyik nap támadhat. Kiszeretném elvezni vele ezt a pillanatot.
- Meg ígéred, hogy nem lesz semmi bajod már? -  kérdezte.
- Akármennyire megszeretném, de nem tehetem. Mindig lesz valami amitől bajom eshet. De azt nem engedem, hogy neked valami bajod legyen. Viszont ezzel szembe azt megígérhetem neked, hogy a közelben nem fogsz engem elveszíteni örökre. Melletted leszek életem végéig. Ezt megígérem neked. - ígértem meg. - Tudod miért? - kérdeztem.
A fejét rázta.
- Amióta csak ismerlek én veled szeretném leélni az életem. Régebben ez csak egy álomnak tűnt, de most már nem. - mondtam.
- Ha nem találtunk volna egymásra akkor is el kellene venned. Apád megállapodott a szüleimmel. - mondta.
- Tudom, de ez már engem nem érdekel. Figyelj amióta ismerlek én szeretlek és az elmúlt akár hány évben csak azért tűrtem a sértéseket, mert legalább a közeledben lehettem. Legjobban azok fájtak amiket te mondtál, hisz mielőtt kitagadott lettem legjobb barátok voltunk. - mondtam.
- Tudom ne is mondd. Olyan nehéz volt éveken keresztül azt tetetni, hogy gyűlöllek miközben annak az ellenkezőjét éreztem irántad. Akár mikor rosszat mondtam rólad akkor a szívemet hazudtoltam meg. - mondta.
- Ezek szerint mindig szerettél? - csillant fel szemem.
- Igen. - válaszolta és felült.
Én is felültem.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Te komolyan gondolod azt, hogy velem leszel, mindig? - kérdezte komolyan.
- Astrid. Ne beszélj butaságokat. Persze, hogy komolyan. Sose szeretem még senkit ennyire, mint téged. Nem tudnám elképzelni az életem nélküled. Nekem te vagy az éltető fény az életemben. Az életem nélküled üres lenne. Szeretlek Astrid, fogd már fel kérlek. Mindennél jobban szeretlek. - mondtam és megcsókoltam.
- Sajnálom. - suttogta. - Én nem akartalak megbántani. - mondta és a fejét a vállamnak döntötte.
- Semmi baj. Tudom, hogy megkellet kérdezned, de neked meg tudnod kellett volna rá a választ. - mondtam és átöleltem.
- Szeretlek. - suttogta.
Vissza dőltem Fogatlanhoz ő meg vissza rakta a fejét a mellkasomra, lehunyta a szemei és dúdolni kezdet. A dalt amit dúdolt ismertem. Apa dúdolta mindig vagy esetenként énekelte amikor úgy hitte, hogy nem vagyok otthon. És anyát is hallottam amikor ott voltam a fészeknél. Tudtam, hogy ez a szüleim dala. Abba hagyta a dúdolást és megint engem kezdett el bámulni.
- Már megint bámulsz. - szólaltam meg végül.
- Tudom. - válaszolt.
- Akkor jó. Hol hallottad ezt a dalt? - kérdeztem.
- Apád énekelte egyszer a nyereg készítőbe amikor a többség halászni volt. Én nem mentem sehova, elhaladtam arra és meghallottam. Azóta néha dúdolgatom. - válaszolt.
- És most miért? - kérdeztem.
- Mert boldog vagyok, hogy itt vagy. - mondta.
Folytatta a dúdolást én meg figyeltem rá. Ahogy a végéhez ért én úgy kezdtem bele.
- 

Hablaty új élete 40. fejezet

Innentől kezdve már csak akkor írok mások szemszögéből, ha fontosnak látom.
Elérkeztünk oda amire mindenki várt már egy ideje.
Ez most amíg nem írom fel, hogy kinek a szemszöge akkor Hablatyéba íródik.


Elérkezett ez a nap is. 3 éve hagytam el ugyan ezen a napon Hibbantot. Hiányzik mindenki. Igazából már rég haza kellett volna mennem, de nem mertem és még most se merek, de egyszer kénytelen leszek. Főleg akkor ha Dagur támadni fog, akkor rám lesz Hibbantnak a legnagyobb szüksége. Épp azért, mert én is sodortam veszélybe. Ez alatt a 3 év alatt nem telt el nap - még anya mellett se - úgy, hogy nem gondoltam apára, Klausra vagy Astridra. Életemben nem gondoltam arra, hogy ebben az életben valaha is valamilyen szinten viszonozni foglya az érzéseimet, de megtörtén és a távolt töltött időkben ez nem engedett el messzebbre innen. Amióta féllábú lettem nem igazán megyek olyan helyre ahol ismeretlen eberek vannak. Arról pedig csak igen " kevesen " tudnak, hogy féllábú vagyok. Egyáltalán lehet kevésnek hívni, ha két sziget tudja plusz az a három ember még aki látott így, vagyis Dagur, Klaus és Johann. Nem tudom elképzelni mit szólnának az otthoniak, ha így megjelennék ott és bejelenteném lazán: - Na figyeljetek ide! Támadnak valamikor az Ádázok miattam, mert megkellet védenem a sárkányom így megtudták, hogy béke van itt, de tagadtam, de így is rájött. De most már nyugi itt vagyok én és egyedül elintézem az egész ügyet Dagurral, nektek csak a hajókat kell felrobbantani. Ha már az én hibám én is oldom meg. Segítség gyanánt ott van nekem Fogatlan. Tehát nekem az nem kell. - na egy ilyen bejelentéssel még hülyének is néznének vagy kiröhögnének - főként Takonypóc és az ikrek. Jó tudom, hogy vissza kell mennem, még a harc előtt felkészíteni a törzset, de amíg nem jönnek nincs értelme, de nagyon is van, mert legalább otthon lennék a családommal, a majdnem teljes családommal. A legjobb az egészben az lenne, ha nem egyedül kellene haza mennem, hanem anya is velem lenne, de mint, hogy nem tudom hol van így nehéz lesz vele haza mennem. Most már igaz megtudom keresni őt Fogatlannal, de azt se tudom, hogy hol a bánatba keresem először. Sárkánnyal igaz nagyobb a világ, de anya is bárhol lehet nem épp ott ahol én keresem. Bele gondolva most szerintem nem sok mindenki örülne még annak a faluban néhány emberen kívül, ha haza megyek. Habár most már abba is kételkedek, hogy emlékeznek arra, hogy én voltam az első számú közellenség a sárkányokon kívül. Habár az igaz volt, hogy többet segítettem a sárkányoknak - most már tudom, hogy nagy részben önkéntelenül - az ügyetlenségemmel, mint a falunak a próbálkozásaimmal. De most már van rá egy ötletem miért. Az örökös énem nem hagyta, hogy ártsak egy sárkánynak is, kivéve akkor amikor Fogatlannak összehozott a szerencse. Tehát azon kevesek közé akik hiányolhattak apa, Klaus, Bélhangos és talán Astrid tartozik. Én miket mondok, hogy talán Astrid. Hallottam amikor kiakadt, hogy nem tudta, hogy én voltam-e az aki egyszer elrepült arra, két hete a volt fészeknél azt hitte, hogy csak képzelte azt, hogy engem lát. Tehát az teljesen biztos, hogy ő is hiányolt engem. Bélhangos meg azért, mert nálam jobb segéde vagy inasa még nem volt és nem is lesz. Az emberek otthon még most is egy szerencsétlen, nyavalygó, nagyra törő vakaréknak tartanak vagy már nem. Régen sokat hallottam, hogy így beszélnek rólam. Nem zavartaták magukat, hogy hallom-e vagy sem. A portyákon is azért akartak mindig vissza küldeni minél előbb a házba, hogy nehogy miattam dőljön össze a harc a sárkányokkal. És ha most haza megyek mindenki a sárkányokkal kapcsolatban az én segítségemet foglya kérni. Mert Halvér csak könyvből ismeri a sárkányokat, de én egy évig mellettük éltem, így kifigyeltem a viselkedésüket. Többet tudok egy sárkányról, mint ahogy az Bork leírta a Sárkányok könyvébe. Főleg az éjfúriáról tudok sokat, de azt nem mondom el senki olyannak akiben nem bízok. Tehát akinek elmondanám az csak is Astrid. Másban ilyen téren nem igazán bízok. Fogatlan nekem a legfontosabb, nem akarom elveszíteni soha. Amikor majdnem megtörtén. hogy elveszítem örökre, harcoltam érte, hogy visszakapjam ami majdnem az életembe is került, de nem hagytam magam legyőzni. Küzdöttem miatta, a családom miatt és Astrid miatt. A műlábam miatt is mit fogok kapni tőle. Az istenek legyenek akkor mellettem. Ideje lenne haza mennem, de most már tényleg. ~ elmélkedtem Fogatlannak dőlve. Ő még mindig aludt, de én már nem igazán tudtam. Az a tény, hogy ma van 3 éve, hogy eljöttem otthonról nem akart aludni hagyni. Abba hagytam a barlang falának bámulását, felálltam a szárnyas barátom mellől és kimentem. Még mielőtt kiléptem volna a barlangból vissza néztem rá a drága édesen aludt.
 Ha jól sejtem mire Fogatlan felébred lesz vagy dél, ha nem később. Szóval én azt csinálok itt amit akarok, vagyis halálra unhatom magam. Az biztos, hogy ő felsége jó sokáig tudja húzni a lóbőrt, akarom mondani SÁRKÁNYBŐRT! Azt se tudom mit fogok én csinálni ha kifogtam magunknak a reggelit. Ez a sziget már rajta van a térképemen így még az se, hogy felrajzolom. A parton haladva kerestem egy helyet ahol jól lehet halászni és csak arra gondoltam, hogy 3 éve nem eszek mást - ritka a kivétel - csak halat. Tehát már megtanultam, hogy Fogatlannak menni halat kell össze szednem. Szerencse, hogy nekem egy is elég. Igaz Üzenőszél most nincs velem, így annyival is kevesebb halat - az a 3 hallal kevesebb - kell fognom. Habár ez az egész Fogatlantól függ elég rizikós egy személyiség tud lenni. Ha én olyan vagyok, mint egy morgós sárkány, akkor ő meg olyan, mint egy morcos viking aki nem időben kapja meg a húsos szendvicsét.
Az idő csak telt, ahogy a halakat fogtam vagy legalábbis próbáltam. Fogatlan is megjelent egy idő után és figyelt ahelyett, hogy segített volna. Mondhatom kedves szenvedjek csak én a reggelivel. Jó, de annyit megtett, hogy meggyújtotta a gallyakat amiket gyűjtöttem. Reggeli után mégis csak elővettem a térképem és megnéztem.

Így megnézve csak most merült fel bennem, hogy mennyi helyen jártunk az elmúlt 3 évben és, hogy miket éltünk át. 

- Na merre tovább pajti? Merre menjünk ami a közelben van? - kérdeztem. 

Megrázta a fejét, hogy ő aztán nem tudja merre menjünk. A térképet nézve fel se tűnt, hogy egy ideje már Hibbant rajzát bámulom, de Fogatlannak igen is feltűnt és meglökőt. Ránéztem mire ő kérdőn nézett rám. 

- Tudom Fogatlan, de nem mehetünk még vissza, te is tudod. - mondtam. 

Ahogy rám nézett, mintha mindent tudna.

- Na jó inkább hagyjuk. Menjünk valamerre itt a közelben. Rendben. - mondtam neki és ő meg bólintott. 

Összehajtottam a térképet és indultunk is.

 

( Gondolom mindenki tudja milyen beszéd és történések vannak a videóban így azt nem írom le, de folytatom a videó végétől. )

Egészen addig minden csodálatos volt amíg egy birka, EGY BIRKA be nem repült elénk a semmiből utána meg egy gronckel hátán egy lovassal. Rám sose lehetett azt mondani, hogy bátor, de ettől még apám is megijedt volna. Elvesztettem az egyensúlyomat és zuhanni kezdtem.

- FOGATLAAAAAAN!!!!!!!!!!!!!!!! - kiáltottam el magamat, mint egy örült. 

Rögtön utánam indult. Még időben a szárnyi közé zárt és úgy zuhantunk le. Nem mondanám, hogy egyből földet értünk valamin még le is gurultunk vagy nem tudom, de az biztos, hogy nem egyből értünk földet. Amint biztos volt abban, hogy talajt értünk szétnyitotta a szárnyait, átállítottam a lábamat és végül felálltam. Azt hallottam, hogy az emberek elkezdenek sugdolózni és ezért észrevétlenül  körbe néztem, de semmi ismerőset nem láttam. Talán egy új szigeten vagyunk, de ha az is lenne akkor Fogatlan miért nem morog vagy valami. Tőlünk nem messze sárkányok szálltak le. A legközelebbiről - ami egy sikló volt - egy aranyszőke hajú lány szállt le, ismerős volt, de nem ismertem fel addig amíg a szemembe nem nézett. Abban a pillanatban tudtam, hogy hol vagyok. Hibbanton vagyok és Astrid állt velem szembe, fel se tűnt mikor ért oda, csak néztem a sisakom alatt mosolyogva. Haza tértem és már semmi se visz el innen túl sok ideig. 

- Jól vagy? Nem esett bajod? - kérdezte tőlem.

Láttam, ahogy Fogatlanra néz, majd vissza rám és a szemeiben felcsillan a remény fénye. Látszott a szemein, hogy kétségbe esve keresi az enyémeket, de én kerültem a pillantását. Végül bele nyugodott abba, hogy nem nézek a szemébe és várt a válaszomra. Érdeklődve figyelte az "idegent ". 

 Fogatlanra sandítottam aki bólintott. Vissza néztem Astridra, vettem egy mély levegőt és bele kezdtem.

- Azt hiszem igen. - mondtam. 

Testileg biztosan, de lelkileg már nem annyira. A tudatára kell hoznom, hogy én vagyok az vagy valakinek, de már nem szeretnék el menni innen. Vele szeretnék lenni főleg. 

- Hogy kerültetek ide? - kérdezte. 

Öröm hallani, hogy nem csak én tekintek úgy a sárkányokra, mint egyenrangú társra. 

- Lezuhantunk, de szerintem lehetett látni. - mondtam és mutattam is hozzá.

- Hogyan? - jött az újabb kérdés.

- Az most nem számít... Astrid. - mondtam. 

Tisztán lehetett látni az arcán, ahogy megdöbben azon, hogy egy " idegen " tudja a nevét. 

 De biztos, hogy sejti vagy legalább érzi, hogy ki a frász vagyok. 

- Ho...honnan tudod a nevemet? Ismerlek? - kérdezte még mindig döbbenten.

- Teljes mértékben ismersz. És tudod is ki vagyok. - válaszoltam és levettem a sisakom. 

 Vettem egy mély levegőt és csak az után szólaltam meg újra.

- Én vagyok az Hablaty! - mondtam már hangosabban, mint ahogy Astriddal beszélgetünk. 

Az az egyhangú ledöbbenés az embereknél lenyűgöző volt. Az meg végképp, ahogy kiesett Halvér kezéből a rám szívbajt hozó birka. Takonypóc reakciója volt a legnagyobb, hogy a frászba tud úgy leesni a sárkányáról akkora koppanással, mintha nem tudom hány méterről esne le. Na jó ez a csönd már kínos, nyögjünk be valamit.

- Ott egy éjfúria. - próbálkoztam. 

 De még erre se volt semmi féle reagálás. Nem tudom mikor és hogyan, de egyszer csak apa jelent meg mellettem. Nagyon lefoglalhatott Astrid bámulása amiből biztos, hogy senki se látott semmit, mert még mindig ugyan úgy ülnek, mint amikor megszólaltam, hogy én vagyok az. A keze súlyát a vállamon éreztem és ahogy ránéztem rám mosolygott. Életemben először apám rám MOSOLYGOTT! Mi a frász? Bezzeg apa egyből felismer, de Astrid nem, de az is lehet, hogy apában elindultak az apai ösztönök az irányomba. Majd a falubeliekhez intézte a mondani valóját. 

- Hibbant - sziget lakói a fiam haza tért. Köszöntsük itthon kellő képen! 

Ja persze erre meg elindul az élet csak egy csapásra, de amikor megszólalok, hogy az ott egy éjfúria akkor semmi csak bámulás- ki-a-fejből. Néhány perc elteltével már az egész falu itt van és köszönt itthon. Még Takonypóc is. 

~ Mégis mi a frász történt itt valaki magyarázza már meg nekem! ~ kiabált a hangocska a fejemben. Én is valahogy így éreztem magamat igazából. Egyetlen egy valaki hiányzott a köszöntésemből, még pedig Astrid. Ő még mindig lefagyva állt ugyan ott.

Az egész napom azzal telt, hogy menekültem az emberek elől. Ja most hozzám mernek szólni, nem félnek, hogy rájuk esik egy faág ami alatt átmegyünk. Nem most már nem, de mi volt 3 évvel vagy még jó néhány évvel ezelőtt. Amikor meg láttak már menekültek. Most meg nekem kell menekülnöm mindenki elől. Ez nem fer. Az a sok kérdés amire látják, hogy nem akarok válaszolni, de mégis egyfolytában kérdezgetik. Azzal tudnak az őrületbe kergetni. Mint például: " Merre jártál? Mi történt veled? Miért csak most jöttél haza? " vagy sorolhatnám még, de miért nem tudják felfogni, hogy én nem szeretnék ezekre MOST válaszolni. Max egy olyan embernek válaszolok az ilyen kérdésekre akinek szeretnék, de olyan nincs most közöttük. Az az ember is Astrid lenne akinek válaszolnék. Benne bízok és apa után neki van joga megtudni, hogy mi történt velem. 

Még mielőtt üldözött lettem apa szólt, hogy csak holnap akar velem beszélni. Ez szuper inkább esnék rajta túl ma vagy mégse. Az anyás szitu miatt még se ma. Azt se tudom, hogy tálaljam neki egyáltalán. Nem állhatok elé csak úgy és mondhatom így: - Figyelj apa! Tudod volt úgy 17 éve egy portya ami anya eltűnt és mindenki azt hitte, hogy meghalt amit most megkel cáfolnom, mert él. És most valahol a nagy világba van és menekül előlem, mert magát hibáztatja azért, mert nekem műlábam lett. - idiótább magyarázatot még életemben nem hallottam. Ha ez így apának bejelenteném hülyének nézne és szólna Gothinak, hogy néznek meg, hogy teljesen épp-e oda bent minden. Ezt az egészet szépen lassan és komótosan  kell közölni vele. De azt meg, hogy a bánatba fogom azt nem tudom. A napom meg úgy telt, hogy egyik ház melletti utcából ki a másikba be, de csak arra amerre láttam. Hogy lehetnek az emberek ennyire rámenősek.

Az isteneknek hála a naplemente is közeledett és Fogatlan megmentett. Akár merre vagyunk mindig repülünk egy kör a sziget körül, már amikor van időn. És nem olyan a sziget ahol nem éppen kedvencek a sárkányok. Tehát Fogatlan beugrott értem az embereket feldöntve és olyan gyorsan elhúzott velem, hogy csoda, hogy nem estem le róla. Az isteneknek köszönöm, hogy ennyire türelmetlen néha. Az a néha a javamra válik. Fogatlan a medencéhez indult, ez a hely nekünk többet jelent, mint bármi más. Ez a hely a barátságunk kezdetének a helyszíne, olyan emlékeket hordoz amit senki se tud csak mi ketten. Persze a rajzok amiket csináltunk azok nem tűntek el. A rajzom előtt leültem és néztem. A második rajzom Fogatlanról. Milyen rég volt már az, hogy ezt meg csináltam. 

Ez után a rajz után változott meg minden közöttünk Fogatlannal.Ahogy feltűnt neki, hogy ez most őt ábrázolja megbékélt velem és elfogadott, de még nem igazán bízott bennem. És most ha valaki csak egy ujjal is hozzám merne nyúlni - mármint ha bántani merne - szét szedné. Nem hagyná, hogy nekem valami bajom essen. 

Valahonnan a közelből egy sikló üvöltött, felnéztem az égre és megláttam a hang forrását. Pillanattal később már leszállt és róla egy igen csak pipa Astrid szállt le. Na most aztán fogok kapni apait - anyait tőle, de nagyon jól tudom, hogy megérdemlem. Fogatlan már Astridtól nem akar megvédeni nem mintha Astridot érdekelné az, hogy Fogatlan megakar majd védeni engem. Az holt biztos, hogy addig fog ütni míg lélegzek. De ezt az ügyet mi fogjuk elintézni ketten. Astrid oda ért hozzám és csak dühösen meredt rám. Aztán csak annyit érzek az arcomon, hogy valami csattan és irdatlanul fáj. 

- Ezt azért kapod, mert csak úgy elmentél. - mondta szigorúan.

Most komolyan a vállon ütésről áttért az arcon csapásra. Mit mondjak nem kicsit fájt. Az arcomat fogdosva fordultam hozzá nem kicsit értetlen fejjel szerintem, de meg is jegyezte.

- Ne néz így, mert nagyon jól tudod, hogy megérdemelted és azt is nagyon jól tudod, hogy igazam van. - mondta.

Ó, de még mennyire tudom, hogy megérdemlem és igazad van. Szerinted én nem tettem volna meg már annyiszor ezt amikor arra gondoltam, hogy elmentem és itt hagytalak, csak úgy se szó se beszéd elhúztam. Itt hagytalak téged szenvedni akit elvileg mindennél jobban szeretek. A szemébe nézve láttam benne a fájdalmat és a könnyeket, amik lassan kigördültek és elkezdet mindent a fejemhez vágni ami csak eszébe jutott. Na itt aztán lenne mit elfelejteni, de nem fog menni. Ezekhez a káromkodásokhoz tűzbe kellene tartanom a fejemet, hogy elfelejtsem. Astridot egyszer hallottam káromkodni, - akkor is miattam - de az nem volt ennyire durva, mint most. Ezek után nem féljek tőle. De hagytam neki, hogy kiadja magából mind azt ami a szívét nyomta az évek alatt. Amikor már kifogyott a szuszból nekem esett és ezernyi kérdéssel bombázott meg.

- Hogy teheted ezt vele? Hogy mehettél el a történtek után? - kezdte el ütni a mellkasomat, de nem erősen, mert ha a erősen akkor én már a földön fetrengenék, de hagytam volna neki, hogy csinálja akkor is, mert megérdemlem tőle. - Hogy mehettél el olyan egyszerűen? Mért hagytál el engem? Miért... miért... miért? - sírta már a mellkasomba inkább. Az ütései jobbak lettek volna ennél. Nem akartam őt így látni soha, de ha én okoztam a bajt fogadjam el a következményeit is. Az utolsó értelmes szó amit hallottam a motyogásából az a " Miért " volt. Még jobban hozzám bújt és zokogni kezdett. Ennél a büntetésnél még az is jobb lenne, ha csak ütne. Ez rosszabb bárminél, hisz nagyon jól tudom, hogy csak is MIATTAM szenved. Ezért viszont gyűlölöm magamat. Lassan átöleltem és beszélni kezdetem hozzá. 

- Astrid...én sajnálom, hogy ennyire megbántottalak, de... akkor ezt láttam a leghelyesebbnek, hogy megvédjem Fogatlan. Az évek alatt annyiszor megbántam ezt a döntésemet. Sose akartam neked ártani és pont amennyire nem akartam mégis annyira ártottam neked. Ha jóvá tehetném megtenném ezerszer, hogy téged újra boldognak lássalak. Ha... ha kell az életemet is oda adnám érted. Mindennél jobban szeretlek, de ezt tenni veled soha nem akartam. Sajnálom, sajnálom. Remélem egyszer majd megtudsz nekem bocsájtani. Annyira sajnálom. - mondtam és éreztem, ahogy egy könnycsepp végig fut az arcomon. 

 Nem érdeket, hogy látja-e vagy sem vagy, hogy gyengének tart vagy nem. Csak az érdekelt, hogy ő boldog legyen újra. Hogy mindenkire újra mosolyogjon. Tudom, hogy boldognak kellene lennem, de ilyen körülmények között nem tudok az lenni. A lány akit mindennél jobban szeretek miattam szenvedett 3 éven keresztül. Mindjárt bele vettem magam a tóba. Ha ő - talán - képes lesz nekem megbocsájtani nekem valaha, én nem hiszem, hogy képes lennék magamnak megbocsájtani egy ekkora baromságot. Igen akkor az volt a legjobb amit tehettem, de vissza jöhettem volna már akkor amikor tudtam, hogy itt béke van, de nem tettem, mert gyáva voltam. A hallottaktól valamennyit csillapodott a zokogása, de még nem annyit, hogy beszélni tudjunk rendesen. Megkel nyugtatnom. 

- Astrid. Astrid kérlek! Kérlek figyelj rám! - kértem, de csak a fejét rázta. Eltoltam magamtól és a szemébe néztem. - Figyelj! Tudom, hogy most szörnyű alaknak tartasz ~ én annak tartom magam ~ azért amit tettem. Megértem, ha most gyűlölsz. És meg is értem, sőt... - hangsúlyoztam ki mert tudtam, hogy félbe akar szakítani - Sőt, ha te nem is, de én gyűlölöm magamat ezért. Mikor elmentem innen akkor az helyesnek véltem, akkor csak Fogatlan volt nekem, mint barát. Ő volt nekem... aki elfogadott. De igazság szerint én mindig elvágytam innen... én nem tartoztam ide. Egy... egy különös erő mindig is elhúzott engem innen, de annak is már vége. Amikor megtudtam, hogy béke van itt nem mertem vissza jönni. Féltem... féltem attól, hogy ki mit gondolna rólam. Ami nem hagyott nyugodni az éveken át amit távol töltöttem innen az TE  voltál. Hihetetlennek hangzik, de igaz. Te mindig velem voltál lélekben amikor szükségem volt rád. Amikor a... minden rosszra fordult a te lélek jelenséged segített nekem túl tenni magam néhány dolgon. A szerelmem irántad ~ és persze Fogatlan ~ hozott vissza ide... HOZZÁD. - mondta és éreztem, hogy egyre több könny csordul ki a szememből amikkel ne  is törődtem. Lássa csak legalább látja, hogy nekem is nehéz volt és, hogy én is ember vagyok, hogy nekem is vannak érzéseim. - Most igen is gyűlölhetsz és addig üthetsz amíg lélegzek, mert megérdemlem mindkettőt, de annyit mondanék, hogy az irántad való szerelmem SOHA nem fog elmúlni. Ez biztosra mondhatom. Szeretlek, Astrid. - fejeztem be a hosszúra sikeredett monológomat. 

Látszott rajta ezek után, hogy nem tudja mit tegyen. Törjön össze vagy tomboljon. Tomboljon az még ennél is jobb legalább megkapnám mind azt amit érdemlek. De még így is nagyon kevés lenne ahhoz képest amit tettem.

Astrid elképedve nézett rám, mintha még nem hallott volna senkit se így beszélni.

 Vártam hátha megszólal. Egy perccel később meg is történt.

- Hablaty... - kezdte szárazon - én... én nem tudom mit tegyek vagy mondjak. Nem érdemled meg, hogy bántsalak, mert akkor helyesen cselekedtél. Csak az az este után nehéz volt nélküled. Nem kell emésztened magad. Megértelek nem tartozol közénj most se, de vissza jöttél és most boldognak kellene lennünk nem pedig itatni az egereket. Emlékszel a levére amit írtam neked?  - kérdezte, én meg bólintottam. - Akkor jó leírtam abba neked, hogy várni fogok rád, de mellette élem az életem. Megtettem, mert én is szeretlek téged. És nem akarlak már elveszíteni. Soha többet. - mondta és vissza bújt hozzám. 

Átöleltem, az államat a fején pihentettem és így álltunk tovább. 

- Már nem is fogsz, de lesznek alkalmak amikor Fogatlannal elkel mennünk rövid időre. - mondtam.

- Miért? - kérdezte.

- Családi ügy. Nem tudom, hogy elmondhatom-e neked MOST vagy sem. - mondtam. 

- Miért nem próbálod meg? - kérdezte. 

Ebben igaza volt megkel próbálnom. Ő az egyetlen akivel tudok ilyenekről beszélni, Klauson kívül. 

- Ugye tudod, hogy mi történ az anyámmal? - kérdeztem.

- Igen. - válaszolt értetlenül. - De ez, hogy jön ide?  - kérdezte.

- Mondd el nekem mit tudsz a történetről, arról ami vele történt. - kértem.

- Hát jó. Én csak annyit hallottam a szüleimtől, hogy megakart titeket védeni egy sárkánytól, de az elvitte és megölték. Vagy legalább is mi ezt így hiszük. De miért kérded? - kérdezte újra. 

- Figyelj ez csak addig igaz, hogy elvitte a sárkány, de nem ölték meg...

Hablaty új élete 39. fejezet

* Hablaty *

- Dagur?! - nyögtem ki.
- Hablaty, de jó téged látni. - mondta.
- Komolyan? - kérdeztem, miközben felálltam.
Ha Dagu örül annak ha lát akkor ott valami nincs rendben.
- Igen. Halottam, hogy legyőzted egy magad a Vörös Halált. - mondta.
- Én legyőzni egy sárká...
- Én is így reagáltam rá. - mondta. - Mind tudjuk, hogy te még egy szekercét se bírsz el. - mondta.
Oh, hogy ebben még két évvel ez előtt mennyire igaz volt, de most már nem... annyira. Jó igen nem bírok el még úgy egy szekercét, de senki se tökéletes, de most már haladok az örökös Hablaty felé. Ennyi nekem bőven elég.
- És mondd csak Dagur mióta vagy itt a szigeten? - kérdeztem.
- Napok, hetek vagy hónapok óta. Nem tudom. Vadászat alatt minden össze mosódik. - mondta.
- Vadászat alatt? - kérdeztem vissza.
- Igen. Azért vagyok a szigeten, hogy sárkányokra vadásszak. - mondta. - A Siklósárkány fürge volt, de nem elég fürge. - vett elő egy tüskét. - Ezt a lábamba kaptam. Eszméletlen volt. A Szörnyen nagy rémség, már nem is olyan ijesztő. - mutatott egy koponyára. - A Gronckel... -vett elő egy jókora hús darabot.
- Az ugye nem...
- Nem ez jak. A gronckelek meg jóval gyorsabbak, mint ahogy azt ellehet képzelni. - mondta előkapott egy nyílpuskát és elkezdett üvöltözni.

Mindig is tudtam, hogy örült, de, hogy ennyire az lenne azt sose. Néhány perc múlva leült és rám nézett.

- Mondd csak Hablaty te miért is vagy itt? - kérdezte a puskáját simogatva.

- Én... én... hát... én is sárkányokra vadászok. Egyedül. - mondtam nem valami határozottan.

- Ez nagyszerű! - kiáltott fel.

- T...tényleg? - kérdeztem vissza.

- Igen. Hallottam, hogy van egy éjfúria a szigeten. Azt ketten levadászhatjuk. Na mit szólsz? - kérdezte.

Odinra kellett nekem ide jönnöm. Miért kellett nekem a rossz előérzetem után jönnöm. Ha igent mondok neki akkor távolt tudom tartani Fogatlantól, ha viszont nemet akkor meg gyanút foghat. Most dönts jól Hablaty. 

- Legyen. - mondtam végül. - De miből gondolod, hogy az éjfúria most itt van? - kérdeztem.

- Érzem itt bent, hogy itt van. - mondta miközben a szívére tette a kezét. - Ugye te is érzed Hablaty? - kérdezte és kezemet az ő majd a saját szívemhez tette. Hülyébben még nem éreztem magam.

- Én nem... nem érzek semmit. Én csak hülyén... érzem... magamat. - mondtam.

Ellökött - hogy én annak mennyire örültem - és azon az idegesítő módon nevetni kezdett. Életemben nem éreztem magam még olyan hülyén, mint akkor. Minél távolabb kell tartanom Fogatlantól Dagurt és nekem is valahogy lekel lépnem tőle, hogy eltudjunk menni Fogatlannal. 

- Össze szedem a dolgaimat és mehetünk, tesókám. - mondta.

- Tesókám? - kérdeztem vissza.

- Igen. - mondta és elment valamerre.

-  Ez aztán a furcsa helyzet. - mondtam ki. 

Néhány perc múlva vissza jött és elindultunk. Be sem állt a szája, de nem mintha figyeltem volna rá. Olyan csöndbe mentem mellette, mint amikor megláttam a műlábamat. Nálam az ilyen csend nagyon ritka, de annál mélyebb és hosszabb ideig tart. Mentünk egy darabig még, majd Dagur megtorpant és megszólalt.

- Csak nem az éjfúria az? - kérdezte. 

- Nekem ez nagyobbnak hangzik. - mondtam. 

Nem tudom, de ez nekem egy Szörnyen nagy rémségnek hangzott. Sokat hallottam a fészekben éjszaka - mert miért ne akkor - randalírozni. Így bármikor felismerem a járását. Épp, hogy kimondtam magamban, hogy egy rémség, az meg is jelent. 

- Akkor is lelövöm, ha nem az éjfúria. - mondta.

- Ne! Ne, mert az éjfúria... kiszagolja és elmenekül. - mondtam.

- Olyat is tud? - kérdezte Dagur.

- Hogy... hogyne. Olyanokat tud amiket el se tudsz képzelni. - mondtam bele valamennyi igazságot. 

Tovább indultunk, de rögtön meg is álltunk, mert a bokrokból valami hangot hallottunk.

~ Odin add, hogy ne Fogatlan legyen vagy valaki a csapatból. Kérlek! ~ fohászkodót a hangocska.

- Ez kisebbnek hangzik. - mondta Dagur és elmosolyodott. 

Oh, ha nem mondod nem fogom tudni. - gondoltam magamba.

Még mielőtt Dagur lőhetett volna Klaus lépet ki a bokorból.

- Hablaty. - mondta, ahogy kiszúrt és csak azután nézett Dagurra. - Dagur. 

- Klaus. - szóltam. 

- Hablaty mi nagyon másképp értelmezzük az egyedül szót. - mondta Dagur és arrébb ment. 

- Te mit keresel itt? - kérdezte Klaus halkan.

- Sárkányra vadászunk. - mondtam úgy, hogy Dagur is hallja.

- Mire? - kérdezett vissza teljesen elképed arccal. 

 - Igen jól hallottad. - mondtam.

- Ráadásul éjfúriára. - szólt közbe Dagur, majd tovább állt tőlünk nem messzire. 

- Ha te itt vagy akkor Fog...

- Tudom, próbálom tőlem minél messzebb elvinni. Most északon alszik az egyik barlangban és így biztonságban van, nem lesz semmi baja, legalább is remélem Te meg keresd meg a többieket és menjetek haza. Ha megtudja, hogy... Akkor támadni fog. - suttogtam. 

- Rendben, de te mit fogsz csinálni? - kérdezte.

- Nem tudom. Gyere velünk egy ideig és csak utána menj el, úgy nem lesz annyira feltűnő. - mondtam.

- Mikor jössz haza? - jött egy újabb kérdés.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem sokára. De nem a közelgő napokban, abban biztos vagyok. - magyaráztam.

- Miből gondolod, hogy nem most lesz? 

- A mai este úgy érzem nem úgy fog elsülni, ahogy tervezem, így lesz némi gondom. Aztán már haza megyek. 

- Rendben, szerintem menjünk. - mondta.

- Igen, nem jó megvárakoztatni egy őrültet. - mondtam. 

Erre mind ketten elmosolyodtunk. 

- Amúgy mi történ a lábaddal? - kérdezte.

Az a mosoly, ahogy jött úgyis ment el. 

- Ez egy nagyon hosszú történet. - mondtam.

- Időnk az van. - mondta.

- Van, csak nem most. - válaszoltam.

- Igaz. 

- Majd, ha vissza megyek elmondom. - mondtam. 

- Rendben. - egyezett bele.

Elindultunk Dagur után, aki nem messze várt egy fa mellett minket. 

- Na végre mehetünk, tesókám. - szólt hozzám.

Esküszöm, ha még egyszer tesókámnak hív én átküldöm rajta a tűzkardomat felavatás kép.

- Tesókám? - gúnyolódót Klaus.

- Ne is mondd. - mondtam.

Egy darabon szótlanul mentünk, majd Dagur szólt megint hozzám. 

- Tudod Hablaty mi nagyon sok mindenben hasonlítunk. - mondta. 

- Igen és mikben is? - kérdeztem vissza.

- Mindketten törzsfők fiai vagyunk. 

- Ez igaz. - mondtam

- Mindketten szeretünk parancsolgatni. - mondta.

- Ez inkább Klausra igaz. - mondtam.

- Álmodban. - szólt közbe az említett. 

- És - rá se hederítve folytatta - mindkettőnk apját lekel igázni és uralkodni helyettük.

- Igaz... vár mi? Az én apámat nem kell leigázni. - mondtam. 

Újra mozgolódott valami a bokorban előttünk. Klausra néztem aki meg rám. Ez már biztos nem lesz se Takonypóc, se az ikrek, se Astrid, se senki más. Ez csak is Fogatlan lesz.

~ Az istenek segítsenek rajtunk most. ~ mondta már megint az a hangocska ott bent. 

Kellett nekem megszólalni. Egy kék plazma bomba robbant fel Dagur előtt amitől igaz repült egyet, de mégis kilőtt egy nyilat, ami szerencsére nem találta el Fogatlan. Ha számítottam is rá, hogy ő lesz az meglepődtem.

 Már megint veszélyezteti az életét értem. Amit köszönök neki, de nem kellene. Megtudom védeni magam Dagurtól. Ott van a kardom most már. És elméletben jó kard forgató vagyok már most, ahogy Thyra mondta. Jeleztem Fogatlannak, hogy menjen, miután az ámulatomból felkeltem. El is ment. 

- Azt mondtad...

- Tudom mit mondtam. Siess és menjetek! -szóltam rá.

Dagur felkelt és elment a nyiláért és szólt nekem.

- Gyere Hablaty amíg friss a nyom. - mondta örvendezve.

Oh, hogy én ennek mennyire, de.... nem örülök.

- Megyek. - szóltam neki. - Menjetek és ne foglalkozz azzal, hogy mi lesz itt, csak menj. - szóltam hátra Klausnak és már mentem Dagur után. 

Egy kis idő után megint Fogatlanba akadtunk.

- Na most már nem menekülsz. - szólt Dagur és emelte a nyílpuskáját a legjobb barátomra.

- Dagur ne! -szóltam. 

- Miért? - kérdezte.

- Azért, mert én láttam meg először és én vezettelek el hozzá. - mondtam.

Na ebből csak annyi volt igaz, hogy én láttam meg először... 3 éve.

- Nem érdekel, nekem annak a sárkánynak a koponyájából sisak kell. - mondta. 

- Én lövök. - mondtam és vettem ki a kezéből a puskát.

- Te nem is hoztál semmit úgy, hogy én lövök. - vette vissza a puskát. 

Már készült lőni amikor néhány kis sárkány repült ki a mellettünk lévő bokorból. Dagur megint félre lőtt így Fogatlan eltudott menni... megint. Benéztem a bokorba és Klaust láttam inteni nekem. Bólintottam és elment. Dagur már megint a nyila után ment. Ha valami baja lesz a sárkányomnak miatta én nem tudom mit csinálok. Lehet, hogy nálam is beindul az alfa énem. Á kétlem, habár ki tudja már. Habár azt tudnom kéne, hogy nekem van olyanom. Tovább indultunk. Dagur ellőtt egy tüzes nyilat a tenger fele. 

- Az meg minek? - kérdeztem.

- Tudod én se egyedül jöttem ám. - mondta.

- Dagur néhány ember nem számít semmit az éjfúria halálos. - mondtam.

- Nem mondtam semmit, hogy csak pár embert hoztam magammal. Ha nem tudnád én az armadámmal járok. - nevetett valami eszméletlen őrülten.

- Na jó ez már valamennyit számít. - motyogtam magam elé. 

~ Oh ember tudtam, hogy nem kellett volna oda menni. ~ mondta a hang.

Fogd már be. - szóltam magamnak. Ezek után tekintsem magam normálisnak. 

Már a szirten voltunk, ahol Fogatlan egy szikla mögött rejtőzött, de tudtam, hogy nem messze áll attól, hogy a vízbe essen. Dagur megint lőni készült. Nekem meg döntenem kéne mihamarabb. 

- Na jó Dagur ennek itt a vége. - szóltam határozottan.

Nem vagyok valami határozott, de ha az megesik akkor engem nagyon komolyan kell venni. 

- Jó te láttad meg először. Max haza viheted a szárnya végét. - mondta.

- Nem! Én az egész sárkányt viszem magammal. - mondtam és magamhoz hívtam Fogatlant. 

Ahogy hozzám repült feldöntötte Dagur aki még mindig nem tudta eldönteni, hogy ez igaz-e vagy sem. 

- Az ott egy... 

- Igen az ott egy nyereg. - mondtam.

Csodálatos felébred a kábulatból. 

- Te hazudtál nekem. - förmedt rám. 

- Nem csak próbáltam védeni valakit aki fontos nekem. - válaszoltam nyugodtan. 

Egyes emberek milyen hamar feltudják kapni a vizet.

- De, hogy nem hazudtál nekem, félre vezettél és bolondot csináltál belőlem. - mondta.

- Ahhoz neked nem kell segítség, hogy bolondot csinálj magadból. - mondtam.

- Ha te hazudtál nekem akkor apádék is. - mondta.

- Hibbanton nincs béke. Én eljöttem onnan mert már nem tudtam ott élni. Apám sose békélne meg a sárkányokkal. - hazudtam neki és felültem Fogatlanra.

 - Ne hazudj nekem! - förmedt rám. - Csalódtam benned Hablaty, az édes tesókám lehettél volna, de most nem vagy más, mint az esküdt ellenségem. - mondta. 

- Az meglehet, de neked nincs semmid ellenem, de én nem félek használni a sárkányom. - fenyegetem. 

- Ezért még megfizetsz! - támadt volna nekünk, de megállt attól, ahogy Fogatlan rámorgott.

- Én meggondolnám mit teszek. - mondtam és elindultunk, de Fogatlan előtte még bele lőtt a földbe Dagur előtt, hogy eltudjunk menni. Még nem voltam annyira távol a szigettől így hallottam miről fenyegetőzik.

- Ezt megkeserülöd te kis mitugrász és Hibbant is. Senki se verheti át Dagurt, a tébolyultat! - kiabálta a másik irányba, de a lényeg az, hogy hallottam.

ÍÍÍÍ, hogy ebből mekkora probléma lesz és én ezt sejtettem. Kellett nekem most erre járnom. Azt hiszem nagyobb hibát nem is követhettem el. Ahogy Hibbant fele mentem hajót láttam onnan távolodni és meg is ismertem még sötétben is. Kalmáré volt.

- Fogatlan oda. - szóltam neki.

El is kezdett oda ereszkedni. Ha Johannra eddig nem jött szívbaj akkor majd most fog. Leszálltunk a fedélzeten, de nem történt semmi. Johann egy pillanattal később rohant hozzánk valahonnan. 

- Hablaty úrfi, minek köszönhetem ezt a kései látogatást? - kérdezte. 

- Erre repültünk és Fogatlan elfáradt. Nem gond, ha itt megpihenünk? - kérdeztem.

- Nem, dehogy baj. Téged és a szárnyas barátodat mindig szívesen fogadlak a hajómon. - mondta.

- Köszönöm. - mondtam. 

Fogatlannak nem nagyon tetszett a szárnyas barát kifejezés. Vissza ment arra amerről jött. Én letelepedtem Fogatlan mellé és vártam a reggelt. Majd akkor megkérem Johannt valamire. 

Egész este nem aludtam semmit, nem mintha tudtam volna, tegnap aludtam így ma nem volt rá szükségem. Így tudtam agyalni. Néha már hallottam, ahogy kattog az agyam a sok tervtől. De az lehet, hogy csak a hajóban kattogott valami. Ez esettben tök mindegy most egyre megy. Ahogy közeledett a reggel, Johann is úgy jelent meg néhány hallal. Azt hiszem ezzel kitudja engesztelni a szárnyas barátomat. Adott nekem egy sült halat a többit meg lerakta az alvó sárkány elé. 

- Köszönöm. - mondtam amikor elvettem a halat. - Kérhetek valamit tőled Johann? - kérdeztem.

- Persze, Hablaty úrfi. - mondta. 

- Arra kérnélek, hogy figyeld az ádázokat. Addig amíg az armada el nem indul. Csak akkor indulj el Hibbantra, ha tényleg az armada indult el. De megértem ha nem szeretnéd megtenni. - mondtam.

- Miért kellene? - kérdezte. 

- Az este folyamán megtudták, hogy Hibbanton béke van a sárkányokkal és támadni fognak ebben biztos vagyok. - mondtam.

Hümmögött egy párat, majd válaszolt.

- Megteszem amit kérsz, de honnan tudjam, hogy hol keresselek? - kérdezte.

- Először Hibbanton próbáld. Ezek után a napokban haza megyek és nem is megyek már el. Ha oda jöttél addig keres a szigeten amíg meg nem találsz. Érteted? - kérdeztem. 

- Igen. - mondta.

- Rendben. Amint felkel - mutattam Fogatlanra - mi megyünk. - mondtam.

- Rendben, megteszek majd minden tőlem telhetőt. - mondta és elment. 

Fogatlan megette a halait, mert míg én Johannal beszélgettem ő felkelt és elkezdett enni és mentünk is. Ebben az időben maradok ezen a környéken, de még nem most megyek haza, kell egy kis idő. Még egy kis idő kell. Nem sok, de kell. 

Már csak egy nap van hátra addig a napig és még mindig nem mentem haza. De ahogy jártam a fellegeket nem láttam ellenséget Hibbant fele indulni, mert ha láttam volna akkor már rég otthon lennék és készülnénk rá. A nap gyorsan telt azzal, hogy a vizet figyeltem az ellenséget keresve rajta, de semmi, még anyát se láttam. De nem hinném, hogy épp erre jönne, Hibbanthoz. Az csoda lenne. Az este is elérkezett és már ébren se bírtam maradni. Bementem a barlangba, ahol Fogatlan már aludt leültem mellé és pillanatok alatt elaludtam. 

* Hibbant *

Azon az estén még haza tértek, de senki se tudta miért, Klauson kívül. Igaz amíg a fiú nem ért oda hallottak néhány különös hangot a szigeten, de nem törődtek vele, hisze ezt már nagy részben megszokták már Hibbanton is. Tudták, hogy csak a sárkányok veszekednek és azért adnak ki ilyen hangokat. Majdnem két hét telt el azóta, hogy visszajöttek és Hablaty még nem tért vissza, pedig megígérte. Klaus tudja, hogy a fivérét nehéz elkapni, így nem gondolt arra, hogy baja esett. De tudta, hogy van valami ami vissza tartja. Lassan neki is mennie kellett Lápszirtre, de nem akart úgy menni, hogy talán úgy jön vissza, hogy Hablaty már ott van. De még is kénytelen volt. Megígérte, hogy megy az apjának és a nagybátyjának is. Késő délután sárkányra ült és elment. 

Astrid azóta is szidja magát, hogy nem nézett utána, hogy tényleg látta-e a fiút vagy sem. Miután eljöttek a szigetről előtört a szívéből az a tudat, hogy akit látott az a fiú volt. Csak már teljesen megváltozva, de az ő volt. Csak nem volt felkészülve a viszontlátásra és jobbnak látta elbújni. A lány arra gondolt ez esetben, hogy a fiú nem tudta volna elképzelni, hogy ő mit gondolna arról, hogy mennyire változott meg az eltelt idő alatt. Gondolt inkább erre, mint egy olyan tényre amit nem akar elfogadni. Ami arról szól, hogy a fiú már nem szereti és azért bújt el előle. Ha erre gondolt elfogta a sírhatnék. Pedig jól tudta magáról, hogy őt nem lehet egy könnyen a sírás határára vinni, de ha csak ilyenre gondol sírhatnékja támad. A legtöbbször ezért csak a legelső esetre próbál gondolni.