kedd, június 16, 2015

Hablaty új élete 40. fejezet

Innentől kezdve már csak akkor írok mások szemszögéből, ha fontosnak látom.
Elérkeztünk oda amire mindenki várt már egy ideje.
Ez most amíg nem írom fel, hogy kinek a szemszöge akkor Hablatyéba íródik.


Elérkezett ez a nap is. 3 éve hagytam el ugyan ezen a napon Hibbantot. Hiányzik mindenki. Igazából már rég haza kellett volna mennem, de nem mertem és még most se merek, de egyszer kénytelen leszek. Főleg akkor ha Dagur támadni fog, akkor rám lesz Hibbantnak a legnagyobb szüksége. Épp azért, mert én is sodortam veszélybe. Ez alatt a 3 év alatt nem telt el nap - még anya mellett se - úgy, hogy nem gondoltam apára, Klausra vagy Astridra. Életemben nem gondoltam arra, hogy ebben az életben valaha is valamilyen szinten viszonozni foglya az érzéseimet, de megtörtén és a távolt töltött időkben ez nem engedett el messzebbre innen. Amióta féllábú lettem nem igazán megyek olyan helyre ahol ismeretlen eberek vannak. Arról pedig csak igen " kevesen " tudnak, hogy féllábú vagyok. Egyáltalán lehet kevésnek hívni, ha két sziget tudja plusz az a három ember még aki látott így, vagyis Dagur, Klaus és Johann. Nem tudom elképzelni mit szólnának az otthoniak, ha így megjelennék ott és bejelenteném lazán: - Na figyeljetek ide! Támadnak valamikor az Ádázok miattam, mert megkellet védenem a sárkányom így megtudták, hogy béke van itt, de tagadtam, de így is rájött. De most már nyugi itt vagyok én és egyedül elintézem az egész ügyet Dagurral, nektek csak a hajókat kell felrobbantani. Ha már az én hibám én is oldom meg. Segítség gyanánt ott van nekem Fogatlan. Tehát nekem az nem kell. - na egy ilyen bejelentéssel még hülyének is néznének vagy kiröhögnének - főként Takonypóc és az ikrek. Jó tudom, hogy vissza kell mennem, még a harc előtt felkészíteni a törzset, de amíg nem jönnek nincs értelme, de nagyon is van, mert legalább otthon lennék a családommal, a majdnem teljes családommal. A legjobb az egészben az lenne, ha nem egyedül kellene haza mennem, hanem anya is velem lenne, de mint, hogy nem tudom hol van így nehéz lesz vele haza mennem. Most már igaz megtudom keresni őt Fogatlannal, de azt se tudom, hogy hol a bánatba keresem először. Sárkánnyal igaz nagyobb a világ, de anya is bárhol lehet nem épp ott ahol én keresem. Bele gondolva most szerintem nem sok mindenki örülne még annak a faluban néhány emberen kívül, ha haza megyek. Habár most már abba is kételkedek, hogy emlékeznek arra, hogy én voltam az első számú közellenség a sárkányokon kívül. Habár az igaz volt, hogy többet segítettem a sárkányoknak - most már tudom, hogy nagy részben önkéntelenül - az ügyetlenségemmel, mint a falunak a próbálkozásaimmal. De most már van rá egy ötletem miért. Az örökös énem nem hagyta, hogy ártsak egy sárkánynak is, kivéve akkor amikor Fogatlannak összehozott a szerencse. Tehát azon kevesek közé akik hiányolhattak apa, Klaus, Bélhangos és talán Astrid tartozik. Én miket mondok, hogy talán Astrid. Hallottam amikor kiakadt, hogy nem tudta, hogy én voltam-e az aki egyszer elrepült arra, két hete a volt fészeknél azt hitte, hogy csak képzelte azt, hogy engem lát. Tehát az teljesen biztos, hogy ő is hiányolt engem. Bélhangos meg azért, mert nálam jobb segéde vagy inasa még nem volt és nem is lesz. Az emberek otthon még most is egy szerencsétlen, nyavalygó, nagyra törő vakaréknak tartanak vagy már nem. Régen sokat hallottam, hogy így beszélnek rólam. Nem zavartaták magukat, hogy hallom-e vagy sem. A portyákon is azért akartak mindig vissza küldeni minél előbb a házba, hogy nehogy miattam dőljön össze a harc a sárkányokkal. És ha most haza megyek mindenki a sárkányokkal kapcsolatban az én segítségemet foglya kérni. Mert Halvér csak könyvből ismeri a sárkányokat, de én egy évig mellettük éltem, így kifigyeltem a viselkedésüket. Többet tudok egy sárkányról, mint ahogy az Bork leírta a Sárkányok könyvébe. Főleg az éjfúriáról tudok sokat, de azt nem mondom el senki olyannak akiben nem bízok. Tehát akinek elmondanám az csak is Astrid. Másban ilyen téren nem igazán bízok. Fogatlan nekem a legfontosabb, nem akarom elveszíteni soha. Amikor majdnem megtörtén. hogy elveszítem örökre, harcoltam érte, hogy visszakapjam ami majdnem az életembe is került, de nem hagytam magam legyőzni. Küzdöttem miatta, a családom miatt és Astrid miatt. A műlábam miatt is mit fogok kapni tőle. Az istenek legyenek akkor mellettem. Ideje lenne haza mennem, de most már tényleg. ~ elmélkedtem Fogatlannak dőlve. Ő még mindig aludt, de én már nem igazán tudtam. Az a tény, hogy ma van 3 éve, hogy eljöttem otthonról nem akart aludni hagyni. Abba hagytam a barlang falának bámulását, felálltam a szárnyas barátom mellől és kimentem. Még mielőtt kiléptem volna a barlangból vissza néztem rá a drága édesen aludt.
 Ha jól sejtem mire Fogatlan felébred lesz vagy dél, ha nem később. Szóval én azt csinálok itt amit akarok, vagyis halálra unhatom magam. Az biztos, hogy ő felsége jó sokáig tudja húzni a lóbőrt, akarom mondani SÁRKÁNYBŐRT! Azt se tudom mit fogok én csinálni ha kifogtam magunknak a reggelit. Ez a sziget már rajta van a térképemen így még az se, hogy felrajzolom. A parton haladva kerestem egy helyet ahol jól lehet halászni és csak arra gondoltam, hogy 3 éve nem eszek mást - ritka a kivétel - csak halat. Tehát már megtanultam, hogy Fogatlannak menni halat kell össze szednem. Szerencse, hogy nekem egy is elég. Igaz Üzenőszél most nincs velem, így annyival is kevesebb halat - az a 3 hallal kevesebb - kell fognom. Habár ez az egész Fogatlantól függ elég rizikós egy személyiség tud lenni. Ha én olyan vagyok, mint egy morgós sárkány, akkor ő meg olyan, mint egy morcos viking aki nem időben kapja meg a húsos szendvicsét.
Az idő csak telt, ahogy a halakat fogtam vagy legalábbis próbáltam. Fogatlan is megjelent egy idő után és figyelt ahelyett, hogy segített volna. Mondhatom kedves szenvedjek csak én a reggelivel. Jó, de annyit megtett, hogy meggyújtotta a gallyakat amiket gyűjtöttem. Reggeli után mégis csak elővettem a térképem és megnéztem.
Így megnézve csak most merült fel bennem, hogy mennyi helyen jártunk az elmúlt 3 évben és, hogy miket éltünk át. 
- Na merre tovább pajti? Merre menjünk ami a közelben van? - kérdeztem. 
Megrázta a fejét, hogy ő aztán nem tudja merre menjünk. A térképet nézve fel se tűnt, hogy egy ideje már Hibbant rajzát bámulom, de Fogatlannak igen is feltűnt és meglökőt. Ránéztem mire ő kérdőn nézett rám. 
- Tudom Fogatlan, de nem mehetünk még vissza, te is tudod. - mondtam. 
Ahogy rám nézett, mintha mindent tudna.
- Na jó inkább hagyjuk. Menjünk valamerre itt a közelben. Rendben. - mondtam neki és ő meg bólintott. 
Összehajtottam a térképet és indultunk is.

 
( Gondolom mindenki tudja milyen beszéd és történések vannak a videóban így azt nem írom le, de folytatom a videó végétől. )


Egészen addig minden csodálatos volt amíg egy birka, EGY BIRKA be nem repült elénk a semmiből utána meg egy gronckel hátán egy lovassal. Rám sose lehetett azt mondani, hogy bátor, de ettől még apám is megijedt volna. Elvesztettem az egyensúlyomat és zuhanni kezdtem.
- FOGATLAAAAAAN!!!!!!!!!!!!!!!! - kiáltottam el magamat, mint egy örült. 
Rögtön utánam indult. Még időben a szárnyi közé zárt és úgy zuhantunk le. Nem mondanám, hogy egyből földet értünk valamin még le is gurultunk vagy nem tudom, de az biztos, hogy nem egyből értünk földet. Amint biztos volt abban, hogy talajt értünk szétnyitotta a szárnyait, átállítottam a lábamat és végül felálltam. Azt hallottam, hogy az emberek elkezdenek sugdolózni és ezért észrevétlenül  körbe néztem, de semmi ismerőset nem láttam. Talán egy új szigeten vagyunk, de ha az is lenne akkor Fogatlan miért nem morog vagy valami. Tőlünk nem messze sárkányok szálltak le. A legközelebbiről - ami egy sikló volt - egy aranyszőke hajú lány szállt le, ismerős volt, de nem ismertem fel addig amíg a szemembe nem nézett. Abban a pillanatban tudtam, hogy hol vagyok. Hibbanton vagyok és Astrid állt velem szembe, fel se tűnt mikor ért oda, csak néztem a sisakom alatt mosolyogva. Haza tértem és már semmi se visz el innen túl sok ideig. 
- Jól vagy? Nem esett bajod? - kérdezte tőlem.
Láttam, ahogy Fogatlanra néz, majd vissza rám és a szemeiben felcsillan a remény fénye. Látszott a szemein, hogy kétségbe esve keresi az enyémeket, de én kerültem a pillantását. Végül bele nyugodott abba, hogy nem nézek a szemébe és várt a válaszomra. Érdeklődve figyelte az "idegent ". 
 Fogatlanra sandítottam aki bólintott. Vissza néztem Astridra, vettem egy mély levegőt és bele kezdtem.
- Azt hiszem igen. - mondtam. 
Testileg biztosan, de lelkileg már nem annyira. A tudatára kell hoznom, hogy én vagyok az vagy valakinek, de már nem szeretnék el menni innen. Vele szeretnék lenni főleg. 
- Hogy kerültetek ide? - kérdezte. 
Öröm hallani, hogy nem csak én tekintek úgy a sárkányokra, mint egyenrangú társra. 
- Lezuhantunk, de szerintem lehetett látni. - mondtam és mutattam is hozzá.
- Hogyan? - jött az újabb kérdés.
- Az most nem számít... Astrid. - mondtam. 
Tisztán lehetett látni az arcán, ahogy megdöbben azon, hogy egy " idegen " tudja a nevét. 
 De biztos, hogy sejti vagy legalább érzi, hogy ki a frász vagyok. 
- Ho...honnan tudod a nevemet? Ismerlek? - kérdezte még mindig döbbenten.
- Teljes mértékben ismersz. És tudod is ki vagyok. - válaszoltam és levettem a sisakom. 
 Vettem egy mély levegőt és csak az után szólaltam meg újra.
- Én vagyok az Hablaty! - mondtam már hangosabban, mint ahogy Astriddal beszélgetünk. 
Az az egyhangú ledöbbenés az embereknél lenyűgöző volt. Az meg végképp, ahogy kiesett Halvér kezéből a rám szívbajt hozó birka. Takonypóc reakciója volt a legnagyobb, hogy a frászba tud úgy leesni a sárkányáról akkora koppanással, mintha nem tudom hány méterről esne le. Na jó ez a csönd már kínos, nyögjünk be valamit.
- Ott egy éjfúria. - próbálkoztam. 
 De még erre se volt semmi féle reagálás. Nem tudom mikor és hogyan, de egyszer csak apa jelent meg mellettem. Nagyon lefoglalhatott Astrid bámulása amiből biztos, hogy senki se látott semmit, mert még mindig ugyan úgy ülnek, mint amikor megszólaltam, hogy én vagyok az. A keze súlyát a vállamon éreztem és ahogy ránéztem rám mosolygott. Életemben először apám rám MOSOLYGOTT! Mi a frász? Bezzeg apa egyből felismer, de Astrid nem, de az is lehet, hogy apában elindultak az apai ösztönök az irányomba. Majd a falubeliekhez intézte a mondani valóját. 
- Hibbant - sziget lakói a fiam haza tért. Köszöntsük itthon kellő képen! 
Ja persze erre meg elindul az élet csak egy csapásra, de amikor megszólalok, hogy az ott egy éjfúria akkor semmi csak bámulás- ki-a-fejből. Néhány perc elteltével már az egész falu itt van és köszönt itthon. Még Takonypóc is. 
~ Mégis mi a frász történt itt valaki magyarázza már meg nekem! ~ kiabált a hangocska a fejemben. Én is valahogy így éreztem magamat igazából. Egyetlen egy valaki hiányzott a köszöntésemből, még pedig Astrid. Ő még mindig lefagyva állt ugyan ott.
Az egész napom azzal telt, hogy menekültem az emberek elől. Ja most hozzám mernek szólni, nem félnek, hogy rájuk esik egy faág ami alatt átmegyünk. Nem most már nem, de mi volt 3 évvel vagy még jó néhány évvel ezelőtt. Amikor meg láttak már menekültek. Most meg nekem kell menekülnöm mindenki elől. Ez nem fer. Az a sok kérdés amire látják, hogy nem akarok válaszolni, de mégis egyfolytában kérdezgetik. Azzal tudnak az őrületbe kergetni. Mint például: " Merre jártál? Mi történt veled? Miért csak most jöttél haza? " vagy sorolhatnám még, de miért nem tudják felfogni, hogy én nem szeretnék ezekre MOST válaszolni. Max egy olyan embernek válaszolok az ilyen kérdésekre akinek szeretnék, de olyan nincs most közöttük. Az az ember is Astrid lenne akinek válaszolnék. Benne bízok és apa után neki van joga megtudni, hogy mi történt velem. 
Még mielőtt üldözött lettem apa szólt, hogy csak holnap akar velem beszélni. Ez szuper inkább esnék rajta túl ma vagy mégse. Az anyás szitu miatt még se ma. Azt se tudom, hogy tálaljam neki egyáltalán. Nem állhatok elé csak úgy és mondhatom így: - Figyelj apa! Tudod volt úgy 17 éve egy portya ami anya eltűnt és mindenki azt hitte, hogy meghalt amit most megkel cáfolnom, mert él. És most valahol a nagy világba van és menekül előlem, mert magát hibáztatja azért, mert nekem műlábam lett. - idiótább magyarázatot még életemben nem hallottam. Ha ez így apának bejelenteném hülyének nézne és szólna Gothinak, hogy néznek meg, hogy teljesen épp-e oda bent minden. Ezt az egészet szépen lassan és komótosan  kell közölni vele. De azt meg, hogy a bánatba fogom azt nem tudom. A napom meg úgy telt, hogy egyik ház melletti utcából ki a másikba be, de csak arra amerre láttam. Hogy lehetnek az emberek ennyire rámenősek.
Az isteneknek hála a naplemente is közeledett és Fogatlan megmentett. Akár merre vagyunk mindig repülünk egy kör a sziget körül, már amikor van időn. És nem olyan a sziget ahol nem éppen kedvencek a sárkányok. Tehát Fogatlan beugrott értem az embereket feldöntve és olyan gyorsan elhúzott velem, hogy csoda, hogy nem estem le róla. Az isteneknek köszönöm, hogy ennyire türelmetlen néha. Az a néha a javamra válik. Fogatlan a medencéhez indult, ez a hely nekünk többet jelent, mint bármi más. Ez a hely a barátságunk kezdetének a helyszíne, olyan emlékeket hordoz amit senki se tud csak mi ketten. Persze a rajzok amiket csináltunk azok nem tűntek el. A rajzom előtt leültem és néztem. A második rajzom Fogatlanról. Milyen rég volt már az, hogy ezt meg csináltam. 
Ez után a rajz után változott meg minden közöttünk Fogatlannal.Ahogy feltűnt neki, hogy ez most őt ábrázolja megbékélt velem és elfogadott, de még nem igazán bízott bennem. És most ha valaki csak egy ujjal is hozzám merne nyúlni - mármint ha bántani merne - szét szedné. Nem hagyná, hogy nekem valami bajom essen. 
Valahonnan a közelből egy sikló üvöltött, felnéztem az égre és megláttam a hang forrását. Pillanattal később már leszállt és róla egy igen csak pipa Astrid szállt le. Na most aztán fogok kapni apait - anyait tőle, de nagyon jól tudom, hogy megérdemlem. Fogatlan már Astridtól nem akar megvédeni nem mintha Astridot érdekelné az, hogy Fogatlan megakar majd védeni engem. Az holt biztos, hogy addig fog ütni míg lélegzek. De ezt az ügyet mi fogjuk elintézni ketten. Astrid oda ért hozzám és csak dühösen meredt rám. Aztán csak annyit érzek az arcomon, hogy valami csattan és irdatlanul fáj. 
- Ezt azért kapod, mert csak úgy elmentél. - mondta szigorúan.
Most komolyan a vállon ütésről áttért az arcon csapásra. Mit mondjak nem kicsit fájt. Az arcomat fogdosva fordultam hozzá nem kicsit értetlen fejjel szerintem, de meg is jegyezte.
- Ne néz így, mert nagyon jól tudod, hogy megérdemelted és azt is nagyon jól tudod, hogy igazam van. - mondta.
Ó, de még mennyire tudom, hogy megérdemlem és igazad van. Szerinted én nem tettem volna meg már annyiszor ezt amikor arra gondoltam, hogy elmentem és itt hagytalak, csak úgy se szó se beszéd elhúztam. Itt hagytalak téged szenvedni akit elvileg mindennél jobban szeretek. A szemébe nézve láttam benne a fájdalmat és a könnyeket, amik lassan kigördültek és elkezdet mindent a fejemhez vágni ami csak eszébe jutott. Na itt aztán lenne mit elfelejteni, de nem fog menni. Ezekhez a káromkodásokhoz tűzbe kellene tartanom a fejemet, hogy elfelejtsem. Astridot egyszer hallottam káromkodni, - akkor is miattam - de az nem volt ennyire durva, mint most. Ezek után nem féljek tőle. De hagytam neki, hogy kiadja magából mind azt ami a szívét nyomta az évek alatt. Amikor már kifogyott a szuszból nekem esett és ezernyi kérdéssel bombázott meg.
- Hogy teheted ezt vele? Hogy mehettél el a történtek után? - kezdte el ütni a mellkasomat, de nem erősen, mert ha a erősen akkor én már a földön fetrengenék, de hagytam volna neki, hogy csinálja akkor is, mert megérdemlem tőle. - Hogy mehettél el olyan egyszerűen? Mért hagytál el engem? Miért... miért... miért? - sírta már a mellkasomba inkább. Az ütései jobbak lettek volna ennél. Nem akartam őt így látni soha, de ha én okoztam a bajt fogadjam el a következményeit is. Az utolsó értelmes szó amit hallottam a motyogásából az a " Miért " volt. Még jobban hozzám bújt és zokogni kezdett. Ennél a büntetésnél még az is jobb lenne, ha csak ütne. Ez rosszabb bárminél, hisz nagyon jól tudom, hogy csak is MIATTAM szenved. Ezért viszont gyűlölöm magamat. Lassan átöleltem és beszélni kezdetem hozzá. 
- Astrid...én sajnálom, hogy ennyire megbántottalak, de... akkor ezt láttam a leghelyesebbnek, hogy megvédjem Fogatlan. Az évek alatt annyiszor megbántam ezt a döntésemet. Sose akartam neked ártani és pont amennyire nem akartam mégis annyira ártottam neked. Ha jóvá tehetném megtenném ezerszer, hogy téged újra boldognak lássalak. Ha... ha kell az életemet is oda adnám érted. Mindennél jobban szeretlek, de ezt tenni veled soha nem akartam. Sajnálom, sajnálom. Remélem egyszer majd megtudsz nekem bocsájtani. Annyira sajnálom. - mondtam és éreztem, ahogy egy könnycsepp végig fut az arcomon. 
 Nem érdeket, hogy látja-e vagy sem vagy, hogy gyengének tart vagy nem. Csak az érdekelt, hogy ő boldog legyen újra. Hogy mindenkire újra mosolyogjon. Tudom, hogy boldognak kellene lennem, de ilyen körülmények között nem tudok az lenni. A lány akit mindennél jobban szeretek miattam szenvedett 3 éven keresztül. Mindjárt bele vettem magam a tóba. Ha ő - talán - képes lesz nekem megbocsájtani nekem valaha, én nem hiszem, hogy képes lennék magamnak megbocsájtani egy ekkora baromságot. Igen akkor az volt a legjobb amit tehettem, de vissza jöhettem volna már akkor amikor tudtam, hogy itt béke van, de nem tettem, mert gyáva voltam. A hallottaktól valamennyit csillapodott a zokogása, de még nem annyit, hogy beszélni tudjunk rendesen. Megkel nyugtatnom. 
- Astrid. Astrid kérlek! Kérlek figyelj rám! - kértem, de csak a fejét rázta. Eltoltam magamtól és a szemébe néztem. - Figyelj! Tudom, hogy most szörnyű alaknak tartasz ~ én annak tartom magam ~ azért amit tettem. Megértem, ha most gyűlölsz. És meg is értem, sőt... - hangsúlyoztam ki mert tudtam, hogy félbe akar szakítani - Sőt, ha te nem is, de én gyűlölöm magamat ezért. Mikor elmentem innen akkor az helyesnek véltem, akkor csak Fogatlan volt nekem, mint barát. Ő volt nekem... aki elfogadott. De igazság szerint én mindig elvágytam innen... én nem tartoztam ide. Egy... egy különös erő mindig is elhúzott engem innen, de annak is már vége. Amikor megtudtam, hogy béke van itt nem mertem vissza jönni. Féltem... féltem attól, hogy ki mit gondolna rólam. Ami nem hagyott nyugodni az éveken át amit távol töltöttem innen az TE  voltál. Hihetetlennek hangzik, de igaz. Te mindig velem voltál lélekben amikor szükségem volt rád. Amikor a... minden rosszra fordult a te lélek jelenséged segített nekem túl tenni magam néhány dolgon. A szerelmem irántad ~ és persze Fogatlan ~ hozott vissza ide... HOZZÁD. - mondta és éreztem, hogy egyre több könny csordul ki a szememből amikkel ne  is törődtem. Lássa csak legalább látja, hogy nekem is nehéz volt és, hogy én is ember vagyok, hogy nekem is vannak érzéseim. - Most igen is gyűlölhetsz és addig üthetsz amíg lélegzek, mert megérdemlem mindkettőt, de annyit mondanék, hogy az irántad való szerelmem SOHA nem fog elmúlni. Ez biztosra mondhatom. Szeretlek, Astrid. - fejeztem be a hosszúra sikeredett monológomat. 
Látszott rajta ezek után, hogy nem tudja mit tegyen. Törjön össze vagy tomboljon. Tomboljon az még ennél is jobb legalább megkapnám mind azt amit érdemlek. De még így is nagyon kevés lenne ahhoz képest amit tettem.
Astrid elképedve nézett rám, mintha még nem hallott volna senkit se így beszélni.
 Vártam hátha megszólal. Egy perccel később meg is történt.
- Hablaty... - kezdte szárazon - én... én nem tudom mit tegyek vagy mondjak. Nem érdemled meg, hogy bántsalak, mert akkor helyesen cselekedtél. Csak az az este után nehéz volt nélküled. Nem kell emésztened magad. Megértelek nem tartozol közénj most se, de vissza jöttél és most boldognak kellene lennünk nem pedig itatni az egereket. Emlékszel a levére amit írtam neked?  - kérdezte, én meg bólintottam. - Akkor jó leírtam abba neked, hogy várni fogok rád, de mellette élem az életem. Megtettem, mert én is szeretlek téged. És nem akarlak már elveszíteni. Soha többet. - mondta és vissza bújt hozzám. 
Átöleltem, az államat a fején pihentettem és így álltunk tovább. 
- Már nem is fogsz, de lesznek alkalmak amikor Fogatlannal elkel mennünk rövid időre. - mondtam.
- Miért? - kérdezte.
- Családi ügy. Nem tudom, hogy elmondhatom-e neked MOST vagy sem. - mondtam. 
- Miért nem próbálod meg? - kérdezte. 
Ebben igaza volt megkel próbálnom. Ő az egyetlen akivel tudok ilyenekről beszélni, Klauson kívül. 
- Ugye tudod, hogy mi történ az anyámmal? - kérdeztem.
- Igen. - válaszolt értetlenül. - De ez, hogy jön ide?  - kérdezte.
- Mondd el nekem mit tudsz a történetről, arról ami vele történt. - kértem.
- Hát jó. Én csak annyit hallottam a szüleimtől, hogy megakart titeket védeni egy sárkánytól, de az elvitte és megölték. Vagy legalább is mi ezt így hiszük. De miért kérded? - kérdezte újra. 
- Figyelj ez csak addig igaz, hogy elvitte a sárkány, de nem ölték meg...

3 megjegyzés:

Fogatlan:) írta...

Komolyan megkönyeztem és és tényleg imádom amit írsz, nagyon nagyon de meg annál is jobban várom az uj reszt és tényleg van az íráshoz tehetséged. Bocsi hogy ennyire érzelgős lett, de komolyan majdnem elbőgtem magam. :)

orsolya vince írta...

Köszönöm szépen a kedves szavaidat. Igyekszek a következő résszel. :D

Névtelen írta...

Engem csak az érdekel, hogy hova a frászkarikába tűntetted Valkát.

"Nosztalgiáztam"

Visszaolvasgattam a régi komenteket és még most is meghatódok egyes emberek hozzá szólásain. Mikor kis taknyosként neki kezdtem 0 írói ...