Hablaty új élete 65. fejezet

Amikor megláttam magam mellett Asrtidot állni azt hittem, hogy álmodok és a következő pillanatba meg leesek a székről és felébredek a rút valóságba. Kellett néhány perc amíg felfogtam, hogy nem álmodok. Amint sikerült magamhoz öleltem és nem akartam elengedni soha többé.

Nem értette mi bajom van, mert jó néhány napja elküldtem most meg az életem árán is ölelem magamhoz. Nagyon lassan vissza ölelt és kezdte el simogatni a hajam. A előző napok után azt hittem, hogy soha többet nem fogom érezni ezt az érintést. Éreztem, hogy sírni kezdek megint, - de nem tudom miért - ami Astridnak is feltűnt.
- Mi a baj? - kérdezte.
A fejemet ráztam. Még nem tudtam megszólalni vagy bármi mást csinálni, csak érezni akartam, hogy velem van. Ki fogja szedni belőlem, hogy mi van és el fogom mondani neki... mindent.
- Komolyan, Hablaty mi a bajod? - kérdezte és eltolt magától.
Letörölte a könnyeket az arcomról, de nem sokat ért vele, mert újak vették át a helyüket. Nem tudom mit láthatott a szemeben vagy az arcomon, de amint meglátta magához ölelt. Ami annyira jól esett, hogy az ezen a földön nincs. Oda bújtam hozzá, ahogy ő szokott hozzám. Pár percig úgy voltunk még, addig amíg fel nem húzott és el nem indult velem az ágyamhoz. Pillanatokkal később már ott ültünk és az arcomon pihentette a kezét.
- Hablaty, kérlek mondd el mi a bajod. Ha nem mondod el nem tudok segíteni. - mondta.
Nem bírtam tovább és elkezdtem zokogni. Én aki annyi mindent kibírt már, zokog. Soha senki nem látott így, de még szimplán sírni se. Astrid amilyen gyorsan csak tudott magához ölelt és próbált megnyugtatni. Én is magamhoz öleltem, az arcomat rögtön a válla és a nyaka közé temettem és próbáltam megnyugodni... most még nem sok sikerrel.

Hallottam, ahogy próbál nyugtatni és éreztem, ahogy a hátamat simogatja, de egyszerűen nem tudtam megnyugodni. De még annyira se, hogy beszélni tudjunk.
- Hallottam amiket mondtál nekem néhány napja. - mondta közvetlenül a fülembe. - Azt, hogy nem akarsz elveszíteni soha és azt is, hogy elküldtél, de nem akartál. Hogy nem akarsz megbántani többé. Végül, hogy szeretsz és kicsimnek hívtál. - mondta és eltolt magától. - Én is szeretlek. - csókolt meg.

Azt hiszem csak ettől nyugodtam meg annyira, hogy tudjak vele beszélni, de még mos se ment nagyon. Ahogy a csókból elváltunk én vissza raktam a fejemet oda ahol volt, Astrid meg tovább simogatta a hátamat. Még jobban megnyugodtam, de még mindig nem szólaltam meg. Még néhány percig csönd volt amit én törtem meg.
- Annyira sajnálom, hogy elküldtelek. - mondtam a vállából. - Nem akartalak, de megtettem. Igazad volt abban, hogy egy gyökér vagyok, ráadásul egy jó nagy.
- Nem vag...
- NE mondd, hogy nem vagyok az, mert tudod, hogy az vagyok. Én is tudom, hogy az vagyok, nem kell tagadni. - mondtam. - Megbántottalak, pedig nem akartalak. Ennyit arról az ígéretről, hogy nem bántalak meg, soha. A... a hülyeségem miatt meg majd nem elveszítettelek, amit nem éltem volna túl. Annyira sajnálom. Remélem megtudsz bocsájtani nekem.
- Nem haragudtam rá sose. Még akkor se amikor szakítottál velem, mert igazad volt abban, hogy idő kellett mind kettőnknek. Megértem ha még most se akarod elmondani, hogy mi bajod van, de bármikor számíthatsz rám. Itt leszek veled. Igen megbántottál egy kicsit azzal, hogy elküldtél, de igazad volt még akkor is. Nem miattad lett bajom, hanem csak is saját magam miatt. - mondta.
- De miattam, mert ha nem aggódtál volna értem nem gyengültél volna le. - mondtam.
- Sosincs egy pillanat, hogy ne aggódjak érted. - mondta.
- Ha legközelebb lesz valami bajom, nem fogod azt csinálni, hogy nem alszol és eszel semmit, mert azt nem szeretem. - mondtam.
- Semmit se tudok csinálni amikor neke...
- Akkor se csinálhatod azt. - mondtam.
- Akkor te most mennyit ettél és aludtál míg én ki voltam ütve? - kérdezte.
Szerintem még így is tudta a választ. Sőt érezhette, hogy lejeb hajtom a fejem a vállán.
- Látod és akkor te mondod, hogy ne aggódjak érted. Először is ott van az, hogy elvittek valakik és bántottak. Másodszor egy jó ideig egy csónakba voltál és nem ettél semmit, sőt biztos, hogy elrepültünk feletted, de nem találtunk meg. Harmadszor meg most se ettél semmit. Mióta is? - kérdezte.
- De ettem... valamennyit. - mondtam halkan.
- Hablaty. - mondta. - Te se csinálhatod ezt.
- Én már azóta nem tudok enni mióta Igor elkapott és elvitt.
- Igor? - kérdezte.
- Az Éjfúria gyilkos. - mondtam.
- Akkor te miért kellettél neki? - jött az újabb kérdés.
- Hogy elvigyem az éjfúriák fészkéhez. - mondtam.
- De nem tetted meg? - kérdezte.
- Nem hiába olyan a hátam amilyen. - mondtam halkan.
- Mit csináltak vele? - kérdezte.
- Mivel azt mondtam, hogy nem tudom hol vannak és, hogy nem az a felaldatom, hogy a vesztüket okozam az éjfúriáknak, hanem az ellenkezője. Ez nem tetszett neki és megkorbácsoltatott. - mondtam.
- Mi csinált?! - kérdezte. - De ugye jól vagy, nincs semmi bajod?
- Attól eltekintve, hogy még mindig fáj és fog is egy ideig, jól vagyok. - mondtam.
Rögtön abba hagyta a hátam simogatását, nehogy fájdalmat okozon azzal, hogy simogatja. És ez mit is mondjak nem volt ínyemre.
- Nem kell abba hagynod, hisz eddig se lett semmi bajom attól, hogy mellettem voltál, akkor ez után se lesz, attól meg végképp nem lesz ha törödsz velem. - mondtam.
Az előszőnél is óvatosabban és sokkal gyengédebben kezdte el simogatni a hátam. Egy kicsit meg is borzongtam tőle, amitől rögtön abba is hagyta az egészet és megdermedt, mert azt hitte, hogy fájdalmat okozott nekem.
- Nincs semmi baj. - mondtam.
Óvatosan folytatta tovább a hátam simogatását és a fejét az enyémnek döntötte.
- Tudod, bármennyire is fájt az amit mondtál nem tudnék rád sokáig haragudni rád, ahhoz túlságosan is szeretlek. - mondtam.
Szorosabban ölelt magához és én is őt. Így meg nagyobb biztonságba éreztem magam. Beszívtam az illatát és közelebb húztam magamhoz... az eddiginél is közelebb.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Semmi, csak így még jobban érzem, hogy biztonságban vagyok. - mondtam.
- Remélem többször ilyet már nem kell átélned. - mondta.
- Én is. - mondtam az eddigieknél is halkabban.
- Lehet egy kérdésem? - kérdezte.
- Már meg volt. - mondtam.
- Most komolyan. - szólt rám.
- Persze, hogy lehet. - mondtam.
- Most velünk pontosan mi is van? - kérdezte.
- Ahogy te se akarsz elveszteni engem, úgy én se téged. - mondtam halkan.
- Akkor ez most azt jelenti, hogy újra együtt vagyunk? - kérdezte.
Bólintottam a vállán. Amit érzett is vagy látott is, - nem tudom - de eddiginél jobban ölelt magához és az arcát a nyakamhoz fúrta. Egy jó ideig így ültünk és hallgattuk az esőt, ahogy esik. Bár az most nem nagyon érdekelt, hogy esik az eső, csak az, hogy Astrid felébredt és velem van, ezen kívül semmi más nem is számított.
- Szeretlek. - szólaltam meg egy idő után.
- Én is szeretlek. - mondta.
- Ezek után mondja, ki azt amit akarok. - mondtam.
- Mire gondolsz? - kérdezte.
- Kis időre elmegyek a szigetről, hogy gondolkodni tudjak. Apa tud róla, hogy hova megyek és nem lehet azt mondani, hogy megint szó nélkül léptem le, mint legutóbb. - mondtam a nyakába.
- És ezt miért mondtad el nekem? - kérdezte.
- Azért, hogy ne akadj ki ha egyik napról a másikra eltűnök. - mondtam.
- És hova mennél? - kérdezte.
- A klubházhoz és Sárkányszirtre. - mondtam.
- Még most se értem, hogy miért nekem mondtad el. - mondta.
- Ha jönni szeretnél. - válaszoltam.
- Most még nem, de majd később utánad megyek... egyedül. Amíg nem megyek addig a többieket próbálom onnan távol tartani, de ha már nem megy akkor megyek vagyis megyünk. - mondta.
Bólintottam és közelebb bújtam a nyakához.
- Azt tudod, hogy meddig leszel távol innen? - kérdezte.
- Még nem tudom, de szerintem nem sokáig. - válaszoltam.
- Snoggletogre vissza jössz? - kérdezte.
- Meglehet. - mondtam.
- Vigyázz magadra. - mondta.
- Mint mindig. - válaszoltam.
- Ezt inkább hagyjuk. - mondta.
Éreztem, hogy lassan elalszok a vállán, de most még az se zavart. Jó már egy bő 5 napja nem aludtam rendesen, de mindegy. Az biztos, hogy Astrid is érezte, hogy a vállán a fejem súlya egy kicsit nehezebb lett. Úgy, hogy tudja, hogy bármelyik percben elalhatok ott helyben.
- Mikor aludtál utoljára rendesen? - kérdezte.
- Ez egy jó kérdés. - mondtam. - Talán akkor amikor hozzád beszéltem.
- És az hány napja volt? - jött az újabb kérdés.
- Talán 5 napja. - mondtam.
- Akkor most alszol. - mondta.
- Nem. - vágtam rá.
- De igen. - vágott vissza.
- De el fogsz menni és azt nem szeretném. - mondtam.
- És te ezt miből gondolod? - kérdezte.
- Érzem. - válaszoltam.
- Nyugodj meg, mert nem fogok elmenni. 1 kint szakad az eső és nem akarok megfázni. 2 este van már. És végül 3 veled maradok ameddig csak akarod. - mondta.
- Kezdetnek megteszi az öröké. - motyogtam.
- Öröké. - mondta Astrid. - De most már feküdj le.
- Nekem így is nagyon jó. - mondtam.
- Elhiszem azt. - mondta. - Gyere.
Eltolt magától és felállt, majd engem is felhúzott. Aminek nem tudom mi értelme volt, de hol érdekel az most engem. Elindult az ajtó felé, - nem tudom miért - de én vissza húztam magamhoz és megcsókoltam.

Meglepődött attól amit tettem, - látszott rajta - de egy pillanattal később már viszonozta a csókot. Még akkor se engedtem el a derekát mikor szétváltunk a csókból.
- Hova akartál szökni? - kérdeztem tőle.
- Sehova. - mondta.
- Higgyem is el? - kérdeztem.
- Igen. - mondta.
A kezei közé vette az arcom, a homlokát meg az enyémnek döntötte és úgy nézett a szemembe én meg az övébe.

- Még mielőtt szívrohamot kapsz amiatt, hogy leakarok lépni szólok, hogy inni szeretnék, mert már mit tudom én mikor ittam utoljára. És szomjas vagyok. - mondta.
- Előbb körbe kellene nézni. - mondtam.
- Mert? - kérdeztem.
Az ágyam melletti asztalra mutattam, ahol ott volt egy vizes kancsó, majd az asztalra ahol két korsó volt.
- Oh, előbb is szólhattál volna. - mondta.
- Honnan kellett volna tudnom, hogy hova akartál menni? - kérdeztem.
- Sejtheted volna. - mondta és megcsókolt. - Feküdj le! - szólt rám és elindult a korsóért.
- Rendben anya. - szóltam utána.
Visszafordult és rám öltötte a nyelvét. Elmosolyodtam rajta, sőt boldog is voltam - ami látszódott is rajtam, biztosan - ami az elmúlt két hétben nem igazán volt rám igaz. Fogatlanak feltűnt, hogy boldog vagyok, mert elmosolyodott ő is és dorombolni kezdett, pedig a közelében se volt senki. Néha fura tud lenni, de ő ilyen. Amíg Astrid a korsóért ment én levettem a felsőm és utána mentem. Már fordult volna meg amikor átöleltem hátulról és megcsókoltam a nyakát. Nem kicsit ijedt meg attól, hogy hirtelen átöleltem, majdnem elejtette a korsót.
- Te azt akarod, hogy valami bajom legyen? - kérdezte.
- Nem. - mondtam.
- Pedig úgy látszik. - mondta és megfordult az ölelésemben.
Amint meglátta, hogy nincs rajtam a felsőm lesütötte a szemét.
- Lassan hozzá kellene szoknod, hogy így látsz. - mondtam.
- Sose fogok tudni hozzá szokni, hogy így látlak. - mondta.
- De, csak lassan. - csókoltam meg.

- Igazad lehet. - mondta.
Kivált az ölelésemből és odament a vizes kancsóhoz inni. Én meg követtem. Leültem ágy végére és arra vártam, hogy megforduljon. Figyeltem, ahogy iszik, majd megfordul és engem keres, amint meglát az ágy végén ülni elmosolyodott. Odajött hozzám, de mielőtt bármit is csinálhatott volna magamhoz húztam, aminek az lett a vége, hogy rajtam kötött ki én meg az ágyon feküdtem. Astrid rögtön felállt, hátrébb állt egy kicsit és aggódva nézett rám.
- Jól vagyok. - mondtam.
- De a hátad....
- Jól vagyok, nyugi. Nem kell félteni mindentől, kibírok bármit és ezt te is tudod. - mondtam.
Feszengve lépett vissza hozzám és ölelt át, ahogy én is őt. Újra magamra húztam, de most már nem hagytam, hogy felálljon. Éreztem, hogy zavarja, hogy így vagyunk, pedig most nagyon is jól vagyok. Csak Astrid értené meg.
- Hablaty...
- Astrid, jól vagyok, nincs semmi bajom. A hátam se fáj és semmim se. - szakítottam félbe. - Nem kell féltened mindentől.
- Tudom, de... de félek, hogy egy nap nem jössz vissza hozzám és ezért féltelek mindentől. Hisz már majdnem harmadjára vesztettelek el. - mondta.
- Azért egy szúnyog csípésbe nem fogok bele halni. És nem fogsz elveszteni idő előtt. - mondtam.
- Egy görény vagy. Elmondom, hogy mi a bajom te meg csak poénkodni tudsz. - mondta egy cseppet se dühösen.
- Bennem az a legjobb, hogy a legtöbb dolognak csak a jó oldalát látom. - mondtam.
- Még a rossz dolgoknak is? - kérdezte.
- Néha még annak is. - mondtam.
- Hányszor korbácsoltatott meg az a fazon? - kérdezte.
- Hogy tértünk át erre? - kérdeztem rá nézve.
- Válaszolnál? - kérdezte rám nézve.
- Há... háromszor. - mondtam úgy, mint amikor apa kérdezte.
- Hogy mi? De hát csoda, hogy nem haltál bele. Ilyenbe már nagyon sok nálad erősebb harcosok haltak bele. Mégis, hogy bírtad ki az egészet? - kérdezte.
- Tudom, hogy már sokan haltak bele egy ilyenbe, ellenben velem. Apa is megmondta régen, hogy mindenki közül én leszek a legerősebb és igaza is lett. Olyan dolgokat bírtam ki amiket mások nem nagyon tudnának vagy tudnak, én meg kibírtam, pedig senki se nézné ki belőlem. Kicsi vagyok, gyenge és senki se ilyennek képzelte el Termetes Pléhpofa első szülött fiát. De túl éltem olyan dolgokat amiket apa vagy bárki más nem tudna kibírni. - mondtam.
- Igaz. - mondta. - És amúgy nem akarnál aludni?
- Csak arról volt szó, hogy feküdjek le és meg is tettem. - mutattam rá.
- Egy a.... hagyjuk. - mondta.
Elmosolyodtam és átöleltem. Szorosan öleltem magamhoz és megfordultam vele, a végeredmény az lett, hogy én " feküdtem " rajta. Eléggé meg volt lepődve attól amit csináltam, mert kikerekedett szemekkel nézett rám. De most már nem aggódhat, hogy valami bajom lesz. Max akkor aggódhat értem, ha megint értetlen okokból fájdalom hasít a hátamba.
- Ez mire volt jó? - kérdezte.
- Nehogy szívrohamot kapj attól, hogy valami bajom lesz, habár ki tudja. - mondtam.
- Mert? - kérdezte.
- Hát mivel meg kell védenem az éjfúriákat és az alatt bármi bajom eshet, de ez nem olyan biztos. - mondtam. - Más részről sose fogod kitalálni, hogy kik szabadítottak ki.  - mondtam.
- Mennyit tippelhetek? - kérdezte.
- Ameddig ki nem találod. - mondtam.
- Oké. És mi lesz ha kitalálom? - kérdezte.
- Majd meg tudod. - mondtam.
- Apádék? - kérdezte.
- Persze kezd a legegyszerűbbel. - mondtam. - Amúgy meg nem.
- Egy barátod akt nem ismerek? - jött az újabb kérdés.
- Csak akart, de beelőzték. - mondtam.
- Akkor egy sárkány volt. - mondta.
- Igen, de milyen? - kérdeztem.
- Az Éj terrorok?
A fejemet ráztam.
- Egy új sárkány amiről még nem hallottam? - kérdezte.
- Hallottál már róluk. - mondtam.
- Nem tudom. - mondta.
- De tudod, csak nem mered megkérdezni. - mondtam.
Össze húzta a szemöldökét és rám nézett. Én csak mosolyogtam rajta.
- Éjfúriák?  - kérdezte.
- Ding - ding - ding. Eltaláltad. - mondtam.
- Komolyan éjfúriák szabadítottak ki? - kérdezte.
- Igen. - mondtam.
- És mit kapok, mert eltaláltam? - kérdezte.
- Mit szeretnél? - kérdeztem.
- Nekem mindegy. - mondta.
- Tehát akkor az is megfelel neked, ha egy zsák Fogatlan bombát adok neked? - kérdeztem.
- Nagyon vicces. - mondta.
Közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam.
- Ez megfelel? - kérdeztem.
- Azt hiszem igen. - mondta.
- Csak hiszed? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Igen. - mondta.
- Te most szórakozol velem? - kérdeztem.
- Veled soha, csak a többiekkel. - mosolygott.
- De velem is szórakozol. - mondtam.
- Ez nem igaz. - vágta rá.
- De az. - vágtam vissza.
- Nem.
- De.
- N...
Belé fojtottam a szót azzal, hogy megcsókoltam.

- Őrült vagy bármit is mondasz. - mondta.
- Már megbeszéltük, hogy nem őrült vagyok, hanem szerelmes. - mondtam.
- És kibe ha szabad tudnom? - kérdezte.
- Látom vissza tért a jó kedved, ha engem piszkálsz. - mondtam.
- 2 hétig nem volt kit piszkálnom. - vont vállat.
- Nagyon vicces, sőt már a földön fetrengek a nevetéstől. - mondtam.
Átkarolta a nyakam, magához húzott és megcsókolt.
- Szerinted ez elég ahhoz, hogy ki engesztelj? - kérdeztem.
- Eddig az volt. - mondta.
- De csak eddig. - mondtam mosolyogva.
- Ha azt mondom, hogy szeretlek akkor kiengesztelek? - kérdezte.
- Talán. - mondtam.
- Szeretlek. - mondta és megcsókolt.
- Én is. - morogtam a csókba.
- Te is mi? - kérdezte.
- Szeretlek. - mondtam. - Amúgy meg direkt csinálod, hogy engem piszkálsz? - kérdeztem.
- Nem az csak úgy magától jön. - mondta. - De szeretlek.
- Nagyon remélem. - mondtam komoly arccal.
Leszálltam róla és mellé feküdtem, aminek nagyon is örült. De szerintem csak azért, mert azt hiszi, hogy aludni fogok. Majd fogok is csak később... egy picikével. Már megint szökni akart valahova, de nem hagytam. Visszahúztam magamhoz, de most nem magamra, hanem mellém és átöleltem. Ma már nem fogom el engedni se hova. Rám nézett, majd odabújt hozzám és az arcát a mellkasomba temette.
- Hova akartál már megint szökni? - kérdeztem.
- Haza. - poénkodott.- Igazából csak egy takarót akartam keresni, de ha már azt se lehet akkor fagyjál meg, mást nem tudok mondani. - mondta.
- Vicces, de ha nem tűnt volna fel épp egy takarón fekszünk. Egy ágyon. - mondtam.
- Ha - ha. - mondta.
Kihúztam magunk alól a takarót és betakartam vele magunkat. Átöleltem Astridot, aki vissza bújt a mellkasomba én meg a fejemet az övének döntöttem. Pár perccel később hallottam, ahogy Astrid szuszog a mellkasomba. Elmosolyodtam és úgy is aludtam el. Reggel a hátamon ébredtem, de Astrid ott volt velem és még mindig a mellkasomon aludt, békésen én meg még mindig átöleltem. Mosolyogva néztem, ahogy alszik. Pár perc múlva összehúzta a szemöldökét és lassan kinyitotta a szemét. Az első dolog amit meglátott az én voltam. Fáradtan nézett fel rám.
- Jó reggelt, szép hölgyem. - mondtam neki mosolyogva.

- Neked is. - mondta halkan és vissza tette a fejét a mellkasomra. - Mikor ébredtél?
- Pár perccel ez előtt. - csókoltam meg a fejét. - Miért?
- Csak kérdeztem. - mondta. - Mikor mész?
- Lehet, hogy délután már elindulok. - mondtam.
- Jó, de addig velem leszel? - kérdezte.
- Persze, ez nem kérdés. - mondtam.
Bólintott és engem kezdett el nézni.
- Miért nézel? - kérdeztem.
- Megváltoztál. - mondta.
- Már megint itt tartunk? - kérdeztem.
- Igen, nem veséztük ki akkor. - mondta.
- És mit akarsz kivesézni rajtam? - kérdeztem.
- Azt, hogy megváltoztál. - mondta.
- Tudom. - mondtam.
- És más lettél, mint aki voltál. - mondta.
- Ezt is tudom. - folytattam.
- És azt, hogy szeretlek. - mondta.
- Ezt végképp tudom. - mondtam.
- Tudom. - mosolygott.
- Akkor? - kérdeztem.
Pár percig csöndbe maradt, nem tudom miért, de valami volt.
- Eleinte annyira idegen volt az arcod. - mondta.
- Miért? - kérdeztem.
- Nem számítottam arra, hogy 3 év alatt ennyire megváltozol. - mondta.
- Ha jól értelmezem arra számítottál, hogy ugyan olyan félős, mitugrászként jövök vissza? - kérdeztem.
- Nem, gondoltam, hogy megfogsz változni, csak nem ennyire. - mondta.
- Tartogatok meglepetéseket. - mondtam.
- Igen. - mondta. - Anyukád járt bent az este akkor amikor felébredtem. Jött betakarni a kicsi fiát aki egy plüss játékkal alszik. - rakta rám a játék sárkányt.
- Ezt anya csinálta nekem amikor még csecsemő voltam, de úgy 2 évesen a tengerbe dobtam, mert féltem tőle és most talált vissza hozzám. Eldobtam magamtól egy emléket ami anyára emlékeztethetett volna. - mondta fejeb ülve.
- Sajnálom. - mondta, ahogy beült az ölembe.
- Nem tudtad. - mondtam.
- Akkor is sajnálom. - mondta.
Megforgattam a szemem, majd megcsókoltam. De ebbe már benne volt a búcsú is.

Amit Astrid is megérzett.
- Még nem kell búcsúznod. - mondta.
- Egy élet se lenne elég ahhoz, hogy elbúcsúzzak tőled. - mondtam.
- Akkor ne tedd. - mondta.
- El se tudod képzelni mennyire fogsz hiányozni, amíg nem foglak látni. - mondta.
- De eltudom, mert te is annyira fogsz nekem. - mondta és megcsókolt. - Ideje reggelizni menni.
- Nem. - mondta.
- Már nem esik az eső. - mondta.
- Hallom, de minek ha van itt is reggeli. - mondtam és az asztalra mutattam.
- Hogy - hogy? - nézett arra.
- Gondolom anya hozta míg aludtunk, mert azt hitte, hogy sokáig ki leszünk dőlve. - mondtam.
- Kedves tőle. - mondta és állt volna föl.
Visszahúztam magamhoz és megcsókoltam.
- És akkor te mondod, hogy én vagyok a szökős. - mondtam.
- Most is elmész. - mondta.
- De tudod hova. - vágtam rá.
- Elmehetek enni? - kérdezte.
Bólintottam és elengedtem. Felállt és elment az asztalhoz, közben nem egyszer nézett vissza rám. Én is álltam volna fel amikor az eddigieknél is erősebb fájdalom hasított a hátamba. Ettől tuti, hogy nem csak felszisszentem egyszerűen, hanem volt ott más is, csak nem tudom mi. Amire feleszméltem az az volt, hogy az ágyban fekszek Astrid és Fogatlan is mellettem van. Aggódva néznek rám. Ahogy Asrtidnak feltűnt, hogy mocorgok megsimogatta az arcom.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Azt hiszem. - mondtam. - Mi történt?
- Nem tudom, csak azt hallottam, hogy feljajdulsz és annyit láttam, hogy vissza hanyatlasz az ágyba. Fél perccel ezelőtt meg eszméletlen voltál még. - mondta. - Szerintem hanyagolnod kellene azt, hogy elmész.
- Nem, jól vagyok. Ez se volt rosszabb, mint az előző kettő. - mondtam és felálltam.
- Hablaty, ne csináld. Ebből még bajod is lehet. - kapta el a kezem.
- De csak lehet. - mondtam. - És Fogatlan is velem lesz.
- Szerinted ennyi elég, hogy megnyugtass? - kérdezte.
- Nem, de jól vagyok. Csak néha fordul elő ez. - mondtam.
- Legalább egy napot várj még. - mondta.
- Nem. - vágtam rá.
- Annyira makacs vagy. - mondta.
- Mint te. - mondtam. - Nem lesz semmi bajom, nyugodj meg.
Tovább indultam és felvettem a felsőmet. Felvettem az asztalról a tálat és vissza mentem Astridhoz, majd vele az ágyhoz. Leültem, ahogy ő is és enni kezdtem.
- Egyél! - szóltam Astridra.
Amióta leültünk csak bámult maga elé és nem evett semmit.
- Veled megyek. - mondta.
- Nem. Te még itt maradsz egy kicsit, ahogy mondtad. - mondtam.
- Az még tegnap mondtam. - vágta rá.
- De nem jössz. - mondtam.
- Kell valakinek veled lennie, aki vigyázz rád. - mondta.
- 2 évig tökéletesen vigyáztam magamra és Fogatlanra is. - mondtam. - Igaz keveredtünk bajba, de nem lett semmi bajunk.
- Hablaty...
- Ne kezdj el nekem hisztizni. - mondtam.
Erre megsértődött, de nem ment el, csak morcosan nézett rám.
- Figyelj mire vissza jövök vagy ti jöttök a klubházhoz, jól leszek. Nem lesz semmi bajom. sőt túlságosan is jól leszek. Minden rendben lesz és Snoggletogkot már Hibbanton leszek az biztos. - mondtam.
Durcásan nézett rám, de nem szólt semmit.
- Ezt nem csinálhatod. Bármi olyat mondok vagy teszek ami nem tetszik neked bevágod a durcást és nem szólsz hozzám. Lehet, hogy nem tetszik amit csinálok, de most az a legjobb nekem. Egyedül kell lennem egy kicsit. - mondtam.
- Akkor tegnap miért mondtad azt, hogy ha akarok mehetek? - kérdezte.
- Mert előre tudtam a válaszod. - mondtam.
- Igazságtalan vagy. - mondta és felállt.
- Astrid, ne csináld. - szóltam utána.
- Tényleg más lettél, de egy dolog nem változott benned és az az, hogy magadra gondolsz MINDIG! - vágta hozzám.
- Astrid. - álltam fel, de rögtön össze is estem és a padlón kötöttem ki.
Egy időre megint a sötétség lett a társam.

Hablaty új élete 64. fejezet

És ez a rész is kész lett még ma.
Kellett nekem írni, hogy mikor lesz a kövi rész, mert egyből megcsapott az ihlet szele.
Jó olvasást.

- Ugye tudod, hogy tudom, hogy nem alszol? - kérdeztem. - Nagyon feltűnő volt, hogy visszafordultál aludni, még mindig béna vagy a legtöbb dologban.
Csak morogtam egyet és a hasamra fordultam. Nem akartam megbántani még ennél is jobban, de túl könnyen se szeretnék megbocsájtani neki. Ha ő játszhatja a sértődőtett akkor én miért ne. Éreztem, hogy elkezdi óvatosan simogatni a hátam - biztos, hogy látta milyen és ezért állt meg - úgy, hogy ne okozzon fájdalmat. Mindig tudja, hogy mikor kell óvatosnak lennie velem és ennek örülök. Már kezdek kételkedni abban, hogy komolyan gondolta azokat amiket mondott, hisz látszott rajta, hogy mennyire ideges, de kimondta és fájt mind az ami mondott. Még mindig nem szólalt meg és lehet, hogy nem is fog. Felültem, majd fel is álltam és odamentem az asztalomhoz, közben éreztem magamon a tekintetét. Nem fordultam meg, ha a szemébe nézek akkor biztos, hogy rögtön vissza megyek hozzá és soha többet nem engedem el.
- Miért vagy itt? - kérdeztem " dühösen". - Nem volt elég a múltkor?
- Bocsánatot szeretnék kérni a múltkori miatt. - mondta.
- Akkor se fog köztünk változni semmi. - mondtam még mindig háttal neki.
Hallottam, ahogy elindul hozzám és tőlem nem is olyan távol áll meg. Úgy egy lépésnyire lehetett. Láttam magam előtt, ahogy felém nyúl, de meggondolja magát.
- Csak mondd, hogy mit akarsz és menj. - mondtam.
Nehezemre esett kimondani ezeket, de muszáj volt.
- Tudom, hogy megbántottalak azzal amit mondtam, de nem gondoltam komolyan. A srácok felidegesítettek azzal, hogy csaltam, te meg rosszkor mondtad az egészet így minden dühöm rajtad csattant. amit nem akartam. Tudom, hogy dühös vagy és meg is értem. Tudom, hogy sokáig fog tartani az, hogy megbocsájts nekem, de remélem egyszer képes leszel rá. Szeretlek és nem szeretnélek elveszíteni az ostobaságom miatt. Ha eldöntötted mi legyen velünk tudod hol találsz. - mondta és elindult lefele.
Figyeltem, ahogy elindul. Még nem volt az ajtónál se amikor nekem vele kapcsolatban rossz érzésem támadt. Ránéztem és láttam, ahogy megáll, majd összeesik. Abban a pillanatban megállt bennem a vér és minden lassabban történt körülöttem, mint amikor Dagur leszúrt. Még mielőtt a padlóval találkozhatott volna elkaptam, felemeltem és vissza vittem az ágyamhoz. Leraktam és odaültem mellé. Ez is miattam van. Ha nem csináltam volna ezt az egészet, mármint, hogy elküldöm. Tuti, hogy gyenge volt hisz anya mondta, hogy milyen volt már az nap amikor eltűntem  és biztos, hogy a héten csak keveset evett és aludt annyira aggódott értem. Én meg elküldöm, pedig nem akartam és ez neki már sok volt. Mégis, hogy lehetek ekkora hülye. Remélem felébred minél előbb és akkor elmondok neki mindent. Velünk meg minden rendben lesz egy idő után. Ennyit az ígéretemről. Megígértem, hogy nem okozok neki fájdalmat és erre a lehető legnagyobb fájdalmat okoztam neki. Egy igazi görény vagyok.
Felültem rendesen az ágyamban és magamhoz húztam. Átöleltem, mint a klubháznál, - de mégse volt az - az államat a fejére raktam és csak bámultam magam elé, mereven. Hallottam nyílni az ajtót, de nem reagáltam semmire. Tuti, hogy látszódott az arcomon, hogy mennyire aggódok, hisz anya aggódó hangját hallottam meg magam mellől.
- Mi a baj Hablaty? - kérdezte.
Lassan néztem fel rá.
- Nem tudom, de az előbb csak úgy összeesett. - mutattam Astridra. - Valami nem stimmel vele.
- Szólok Gothinak. - mondta.
Bólintottam, majd elment.Vissza fordultam Astridhoz és elkezdtem a karját simogatni. Tudom, hogy érzi, hogy itt vagyok ugyan úgy, ahogy én is éreztem, hogy velem van. Ha valami lesz vele miattam én azt soha nem bocsájtom meg magamnak. Hisz ez is miattam van, ha nem lennék egy gyökér akkor nem lenne semmi baja, ne feküdne itt eszméletlenül és jól lenne, talán boldog is, mert kibékültünk. De amilyen hülye vagyok elküldtem, pedig nem akartam. Előbb cselekedek és csak azután gondolkozok. Ezt a tulajdonságot szerintem sose fogom kinőni, de ki kéne. Remélem tényleg hamar fel fog ébredni és minden rendben lesz velünk.
Nem sokkal később anya is megjött Gothival.
- Hablaty, menj ki! - szólt rám anya.
- Nem. - válaszoltam reflexszerűen..
Semmi kedvem nem volt elmenni mellőle. Mellette szeretnék maradni, mind addig amíg fel nem ébred.
- Menj ki! - szólt rám újra.
- Nem hagyom magára. - mondtam.
- Pár perc múlva vissza jöhetsz. - mondta.
- De...
- Nincs semmi, de. Menj ki. - szólt rám kicsit emelt hangon.

Még sose emelte fel a hangját amikor velem beszélt, épp ezért hallgattam rá. Kissé dühösen, de kimentem Fogatlannal az oldalamon. Le fele mentet felvettem a felsőmet.

Dühös voltam, de nem anyára és nem is másra, csakis saját magamra. Miattam van baja Astridnak és ha nem... nem ébred fel én azt nem élem túl. Lent vártam, nem volt kedvem elmenni messzebbre. Még jó, hogy apa nincs itthon. Ha Klaus most jelene meg azt hiszem lenne kin levezetnem a dühöm. Bár nem tudom miért pont ő lenne az mikor saját magamat kellene jól elgyepállni. Astridnak igaza volt azzal kapcsolatban, hogy egy gyökér vagyok, ráadásul még mekkora. Lent ültem az egyik székben - ami nem tudom, hogy sikerült - és vártam anyáékat. Már biztos, hogy egy félórája várok, de már nem bírtam tovább. Felálltam és kimentem Fogatlan meg követett. Felültem rá és elmentünk repülni, ami általában lenyugtat, de most nem. A felhők fölé mentünk amikor már nem bírtam tovább és üvölteni kezdtem, mint egy hülye.

Amint kiadtam magamból az egészet... vagy egy jó nagy részét lefeküdtem a nyeregbe.
- Te is úgy gondolod, hogy egy gyökér vagyok ráadásul akkora amekkorát még ez a világ nem látott? - kérdeztem Fogatlantól.

A fejét rázta. De nem hiszem, hogy igazat " mond ".
- Tudom, hogy az vagyok nem kell tagadnod, hogy azt gondolod rólam. Ha valami baja lesz miattam én... nem tudom mihez kezdek nélküle. - mondtam neki.
Fogatlan kíváncsian morgott alattam.
- Igen tudom, hogy megbántott, már egy bő hete, de nélküle nem érek semmit, mint ahogy nélküled se. Ha te nem lennél én már rég halott lennék a kiképzés miatt, de ha Astrid nem lenne nekem akkor már akkor nem ébredtem volna fel amikor műlábas lettem. Nála és nálad fontosabb dolgok még nem voltak az életemben. - mondtam neki miközben megsimogattam az oldalát. - Nem eshet semmi bajotok míg én itt vagyok. Ezt megígérem.
Még egy ideig feküdtem Fogatlan nyergében és próbáltam nem gondolni semmire, de nem ment. Akár hányszor lehunyom a szemem látom, ahogy össze esik Astrid és én most nem vagyok mellette. Lassan felültem a nyeregben és megsimogattam Fogatlan fejét.
- Menjünk vissza pajti, azt hiszem lenyugodtam. - mondtam neki. - És ott kell lennem Astrid mellett, ahogy ő is ott volt velem amíg fel nem ébredtem.
Elindultunk vissza a szigetre, lassan haladtunk, de vissza értünk pár perc alatt. A ház előtt landoltunk és bementünk az ajtón. Ha már kijöhet az ajtón Fogatlan akkor meg be is mehet. Bementünk és leültem az első székre. Az istenek legyenek vele, hogy ébredjen fel. Vártam még egy darabig, majd Gothi botorkált le a lépcsőmön rám nézett, majd elment. Mindvégig aggódva figyeltem, de semmit se csinált, hogy megnyugodjak.

Éreztem, hogy mozog a szám, de egy hang se jött ki rajta. Az ajtót néztem egészen addig amíg valaki meg nem simogatta a hajam. Odanéztem és anya jött mellém lassan.
- Jól vagy? - kérdezte.

Csak a fejemet ráztam. Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Felálltam a székről és szembe álltam vele.
- Jól van? - kérdeztem.
- Gothi szerint nagyon gyenge és idő kell ahhoz, hogy felébredjen. - mondta és a kezét az arcomra rakta én meg felnéztem az emeletre. - Legyél mellette és nem lesz baja. - állt félre.
Elindultam felfele lassan.

Lassan mentem fel és hallottam, ahogy anya kimegy, de semmi se érdekelt Astridon kívül. Amint felértem és megláttam sírhatnékom támad. Nem kezdtem el, de éreztem, hogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon, ahogy ránéztem.

Odamentem az ágyhoz és éreztem, hogy nem bírok tovább állni. Térdre rogytam mellette és nem érdekelt semmi. Se a fájdalom, ami a lábamba és hátamba hasít, se a többiek és senki más se. Megfogtam a kezét és úgy borultam az ágyra.

És csak ültem vagy nem tudom mit csináltam, de mellette voltam egész nap. Egy pillanatra se mozdultam mellőle, de fel se néztem. Ott voltam mellette és nem csináltam semmit. A többiek biztos kerestek minket, de nem érdekeltek. Este ültem csak fel mellé. Senki se lásson már úgy mellette, habár hol érdekel mindenki tudja, hogy szeretem és mindent megtennék érte. Már egy ideje ott ültem mellette, amikor anya jelent meg az ajtóban a kezében egy tállal amin a vacsorámat hozta. Biztos vagyok abba, hogy ma nem fogok enni semmit. Majd odaadom Fogatlannak ha tényleg nem eszek semmit. Amikor felébred én soha többet nem fogom elhagyni őt, ha kell magammal viszem a klubházhoz. Ha megkérem arra, hogy hagyjon magamra megteszi. Nem akarom elveszíteni, ahogy Fogatlant se. Ők ketten nekem a legfontosabbak. Nem fogok elmozdulni mellőle addig amíg fel nem ébred. Gondolom már a falu tudja mi történt vele és velem. És most rólunk beszélnek, de engem nem érdekel, csak az, hogy ébredjen fel.
Kint sötétedett, ahogy a szobában is, de semmi kedvem nem volt felállni és meggyújtani a lámpát ami a szobában volt. Viszont Fogatlan volt olyan kedves és megtette, majd visszajött mellém. Kíváncsian nézett fel rám. Tudom, hogy mire gondol, de nincs kedvem elmenni repülni.
- Bocs, pajti, de most nem. Nem szeretném magára hagyni. - mondtam neki miközben megsimogattam.
Kérlelve nézett rám, de nem tettem semmit.

- Fogatlan, kérlek ne csináld. Miattam van ez. - mondtam. - Ahogy ő se tette amikor Dagur leszúrt és ezt te is tudod.
Kicsit sértődötten nézett rám, de bólintott. Elment a helyére és lefeküdt aludni, ami nekem sehogy se ment, de mégis levettem a felsőm, hát ha sikerül. Ott ültem az ágyamon az ölemben az eszméletlen Astriddal. A fejem az övének döntöttem és meredtem magam elé. Remélem nem lesz semmi baja és minél előbb felébred. Akkor abban a percben elmondok neki mindent és soha többé nem hagyom el. Jó igaz, majd el fogok menni, de ha kell akkor magammal viszem és akkor csak mi ketten leszünk.Ő lenne az egyetlen akit elvinnék magammal és neki mondanék el mindent. Ha kell az egész életemet, mindent ami 18 év alatt történt velem. Olyanokat amiről senki se tud és rajta kívül nem is fog. Fogatlan jött vissza mellém a szájában a játék sárkányommal ami most talált vissza hozzám.
Köszönöm, pajti. - elvettem tőle és megsimogattam.
Megnyalta az arcom és vissza ment aludni. Leraktam magunk mellé a játékot és tovább bámultam magam elé. Majd lassan elaludtam, Astridot ölelve. Reggel részben ugyan úgy ébredtem. Astridot ölelve, de már nem az ágy háttámlájának dőlve, hanem oldalra dőlve és betakarva. Gondolom anya volt az aki betakart minket. Már nem volt korán, mint ahogy ébredni szoktam. Egy kintről lehetett hallani a gyerekeket, ahogy játszanak és az embereket beszélni. Kettő Fogatlan fent volt és rám várt. Ma már viszont el kell mennem repülni, addig nem fog békén hagyni. Ismerem ugyan olyan, mint én. Érdeklődve nézett rám.

- Majd később elmegyünk repülni, rendben. - mondtam.
Bólintott és oda jött mellém. A fejét az ágy szélére rakta és figyelt minket. Rá néztem, majd Astridra kezdtem el figyelni. Talán már egy óra is eltelhetett azóta, hogy Fogatlannak mondtam, hogy megyünk repülni, de azóta is ugyan úgy feküdtem ott. Fogatlan időközben elment valahova, kis idő múlva meg vissza jött és lefeküdt a helyére. Egy kis idő eltelt és oda jött hozzám és megbökte a hátam, óvatosan, bár nem hiszem, hogy most érzékeltem volna azt, hogy fáj vagy hasonló. Felültem és megsimogattam.
- Mindjárt mehetünk. - mondtam.
Erre a kijelentésre nagyon megörült. Rám villantott egy fogas mosolyt és kiugrott az ablakon.

Majd vissza és rám nézett. Még mindig úgy ültem, mint amikor felültem.
- Bocs, hogy nem vagyok olyan gyors, mint te. - mondtam neki. - Menj ki nyugodtan mindjárt megyek én is.
Bólintott és kiment. Felálltam és felvettem a felsőm. Visszamentem Astridhoz, visszafektettem úgy, ahogy volt tegnap is és leültem mellé.
- Nem sokára vissza jövök. - csókoltam meg a homlokát.
Fogatlan végszóra elkezdett a tetőn ugrálni, hogy menjek már. Felálltam és kiszóltam neki.
- Abba hagyhatod, mert megyek. És nem hiszem el, hogy nem tudsz várni 2 percet. - mondtam neki.
Morgást hallottam és azt, ahogy leugrik a tetőről. Elindultam le ahol anyával találkoztam.
- Hova mész? - kérdezte.
- Repülni megyek Fogatlannal, de megyek is már elég türelmetlen. - mondtam.
- Ő ugrált előbb a tetőn? - kérdezte.
- Igen. - mondtam és elindultam ki. - Majd jövök valamikor.
- Jó. - mondta.
Kiléptem az ajtón és, ahogy becsuktam és előre fordultam egy igen csak pipa Fogatlannal találtam szembe magam.
- Inkább én lehetnék pipa rád, mert 2 percet nem tudsz várni. Ennyire türelmetlen nem lehetsz. - mondtam neki.
Hátat fordított nekem és elindult.
- Akkor ennyit arról, hogy repülünk. - mondtam és megfordultam.
Úgy tettem, mint aki nyitja az ajtót. Erre rögtön megfordult és elkezdett az ajtótól minél távolabb lökni.
- Kiszámítható vagy. - simogattam meg.
Felültem rá és elindultunk a sziget körül. Elég furán éreztem magam a páncélom nélkül, de most ez van ezt kell szeretni. A Holló - szirt környékén lehettünk amikor a srácok megjelentek.
- Igaz, hogy megkorbácsoltattak? - kérdezte Takonypóc.
Komolyan erről már mindenki tud, de honnan a bánatból. Ki lehet ennyire pletykás.
- Igen. - válaszoltam feszengve. - Kitől hallottátok?
- Klaustól. - válaszolták az ikrek és Halvér.
- Apám mondta. - mondta Takonypóc.
- Erre gondolnom kellett volna. - motyogtam magam elé.
- Tehát igaz? - kérdezte Fa.
- Az előbb.... mindegy igen az. - mondtam.
- Király. - mondták.
- Hát nem az, nagy nehezen bírtam ki én is. Pedig tudom, hogy belőlem senki se nézi ki. - mondtam.
- És ki vitt el? - kérdezte Halvér.
- Dagur! - kiáltotta be Kő.
Elég hülyén néztem rájuk, de mindegy.

- Nem Dagur volt az, de még annak is örültem volna, ha ő lett volna az. - mondtam.
- Mert? - kérdezték.
- Dagur túl hülye ahhoz, hogy 2 napnál tovább fogva tudjon tartani, sőt 2 óránál tovább. - magyaráztam.
- Akkor ki volt? - kérdezték.
Fogatlan megint elkezdett úgy morogni, mint amikor megemlítettem neki, hogy ki vitt el.
- Fogatlannak mi baja? - kérdezte Hal.
- Ismerheti vagy hallhatott arról aki elvitt. - mondtam. - Velem ellentétben.
- Mert ki volt az? - kérdezte Fa.
- Igornak, az Éjfúria gyilkosnak nevezi magát. - mondtam.
Fogatlan még jobban elkezdett morogni. A fejéhez hajoltam és megsimogattam az.
- Nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, pajti. Nem fog ártani neked. - mondtam neki.
- Szóval az a fazon éjfúriákat öl, de akkor minek kellettél te neki? - kérdezte Takonypóc.
- Azt hitte tudom merre van a szigetük az éjfúriáknak, de nem igazán tudom merre van, de most már tudom mitől akarom mondani kitől kell megvédenem az éjfúriákat. - mondtam.
- Ezek után még kimersz ellene állni? - kérdezte Takonypóc.
- Csak nem aggódsz miattam? - kérdeztem vissza elég gúnyos hangon.
- Én soha nem aggódok senkiért. - mondta és elment mellettem, ahogy a többiek is.
- És ezt higgyem is el? - kérdeztem Fogatlantól.
Ő erre megrázta a fejét.
- Akkor jó. - mondtam és megsimogattam. - Megrázzuk a ketrecüket?
Bólintott.
- Jó.
Változtattam a farok álláson és pillanatokkal később a srácok mellett húztunk el valami eszméletlen gyorsan. Ez annak köszönhető, hogy minden könnyített Fogatlanon és így gyorsabb. Hallottam a többiek morgását és azt is, ahogy utánunk indulnak a tenger fele, de mi már messze jártunk tőlük. Boldog voltam, hogy újra itthon vagyok, bár a tegnap történtek miatt nem kellene annak lennem, de az, hogy Takonypóc aggódott miattam mindig mosolyt csalt az arcomra. Így boldog is voltam arra az időre, míg repültünk. Egyre jobban távolodtunk a szigettől a tenger fele, de megálltam. Nem mehetek el, még nem. Fogatlan miatt se és Astrid miatt se.
- Menjünk vissza, pajti. - szóltam Fogatlanhoz.
Bólintott és megfordult, de már nem sietünk annyira, de nem is zavart. Pár perccel később már a srácok is mögöttem voltak.
- Hol van az a ízé amivel repülni tudsz? - kérdezte Fa.
- Erre nem  mondok semmi, mert nehéz lenne elmagyarázni. - mondtam és leszálltunk Fogatlannal.
Leszálltam róla és elindultunk a műhely fele, de nem tudom miért. Ahogy haladtunk arra Fogatlannal a tegnapi csapat gyerek támadta le és kezdte el simogatni a drága sárkányom, aki dorombolni kezdett. Mosolyogva indultam tovább a műhelybe.

Az emberek tátott szájjal bámulták a gyerekeket és a földön fetrengő Fogatlant. Ezt senki se gondolta volna róla, de van ilyen. A többiek is csodálkozva nézték Fogatlant a gyerekekkel.
- Ez téged nem is zavar? - kérdezték.
- Miért zavarna? Már hozzá van szokva, ahogy én is. - mondtam és bementem a műhelybe.
- De csak most jöttetek haza nem olyan rég. - mondta Kő.
- Igen, de Sárkányszirten és Lápszirten is hozzá szokott a gyerekekhez és addig se unatkozik. - mondtam vállat vonva.
Hátra mentem a szobámba. Még mindig meg van, pedig nem bíztam benne, hogy meghagyják. Haza kellene mennem Astridhoz, de valamiért most még nem volt kedvem, majd egy kicsit később. Bementem a szobába és leültem a székre ami ott volt. Itt kezdődött minden Fogatlan első műfarkával és még mi fog innen kikerülni a kezeim alól, bele se merek gondolni. Jó néhány terv volt bedobva ide olyanok amiket nem is én készítettem. Volt egy jó pár amit meglehet valósítani és olyan is amit nem, de nekem sikerülhet.Néhány perccel később Fogatlan dugta be az orrát az ajtón.
- Na mi van? - kérdeztem tőle.
Bejött és dörgölőzni kezdett hozzám.

- Csak megtaláltál, pedig már azt hittem el felejtettél engem. - mondtam neki. az állát vakargatva.
Eltávolodott tőlem és egy kicsit morcosan nézett rám, majd megrázta a fejét.
- De sértődékeny vagy ma. - mondtam neki. - És tudom, hogy soha az életben nem felejtesz el engem. Túl nagy benyomást tettem rád az első találkozásnál.
Megfordult és arcon csapot a farkával.
- Kösz, én is szeretlek. - mondtam neki.
Körbe nézett a helyiségben és meg akadt a szeme a falon lévő műfarkán. Értetlenül nézett rám.

- Itt találtam ki mindent ami ahhoz kellett, hogy újra repülni tudj. - mondtam a kérdő tekintetére. 

Vissza jött hozzám és dorombolni kezdett. Mosolyogva simogattam meg. 

- Lassan menjünk fel enni a Nagy terembe. - mondtam.

Kellett nekem kiejtenem a számon azt, hogy evés, mert rögtön kifutott és rám várt. Felálltam és utána mentem.

- Te aztán éhes lehetsz. - mondtam neki. 

Elindultunk felfele a lépcsőn és percekkel később már hátul ültem az asztalomnál és ettünk. Ahogy végeztünk kimentünk. 

- Ha akarsz menj valamerre a szigeten, de estére gyere vissza. Én ma már nem megyek sehova se. - mondtam neki. 

Elindultam a házhoz, ő meg követett. Úgy tűnik nélkülem nem megy sehova se. 

- Fent találkozunk. - mondtam.

Bementem a házba és elindultam fel a szobámba. De nem úsztam meg, hogy úgy húzzak fel a szobámba, hogy senki se vegyen észre. Senki se volt otthon rajtunk kívül csak Klaus akinek most nem nagyon örültem.

- Csak nem haza keveredtél? - kérdezte. 

- Nem tudnál békén hagyni egy életre? - kérdeztem vissza.

- Nem tudnál normálisan válaszolni? - kérdezte.

- Én. Te lettél az ős bunkó aki örülne annak, ha halott lennék. - mondtam és tovább indultam. 

- Talán, de te voltál az aki felszívódott 3 évre az alatt az idő alatt míg nem voltam itthon. - mondta.

- Egy azért mentem el, mert megvédtem Fogatlan és nem tartoztam ide. Kettő megtudtam mi is a dolgom. És ez alatt az idő alatt jó néhány dologra rájöttem. - mondtam már a lépcső tetejéről. - És ha meg kérhetlek arra soha többé ne zavar a hülye kérdéseiddel. - " csuktam be " az ajtóm.

Megfordultam és Fogatlan kíváncsi fejével találtam szembe magam. 

- Nincs semmi baj, pajti, csak Klaus volt az. - simogattam meg.

Róla Astridra néztem akinek a fején egy rongy volt. Úgy látszik felment a láza amíg nem voltam itt. Kikerültem Fogatlant - aki ebből semmit se értett - és oda mentem Astridhoz. Leültem mellé és az arcát kezdtem el simogatni. Láttam, hogy egy apró mosoly jelenik meg az arcán ettől, ami az enyémre is mosolyt csalt. Egy tál volt mellette amibe víz volt. Beleáztattam a rongyot és vissza raktam a fejére. Kintről hatalmas dörgés hallatszott amitől Fogatlan megijedt és odarohant hozzám, lefeküdt mellém. 

- Ennyit a villám és a halál istentelen ivadékáról. - mondtam neki. 

Leültem mellé és megsimogattam, amit dorombolva fogadott. 

- Gyáva vagy, azt ugye tudod. Minden sárkánynak neki mennél erre megijedsz egy kis mennydörgéstől. - mondtam miközben simogattam. 

Odadörgölőzött hozzám, amitől megnyugodott. 

- Hablaty! - hallottam meg lentről anya hangját. 

- Mindjárt jövök pajti. - mondta és felálltam mellőle.

Lementem ahol anya várt rám egyedül. Gondolom Klaus elhúzta a csíkot, még most is kerüli anyát.

- Mi az? - kérdeztem aggódva.

Nem tudom miért, de aggódtam amiatt amit mondhat. Valamiért rossz érzésem volt. 

- Beszélnünk kell. - mondta.

- Miről? - kérdeztem.

Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Ebből a beszélgetésből semmi jó se fog kisülni.

- Gothi most szólt, hogy ha Astrid a következő hét elején nem ébred fel akkor már nem is fog. - mondta ki az egészet nagy nehezen. 

- Mi? - kérdeztem.

Egy pillanatig csak magam elé meredtem, majd megszólaltam.

- Az nem lehet. - mondtam halkan.

Tuti, hogy önkéntelenül tettem azt amit tettem. Minden egyéb megszólalás nélkül kirohantam a házból a szakadó esőbe. Hallottam, ahogy anya utánam szól, de nem csináltam semmit csak rohantam a barlanghoz, ahol gyerekkoromban is sok időre húztam meg magam, ha nem akartam apa szeme elé kerülni. Most csak azért mentem oda, mert ott jól lehet gondolkozni és most arra van szükségem azt hiszem. Már a barlang közelében voltam amikor eljutott a tudatomig ennek az egésznek a lényege és rögtön összerogytam tőle. Valahogy eljutottam a sziklafalig ahol felhúztam a lábam, átkaroltam azt és sírtam a hírtől.

Nem veszíthettem el Astridot én azt nem élném túl. Fel kell ébrednie és addig ütnie amíg mozgok. Szükségem van rá.. Ha elveszítem abba én bele halok. Sose akartam, hogy ez legyen ebből az egészből, de ez lett és ez is az én hibám. Ezt is csak magamnak köszönhetem. Megköszönhetem magamnak, hogy elveszítettem az akit a legjobban szeretek ezen a világon. De most abban kell bíznom, hogy felébred és megbocsájt nekem. Most is mellette kellene lennem, de helyette itt ülök kint az esőbe és ilyeneken gondolkozok. De most még semmi kedvem vissza menni, de nagyon is vissza kellene. Valahogy még se álltam fel és indultam vissza hozzá. Tovább ültem a földön és hagytam hadd essen rám az eső. 

Ekkora hülye is csak én lehetek. Odajött tegnap reggel hozzám és bocsánatot kért tőlem én meg elküldöm, mint egy kutyát. Most tényleg megérdemelném, hogy Thor villáma belém csapjon. Sőt meg is történhet, hisz vihar van és nem is kicsi. De nem hagyhatom magam el Astridnak és Fogatlannak szüksége van rám. Most főleg Astridnak.

Órákig ültem még az esőben mikor úgy döntöttem, hogy haza megyek. Este, késő este van már nem hiszem, hogy otthon valaki is fent lenne, bár lehetséges, mert szó nélkül leléptem otthonról. Majd bemászok Fogatlan ablakán semmi kedvem átmászni a házon. A házból semmi fény nem áradt ki, pedig ha akár ki fent lenne égne egy lámpás. Tehát alszanak, de akkor is maradok Fogatlan ablakánál. Ahogy a házhoz értem az ablakhoz mentem és nagy nehezen felkapaszkodtam oda. Kinyitottam egy kicsit és megnéztem, hogy nincs bent senki, szerencsére nem volt senki bent Fogatlanon kívül. Astrid is ott volt ahol hagytam. Beugrottam amitől szerencsétlen Fogatlanra a szívbaj jött. Amint meglátott megnyugodott és oda jött hozzám. Megsimogattam, majd oda mentet Astridhoz, amit megint nem értett miért, de nem jött utánam, hanem a helyére ment lefeküdni aludni. Az ágyhoz menet levettem a vizes felsőmet és leraktam a székre, majd folytattam az utam Astridhoz. Leültem mellé és csak néztem. 

~ Odin kérlek ne vedd el tőlem, szükségem van rá. ~ mondogatta a fejemben a hangocska egy folytában.

- Astrid kérlek ne csináld ezt velem, ez nem te vagy. Te ennél sokkal erősebb vagy. Nem hagyhatsz el szükségem van rád. Tudom, hogy megbántottalak azzal, hogy elküldtelek, de nem úgy gondoltam. Nagyon szépen kérlek ébredj fel, mert nem akarlak elveszíteni. Soha többé nem foglak megbántani, csak kérlek ne hagyj el. Szeretlek. - csókoltam meg, ahogy ő is engem amikor Dagur leszúrt. - Kérlek, gyere vissza kicsim.

Éreztem, ahogy az arcomon lefolyik egy könnycsepp, soha semmi se fájt még ennyire, mint most ez. Felfeküdtem mellé, a fejemet a szívére hajtottam és úgy aludtam el. Az illata hatására a boldog napokat éltem újra álmomba. De, ahogy itt is vége szakadt a boldogságnak, úgy ott is, mert felébredtem. Az első dolgom az az volt, hogy ránéztem Astridra. Semmi se változott csak annyi, hogy nem volt már láza. Ha már nincsen láza akkor már bármikor felébredhet, mert velem is úgy volt. De ő nem olyan, mint én, de bízok abban, hogy igazam lesz. Felültem és körbe néztem a szobában. Fogatlan még aludt, de nem volt korán már, az asztalomon egy tál étel volt. Gondolom anya hozta be... valamikor. És engem is ő takart be... megint. 

A napom nem telt sehogy egész nap bent voltam a házban, de nem mintha kimentem volna, mert még mindig szakadt az eső. De akár esne, akár nem Fogatlan se lenne képes arra, hogy elszakítson most Astrid mellől. Ezeken a napokon nincs az az isten aki elszakíthatna mellőle. A napjaim egy hangúan teltek a szobában mászkáltam Fogatlan tekintetével kísérve. Csak nagyon keveset ettem abból amit anya hozott nekem. Nagy részét Fogatlannak adtam, aminek örült, de aggódott értem. Látta mennyire ki vagyok Astrid miatt és ezért nem is zaklatott azzal, hogy menjünk repülni. Ő tényleg megért.

Már csak 2 nap volt addig az idei amennyi időt adtak arra, hogy Astrid felébredjen, de nem mutatta azt, hogy bármi áron fel akarna ébredni és addig ütni míg csak lélegzek. Mint az eddigi napokat a mait is a szobában töltöttem és még mindig esett kint, azon se látszott, hogy elakarna állni, de az emberek mégis kint voltak és dolgoztak. Velem ellentétben. Én egész nap fel - alá mászkáltam a szobában és nem csináltam semmit. Délután meguntam az egészet és leültem az asztalomhoz, inkább azt mondanám, hogy lefeküdtem rá. Elkezdtem tervezgetni az ajándékom Astridnak Snoggletogra, de az egészet hamar meguntam és össze gyűrtem a papírt amire dolgoztam, majd eldobtam. A ceruzámmal kezdtem el szórakozni az asztalon fekve.

Még ahhoz is túl szomorú voltam, hogy valami mást csináljak. Lépéseket hallottam meg közeledni, de nem figyeltem nagyon arra, hogy ki lehet. Eddig csak anya jött fel csak annyiért, hogy hozzon nekem enni. Biztos ő lesz az és hozta az ebédem ami megint Fogatlan hasában fog landolni. Tovább szórakoztam a ceruzával amíg egy érintést nem éreztem, de ez nem olyan volt, mint amiket a napokban kaptam, hanem sokkal, de sokkal finomabb és amitől sose tudnék megválni. Rögtön felnéztem arra aki mellettem volt és azt hittem, hogy ott helyben le esek a székről a meglepettségtől és az örömtől.

Hali-hóó!

Nem tudom mikor lesz új rész, mert ezen a héten semmi időm nem volt írni egy sort, mert dolgoztam és 5kor értem haza, sőt még tegnap is dolgoztam, 20.-a miatt. Ma viszont próbálkozok írni valamit és lesz valamikor. Pluszba most egy kicsit az ihletem is elszállt, de lassan haladok a résszel előre. Lehetséges, hogy Kedd délutánra már kész is lesz. Lehet, hogy előbb, de addigra tutira kész.
Lehet találgatni hozzászólásban, hogy mi lehet ebben a részben.

( A kép nem tartozik a részhez, ne higgyétek, hogy segítséget adtam)

Ne lepődjetek meg ha valamelyik résztől új szereplők lesznek és lehet, hogy olyanok akiket ismertek, mert össze vonnom majd egy filmmel amit szeretek a blogom. Nem mondom, hogy melyikkel, majd kiderül... valamikor. 

Ha akartok hozzászólásba tippeljetek.

Szóval akkor valamikor lesz majd rész, de még nem tudom mikor. 

Majd jelentkezek új résszel, addig is jó nyarat. 

Hablaty új élete 63. fejezet

Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy elaludtam, de ez az alvás sokkal jobban esett, mint a csónakban töltöttek. Arra emlékszem, hogy nem takaróztam be amikor lefeküdtem aludni, de most be vagyok takarva, gondolom anya takart be, nehogy legyen valami bajom Felültem és körbe néztem. Az asztalon volt lerakva egy tál étel. Nyúltam a felsőm után, de az nem volt ott ahol hagytam, csak egy cetli anyától.

" Ha keresed a felsődet elvittem kimosni, nagyon véres volt estére már vissza kapod, addig bírd ki egy helyben "

Anya az ismer, az egyszer biztos, mert ha nem akkor nem írna ilyeneket. Ilyen háttal ki nem tenném a lábam innen. Nem kell nekem az, hogy bámuljanak elég ha tudnak róla, nekem már az is sok, hogy tudnak róla. Na jó mindegy ki se akarok innen menni addig amíg haza nem érünk. Így is tudom, hogy mindenki rólam beszél és arról, hogy mit éltem már túl eddig. Jó ideig én leszek a téma, hogy milyen erős vagyok, hogy egy ilyet is túl éltem. Ezt nagy részben Fogatlan miatt éltem csak túl, de erről senkinek se kell tudnia. Még mindenki úgy tudja, hogy Astriddal együtt vagyunk és azt hiszik, hogy miatta van, hogy túl éltem. Egy kicsit miatta is, de ez most inkább Fogatlan miatt volt. Ha anya bejön megkérdezem mi van Astriddal. Felálltam és odamentem az asztalhoz, hogy egyek valamennyit. Nem sokat, de ettem. Vissza mentem az ágyhoz és leültem rá. Komolyan semmi kedvem mászkálni. Neki dőltem úgy a kabin falának, hogy ne fájjon a hátam tőle, inkább mondanám azt, hogy a vállammal támaszkodtam a falnak. Betakaróztam és magam elé meredtem. Kis idő múlva az ajtó nyílt, felnéztem és anya lépet be rajta.
- Már azt hittem sose ébredsz fel. - mondta amikor meglátott.
- Mert? - kérdeztem.
- Átaludtad a tegnap délutánt és az estét. - mondta.
- Jó tudni. - mondtam. - Astriddal mi van?
- Nagyon aggódik miattad. Még indulás előtt láttam utoljára, de akkor se volt már toppon. Még az nap amikor eltűntél elkezdtek keresni. - mondta.
- Értem. - válaszoltam.
Úgy látszik még sincs minden veszve kettőnk között és ez jó. Amikor haza érek fogok vele beszélni, jó nem egyből, - bár ki tudja - de fogok. És remélem minden helyre jön majd. Már nem haragszom rá, hisz egyszer esedékes volt, hogy elmondja mi a baja, csak nem gondoltam, hogy pont így és, hogy ennyire fog fájni, de ha már túl éltem ennyi mindent akkor egy ilyet is túl tudok. Max bevágom a durcást egy időre, ahogy ő szokta.
- Jobban vagy? - kérdezte anya.
- Valamivel. - mondtam.
- Keveset ettél. - mondta.
- Nem vagyok éhes. - vontam vállat.
- Rendben. Később hozom a vacsorád. - mondta.
- Ma már nem fogok enni, nem kell hoznod. - mondtam.
- Biztos? - kérdezte.
Bólintottam.
- Jó, akkor pihenj csak. - mondta és kiment.
A szütyő amit Hanga adott ott lógott a széken ahol tegnap ültem. Oda mentem és kivettem belőle a füzetem, egy ceruzát és a játékot amit nem rég találtam meg vagy inkább ő engem. Nem érdekel, de legalább meg van és már nem is fogom elhagyni soha. Ez volt életem első játéka - több nem is volt - most már meg fogom tartani. Nem érdekel ha valaki hülyének néz amiatt, hogy egy játék sárkányt fogdosok, de ez a gyerekkoromhoz tartozik. Jó mondjuk úgy 14 éve nem láttam, de akkor is ahhoz tartozik. Vissza mentem az ágyhoz és vissza feküdtem úgy, ahogy voltam. Betakaróztam és gondolkozni kezdtem. A játék mellettem volt valahogy megnyugtatott. nekem meg el kellene kezdeni gondolkodni valamin magamnak a klubházhoz. És az arénát is meg kell csinálnom. Lesz dolgom ott is. De legalább senki se lesz ott aki zavarna. Holnap beszélek apával arról amin gondolkoztam. Remélem meg fog érteni és elenged egyedül. Komolyan nincs kedvem társasághoz egy ideig. Néhány napig otthon maradok utána meg elmegyek a klubházhoz.
Ahogy a füzetbe tervezgettem elég sok hülyeség jött ki, de látszik, hogy vannak ötleteim és ugyan az vagyok aki. Egy idő után meguntam a tervezgetést és rajzolni kezdtem. Kis idő múlva tudatosult bennem, hogy mit is rajzolok. Már majdnem végeztem Astriddal amikor rájöttem, hogy őt rajzolom. Ennyire hülye én se lehetek, hogy nem tűnik fel. Nem baj legalább csináltam valamit és nem unatkoztam, végül is már két rajzom van Astridról. Bármit is mondott nekem szeretem és ezen semmi se fog változtatni. A kabinban volt egy ablak - ami nem volt se kicsi, se magasan - és kiláttam legalább. Már sötétedett, de nem voltam fáradt... még. Lehet, hogy egy óra múlva már szunyálni fogok, mint aki nem aludta volna át a félnapot. Kifele bámultam az ablakon amikor anya bejött a felsőmmel a kezében.
- Mennyi idő míg haza érünk? - kérdeztem.
- 2 -3 nap még. Miért? - kérdezte.
- Csak kérdeztem. - mondtam.
- Itt a felsőd. - adta oda.
- Köszönöm. - vettem el.
- Biztos nem hozzak valamit, hogy egyél? - kérdezte.
- Nem kérek semmit. - mondtam.
- Rendben. - mondta és kiment.
Valahogy nem kívántam semmit. Csak annyit, hogy végre otthon lehessek az én kelekótya sárkányommal és majd elhúzzak onnan egy kis időre. Reggel majd beszélek apával... vagyis inkább megpróbálok. Na mindegy majd holnap meglátjuk, hogy ha sikerül beszélnem apával. Lefeküdtem és próbáltam aludni, de nem igazán sikerült. Hallottam bejönni valakit, majd oda jött az ágyamhoz és megsimogatja a hajamat. Tudom, hogy anya volt az, hisz Astridnak jóval másabb az érintése és azt minden érintés közül felismerem. Lassan, de sikerült elaludnom ezek után, de lehet, hogy az is segített, hogy a régi játékom mellettem van, amit anya csinált. Ez velem marad mindig.
Reggel amikor felkeltem senki se volt bent pedig tudom, hogy este nem ment ki senki. Bár nem tudom mi volt azután, hogy elaludtam. Még mindig ki vagyok attól amit csináltak velem, de lassan jól leszek. Idővel jól leszek. Nem tudom mennyi lehet az idő, de az biztos, hogy nem lehet korán. Az asztalon megint le volt rakva egy tál kaja nekem. Gondolom anya hagyta itt megint, hogy egyek valamit, de nem fogok sokat enni most se. Nincs étvágyam, de azért eszek nem akarom, hogy anya kiakadjon azon, hogy nem eszek semmit. Felálltam és odamentem enni... valamennyit. Miután végeztem felöltöztem és kimentem. Most, hogy rajtam van a felsőm nem tudják bámulni a hátam. Elindultam megkeresni apát, meg kell próbálnom beszélni vele és ha sikerül elenged. Az orrban találtam rá apára.
- Apa beszélhetnénk? - kérdeztem.
- Hablaty, jól vagy? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam. - Beszélhetnénk?
- Persze. - mondta.
- Beszélhetnénk egy kicsit nyugodtabb helyen? - kérdeztem.
- Igen. - mondta és elindultunk a kabin fele.
Arra a pár percre is bele merültem a gondolataimba, de csak azért, mert nem tudom, hogy fogom közölni apával, hogy egy kis időre el akarok menni. Ahogy beértünk a kabinba apa leült én meg az asztalhoz mentem.
- Miről szeretnél beszélni? - kérdezte.
- Lehet, hogy nem fogsz örülni annak amit mondani fogok, de muszáj. - mondtam.
- Mi az? - kérdezte.
- El kellene mennem a szigetről egy kis időre, magányra van szükségem azok után ami történt velem. - mondtam, de még mindig nem fordultam meg.
- Rendben azt értem, hogy fel kell dolgoznod ami történt, de miért kell elmenned? - kérdezte.
- Ha egyedül vagyok akkor könnyebben tudom elfogadni a történteket. - mondtam.
- Értem, ha neked úgy jobb akkor menj. - mondta.
Azt hittem, hogy rosszul hallottam. Ez biztos, hogy az én apám mondta. Mert én ezt nem hiszem el. Apa elenged engem, még ilyen se volt, de tudja miért kell elmennem.
- És hova mennél? - kérdezte.
- Szerintem a srácok klubházához. Oda úgy se nagyon járnak, ahogy hallottam, legalább nyugtom lesz. - mondtam.
- És még szólsz valakinek? - kérdezte.
- Szerintem csak anyának, hogy ne aggódjon értem, ha a többieknek szólnék velem jönnek amit most nem nagyon szeretnék. - mondtam.
- Jó, akkor én megyek ha ennyiről szerettél volna beszélni. - mondta.
Bólintottam. Egy még mindig nem hiszem el, hogy apa elengedett. Azt hittem, hogy anyának is segítenie kell győzködni, de nem. Szóval haza érünk egy kicsit leszek otthon és csak utána megyek el. Még Fogatlannak is vissza kell nyernie az erejét egy olyan útra. Mert körülbelül 1,5 hete fekszik egy helyben és nem eszik semmit. Így szerintem úgy 5 - 6 napot még otthon töltünk. Talán annyi idő alatt tudunk beszélni Astriddal a történtekről és lehet, hogy neki elmondom hova megyek. Még nem tudom. Lehet, hogy csak elmegyek. Most nem lehet azt mondani, hogy se szó, se beszéd leléptem, mert apa tudja, hogy mi van és az már elég ha ő tudja. Oké igen elmegyek, de mindenkinek kell egy kis nyugalom. Nekem például így kell, hogy elmegyek és feldolgozom magányosan a történteket, másoknak meg nem. Mindenki más én ilyen vagyok el kell fogadni. Ha meg nem fogadják el akkor ez van.
Nem sokkal később apa után én is ki mentem és járkáltam a hajón. Semmi kedvem bent ülni egész nap a kabinba. Már annyira jól vagyok, hogy tudjak mászkálni és nem én lennék ha egy helyben ülnék. Ezt mindenki tudja. Ahogy sétálgattam a hajón anyába botlottam.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Igen, csak már otthon szeretnék lenni. - mondtam.
- Elhiszem azt. - mondta.
- Tényleg még mennyi idő míg haza érünk? - kérdeztem.
- Holnap reggelig kell kibírnod. - mondta.
- Rendben. - válaszoltam.
Indult tovább amikor utána szóltam.
- Anya, öhm... miután Fogatlan valamivel jobban lesz, majd elmegyek otthonról, hogy egy kicsit egyedül legyek. - mondtam. - De ne aggódj értem apa tudja hol leszek és előbb - utóbb a srácok is oda jönnek.
- Rendben. Vigyázz magadra míg távol leszel. - mondta és tovább ment.
- Inkább megpróbálok. - motyogtam magam elé.
Lassan sötétedett és a vacsora is közeledett, de most már nem kell a kabinban ennem legalább. Jó annyiban jó volt, hogy egyedül vagyok, de valahogy akkor társaságra lett volna szükségem, ahogy most vagy... vagy nem tudom, de holnap már Fogatlannal leszek. Hála Thornak. És úgy körülbelül egy hét múlva már a klubháznál leszünk. Szuper. De legalább ott van nekem Fogatlan aki sose hagy el... remélem. Mondjuk nem tud nélkülem repülni, de ha egyszer készítek neki egy olyan műfarkat amivel képes lesz akkor bármikor elmehet és nem jöhet vissza. Mindegy ezt inkább hagyjuk. Tudom, hogy sose lenne képes elhagyni hacsak én nem mondom neki azt, hogy menjen. Azt meg nem hiszem, hogy megtudnám tenni, hogy elküldöm... Egyszer sok idő elteltével talán, de most még nem, szükségem van rá, ahogy neki is rám és az összes többi éjfúriának is. Elmentem vacsorázni és próbáltam minél távolabb leülni az emberektől, ha sikerült volna. De nem igazán. Mindenki mellém akart ülni, mint amikor híres lettem a sárkányölő kiképzés alatt. Egyfolytában a kérdéseikkel zaklattak. Például: " Hogy vagy? Mi történt? Ki vitt el és miért? Hogy menekültél meg? " stb stb. Nem egyszer mondtam azt, hogy nem szeretnék válaszolni, de csak folytatták, mintha meg se szólaltam volna. Mikor meguntam az egészet se szó, se beszéd felálltam és elmentem aludni. Nem hiszem el, hogy az emberek ennyire érthetetlenek, mondom, hogy nem akarok válaszolni erre csak folytatják. Na épp ezért fogok egy jó ideig távol maradni a szigettől. Bementem a kabinba - csak én jöttem el egyedül a vacsoráról, mert már nem bírtam az embereket - levettem a felsőm és befeküdtem az ágyba aludni, ami rögtön sikerült is.
Nem tudom miért, de az éjszaka közepén felébredtem, mert hangokat hallottam vagy nem tudom, de az egésztől kirázott a hideg, ezért felültem nagyon hirtelen és körbe néztem.

Nem emberek mászkálását hallottam kintről és nem is sárkányokat, hanem valami más vagy nem tudom én. Felálltam, felöltöztem és kimentem. Elindultam a hajón körbe, de semmi se volt ott, pedig tényleg hallottam valamit. Vissza indultam a kabinhoz amikor újra hallottam a hangot és az biztos, hogy nem csak képzelődtem. Elindultam a hang irányába és közben magamhoz vettem egy darab fát. Nem tudom mihez kezdek vele, de majd kihozok belőle valamit, ha már zseni vagyok. Követtem a hangokat egy hordóig ahonnan élőbúkant egy éj terror, miközben rám a szívbajt hozta. Azt hittem ott esek össze amikor előbújt a hordó mögül és rám üvöltött. Jó nem rémisztőek, de azok után amit átéltem és ezek a fura hangok nem volt valami jó végül, majd megjelenik a sárkány a legváratlanabb pillanatba.
- Te aztán tényleg értesz a rémítgetéshez. - simogattam meg.
Újra üvöltött és elment. Nem tudom ennek mi értelme volt, de nekem mindegy ő tudja mit csinál. Lehet, hogy aggódtak értem és elindult megkeresni. Passzolom, nekem mindegy nem sokára ott leszek a szigeten és egy jó darabig ott is maradok. Vissza indultam a kabinba amikor Üzenőszél jelent meg előttem. Nem mondom azt, hogy nem ijedtem meg, de mindegy. Úgy látszik a sárkányok kedvet kaptak arra, hogy engem ijesztenek. Odarepült hozzám és rászállt a vállamra, megsimogattam.
- Hogy te engem mindig keresel és nem tudsz nyugton maradni. - mondtam neki.
Majd tovább indultam a kabinba. Bementem, levettem a felsőm és vissza feküdtem aludni. Üzenőszél pedig lefeküdt mellém és rögtön elaludt. Nekem kellett egy kis idő, de elaludtam.
Másnap reggel amikor felkeltem még nem voltunk Hibbanton, de lassan biztosan ott leszünk. Kimentem és rögtön előre mentem az orrba ahol nem volt senki. Nem érdekel mennyi ideig, de ott leszek amíg haza nem érünk. Az idő telt és Hibbant körvonala is kezdett kirajzolódni a távolban. Körbe néztem a környéken, mosolyogva, mert az a tény, hogy haza érek bármelyik percben nem engedte, hogy nem mosolyogjak.

Mosolyogva figyeltem mindent ami az otthonom fele vezetett. Egy félóra volt az út a sziget előtti szobrokig. Amint elmentünk mellettük a biztonság érzetem megnőtt, egy félmosollyal vagy ahhoz hasonlóan és tisztelettel néztem fel a szobrokra.

Pár perccel később már a móló felé tartottunk ahol megláttam Fogatlant ami szintén mosolyt csalt az arcomra.

Bár nem vett észre, mert aludt, de tudtam, hogy haza értem és ő velem lesz. A hajó befutott mellette, de nem ébredt fől rá, majd megállt. Az elsők között szálltam le a hajóról és odamentem hozzá. Nem tudom mióta nem aludhat és örülök annak, hogy alszik, de ne itt. Odamentem mellé és megsimogattam. Automatikusan elkezdett dorombolni. És igen tényleg az érintésemre elkezd dorombolni. Lassan elkezdett ébredezni, de nem fogta fel, hogy ott vagyok mellette. Rám nézett majd vissza csukta a szemeit, majd újra rám nézett. Amint felfogta, hogy ott vagyok vele felpattant és elfutott amit nem értettem, de jó volt végre látni.
- Hova ment? - kérdezte mellőlem anya.
- Ha én azt tudnám. - válaszoltam.
- Itt a táskád. - adta oda.
- Köszönöm. - vettem el.
Elindult én meg még ott álltam és Fogatlant kerestem a tekintettemmel, de sehol se láttam így elindultam. Nem tudom hova futhatott, de látszott rajta, hogy nem igazán hitte el, hogy lát és lehet, hogy azt hitte, hogy valami kísértet vagyok, de nem biztos csak így örül nekem. Nem tudom, hogy hova ment, de majd vissza jön, messzire úgy se tud menni. Már mindenki fent volt míg én lassan haladtam felfele a kikötőből. Úgy fél úton lehettem amikor megálltam és vissza néztem. Elmosolyodtam azon a tényen, hogy itthon vagyok. Indultam volna tovább amikor egy bökést éreztem a vállamon, alig fordultam vissza, de már Fogatlan megnyalta az arcomat.

- Szia pajti, hiányoztál ám. - simogattam meg. - Sőt aggódtam is érted. Gyere menjünk.
Tovább indultunk és lassan fel is értünk. Fogatlan mellettem jött, de mégis előttem volt és vigyázott rám. Amit értékelek a történtek után. Biztos vagyok abban, hogy érzi mi van velem, mert ha nem akkor én már a földön feküdnék és nyalogatna addig amíg csak lélegzek, de örülök, hogy nem csinálja. A faluba érve alig voltak ott csak a gyerekek és az öregek többségben meg persze azok akik most jöttek vissza. Gondolom a napokban jönnek haza a keresőim és Astridék is. Azt a találkozást kell egy kicsit halogatni, majd ha valaki kérdezi miért az egyedül létre fogom aztán majd lelépek és valamikor visszajövök. Igazából már ma lelépnék, de azt szeretném ha Fogatlan megerősödne, mert nem akarom, hogy baja legyen.
- Meg kell erősödnöd pajti, hogy el tudjunk menni egy kis időre. Egy ideig csak mi leszünk megint. - mondtam neki.
Érdeklődve nézett, de bólintott. Elindultunk a ház fele, nem volt kedvem felmenni a Nagy terembe, mert tuti, hogy mindenki arról kérdezgetne engem, hogy mi történt.
- Bent találkozunk. - mondtam neki az ajtóból.
Elindult az ablakához, majd hallottam, ahogy beugrik. Én is bementem a házba, ahol senki se volt szerencsére. Elindultam a lépcső felé amikor valami miatt a hátamba éles fájdalom nyílalt, amitől felszisszentem és összegörnyedtem a lépcső tövében. Fogatlan persze rögtön ott volt mellettem és figyelt rám.
- Jól van pajti semmi baj, csak a hátam, de jól vagyok. - mondtam.
Dörgölőzni kezdett, hogy éreztesse, hogy ott van velem.
- Jól van, menjünk fel. - mondtam neki.
Felálltam a lépcsőm mellől és elindultam fel. Nem tudom mi volt ez, de több ne legyen ilyen. Valami nem igazán stimmelt itt és ezt Fogatlan is tudja. Fent a szobába az ágyamhoz mentem és leültem oda. Fogatlan meg oda jött hozzám és a fejét az ölembe tette. Tudom, hogy aggódik miattam, de nem kell jól vagyok, igen fáj a hátam megint, de jól vagyok.
- Jól vagyok pajti, fáj, de jól vagyok. - simogattam meg. - Neked pedig enned kell rendesen és aludnod azt ugye tudod, már nem kell aggódnod miattam, mert itt vagyok.
Bólintott. Rádőltem a fejére és úgy simogattam azt tovább. Jól esett a közelében lenni, így már tényleg tudom, hogy nem lesz bajom.... legalábbis egy ideig. Tudom, hogy nem tölthetem itt az egész napom, de semmi kedvem kimenni, de muszáj. Látniuk kell az embereknek, hogy jól vagyok... részben.
- Lassan menni kellene pajti. - mondtam.
Kérdőn nézett rám.
- Már, mint valamerre a szigeten nem pedig el. Nem szeretném, ha bajod lenne, így addig maradunk amíg erősebb nem leszel valamivel. - mondtam. - Mondd neked valamit az a név, hogy Igor, az Éjfúria gyilkos?
Elkezdett morogni, de úgy, ahogy még sose hallottam.
- Jó nyugi, vedd úgy, hogy nem szóltam egy szót se. - mondtam neki.
Lassan megnyugodott és újra olyan lett, mint mielőtt felhoztam a témát. Ezek szerint ő tudja ki lehet az aki elvitt engem és nem nagyon kedveli, de ki kedvelne olyas valakit aki meg ölheti őt. Na jó mindegy hagyjuk ezt és remélem elég sokáig nem kell újra találkoznom vele.
- Menjünk, pajti. - mondtam.
Felállt és lementünk. Ahogy leértünk anyával találkoztam. Fogatlan oda ment hozzá, hogy simogassa meg.
- Hova mész? - kérdezte anya.
- Sétálunk egyet Fogatlannal. - mondtam.
- Rendben. - mondta.
Kimentünk Fogatlannal a házból és elindultunk a faluba. Csak a gyerekek játszottak kint, de ők legalább nem futottak be az első lépcső alá, mint az emberek amikor meglátták Fogatlant. Fogatlant viszont a gyerekek nem zavarják, hisz hozzájuk szokott Sárkányszirten és Lápszirten. Sőt még nagyon is szereti a gyerekeket. Egy csapat gyerek futott el előttünk amiből egy el is esett Fogatlan előtt, aki rögtön megállt és megnyalta a kis srác arcát, majd segített neki felállni. Jó páran nézték csodálkozva Fogatlant, ahogy a gyerekkel bánik. Szerintem senki se ezt nézte ki " a villám és a halál istentelen ivadékából ". Hát nem kell senkit se lenézni vagy rossznak gondolni. Régen a sárkányokat nézték le és most együtt élnek velük. Fogatlantól meg félnek, de ezek után már nem.... remélhetőleg. A kis srác a többi gyerek után futott és elkezdtek sutyorogni valamiről mi meg tovább indultunk Fogatlannal.
Alig tettünk pár lépést és az előttünk elrohanó gyerek csoport újra előttünk volt. Fogatlan érdeklődve nézte őket, akik engem néztek... nem tudom miért, de nem is zavart. Az ő kérdéseiket még mindig jobban elviselem, mint a felnőttekét. A kis srác aki elesett lépet elő és fordult hozzám.
- Meg lehet simogatni? - kérdezte Fogatlanra utalva.
- Ez tőle függ, ha hagyja magát akkor igen, de biztos fogja engedni. - mondtam.
Bólintott, majd Fogatlanra nézett. Aki meg rám nézett kérdőn, bólintottam, mire villantott rám egy fogas mosolyt.

Hagyta magát, hogy simogassák és minden egyes simogatást dorombolva fogadt. Egy gyerek se látott vagy hallott még doromboló sárkány, de Fogatlan mindenre képes. Lassan már a hátán fog feküdni és úgy fogja elvezni azt, hogy most ő van a középpontban. Kicsit arrébb mentem és leültem a lépcsőre. Figyeltem Fogatlant és a gyerekeket, ahogy még egy páran. Tuti, hogy az én túl méretezett, szárnyas gyíkomnál nem láttak még szelídebb sárkányt, még a többieké se ennyire szelíd, mint Fogatlan. A srácok nem nagyon voltak a szigeten kívül más békés szigeten, ahol a sárkányok több emberrel találkozzanak, de mi voltunk és Fogatlan már hozzá szokott az emberekhez, főleg a gyerekekhez, mert azok egy pillanatra se hagyták békén őt se Lápszirten, se Sárkányszirten. Még Villám se ilyen az ottani gyerekekkel, mint az én Fogatlanom.
A lépcsőn ülve figyeltem azt, ahogy kényeztetik a gyerekek a sárkányom. Nekem meg megint értetlen okok miatt fájdalom nyílalt a hátamba. Az eddigi görnyedt ülésből rögtön kihúzott háttal ültem és próbáltam nem felszisszenni. Bár hiába való volt, mert Fogatlan már ott volt mellettem és aggódva méregetett engem. A gyerekek meg nem értették, hogy mi baj van, hogy Fogatlan oda jött hozzám.
- Jól vagyok, pajti. Menj vissza nyugodtan. - mondtam neki és felálltam.
Megrázta a fejét, de elég hevesen.

- Komolyan nincs semmi bajom, menj vissza nyugodtan. Ha akarsz le is cserélhetsz, csak besokalltál tőlem az elmúlt évek alatt. - szórakoztam vele, ahogy mindig szoktam vele. Az az a kezemet bele raktam a szájába és a fejét rázogattam óvatosan.

A gyerekek meg kikerekedett szemekkel néztek engem, mert be merem tenni a kezem egy sárkány szájába, ami ráadásul egy éjfúria.
- Nem félsz, hogy leharapja a kezed? - kérdezte valamelyik.
- Nem, bízok benne és azt ő is tudja. Amúgy meg eddig sose bántott, sőt mindentől megóvott. - válaszoltam.
- Még akkor se amikor harcoltunk velük? - kérdezte valaki más.
- Tudta, hogy más vagyok, mint a többi ember és ezért megbízott bennem, de sose bántott. - mondtam.
- És a lábaddal mi történt? - kérdezték egy páran kételkedve.
- Az se miatta történt, hanem egy baleset volt. - válaszoltam.
- És miért nem olyan, mint amiket hallottunk róla? - kérdezte valaki.
- Csak egy idióta névvel vannak megpecsételve, ami nem is igaz rájuk. Viszont az igaz, hogy agresszívak, de az is csak az ellenségeikkel szemben fordul elő. Ők végképp bizalmatlanok az emberekkel, mint a többi sárkány, mert vadásztak rájuk igazságtalanul és nem bíztak meg senkiben, de akiben bíznak az egy igaz barátra lel a személyében és soha nem fordul ellene. Igaz? Te senkit se bántanál? He? - kérdezte a fejét simogatva.

- Hogy sikerült megszelídítened? - kérdezték egy páran.
- Mivel tudta, hogy nem vagyok olyan, mint mások így megbízott bennem. De ennek a másságnak is meg van az oka. - mondtam. - Rajtam kívül csak egy ember képes éjfúriát szelídíteni. - mondtam.
- De miért? - kérdezték egy páran csalódottan.
- Mert csak olyanok tudnak velük báni akik leszármazottjai annak akik teremtették őket. - mondta.
Értelmes fejek gyülekezete. De az én fejeimmel senki se tud versenyezni.
- Odin teremtette őket és csak az ő leszármazottjai tudják őket megszelídíteni. - mondtam.
Néhány gyereknek elkerekedett a szeme vagy eltátotta a száját. Néhánynak a lélegzette is elállt.
- Egész hihetetlen, hogy én legyek az aki Odin leszármazottja legyen, mert fél életemben első számú közellenség voltam a sárkányokkal együtt, de igaz, hogy én vagyok Odin örököse. - mondtam.
- És mit kell csinálnod? - kérdezte valaki.
- Elég sok mindent. - válaszoltam. - Megvédeni az éjfúriákat, kibékíteni az egész világot a sárkányokkal és mindenki rám számít, amit sose hitem volna.
- Azta. - jött az értelmes válasz tőlük.
- Láttál már más éjfúriákat rajta kívül? - kérdezte a pofára esős kis srác.
Na ő az egyetlen akit megtudok nevezni valahogy.
- Persze nem is egyet. - mondtam.
Fogatlan kérdőn nézett rám, mert ő csak úgy tudja, hogy Villámot láttam eddig rajta kívül.
- És hol voltál ennyi ideig? - kérdezte egy lány.
Szerintem ő volt az egyetlen aki ott volt, mint lány.
- Hát... az nap amikor a Kalmár jött engem elvittek és csak most jutottam haza. De ha az éjfúriák nem segítettek volna akkor még valamivel később. - mondtam.
Végül is tudniuk kell, ha nem most akkor egyszer úgyis meg tudják mi történt velem.
- De miért? - kérdezték.
- Azt már én se tudom pontosan. - mondtam.
Oké, most hazudtam, de ők még gyerekek és nem akarom, hogy valami legyen velük, ha az mondom, hogy egy idióta aki Éjfúriákat gyilkol velem akart eljutni a fészekhez, amit nem tudom, hogy hol van ezért megkorbácsoltatott, amit épp, hogy túl éltem.
- És az éjfúriák szabadítottak ki? - kérdezték.
- Igen. - válaszoltam.
- Miért aggódik ennyire érted? - mutatott a kis lány Fogatlanra.
- Elég sok bajom történt ami miatt aggódhat. - mondtam.
- A lábad. - mutattak rá.
Bólintottam.
- Dagur. - mondta valaki.
Ismét bólintottam.
- És még? - kérdezték.
- Kisebb - nagyobb dolgok amiket csak magamnak köszönhetek. - mondtam.
Nincs semmi kedvem elmondani nekik, hogy majdnem belehaltam ebbe vagy abba. Nem akarom össze zúzni a gyerekkorukat. Majd ha nagyobbak lesznek megtudják. Messziről lehetett hallani, hogy szólnak nekik amit csalódottan fogadtak. Szomorúan néztek rám és Fogatlanra, majd indultak volna, de Fogatlannak kellett a simogatás. Mindegyik gyerek megsimogatta, majd elmentek. Én is indultam volna el, de hallottam, ahogy utánam szólnak.
- Szia Hablaty. - mondták és elfutottak haza.
Mosolyogva indultam el a Nagy terem fele. Én elég jól el vagyok a gyerekekkel hisz elég sok szokott körül venni Lápszirten és Sárkányszirten is. Megtanultam azt, hogy mit lehet elmondani nekik és mit nem. Fogatlan... ő meg imádja őket, hisz egyfolytában csak simogatják őt és azt nagyon szereti. De csak én tudom, hogy hol szereti a legjobban ha simogatják. Felfele haladtam a lépcsőn, de nem hallottam Fogatlan lépteit magam mögött visszafordultam megnézni, hogy merre van. Lett volt a lépcső aljánál és engem nézett.
- Na mi van? - kérdeztem tőle. - Miért nem jössz?
Kellett megszólalnom. Pillanatokkal később már ott volt mellettem. Dörgölőzni kezdett.
- Tudom, hogy hiányoztam neked, mert te is hiányoztál nekem. - mondtam neki. - Tudod jól, hogy egy percet se bírok ki nélküled.
Már nyúltam felé, hogy megsimogassam, de felnézett rám és mosolyogni kezdett.

- Most miért mosolyogsz így, azt hittem, hogy tudod. - mondtam.
Összehúzott szemekkel nézett rám.
- Ne csináld, tudom, hogy tudtad engem nem versz át. - mondtam neki és megsimogattam.
Tovább indultunk a Nagy terembe. Ahogy beértem és körbe néztem úgy láttam, hogy a többség ott van. Úgy tűnik megjöttek, míg fent voltam vagy a gyerekekkel beszéltem. Mindegy hagyjuk. Nem tudom mi volt bent, de nem vettek észre. Feltűnés nélkül elvonultunk az egyik sarokba, míg Fogatlan lefeküdt én csak leültem mellé és lehunytam a szememet. Még mindig fáradt vagyok. Pillanatokkal később már nem hallottam semmit magam körül.
Arra ébredtem, hogy valaki rázogat és a nevemet mondta. Elaludtam a sarokban, innen látszik, hogy mennyire ki vagyok a történtektől. Amint kinyitottam a szemem apa nézett vissza rám.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Igen, csak elaludtam. - mondtam.
- Miért nem vagy otthon? - kérdezte.
- Nem bírtam már bent lenni. - válaszoltam és felálltam. - Mennyi az idő?
- Az emberek lassan jönnek fel vacsorára. - mondta.
- Akkor én is eszek valamit és haza megyek aludni. - mondtam.
Bólintott és elment. Elindultam a vacsorámért és Fogatlan halaiért. Felvettem azokat és elmentem hátra az asztalomhoz enni. Fogatlan követett és amikor meglátta a halakat a földön boldogan kezdett el enni. Ahogy végeztünk haza indultunk és nem is mentem semerre. Fáradt voltam... nagyon. Így amint felértem a szobámba. Levettem a felsőm és befeküdtem - még mindig hasalva - az ágyamba. Végre valami ismerős hely. Hallottam magam mellől Fogatlant és odanéztem. Láttam, ahogy a hátamat nézni, majd rám nézett.
- Ezzel - mutattam a hátamra - járt az, hogy nem mondtam meg, hogy hol vannak az éjfúriák. - mondtam.
Hozzám bújt és a fejét a fejem mellett pihentette.
- Tudom Fogatlan, de már nincs semmi baj. - mondtam és megsimogattam. - Menj és aludj.
Vívódva, de elment. Vissza fordultam úgy, ahogy voltam takaró és minden egyéb nélkül próbáltam elaludni. Nem sokkal később éreztem, hogy valaki betakar a takarómmal, majd megnyalja az arcom. Nem nyitottam ki a szemem, mert tudtam ki az.
- Kösz, pajti. - motyogtam " félálomba ".
Kicsit később hallottam, ahogy a fekhelyét csinálja és lefekszik aludni. Nem sokkal később már aludtam is.
Reggel amikor felébredtem minden nyugodt volt. Semmi kedvem nem volt még felkelni, de valamikor fel kell kelnem. Lentről beszélgetés hallatszott fel. Anya beszél még valakivel, majd valaki elindult felfele a lépcsőmön. Nem akartam arra fordulni, majd megtudom ki az. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, belép valaki és csukódik az ajtó. Elindult felém, de megállt ellenben az illatával, ahogy belépett a szobába azt éreztem meg legelőször. Tudtam, hogy ki az. Felnéztem úgy, hogy ne vegye észre, bár biztos, hogy észre vette, mert én ebben béna vagyok.

Lehunytam a szemem és próbáltam azt tetetni, hogy alszok. Hallottam, ahogy közelebb jött, majd leült az ágyam szélére és megsimogatta az arcom. Azt hittem, hogy ott helyben felülök és megcsókolom. Megbántott igen, de akkor is szeretem és nem tudok rá túl sokáig haragudni.