Hablaty új élete 64. fejezet

És ez a rész is kész lett még ma.
Kellett nekem írni, hogy mikor lesz a kövi rész, mert egyből megcsapott az ihlet szele.
Jó olvasást.

- Ugye tudod, hogy tudom, hogy nem alszol? - kérdeztem. - Nagyon feltűnő volt, hogy visszafordultál aludni, még mindig béna vagy a legtöbb dologban.
Csak morogtam egyet és a hasamra fordultam. Nem akartam megbántani még ennél is jobban, de túl könnyen se szeretnék megbocsájtani neki. Ha ő játszhatja a sértődőtett akkor én miért ne. Éreztem, hogy elkezdi óvatosan simogatni a hátam - biztos, hogy látta milyen és ezért állt meg - úgy, hogy ne okozzon fájdalmat. Mindig tudja, hogy mikor kell óvatosnak lennie velem és ennek örülök. Már kezdek kételkedni abban, hogy komolyan gondolta azokat amiket mondott, hisz látszott rajta, hogy mennyire ideges, de kimondta és fájt mind az ami mondott. Még mindig nem szólalt meg és lehet, hogy nem is fog. Felültem, majd fel is álltam és odamentem az asztalomhoz, közben éreztem magamon a tekintetét. Nem fordultam meg, ha a szemébe nézek akkor biztos, hogy rögtön vissza megyek hozzá és soha többet nem engedem el.
- Miért vagy itt? - kérdeztem " dühösen". - Nem volt elég a múltkor?
- Bocsánatot szeretnék kérni a múltkori miatt. - mondta.
- Akkor se fog köztünk változni semmi. - mondtam még mindig háttal neki.
Hallottam, ahogy elindul hozzám és tőlem nem is olyan távol áll meg. Úgy egy lépésnyire lehetett. Láttam magam előtt, ahogy felém nyúl, de meggondolja magát.
- Csak mondd, hogy mit akarsz és menj. - mondtam.
Nehezemre esett kimondani ezeket, de muszáj volt.
- Tudom, hogy megbántottalak azzal amit mondtam, de nem gondoltam komolyan. A srácok felidegesítettek azzal, hogy csaltam, te meg rosszkor mondtad az egészet így minden dühöm rajtad csattant. amit nem akartam. Tudom, hogy dühös vagy és meg is értem. Tudom, hogy sokáig fog tartani az, hogy megbocsájts nekem, de remélem egyszer képes leszel rá. Szeretlek és nem szeretnélek elveszíteni az ostobaságom miatt. Ha eldöntötted mi legyen velünk tudod hol találsz. - mondta és elindult lefele.
Figyeltem, ahogy elindul. Még nem volt az ajtónál se amikor nekem vele kapcsolatban rossz érzésem támadt. Ránéztem és láttam, ahogy megáll, majd összeesik. Abban a pillanatban megállt bennem a vér és minden lassabban történt körülöttem, mint amikor Dagur leszúrt. Még mielőtt a padlóval találkozhatott volna elkaptam, felemeltem és vissza vittem az ágyamhoz. Leraktam és odaültem mellé. Ez is miattam van. Ha nem csináltam volna ezt az egészet, mármint, hogy elküldöm. Tuti, hogy gyenge volt hisz anya mondta, hogy milyen volt már az nap amikor eltűntem  és biztos, hogy a héten csak keveset evett és aludt annyira aggódott értem. Én meg elküldöm, pedig nem akartam és ez neki már sok volt. Mégis, hogy lehetek ekkora hülye. Remélem felébred minél előbb és akkor elmondok neki mindent. Velünk meg minden rendben lesz egy idő után. Ennyit az ígéretemről. Megígértem, hogy nem okozok neki fájdalmat és erre a lehető legnagyobb fájdalmat okoztam neki. Egy igazi görény vagyok.
Felültem rendesen az ágyamban és magamhoz húztam. Átöleltem, mint a klubháznál, - de mégse volt az - az államat a fejére raktam és csak bámultam magam elé, mereven. Hallottam nyílni az ajtót, de nem reagáltam semmire. Tuti, hogy látszódott az arcomon, hogy mennyire aggódok, hisz anya aggódó hangját hallottam meg magam mellől.
- Mi a baj Hablaty? - kérdezte.
Lassan néztem fel rá.
- Nem tudom, de az előbb csak úgy összeesett. - mutattam Astridra. - Valami nem stimmel vele.
- Szólok Gothinak. - mondta.
Bólintottam, majd elment.Vissza fordultam Astridhoz és elkezdtem a karját simogatni. Tudom, hogy érzi, hogy itt vagyok ugyan úgy, ahogy én is éreztem, hogy velem van. Ha valami lesz vele miattam én azt soha nem bocsájtom meg magamnak. Hisz ez is miattam van, ha nem lennék egy gyökér akkor nem lenne semmi baja, ne feküdne itt eszméletlenül és jól lenne, talán boldog is, mert kibékültünk. De amilyen hülye vagyok elküldtem, pedig nem akartam. Előbb cselekedek és csak azután gondolkozok. Ezt a tulajdonságot szerintem sose fogom kinőni, de ki kéne. Remélem tényleg hamar fel fog ébredni és minden rendben lesz velünk.
Nem sokkal később anya is megjött Gothival.
- Hablaty, menj ki! - szólt rám anya.
- Nem. - válaszoltam reflexszerűen..
Semmi kedvem nem volt elmenni mellőle. Mellette szeretnék maradni, mind addig amíg fel nem ébred.
- Menj ki! - szólt rám újra.
- Nem hagyom magára. - mondtam.
- Pár perc múlva vissza jöhetsz. - mondta.
- De...
- Nincs semmi, de. Menj ki. - szólt rám kicsit emelt hangon.

Még sose emelte fel a hangját amikor velem beszélt, épp ezért hallgattam rá. Kissé dühösen, de kimentem Fogatlannal az oldalamon. Le fele mentet felvettem a felsőmet.

Dühös voltam, de nem anyára és nem is másra, csakis saját magamra. Miattam van baja Astridnak és ha nem... nem ébred fel én azt nem élem túl. Lent vártam, nem volt kedvem elmenni messzebbre. Még jó, hogy apa nincs itthon. Ha Klaus most jelene meg azt hiszem lenne kin levezetnem a dühöm. Bár nem tudom miért pont ő lenne az mikor saját magamat kellene jól elgyepállni. Astridnak igaza volt azzal kapcsolatban, hogy egy gyökér vagyok, ráadásul még mekkora. Lent ültem az egyik székben - ami nem tudom, hogy sikerült - és vártam anyáékat. Már biztos, hogy egy félórája várok, de már nem bírtam tovább. Felálltam és kimentem Fogatlan meg követett. Felültem rá és elmentünk repülni, ami általában lenyugtat, de most nem. A felhők fölé mentünk amikor már nem bírtam tovább és üvölteni kezdtem, mint egy hülye.

Amint kiadtam magamból az egészet... vagy egy jó nagy részét lefeküdtem a nyeregbe.
- Te is úgy gondolod, hogy egy gyökér vagyok ráadásul akkora amekkorát még ez a világ nem látott? - kérdeztem Fogatlantól.

A fejét rázta. De nem hiszem, hogy igazat " mond ".
- Tudom, hogy az vagyok nem kell tagadnod, hogy azt gondolod rólam. Ha valami baja lesz miattam én... nem tudom mihez kezdek nélküle. - mondtam neki.
Fogatlan kíváncsian morgott alattam.
- Igen tudom, hogy megbántott, már egy bő hete, de nélküle nem érek semmit, mint ahogy nélküled se. Ha te nem lennél én már rég halott lennék a kiképzés miatt, de ha Astrid nem lenne nekem akkor már akkor nem ébredtem volna fel amikor műlábas lettem. Nála és nálad fontosabb dolgok még nem voltak az életemben. - mondtam neki miközben megsimogattam az oldalát. - Nem eshet semmi bajotok míg én itt vagyok. Ezt megígérem.
Még egy ideig feküdtem Fogatlan nyergében és próbáltam nem gondolni semmire, de nem ment. Akár hányszor lehunyom a szemem látom, ahogy össze esik Astrid és én most nem vagyok mellette. Lassan felültem a nyeregben és megsimogattam Fogatlan fejét.
- Menjünk vissza pajti, azt hiszem lenyugodtam. - mondtam neki. - És ott kell lennem Astrid mellett, ahogy ő is ott volt velem amíg fel nem ébredtem.
Elindultunk vissza a szigetre, lassan haladtunk, de vissza értünk pár perc alatt. A ház előtt landoltunk és bementünk az ajtón. Ha már kijöhet az ajtón Fogatlan akkor meg be is mehet. Bementünk és leültem az első székre. Az istenek legyenek vele, hogy ébredjen fel. Vártam még egy darabig, majd Gothi botorkált le a lépcsőmön rám nézett, majd elment. Mindvégig aggódva figyeltem, de semmit se csinált, hogy megnyugodjak.

Éreztem, hogy mozog a szám, de egy hang se jött ki rajta. Az ajtót néztem egészen addig amíg valaki meg nem simogatta a hajam. Odanéztem és anya jött mellém lassan.
- Jól vagy? - kérdezte.

Csak a fejemet ráztam. Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Felálltam a székről és szembe álltam vele.
- Jól van? - kérdeztem.
- Gothi szerint nagyon gyenge és idő kell ahhoz, hogy felébredjen. - mondta és a kezét az arcomra rakta én meg felnéztem az emeletre. - Legyél mellette és nem lesz baja. - állt félre.
Elindultam felfele lassan.

Lassan mentem fel és hallottam, ahogy anya kimegy, de semmi se érdekelt Astridon kívül. Amint felértem és megláttam sírhatnékom támad. Nem kezdtem el, de éreztem, hogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon, ahogy ránéztem.

Odamentem az ágyhoz és éreztem, hogy nem bírok tovább állni. Térdre rogytam mellette és nem érdekelt semmi. Se a fájdalom, ami a lábamba és hátamba hasít, se a többiek és senki más se. Megfogtam a kezét és úgy borultam az ágyra.

És csak ültem vagy nem tudom mit csináltam, de mellette voltam egész nap. Egy pillanatra se mozdultam mellőle, de fel se néztem. Ott voltam mellette és nem csináltam semmit. A többiek biztos kerestek minket, de nem érdekeltek. Este ültem csak fel mellé. Senki se lásson már úgy mellette, habár hol érdekel mindenki tudja, hogy szeretem és mindent megtennék érte. Már egy ideje ott ültem mellette, amikor anya jelent meg az ajtóban a kezében egy tállal amin a vacsorámat hozta. Biztos vagyok abba, hogy ma nem fogok enni semmit. Majd odaadom Fogatlannak ha tényleg nem eszek semmit. Amikor felébred én soha többet nem fogom elhagyni őt, ha kell magammal viszem a klubházhoz. Ha megkérem arra, hogy hagyjon magamra megteszi. Nem akarom elveszíteni, ahogy Fogatlant se. Ők ketten nekem a legfontosabbak. Nem fogok elmozdulni mellőle addig amíg fel nem ébred. Gondolom már a falu tudja mi történt vele és velem. És most rólunk beszélnek, de engem nem érdekel, csak az, hogy ébredjen fel.
Kint sötétedett, ahogy a szobában is, de semmi kedvem nem volt felállni és meggyújtani a lámpát ami a szobában volt. Viszont Fogatlan volt olyan kedves és megtette, majd visszajött mellém. Kíváncsian nézett fel rám. Tudom, hogy mire gondol, de nincs kedvem elmenni repülni.
- Bocs, pajti, de most nem. Nem szeretném magára hagyni. - mondtam neki miközben megsimogattam.
Kérlelve nézett rám, de nem tettem semmit.

- Fogatlan, kérlek ne csináld. Miattam van ez. - mondtam. - Ahogy ő se tette amikor Dagur leszúrt és ezt te is tudod.
Kicsit sértődötten nézett rám, de bólintott. Elment a helyére és lefeküdt aludni, ami nekem sehogy se ment, de mégis levettem a felsőm, hát ha sikerül. Ott ültem az ágyamon az ölemben az eszméletlen Astriddal. A fejem az övének döntöttem és meredtem magam elé. Remélem nem lesz semmi baja és minél előbb felébred. Akkor abban a percben elmondok neki mindent és soha többé nem hagyom el. Jó igaz, majd el fogok menni, de ha kell akkor magammal viszem és akkor csak mi ketten leszünk.Ő lenne az egyetlen akit elvinnék magammal és neki mondanék el mindent. Ha kell az egész életemet, mindent ami 18 év alatt történt velem. Olyanokat amiről senki se tud és rajta kívül nem is fog. Fogatlan jött vissza mellém a szájában a játék sárkányommal ami most talált vissza hozzám.
Köszönöm, pajti. - elvettem tőle és megsimogattam.
Megnyalta az arcom és vissza ment aludni. Leraktam magunk mellé a játékot és tovább bámultam magam elé. Majd lassan elaludtam, Astridot ölelve. Reggel részben ugyan úgy ébredtem. Astridot ölelve, de már nem az ágy háttámlájának dőlve, hanem oldalra dőlve és betakarva. Gondolom anya volt az aki betakart minket. Már nem volt korán, mint ahogy ébredni szoktam. Egy kintről lehetett hallani a gyerekeket, ahogy játszanak és az embereket beszélni. Kettő Fogatlan fent volt és rám várt. Ma már viszont el kell mennem repülni, addig nem fog békén hagyni. Ismerem ugyan olyan, mint én. Érdeklődve nézett rám.

- Majd később elmegyünk repülni, rendben. - mondtam.
Bólintott és oda jött mellém. A fejét az ágy szélére rakta és figyelt minket. Rá néztem, majd Astridra kezdtem el figyelni. Talán már egy óra is eltelhetett azóta, hogy Fogatlannak mondtam, hogy megyünk repülni, de azóta is ugyan úgy feküdtem ott. Fogatlan időközben elment valahova, kis idő múlva meg vissza jött és lefeküdt a helyére. Egy kis idő eltelt és oda jött hozzám és megbökte a hátam, óvatosan, bár nem hiszem, hogy most érzékeltem volna azt, hogy fáj vagy hasonló. Felültem és megsimogattam.
- Mindjárt mehetünk. - mondtam.
Erre a kijelentésre nagyon megörült. Rám villantott egy fogas mosolyt és kiugrott az ablakon.

Majd vissza és rám nézett. Még mindig úgy ültem, mint amikor felültem.
- Bocs, hogy nem vagyok olyan gyors, mint te. - mondtam neki. - Menj ki nyugodtan mindjárt megyek én is.
Bólintott és kiment. Felálltam és felvettem a felsőm. Visszamentem Astridhoz, visszafektettem úgy, ahogy volt tegnap is és leültem mellé.
- Nem sokára vissza jövök. - csókoltam meg a homlokát.
Fogatlan végszóra elkezdett a tetőn ugrálni, hogy menjek már. Felálltam és kiszóltam neki.
- Abba hagyhatod, mert megyek. És nem hiszem el, hogy nem tudsz várni 2 percet. - mondtam neki.
Morgást hallottam és azt, ahogy leugrik a tetőről. Elindultam le ahol anyával találkoztam.
- Hova mész? - kérdezte.
- Repülni megyek Fogatlannal, de megyek is már elég türelmetlen. - mondtam.
- Ő ugrált előbb a tetőn? - kérdezte.
- Igen. - mondtam és elindultam ki. - Majd jövök valamikor.
- Jó. - mondta.
Kiléptem az ajtón és, ahogy becsuktam és előre fordultam egy igen csak pipa Fogatlannal találtam szembe magam.
- Inkább én lehetnék pipa rád, mert 2 percet nem tudsz várni. Ennyire türelmetlen nem lehetsz. - mondtam neki.
Hátat fordított nekem és elindult.
- Akkor ennyit arról, hogy repülünk. - mondtam és megfordultam.
Úgy tettem, mint aki nyitja az ajtót. Erre rögtön megfordult és elkezdett az ajtótól minél távolabb lökni.
- Kiszámítható vagy. - simogattam meg.
Felültem rá és elindultunk a sziget körül. Elég furán éreztem magam a páncélom nélkül, de most ez van ezt kell szeretni. A Holló - szirt környékén lehettünk amikor a srácok megjelentek.
- Igaz, hogy megkorbácsoltattak? - kérdezte Takonypóc.
Komolyan erről már mindenki tud, de honnan a bánatból. Ki lehet ennyire pletykás.
- Igen. - válaszoltam feszengve. - Kitől hallottátok?
- Klaustól. - válaszolták az ikrek és Halvér.
- Apám mondta. - mondta Takonypóc.
- Erre gondolnom kellett volna. - motyogtam magam elé.
- Tehát igaz? - kérdezte Fa.
- Az előbb.... mindegy igen az. - mondtam.
- Király. - mondták.
- Hát nem az, nagy nehezen bírtam ki én is. Pedig tudom, hogy belőlem senki se nézi ki. - mondtam.
- És ki vitt el? - kérdezte Halvér.
- Dagur! - kiáltotta be Kő.
Elég hülyén néztem rájuk, de mindegy.

- Nem Dagur volt az, de még annak is örültem volna, ha ő lett volna az. - mondtam.
- Mert? - kérdezték.
- Dagur túl hülye ahhoz, hogy 2 napnál tovább fogva tudjon tartani, sőt 2 óránál tovább. - magyaráztam.
- Akkor ki volt? - kérdezték.
Fogatlan megint elkezdett úgy morogni, mint amikor megemlítettem neki, hogy ki vitt el.
- Fogatlannak mi baja? - kérdezte Hal.
- Ismerheti vagy hallhatott arról aki elvitt. - mondtam. - Velem ellentétben.
- Mert ki volt az? - kérdezte Fa.
- Igornak, az Éjfúria gyilkosnak nevezi magát. - mondtam.
Fogatlan még jobban elkezdett morogni. A fejéhez hajoltam és megsimogattam az.
- Nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, pajti. Nem fog ártani neked. - mondtam neki.
- Szóval az a fazon éjfúriákat öl, de akkor minek kellettél te neki? - kérdezte Takonypóc.
- Azt hitte tudom merre van a szigetük az éjfúriáknak, de nem igazán tudom merre van, de most már tudom mitől akarom mondani kitől kell megvédenem az éjfúriákat. - mondtam.
- Ezek után még kimersz ellene állni? - kérdezte Takonypóc.
- Csak nem aggódsz miattam? - kérdeztem vissza elég gúnyos hangon.
- Én soha nem aggódok senkiért. - mondta és elment mellettem, ahogy a többiek is.
- És ezt higgyem is el? - kérdeztem Fogatlantól.
Ő erre megrázta a fejét.
- Akkor jó. - mondtam és megsimogattam. - Megrázzuk a ketrecüket?
Bólintott.
- Jó.
Változtattam a farok álláson és pillanatokkal később a srácok mellett húztunk el valami eszméletlen gyorsan. Ez annak köszönhető, hogy minden könnyített Fogatlanon és így gyorsabb. Hallottam a többiek morgását és azt is, ahogy utánunk indulnak a tenger fele, de mi már messze jártunk tőlük. Boldog voltam, hogy újra itthon vagyok, bár a tegnap történtek miatt nem kellene annak lennem, de az, hogy Takonypóc aggódott miattam mindig mosolyt csalt az arcomra. Így boldog is voltam arra az időre, míg repültünk. Egyre jobban távolodtunk a szigettől a tenger fele, de megálltam. Nem mehetek el, még nem. Fogatlan miatt se és Astrid miatt se.
- Menjünk vissza, pajti. - szóltam Fogatlanhoz.
Bólintott és megfordult, de már nem sietünk annyira, de nem is zavart. Pár perccel később már a srácok is mögöttem voltak.
- Hol van az a ízé amivel repülni tudsz? - kérdezte Fa.
- Erre nem  mondok semmi, mert nehéz lenne elmagyarázni. - mondtam és leszálltunk Fogatlannal.
Leszálltam róla és elindultunk a műhely fele, de nem tudom miért. Ahogy haladtunk arra Fogatlannal a tegnapi csapat gyerek támadta le és kezdte el simogatni a drága sárkányom, aki dorombolni kezdett. Mosolyogva indultam tovább a műhelybe.

Az emberek tátott szájjal bámulták a gyerekeket és a földön fetrengő Fogatlant. Ezt senki se gondolta volna róla, de van ilyen. A többiek is csodálkozva nézték Fogatlant a gyerekekkel.
- Ez téged nem is zavar? - kérdezték.
- Miért zavarna? Már hozzá van szokva, ahogy én is. - mondtam és bementem a műhelybe.
- De csak most jöttetek haza nem olyan rég. - mondta Kő.
- Igen, de Sárkányszirten és Lápszirten is hozzá szokott a gyerekekhez és addig se unatkozik. - mondtam vállat vonva.
Hátra mentem a szobámba. Még mindig meg van, pedig nem bíztam benne, hogy meghagyják. Haza kellene mennem Astridhoz, de valamiért most még nem volt kedvem, majd egy kicsit később. Bementem a szobába és leültem a székre ami ott volt. Itt kezdődött minden Fogatlan első műfarkával és még mi fog innen kikerülni a kezeim alól, bele se merek gondolni. Jó néhány terv volt bedobva ide olyanok amiket nem is én készítettem. Volt egy jó pár amit meglehet valósítani és olyan is amit nem, de nekem sikerülhet.Néhány perccel később Fogatlan dugta be az orrát az ajtón.
- Na mi van? - kérdeztem tőle.
Bejött és dörgölőzni kezdett hozzám.

- Csak megtaláltál, pedig már azt hittem el felejtettél engem. - mondtam neki. az állát vakargatva.
Eltávolodott tőlem és egy kicsit morcosan nézett rám, majd megrázta a fejét.
- De sértődékeny vagy ma. - mondtam neki. - És tudom, hogy soha az életben nem felejtesz el engem. Túl nagy benyomást tettem rád az első találkozásnál.
Megfordult és arcon csapot a farkával.
- Kösz, én is szeretlek. - mondtam neki.
Körbe nézett a helyiségben és meg akadt a szeme a falon lévő műfarkán. Értetlenül nézett rám.

- Itt találtam ki mindent ami ahhoz kellett, hogy újra repülni tudj. - mondtam a kérdő tekintetére. 

Vissza jött hozzám és dorombolni kezdett. Mosolyogva simogattam meg. 

- Lassan menjünk fel enni a Nagy terembe. - mondtam.

Kellett nekem kiejtenem a számon azt, hogy evés, mert rögtön kifutott és rám várt. Felálltam és utána mentem.

- Te aztán éhes lehetsz. - mondtam neki. 

Elindultunk felfele a lépcsőn és percekkel később már hátul ültem az asztalomnál és ettünk. Ahogy végeztünk kimentünk. 

- Ha akarsz menj valamerre a szigeten, de estére gyere vissza. Én ma már nem megyek sehova se. - mondtam neki. 

Elindultam a házhoz, ő meg követett. Úgy tűnik nélkülem nem megy sehova se. 

- Fent találkozunk. - mondtam.

Bementem a házba és elindultam fel a szobámba. De nem úsztam meg, hogy úgy húzzak fel a szobámba, hogy senki se vegyen észre. Senki se volt otthon rajtunk kívül csak Klaus akinek most nem nagyon örültem.

- Csak nem haza keveredtél? - kérdezte. 

- Nem tudnál békén hagyni egy életre? - kérdeztem vissza.

- Nem tudnál normálisan válaszolni? - kérdezte.

- Én. Te lettél az ős bunkó aki örülne annak, ha halott lennék. - mondtam és tovább indultam. 

- Talán, de te voltál az aki felszívódott 3 évre az alatt az idő alatt míg nem voltam itthon. - mondta.

- Egy azért mentem el, mert megvédtem Fogatlan és nem tartoztam ide. Kettő megtudtam mi is a dolgom. És ez alatt az idő alatt jó néhány dologra rájöttem. - mondtam már a lépcső tetejéről. - És ha meg kérhetlek arra soha többé ne zavar a hülye kérdéseiddel. - " csuktam be " az ajtóm.

Megfordultam és Fogatlan kíváncsi fejével találtam szembe magam. 

- Nincs semmi baj, pajti, csak Klaus volt az. - simogattam meg.

Róla Astridra néztem akinek a fején egy rongy volt. Úgy látszik felment a láza amíg nem voltam itt. Kikerültem Fogatlant - aki ebből semmit se értett - és oda mentem Astridhoz. Leültem mellé és az arcát kezdtem el simogatni. Láttam, hogy egy apró mosoly jelenik meg az arcán ettől, ami az enyémre is mosolyt csalt. Egy tál volt mellette amibe víz volt. Beleáztattam a rongyot és vissza raktam a fejére. Kintről hatalmas dörgés hallatszott amitől Fogatlan megijedt és odarohant hozzám, lefeküdt mellém. 

- Ennyit a villám és a halál istentelen ivadékáról. - mondtam neki. 

Leültem mellé és megsimogattam, amit dorombolva fogadott. 

- Gyáva vagy, azt ugye tudod. Minden sárkánynak neki mennél erre megijedsz egy kis mennydörgéstől. - mondtam miközben simogattam. 

Odadörgölőzött hozzám, amitől megnyugodott. 

- Hablaty! - hallottam meg lentről anya hangját. 

- Mindjárt jövök pajti. - mondta és felálltam mellőle.

Lementem ahol anya várt rám egyedül. Gondolom Klaus elhúzta a csíkot, még most is kerüli anyát.

- Mi az? - kérdeztem aggódva.

Nem tudom miért, de aggódtam amiatt amit mondhat. Valamiért rossz érzésem volt. 

- Beszélnünk kell. - mondta.

- Miről? - kérdeztem.

Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Ebből a beszélgetésből semmi jó se fog kisülni.

- Gothi most szólt, hogy ha Astrid a következő hét elején nem ébred fel akkor már nem is fog. - mondta ki az egészet nagy nehezen. 

- Mi? - kérdeztem.

Egy pillanatig csak magam elé meredtem, majd megszólaltam.

- Az nem lehet. - mondtam halkan.

Tuti, hogy önkéntelenül tettem azt amit tettem. Minden egyéb megszólalás nélkül kirohantam a házból a szakadó esőbe. Hallottam, ahogy anya utánam szól, de nem csináltam semmit csak rohantam a barlanghoz, ahol gyerekkoromban is sok időre húztam meg magam, ha nem akartam apa szeme elé kerülni. Most csak azért mentem oda, mert ott jól lehet gondolkozni és most arra van szükségem azt hiszem. Már a barlang közelében voltam amikor eljutott a tudatomig ennek az egésznek a lényege és rögtön összerogytam tőle. Valahogy eljutottam a sziklafalig ahol felhúztam a lábam, átkaroltam azt és sírtam a hírtől.

Nem veszíthettem el Astridot én azt nem élném túl. Fel kell ébrednie és addig ütnie amíg mozgok. Szükségem van rá.. Ha elveszítem abba én bele halok. Sose akartam, hogy ez legyen ebből az egészből, de ez lett és ez is az én hibám. Ezt is csak magamnak köszönhetem. Megköszönhetem magamnak, hogy elveszítettem az akit a legjobban szeretek ezen a világon. De most abban kell bíznom, hogy felébred és megbocsájt nekem. Most is mellette kellene lennem, de helyette itt ülök kint az esőbe és ilyeneken gondolkozok. De most még semmi kedvem vissza menni, de nagyon is vissza kellene. Valahogy még se álltam fel és indultam vissza hozzá. Tovább ültem a földön és hagytam hadd essen rám az eső. 

Ekkora hülye is csak én lehetek. Odajött tegnap reggel hozzám és bocsánatot kért tőlem én meg elküldöm, mint egy kutyát. Most tényleg megérdemelném, hogy Thor villáma belém csapjon. Sőt meg is történhet, hisz vihar van és nem is kicsi. De nem hagyhatom magam el Astridnak és Fogatlannak szüksége van rám. Most főleg Astridnak.

Órákig ültem még az esőben mikor úgy döntöttem, hogy haza megyek. Este, késő este van már nem hiszem, hogy otthon valaki is fent lenne, bár lehetséges, mert szó nélkül leléptem otthonról. Majd bemászok Fogatlan ablakán semmi kedvem átmászni a házon. A házból semmi fény nem áradt ki, pedig ha akár ki fent lenne égne egy lámpás. Tehát alszanak, de akkor is maradok Fogatlan ablakánál. Ahogy a házhoz értem az ablakhoz mentem és nagy nehezen felkapaszkodtam oda. Kinyitottam egy kicsit és megnéztem, hogy nincs bent senki, szerencsére nem volt senki bent Fogatlanon kívül. Astrid is ott volt ahol hagytam. Beugrottam amitől szerencsétlen Fogatlanra a szívbaj jött. Amint meglátott megnyugodott és oda jött hozzám. Megsimogattam, majd oda mentet Astridhoz, amit megint nem értett miért, de nem jött utánam, hanem a helyére ment lefeküdni aludni. Az ágyhoz menet levettem a vizes felsőmet és leraktam a székre, majd folytattam az utam Astridhoz. Leültem mellé és csak néztem. 

~ Odin kérlek ne vedd el tőlem, szükségem van rá. ~ mondogatta a fejemben a hangocska egy folytában.

- Astrid kérlek ne csináld ezt velem, ez nem te vagy. Te ennél sokkal erősebb vagy. Nem hagyhatsz el szükségem van rád. Tudom, hogy megbántottalak azzal, hogy elküldtelek, de nem úgy gondoltam. Nagyon szépen kérlek ébredj fel, mert nem akarlak elveszíteni. Soha többé nem foglak megbántani, csak kérlek ne hagyj el. Szeretlek. - csókoltam meg, ahogy ő is engem amikor Dagur leszúrt. - Kérlek, gyere vissza kicsim.

Éreztem, ahogy az arcomon lefolyik egy könnycsepp, soha semmi se fájt még ennyire, mint most ez. Felfeküdtem mellé, a fejemet a szívére hajtottam és úgy aludtam el. Az illata hatására a boldog napokat éltem újra álmomba. De, ahogy itt is vége szakadt a boldogságnak, úgy ott is, mert felébredtem. Az első dolgom az az volt, hogy ránéztem Astridra. Semmi se változott csak annyi, hogy nem volt már láza. Ha már nincsen láza akkor már bármikor felébredhet, mert velem is úgy volt. De ő nem olyan, mint én, de bízok abban, hogy igazam lesz. Felültem és körbe néztem a szobában. Fogatlan még aludt, de nem volt korán már, az asztalomon egy tál étel volt. Gondolom anya hozta be... valamikor. És engem is ő takart be... megint. 

A napom nem telt sehogy egész nap bent voltam a házban, de nem mintha kimentem volna, mert még mindig szakadt az eső. De akár esne, akár nem Fogatlan se lenne képes arra, hogy elszakítson most Astrid mellől. Ezeken a napokon nincs az az isten aki elszakíthatna mellőle. A napjaim egy hangúan teltek a szobában mászkáltam Fogatlan tekintetével kísérve. Csak nagyon keveset ettem abból amit anya hozott nekem. Nagy részét Fogatlannak adtam, aminek örült, de aggódott értem. Látta mennyire ki vagyok Astrid miatt és ezért nem is zaklatott azzal, hogy menjünk repülni. Ő tényleg megért.

Már csak 2 nap volt addig az idei amennyi időt adtak arra, hogy Astrid felébredjen, de nem mutatta azt, hogy bármi áron fel akarna ébredni és addig ütni míg csak lélegzek. Mint az eddigi napokat a mait is a szobában töltöttem és még mindig esett kint, azon se látszott, hogy elakarna állni, de az emberek mégis kint voltak és dolgoztak. Velem ellentétben. Én egész nap fel - alá mászkáltam a szobában és nem csináltam semmit. Délután meguntam az egészet és leültem az asztalomhoz, inkább azt mondanám, hogy lefeküdtem rá. Elkezdtem tervezgetni az ajándékom Astridnak Snoggletogra, de az egészet hamar meguntam és össze gyűrtem a papírt amire dolgoztam, majd eldobtam. A ceruzámmal kezdtem el szórakozni az asztalon fekve.

Még ahhoz is túl szomorú voltam, hogy valami mást csináljak. Lépéseket hallottam meg közeledni, de nem figyeltem nagyon arra, hogy ki lehet. Eddig csak anya jött fel csak annyiért, hogy hozzon nekem enni. Biztos ő lesz az és hozta az ebédem ami megint Fogatlan hasában fog landolni. Tovább szórakoztam a ceruzával amíg egy érintést nem éreztem, de ez nem olyan volt, mint amiket a napokban kaptam, hanem sokkal, de sokkal finomabb és amitől sose tudnék megválni. Rögtön felnéztem arra aki mellettem volt és azt hittem, hogy ott helyben le esek a székről a meglepettségtől és az örömtől.