Hablayt új élete 38. fejezet

* Hablayt *

Az idő egyre jobban telik és még midig semmi. Anya sincs sehol és én se vagyok Hibbanton. Az hiszem az az egy év most telt el, de nem akarok még vissza menni, nem tudom miért nem vonz most. Talán csak a gyávaságom hatalmasodott el felettem. Nem értem saját magamat se, itt vagyok a közelben és ahelyett, hogy haza mennék elmegyek más felé. Rettegek attól, hogy mi lesz velem, ha vissza megyek A félelmem az iránt, hogy az emberek mit szólnak majd hozzám. Ahhoz aki lettem. Megrémített a gondolat. Senki se ismert akkor és most így haza menni... ÁÁÁÁ inkább nem. Mégis mit szólnának ahhoz, ha féllábbal megjelenek ott csak úgy egyik napról a másikra ez az egyik. A másik meg annyi, hogy benne több bizonyítási vágy, elszántság és a bátorság, mint az valaha is lesz hibbanton bárkiben is. És azt annak a ténynek köszönhetem, - RÉSZBE - hogy Odin örököse vagyok. Az elmúlt időben elég sok dologra rájöttem a múltamból. És azokhoz elég sok köze van ennek az örökös dolognak.
Ha nem egy olyan szigetre születtem volna, ahol a sárkányok Ősellenségek VOLTAK!!!, hanem egy olyan, mint Sárkányszirt vagy Lápszirt akkor ez a legjobb dolog lett volna, de minthogy ez nem így volt így nem olyan jó. De most már az és örülök neki... azt hiszem. Mivel én már akkor Odin leszármazottja voltam, minthogy beszélni tudtam vagy bármit mást csinálni már akkor megérezte bennem Felhőugró, mert ha nem akkor valami rossz dolog történhetett volna velünk. Bele se merek gondolni, hogy mi lenne most. De ezt inkább hagyjuk. Tehát egy sárkány megérezte ezen tulajdonságomat és elfogadott. Talán a falu is megérezte és ezért nem fogtak el? Talán tudták, hogy sose fogok sárkányt ölni? Érezhették, hogy nem vagyok olyan, mint ők és ezért úgy viselkedtek velem, ahogy? És apa is? Mennyi megválaszolatlan kérdés. Ezekre a kérdésekre sose kapok választ ez biztos, hisz Hibbanton erről még nem is hallottak így, hogy. Aztán jött az az ominózus nap amikor lelőttem Fogatlan. Ez már egy dolog volt a sok közül az életem megváltozásában, hisz sikerült nekem lelőnöm egy sárkány akkoriban. Ott van az is amikor lehetősége volt arra, hogy megöljön nem tette meg, mert megérezte, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi viking. Majd elkezdünk barátkozni, kalandokba keveredünk végül itt tartunk. A legjobb barátom, a családom tagja és jelen esetbe az egyetlen aki most van nekem. Ő volt az egyetlen aki tényleg olyannak fogadott el amilyen vagyok. Klaus is elfogadott, de nem úgy, mint Fogatlan. Fogatlan a társam és nem tehettem meg vala akkor azt, hogy hagyom, hogy elárulja valaki és megöljék. Gondolom már akkor is feszengett bennem a leszármazott hajlam, mivel nem egyszer mentettem meg azt a pikkelyes hátsóját. Jó ő többször mentette meg az enyémet,de akkor is. Nekem már csak ő van. Már megint, de legalább olyas valaki van velem aki törődik velem. Úgy, ahogyan mindig is kellett volna apámnak.De most már ez is mindegy. Ha valaha haza megyek akkor biztosan minden másképp lesz. Minden más lesz. Ez totál tuti biztos.
Egyre jobban múlik az idő, de nem történik semmi. Semmi az égvilágon. Jó elrepülünk néhány ellenséges sziget felett,de azok nem vesznek minket észre. Túl gyorsak vagyunk. És Fogatlannal kikezdene ki. Néha még én is békén hagyom őt. Anya sehol pedig mindenhol kerestem már,de ebből mondjuk csak annyi a jó, hogy feltudom térképezni a világot, bár már húz haza a szívem, de a gyávaságom erősebb. Csak nem tudom miért félek ennyire attól, hogy haza menjek. Nem hiszem, hogy ugyan olyan lenne az életem ott, mint amilyen volt. Én lennék az első számú segítség forrás. Talán épp ettől félek, hogy az emberek az én segítségemet kérik a történtek után. Bár elkel ezt fogadnom, mert egyszer én leszek a törzsfő, de persze az még messze van és akkor az én segítségemre fognak támaszkodni az emberek. Ez rémíthetett meg. Sőt biztos, hogy ez az oka annak, hogy nem megyek vissza, de ezt a félelmet is lekel győznöm úgy, mint a többit. És ha sikerül akkor rögtön haza megyek. Na most már csak győzzük le azt a félelmet és mehetünk. Na ez eltart majd egy ideig. Kezdjünk csak bele szép lassan.
Újabb félév eltelt azzal, hogy próbáltam legyőzni a félelmemet az iránt, hogy ne féljek segíteni az embereknek, anya keresésével ami nem nagyon ment és a feltérképezéssel. Lassan már kész vagyok azzal, hogy képes legyek segíteni másoknak. A segítségemre nagy részben Johannak van szüksége. Az elmúlt időben sokszor jártam vissza Sárkányszirtre és Lápszirtre is ott segítettem abban amiben tudtam. Az ott töltött idő alatt tudtam magamnak készíteni egy pajzsot, Gronkel vasból vagy miből. Valami ilyesminek nevezik.









Mit is mondjak elég jó kis pajzsot hoztam össze két nap alatt. Elégé összetett, mivel át tudom alakítani nyílpuskává, van benne egy kötél, könnyű a fém is. És egy éjfúria van rajta jelképként. Pont nekem való és ez benne a legjobb. Na már csak az a kard kellene, mint Odin örökösének fegyvere. És persze összekalapáltam egy új műlábat magamnak. Fogatlan nyergét és minden egyéb dolgát is felújítottam. Az egész szettet kicseréltem. És még saját magamnak is összedobtam egy új szerkót.
 Ebben a szerkóban volt valami plusz is. Ami annyit tett ki, hogy tudtam én is " repülni " vagy jobban mondva siklani. De legalább ebben mindenek volt helye és nem kell már szütyőt hordanom magammal. Volt helye a térképemnek és füzetemnek, a szénceruzámnak, a papíroknak, a törőmnek és az iránytűmnek is. Praktikus annyit megkel hagyni. ó és ott van a sisakom is. Hogy védje azt az okos fejemet a szembe széltől. A lábam az már egy másik összetett dolog. Annak is van vagy 3 funkciója. 1. amivel járni tudok, 2. ami össze kapcsolódik a pedállal és könnyebb váltanom farok állást és a 3. ami a sikláshoz jó. Igaz a siklást csak egyszer próbáltam mi, de annak se lett jó vége, még szerencse, hogy van egy Fogatlanom. Ha ő nem lenne én már lapos Hablaty Haddock lennék. Ezek után már a kardomon kéne gondolkozni. Egy olyanon ami nekem való és praktikus is. Tervezgessük azt.
Ahogy az idő halad előre fele én úgy jutottam semmire már, mint anya keresésében és a kard ötletem megvalósításában. Ennyit arról, hogy Hablaty Haddock ötletei egyik napról a másikra készen vannak. Íme meg lett cáfolva ez az elmélet.
Ahogy teltek a hetek a kard elkészítésének a próbálkozásai is úgy dőltek kudarcba. Igaz  maga a kard alap már meg volt, csak azt nem tudtam eddig elérni, hogy a tárnákba bent maradjon az esedékes anyag. Esetekben különböző sárkány fajok nyála, a fertelmes cipzárhát gáza volt a legnehezebb és avval volt még némi gondom is, hogy a pengére jussanak a nyálak. Ezeket nem tudtam megoldani, de szerintem még Bélhangos se lett volna képes. Bár igaz tőle tanultam mindent amit csak tudok. De szerintem annyival többre vittem, hogy ezt magamtól találtam ki, mint eddig mindent. Kezdve Fogatlan műfarkával eljutva eddig az átkozott tűz kardig, pedig annyira jó ötletnek tűnt. Ma is a napom egy részét - több, mint a felét - a műhelyben töltetem és ügyködtem a kardommal. Lassan már ott tartok, hogy fejemet a falba fogom verni.
- Még mindig azzal a karddal próbálkozol ?- jött be Thyra a műhelybe.
- Igen, még azóta se jöttem rá, hogy tudnám bezárni a gázt a tárnába. - mondtam.
- Miért nem zárod össze azt az ízét először és csak utána engeded bele a gázt? - kérdezte.
- Hogy ez nekem eddig nem jutott az eszembe. - mondtam. - Egy zseni vagy Thyra.
- Tudom, már sokan mondták . - mondta nevetve.
Nem törődve a szarkazmusával neki láttam a munkának. Egy ideig figyelt majd elment, gondolom megunta azt, ahogy dolgozok vagy azt, hogy magammal megbeszélem a dolgokat. Az, hogy magammal beszélek segít egy kicsit, csak ettől egy " kicsit " vagyok furcsa. De ez engem hol érdekel. Mindig is furcsa voltam ez most még ennyivel is bővült. Plusz egy dolog ami szerethető bennem. Estére már az összes tárna össze volt zárva és csak arra várt, hogy megtöltsem. A füzetembe írogattam a terveket erre a célra. A fejem koppant egyet az asztallapon én meg ott aludtam el. Másnap reggel neki is kezdtem, hogy mindegyiket a magfelelő anyaggal töltsem meg vagy mit csináljak vele. Hála Thyra ötletének sikerült már csak ki kell próbálni, hogy jól működik - e. Kimentünk az erdőbe - nem akartam egy házat se felgyújtani - és ott kipróbáltam először a pengét ami, mit is mondjak elég jól is ment.

A fertelmes cipzárhát gázával se volt semmi gond. Sikerült ez mégis csak. Mégis csak képes vagyok mindenre amit a fejembe veszek. És a kardom is készen van. De jó, hogy több tárnát is készítettem és töltöttem meg. Ha ezzel készen is vagyok indulhatunk tovább. Vissza mentünk Fogatlannal a műhelybe ahol már Thyra várt ránk. 

- Hol voltatok? - kérdezte.

- Kipróbáltam a kardomat. - mondtam.

- És? - élénkült fel a drága " húgi ".

- Hát... bevált az ötleted és most működik. - mondtam.

- Görény. - ütötte meg a vállam.

- Áuuu, ne már te is ezt csinálod? - kérdeztem a vállamat fogva.

- Igen, de mi az, hogy is? - kérdezett vissza.

- Astrid is mindig ezt csinálta, ha valami rosszat tettem. Ami max. előfordult kirekesztett életemben egyszer. Az előtt meg jóval többször. Ha megkérdeznéd hányszor csak szólok, hogy nem tartottam számon a gyepállásomat 5 évesen. - morogtam.

- Rosszabb vagy, mint egy morgós sárkány. - mondta.

- Ez nem igaz. - motyogtam az orrom alatt.

- És még nyafogsz is ez egyre jobb. - mondta. 

- Ez se igaz. - nyafogtam.

- De az, most is azt csináltad. - mutatott rá.

- Akkor se vagyok nyafogós. - zártam le a témát.

- De az vagy. - mondta és indult ki, de még mielőtt kilépett volna rám öltötte a nyelvét. - Mikor mentek? - fordult vissza az ajtóból.
- Este fele. - mondtam.
- Vigyázol magadra? - kérdezte.
- Megteszem azt ami tőlem telik. Ígérem. - ígértem meg neki.

- Remélem is. - mondta. - Hát akkor szia, ma már nem találkozunk. - jött vissza és ölelt meg.
- Miért is? - kérdeztem miközben vissza öleltem.
- Az az én dolgom. - mondta mosolyogva. - Na, szia. - indult el. - Szia Fogatlan. - simogatta meg a fejét amit dorombolással fogadott.
- Szia! - kiáltottam utána.
A napot még ott töltöttem és csak este indultam el Fogatlannal.Jó volt ott lenni egy kicsikét, de most már tényleg haza kellene mennem.
Két hét van hátra addig a napig amikor is a 3. évfordulója lesz annak, hogy eljöttem Hibbantról. Vajon még meddig maradok otthonról távol? Remélem már nem sokáig. A mai nap a régi fészek szigetére tévedtünk a sziget tele volt sárkányokkal és barlangokkal is, így volt hely ahol éjszakázni tudtunk. Elindultunk a sziget északi része felé amikor jó pár sárkányt láttam meg a fák közül. Felismertem a sárkányokat. Azok voltak amik ellen az arénában harcoltunk még akkor, így biztos voltam abban, hogy a csapat jött. De örülök én annak, hogy nem láttak meg a fák között engem. Tovább indultam a fák között északi rész felé. Kis idő elteltével már be is sötétedett, de már nem messze voltunk az északi barlangoktól. Ha Fogatlan elalszik elmegyek megnézni, hogy a többiek mit csinálnak itt és amúgy is van egy rossz érzésem amit ki szeretnék deríteni.
Miután Fogatlan elaludt én felálltam és elindultam a keleti part felé. Gondolom arra vannak, ha arra repültek amikor láttam őket. Ahogy mentem a part felé tűzet láttam meg a domb oldalról. Elindultam arra, de nem tudom minek. Ahogy mentem arra felé mozgásra lettem figyelmes balról. Arra néztem és Astridot láttam meg. Beugrottam az első bokorba ami a közelemben volt és csak a hangját hallottam a lépteit nem.
- Klaus te vagy az? - kérdezte.
~ Ne válaszolj! Ne válaszolj! Ne válaszolj! ~ mondta a hangocska a fejembe. Kérlek Astrid menj tovább, nagyon szépen kérlek rá.
- Talán csak képzeltem, hogy láttam valakit. - mondta és elindult.
Hallottam amint a léptei elhalnak a távolban és csak azután bújtam elő a bokorból. Ez volt aztán a meleg helyzet. Odin segített most rajtam az egyszer biztos. Tovább indultam a tűz irányába. Volt egy olyan érzésem, hogy ez most nem Takonypóc és nem is az ikrek hülyesége. Ahogy beértem a táborba rájöttem, hogy nem ők azok. Nem hiszem, hogy egy komplett tábor bele férne a szütyőjükbe. De azért mégis az ő nevükkel próbálkoztam. Inkább akkor ráncigáljanak haza, minthogy valaki más legyen az.
- Takonypóc, Fafej. Melyikőtök csinálta ezt? - kérdeztem.
Semmi válasz, csak érzem, hogy valami felém tart.Megfordultam nem láttam semmit, de viszont éreztem, hogy valaki rám ugrik.
- Hablaty! - kiált fel én meg ránézek.
És a rossz érzésem végeredménye nézett vissza rám.
-


* Hibbant *

Ma Astrid volt a soros, hogy gyakorlatot találjon ki. Bár a többiek nem nagyon díjazták ez. Az arénában várták, hogy mi is lesz a feladat.
- A feladat annyiból fog állni, hogy a Sárkány szigeten elkel jutni a Keleti oldalról a Nyugati oldal egyik barlangjába. - mondta.
- Na ez most nem is olyan rossz. - szóltak a többiek.
Astrid elindult a " táblától ", de megszólalt.
- De ezt az egészet este kell megcsinálni. - mondta mire mindenki feljajdul. - Sárkányok nélkül. - mondta újra és mindenki ismét mordult egyet. - Most mi van legalább fejleszteni tudjátok a lopakodásotokat. - mondta a lány.
Mindenki morgott még egy sor míg Klaus közbe nem szólt.
- Astridnak igaza van. Mind tudjuk, hogy erősek vagyunk a sárkányainkkal, de azt nem, hogy mennyire vagyunk erősek a sárkányok nélkül. Ez a feladat jó lesz arra, hogy megtudjuk. - mondta a fiú.
Még egyszer utoljára felmordultak,de bele egyeztek a feladatba még Halvér is, de ő volt a legnehezebb rá venni. Alkonyatkor már indultak is a szigetre, de már sötétben értek oda. A Kelti oldalán szálltak le a sárkányokkal és onnan indultak el.
- Valakinek vigyáznia kellene a sárkányokra a másik oldalon a barlangba. - szólalt meg Klaus.
- Erre a feladatra azt hiszem...
- Én! - vágott közbe Fafej.
Mindenki csodálkozva nézett a fiúra.
- Szerintem meg nem kéne rá, hagyni a sárkányokat. - szólalt meg egy kis idő múlva Halvér. - Mivel én mindent tudok a sárkányokról, nekem kéne velük maradnom. - mondta.
- Ja, de te is csak könyvből tudsz mindent róluk, de én érzem őket itt bent. - tette a kezét a szívére. - Nem, nem itt, hanem itt. - csúsztatta a hasára a kezét. - Igen, itt a gyomromban. - mondta furcsán mosolyogva.
 - Nem hiszem el, hogy ezt, mondom, de Fafej te maradsz a sárkányokkal. - mondta Klaus.
- Igen! - kiáltotta a fiú.

Astrid nem akart hinni a fülének, de inkább a fiúra hagyta az egészet. Bízni próbált abban, hogy Hablaty nem így döntött volna.
- Menjünk! - szólta Klaus, mire mindenki elindult.
Fafej a sárkányokkal elindul a sziget máik oldalára. Mindenki más irányba indult el. Astrid kis idő  találkozott egy Siklósárkánnyal. Ami vele szembe alul maradt.
 Ilyenkor örül az ember, ha egy olyan sárkánnyal találja szembe magát amit ismer. Lassan tovább indult és pár óra múlva lépéseket hallott, de nem olyan megszokottakat, mint amiket Hibbanton szokott hallani. Ezekben a lépésekben felfedezett hallani némi fémcsikorgást. Nem tudta elképzelni, hogy ki lehet az. Elindulta a hang irányába. Látta, hogy az aki a fémes lépéseket hallatta körbe néz és észre veszi őt. Pillanatokkal később pedig eltűnik. De az az egy pillanat is amíg látta azt az arcot boldogság futott át rajta. Közelebb ment, de nem látta  sehol. Ha a fiú volt az akkor, hova tűnhetett ennyi idő alatt. Astrid tudja, hogy sose volt jó lopakodásból a fiú, most is ez történt. Ha csak nem képzelte oda, mert már annyira hiányzik neki a fiú, hogy az elméje így játszik csak vele.
- Klaus te vagy az? - kérdezte.
Nem merte azt kérdezni, hogy: - Hablaty te vagy az? , mert mi lett volna ha csak tényleg képzelődik és ha valaki meg is hallja még bolondnak is nézni. Végül elkönyvelte magában, hogy csak képzelődött.
- Talán csak képzeltem, hogy láttam valakit. - mondta, majd tovább állt onnan.
Hallgatott az eszére a szíve helyet, pedig az nagyon jól tudta, hogy igen is azt látta aki már majdnem 3 éve szeretne és nem csak képzelte. De inkább az eszére hallgatott. Tovább indult a barlang felé a sárkányához. Ahogy arra felé haladt semmi nem történ vele már. Ahogy a többiekkel se. És a barlangban alvó sárkányokkal se. Egészen az éjszaka közepéig....

Hablaty új élete 37. fejezet

* Hablaty *

Az elmúlt napokban vagy hetekben - nem igazán tudom, hogy mennyi idő telt el a harc - óta csak a sötétség vett körül. Keveset érzékeltem a körülöttem lévő világból. Talán csak annyit, hogy időnként valami megnyalja a kezemet és a homlokomon - azt hiszem, semmire se tudok fókuszálni egyszerűen - valami nedves ízét cserélgetnek párszor. Néha beugrott egy - egy emlék vagy személy az el nem múló sötétbe, de igazából a sötétség uralkodott körülöttem. Semmit se éreztem az ürességen kívül. Nem éreztem fájdalmat,
- pedig tudtam mi történt velem - se szomorúságot, se kétségbe esést, egyszerűen nem volt semmi. Ahogy teltek az órák a mai nap úgy vándorolt be a gondolataimba valaki, aki fontos nekem. Astrid Hofferson. Vajon mi lehet most vele és mindenki mással. Szinte még Takonypóc is hiányzik és az ikrek is, sőt még Halvér tudalékósággá, apa parancsolgatása és a falu dühös tekintette is rám. De ha most vissza megyek - miután felébredek - semmi se lesz ugyan az. Míg régen az emberek épp, hogy megtűrtek a faluban most az én segítségemet fogják kérni ez biztos, hisz én vagyok a " Sárkány fiú ", a Megmentő, a Leszármazott és még sorolhatnám. Teltek az órák és éreztem, hogy azt a nedves ízét cserélgetik.
Nem tudom mennyi idő múlva éreztem valami meleget az arcomon, morgást hallottam és érzékeltem magam körül mindent már. Lassan kinyitottam a szemem és Fogatlan nézett vissza rám.
 - Szia, pajti! - köszöntem neki.
Amint felfogta, hogy felébredtem és köszöntem neki dörgölőzni és nyalogatni kezdett.
 Én is örültem neki, de nem kellene túlzásba esnie. Annyira örült, hogy majd lelökött az ágyról - ami nem tudom, hogy került oda - és meg is taposott. Kedves. Felültem és körbe néztem. Semmi se volt ismerős. Ha nem Hibbanton és nem a fészekben vagyok, akkor hol a bánatba lehetek. A tekintettem megállapodott Fogatlanon aki enyhén szólva izgatott lett, hogy felébredtem nem tudom mennyi idő után.

Eszembe jutott, hogy a lábammal valami igen csúnya dolog történ, de nem éreztem most se semmi fájdalmat, sőt semmit se éreztem a bal lábamba. Kitakartam azt és megnéztem miért nem érzem. Amit láttam egy
" kicsit " döbbentet csak meg

Műlábam van. Alig múltam 17 és műlábam van. Mégis mi történ az elmúlt napokban vagy hetekben. Oldalra fordultam, hogy feltudjak állni, nem voltam benne biztos, hogy ez nekem most menni fog, de meg kell próbálnom. Műlábam van, még most se hiszem el a saját szememnek.

Hogy én ezért Astridtól mit fogok kapni. Phfúú már előre félek. Én leszek majd kis Bélhangos. Már előre érzem, hogy valakik így fognak hívni. Nevet se kell mondanom úgy is tudom. A lábamról felnéztem Fogatlanra - fel se tűnt, hogy azt bámulom már azóta, hogy a földre raktam - mondani szeretem volna neki valamit, de semmi se jött ki a számon.

Az ágy lábába támaszkodva felálltam, majd elengedtem. Vettem egy mély levegőt Fogatlanra néztem és végül tettem egy lépést az új lábammal. Elestem, de hála Fogatlannak nem fejjel előre.

Mondjuk mit vártam, hogy nem fog fájni, vagy csak úgy se perc alatt már menni tudok egy fém lábbal ami először van rajtam. Csak azért estem el, mert erős fájdalom nyilat a lábamba. Igen fáj, de mit tegyek üljek életem végéig, én aki egy pillanatra se bír megmaradni egy helyben. Csodálom, hogy eddig kibírtam egy helyben. Magamat ismerve már valahol a világvégén lennék vagy azon is túl. Fogatlan fejének támaszkodva indultam el az ajtó felé, ami kinyílt és egy ismerős arc lépet be rajta. Nem tudom miért, de önkéntelenül elmosolyodtam amikor meglátott. 

 - Thyra! - mondtam még mindig mosolyogva.

- Végre felébredtél! - mondta és elengedett egy mosolyt. - Látom már próbálkozol. 

- Igen, de nem olyan egyszerű, mint ahogy gondoltam. - mondtam. 

Elkezdett nevetni.

- Miért gondoltad azt, hogy egy műlábbal egyszerű menni? - kérdezte még mindig nevetve.

- A falunkban - szomorodtam el - van egy " barátom " aki azóta műlábbal él mióta az eszemet tudom és elég jól elvan vele. Én meg minidig azt gondoltam, hogy egyszerű. - mondtam. - De így, megtapasztalva visszaszívom az egészet. 

- Idővel tényleg könnyű lesz, csak hozzá kell szokni. -mondta.

- Tudom, de idő kell hozzá, ahogy mondtad. Mióta vagyok itt? - kérdeztem, de jó, hogy ez is eszembe jutott.

- Csak öt napja. - mondta. - Valka hozott ide, megkérte apám, hogy vigyázzon rád és elment. - mondta.

- Elment? Hova? - kérdeztem. - Mégis honnan ismered és hol is vagyok pontosan? 

- Igen elment, de nem tudom hova, de téged ez miért érdekel? - kérdezett most ő.

Elmondhatom neki, hisz benne megbízom úgy, mint... mint egy testvérben. 

- Valka az én... anyám. - mondtam és Fogatlanra néztem. 

Komolyan nem zsibbadt még el a feje abban, hogy engem tartson. Vissza botorkáltam az ágyhoz és leültem rá.

- Ő az anyád. Akkor már érthető, hogy mért volt annyira kétségbe esve amikor idehozott téged. És megkérte apám és engem is, hogy vigyázzunk rád. - mondta. 

- Mért ment el? - kérdeztem. 

- Nem tudom, de ezt hagyta neked. - adott át egy levelet.

Átvettem, de nem olvastam még el van még egy -két dolog amit meg kell tudnom.Most bele gondolva újra egyedül vagyok, nincs senkim csak Fogatlan. Anya elhagyott, megint. Sóhajtottam egyet és Thyrára néztem.

 - Honnan ismeritek? - kérdeztem. 

- Apa régi barátja és sok időt tölt itt. És ha a sárkányoknak valami súlyos baja van ide hozza őket, mert Zori megtudja gyógyítani a sárkányokat. - magyarázta.

- Aha. És hol is van az az itt? - kérdeztem.

- Most Sárkányszirten vagy. Hallottál már róla? - kérdezte.

- Nem. Hibbanton még az is elképzelhetetlen volt, hogy akár a sárkányokkal békében lehetne élni valaha így egy olyan szigetről se hallottam ahol ez létezik. - mondtam mosolyogva. - De lehet, hogy Johann néha említette ezt a helyet, de lehet, hogy én meg nem figyeltem néhány történetéről tudjuk, hogy kitalált. 

- Ez igaz, de ez a hely nem az. - mondta mosolyogva. - Johann flúgos személyiség, de sok mindenben segít. 

- Tudom. Mióta eljöttem otthonról és találkozok vele mindig beszámol arról mi van Hibbanton és vigyázz a dolgaimra. - mondtam. 

- Mikor mész vissza? - kérdezte.

- Minél előbb, de meg kellene keresnem anyámat is, de nem vagyok benne biztos, hogy megtalálom. Már... Hibbant meg az otthonom és nekem ott a helyem... a családommal. - mondtam.

- És a barátaid? - kérdezte.

- Ha lennének akkor mellettük is, de sose voltak, bár küzdöttem, hogy legyen egy amit meg is kaptam Fogatlan személyében. És mit mondjak nála jobb barátom nem is lesz. - mondtam megsimogatva az említett fejét.

- Én is így vagyok Villámmal. Néha a sárkányok jobb társaságot nyújtanak, mint az emberek. - mondta és leült mellém.

- Sokkal jobb társaság. - helyesbítettem.

- Igaz. De most te mesélj mi történt veled? - kérdezte és jelentőség teljesen a lábamra nézett.

- Elég sok minden az utóbbi évben. De csak rövidre fogom, ha nem gond.  - mondtam.

- Nekem nem gond. - mondta és elmosolyodott.

- Miután te felszívódtál össze - vissza kóboroltunk. Egy nap csapdászokkal találkoztunk és még aznap anyám is megtalált minket. Az elmúlt évben vele voltam. Nagy részben tanultam a sárkányokról és felfedeztem a környéket, nem volt semmi különös 5 nappal ezelőttig...
- Mi történt? - kérdezte.
- Hallottál már Drago Vérdungról? - kérdeztem.
- Igen. - mondta. - Miért... Csak nem vele...
- De volt egy " kis " balhé a fészeknél. Ami röviden annyi, hogy rám uszította Fogatlant, hogy öljön meg, de nem sikerült. Elvette az összes sárkányt, Fogatlant is beleértve. De, mint láthatod visszakaptam a legjobb barátomat. - bújt oda hozzám Fogatlan.
- Mégis, hogy uszította rád...
- Volt egy alfája, akit Fogatlan legyőzött, csak miattam. - mondtam.
- Akkor most ő az alfa sárkány? - kérdezte.
- Igen. De nem mondod el senkinek. Ugye? - kérdeztem most én.
- Dehogy. Olyannak ismersz? - kérdezett megint ő.
- Nem, de ne is ismerlek nagyon. - mondtam. - Ezzel az Odin örökös dologgal mi van? Te is az vagy nem? - kérdeztem.
- Nem én Odin lánya vagyok. - mondta.
- Na jó, de nem tök mindegy, nem ugyan azt jelenti? - kérdeztem.
- De, de akkor se ugyan az. - mondta.
- Én ezt már nem értem. - nyögtem ki.
- A lényeg az, hogy egy időben kell lennie egy Örökösnek és egy Lánynak. Ugyan az az egész, de mégis más. Segítjük egymást úgy, mint a testvérek. Mert végül is ezen a réven mi testvérek " vagyunk " . - mondta.
- Aha. - jött tőlem az értelmes válasz.
- Ez sok egy napra igaz? -kérdezte.
- Kicsit. Ezek után. - néztem a fél lábamra.
- Akkor majd vissza nézek később. Gyakorolj egy kicsit, ha elakarsz valaha indulni még. - mondta és ki ment.
Igaza volt jártatnom kellene az új lábam. Nem kell elmesélni, hogy mi történhetett vele. Ennyire még én se vagyok hülye, hogy ne találjam ki. A levélre néztem amit nem tudom mikor raktam félre. Felbontottam és olvasni kezdte.

 Drága fiam,

sajnálom, hogy így kell megtudnod, de lemegyek és arra kérlek ne gyere utánam, hanem menj vissza Hibbantra és élj újra ott. Most már ott kell lenned. Ott ahova a szíved húz. És az most Hibbant, ahol az embereknek szükségük van rád és a segítségedre. Nem kérem, hogy ne emlékezz arra, hogy találkoztunk, mert tudom, hogy nem teljesíted, de akkor is arra kérlek, hogy ne gyere utána és vigyázz magadra. Még mielőtt magadban keresed az okot, hogy elmenem megmondom, hogy NEM miattad van. Ha nem maradtál volna velem akkor nem esett volna semmi bajod és most nem kellene egy új láb neked. Ez az én hibám, de remélem megtudsz bocsájtani nekem egyszer. 

Vigyázz magadra és ne keress.

Csókol:

Anyád

Nem hibáztathatja magát a történtekért. Ez nem az ő hibája, igazából senki csak egy baleset volt. Ennyi. Hát jó tudni, hogy a levélben való búcsúzást anyától örököltem. Én is így búcsúztam el apától és Astridtól. haza kell mennem, de anya is... Nem tudom mi legyen. 

A napok teltek és egyre jobban hozzá szoktam az új lábamhoz és egyre jobban megismertem a drága 

" húgit " . Egy olyan testvér akire mindig is vágytam, de nem kaptam meg. Megért. Mesélt a törzséről meg az Odinos dologról is. Egy cseppet okosabb lettem, de nem sokkal. 

- Lassan útnak indulsz igaz? - kérdezte egy reggel. 

- Igen, már vágyom haza. - mondtam.

- De még nem oda mész. - közölte velem.

- Nem. - mondtam.

- Megpróbálod megkeresni? - kérdezte újra.

- Igen legalábbis megkel próbálnom. Ha egy éven belül semmi haza megyek. - mondta.

- 1 év! Te bolond vagy! És mi lesz apáddal, a testvéreddel és Astriddal? - kérdezte.

Na jó Astridról honnan tud. Biztos vagyok benn, hogy róla neki nem beszéltem, de családomról igen, de Astridról nem.

- Róla meg honnan tudsz? - kérdeztem vissza.

- Beszélsz álmodban. - közölte. 

Jó tudni. 

- Mi lesz velük? - kérdezte újra.

- Nem tudom. Össze vagyok még zavarodva kell egy kis idő. - mondtam. 

- Akkor se értelek. - mondta.
- Néha én se értem magam. - morogtam.
- Akkor jó. - mondta és elment.
- Este indulunk pajti. - fordultam oda Fogatlanhoz.
A nap zökkenő mentesen ment le csak annyi történt, hogy Fogatlan műfarkának váltó pedálját alakítottam át a mostani lábamhoz. De semmi nem történt. Este elindultunk, Hibbant irányába, de mégse oda.

Eltelt egy félév és semmi. Se anya és mi se vagyunk Hibbanton. Nincs merszem vissza menni oda, pedig már sokszor indultunk el arra, de minidig visszafordultam. Gyáva vagyok visszamenni oda is. Nem vagyok oda való, de nekem ott az életem és így vissza kell mennem. Most segítsenek nekem az istenek.A térképem egyre jobban bővül és bővül. Hibbant egy kis pont ott, de az irányító. Valaki vagy valami adjon erőt nekem arra, hogy haza tudjak menni. Már szinte semmi sincs ami segítene rajtam. Minden második éjszaka tudok aludni emiatt valamennyit. Ha így haladok ehhez fogok hozzá szokni és így fogok aludni már. Bár mindegy nekem semmi értelme így az életemnek. Céltalanul, magányosan - de csak annyiban, hogy Fogatlannal nem lehet úgy beszélgetni, mint egy emberrel - és szomorúan.
~ Menjünk haza és kész. Max ugyan az leszel, mint aki voltál. ~ mondta a hangocska a fejemben. De igaza van, mint mindig. Menjünk haz... miket beszélek én itt, még nem, most nem, majd ha felkészülök rá.


* Hibbant *

Ott is eltelt az a fél év. A faluban csak néhány dolog változott, de azok se annyira feltűnőek. Nem nagyon tudtak haladni az emberek a falu átalakításában. Nem értek semmit Hablayt nélkül. Jól tudták, hogy a fiú bármilyen problémát megtud oldani napok alatt. A legnagyobb változást talán az ikrek hozták be a Hibbant életébe. Egy segítség végett. Senki se hitte volna, hogy Hibbant két nem épp legokosabb embere valamit tenni fog a változásért. Egyszerű dolgot tettek ami színessé varázsolta Hibbant szomorú napjait. Egy szó és mindenki lázba jön. Ami nem más, mint: SÁRKÁNYVERSENY!!!
Sokat változott a sziget minden téren, de vaki nem volt ott és hiányolták
Astrid azóta a bizonyos nap óta mindig ugyan az álmodta. Néha volt egy nyugodt éjszakája. Bár érezte, hogy a fiúnak semmi baj, - nagyon mélyen érezte - de valami azért nem stimmelt a megérzésében. Érezte, hogy a fiúnak lenne valami baja Testileg, mint lelkileg. Összeszorul a szíve, ha csak arra gondol, hogy valami baja van. De tudja, hogy a fiú tudja, hogy ha baja lesz ő fogja addig ütni amíg lélegzik. Bár nem bántaná már, de csak tudja.
Astrid a Sárkányversenyeken aktívan részt vesz és ő az örök nyertes benne. A sárkányával gond nélkül összetud dolgozni a többiek nem annyira. Verhetetlen volt, mint a legtöbb dologban, de sose tudod egy őszinte mosolyt megengedni magának. Mint ahogy régen a fiút kirekesztetnek tekinteték, most a lány érezte magát annak. Nem volt az, de ő magát annak érezte. Kirekesztetnek tekintete magát, magányos volt és szomorú. Még ha nem is a szerelmével nem beszélhet, de ha látná, ha látná, hogy jól van megnyugodna és jobban lenne. Talán... ő maga se tudta eldönteni, hogy jobban vagy rosszabbul lenne. Talán mindkettő egyszerre.
Csak térne vissza már. - mondogatta magának.

Jó hír!!!!!!!

Készülő félben a következő fejezet, ha jól haladok vele már Szombaton lesz, ha nem hamarabb. Hurrá

Ez az egyik jó hír. A másik az ami már mindenki várt a tízen akárhányadik fejezettől. Na valaki kitalálja. NA... Jó nem szórakozok, hanem mondom. 

Hablaty haza tér a 40. fejezetben!!!!

És onnantól kezdve még több és több kaland lesz. És hamar hozom a fejezeteket. Vagyis inkább megpróbálom. Mivel már hétfőtől nem hivatalosan SZÜNET van ( valahol még menni kell, mint pl: Nálunk ) így gyakrabban lesz új rész. Ahogy már írtam lesz benne sok Hiccstrid, harcok és kalandok. 

A mostani fejezetben is ugrok majd egy kicsiket, de az elején nem. Ennyit mondok róla és még annyit, hogy feltűnik egy szereplő akit már rég írtam a történetbe. Találgassatok, ha van ötlet ki lehet az írjátok hozzászólásba, de nem fogok válaszolni rá. Ezt most megmondom. Legyen ez az én kis titkom addig amíg nincs kész. Lehet, hogy Gonosz vagyok most, de kell egy kis izgalom is. Nem igaz?????

És ne feledjétek Egyrészt: Fogatlan figyel titeket. :D

Másrészt: 

Hablaty visszatérése közel van!!!

Hablayt új élete 36. fejezet

Sőt már szinte az egész " sziget " fekete volt az emberektől, sárkányoktól, gépektől. Én, mint " neveletlen " gyerek nem hallgattam anyára és azért láthattam ezt az egészet.
- Anya most mit csináljunk? - kérdeztem.
- Megvédjük a fészket. - mondta.
Bólintottam, mire a hangocska a fejemben megszólalt: ~ Na ennyit arról, hogy haza húzunk, mint a vad sárkány. ~ De imádom mikor ilyeneket vág a fejemhez - képletesen.
Felültem Fogatlanra akinek szólnom se kellett és már indult is. Gondolom bármit megtenne ezért a helyért ami az elmúlt egy évben az otthonunkként szolgált. mivel én is. Ha Hibbant lenne bajban rögtön mennék vissza segíteni, bárhol lennék, hisz az az otthonom és megtennék azért a helyért bármit. Ennyit megérdemel az a sziget ahol felnőttem.
Elég nehéz volt bármit is csak úgy vakomban lelőni, hisz nem tudtam végül is mire kellene lőnöm. Jobban mondva melyik sárkányra, mert annyi volt ott, hogy azt még a Vörös Halál is megirigyelhette volna. Az tuti. Míg a sárkányok a másik sárkányokat támadták én vagyis mi a gépeket és az embereket lőttük ki. Pillanatokkal később anya is megjelent az alfával.

Ami el is üvöltötte magát amire bár számítottam, de még is össze rezzentem. Jó nem mondom azt, hogy én mindig egy bátor ember voltam, - ami nem igaz - de ettől még apa is megijedt volna. Anya az alfával elindult én meg folytattam a gépek és az emberek kilövését. Kis idő múlva feltűnt, hogy anya eltűnt a sárkányok között így körbe néztem. Amikor észre vettem akkor, ha jól gondolom Drago Ízémízével harcolt. Egyszer csak megtanulom a nevét. Épp bántani akarta amikor Fogatlan lőtt egyet a hóba amitől persze 1 - 2 métert repült. Leszálltam Fogatlanról és felsegítettem anyát. Az az örült nevetve állt fel és ránk nézett.

- Azt hiszitek legyőzhettek engem? - kérdezte nevetve.

- Nem, de a sárkányokat nem kapod meg, azokhoz egy alfa kell. - mondta anya.

Jó aszem a hirtelen jövő határozottságot tudom kitől örököltem. 

- Ó, nyugodj meg az is hoztam magammal. - mondta és üvölteni kezdet meg hadonászni, mint valami fura vakarózó vaddisznó. A vízből meg megjelent egy másik alfa. 

- Még egy van! Nem elég egy! - böktem ki hangosan. 

Anya egy kicsit rosszallóan nézett rám. Most nem tehetek arról, hogy kimondtam. Ami a szívemen az a számon vagy, hogy mondják.

A másik alfa parancs nélkül neki támad a miénknek, bár nem tudom mit gondoltam, hogy majd leülnek és megisznak beszélgetve egy korsó sört. Hát akkor rosszul hittem. Harcoltak egymással, de eléggé.

Anyához fordultam, míg az a kretén röhögött. 

- Ki tudod őket békíteni? - kérdeztem.

- Nem, de megpróbálhatom. - mondta.

Bólintottam.

- Te mit fogsz csinálni addig? - kérdezte aggódva, gondolom már sejthette. 

- Megpróbálok itt elérni valamit. - mondtam. 

Láttam, hogy valamit akar mondani, de becsukta a száját, majd félperccel később megszólalt.

- Vigyázz magadra! - mondta és elment a harcoló sárkányok felé. Utoljára még akkor láttam, mikor eltűnt a két harcoló alfa között.

~ Hablaty, most koncentrálj ide. Tudod, hogy vissza fog jönni, hisz 16 évig egyedül volt és vigyázott magára. Akkor most is fog, ne aggódj tudja mit csinál. ~ mondta a hangocska.

Ránéztem arra a röhögő kreténre aki lássunk csodát már nem röhögőt - most tapsoljam meg ezért - és méregetni kezdet. 

- Még mindig azt hiszed, hogy letudtok győzni engem? Elhiszed magadról fiú, hogy letudod győzni Drago Vérdungot? - kérdezte.

-Bár pár pillanattal ez előtt azt mondták, hogy nem, de én tudom jól, hogy igen is sikerülni fog. - mondtam túlságosan is higgadtan. Már kezdek megrémülni saját magamtól. Ha jól érzem most az örökös énem beszél belőlem. Jó tudni, hogy van egy olyan énem is. 

- Ne légy botor fiú. Gondolom még nem akarod, hogy az életed véget érjen így csak hagyd, hogy minden úgy menjen ahogy annak kell. - mondta. 

- Mért hagynám azt, hogy a sárkányokat elvedd? Ők nem olyanok, mint az te hiszed. Ők szeretnek minket...

- Ó, igen szeretnek minket szétszaggatni - mondta miközben levette a kezét. - Ha egy sárkányban bízol akár egy cseppet is egy idő után hátba támadnak és akkor vége. Már rég megesküdtem arra, hogy bosszút állok a sárkányokon. - mondta.

- Csak azért mert az emberek lenéztek és így akarsz rajtuk bosszút állni? - kérdeztem. 

- NEM! A sárkányokon állok bosszút azért, mert elvettek tőlem mindent. És mindenki jól tudja, hogy sárkányok ellen csak sárkányokkal lehet védekezni. - mondta.

De nekem volt egy olyan érzésem, hogy nem ez az igazság.

- És azért kell ez a pusztítás? Azért, hogy megmutasd az ellenségeidnek, hogy veled nem lehet ujjat húzni? - kérdeztem azt hiszem én, de nem vagyok benne biztos, inkább volt az örökös énem.

- Az embereket csak a sárkányok nyomják el, de én... én felszabadítom őket ezektől a fenevadaktól. - mondta. 

Magyarázd csak ki nyugodtan úgy se igaz. 

- És az azután mi lesz? Az embereken fogsz uralkodni. Vagy ez nem igaz? - feleseltem, na jó ez már nem én vagyok. 

- Fiatal vagy te még ehhez így nem érthetsz semmit. De majd egyszer rájössz amikor a kedves sárkányaid elvesznek tőled valamit vagy valakit aki fontos neked. - mondta ravasz mosollyal. 

~ Azt kétlem! - kiáltotta a hangocska a fejemben.

Mennyire örülök, hogy nem mondtam ki hangosan. 

- Legalább hadd mutassam meg azt, hogy tévedsz a sárkányokkal kap...

- NEM! Én mutatok neked valamit. - és azzal elkezdett megint hadonászni és üvölteni, mint egy vakarózó vaddisznó. 

Fogatlanra néztem aki szintén nem értett semmit majd az alfa felé. Várjunk csak alfa, mikor lett egy. Ezt nem tudom elhinni. Mennyi mindenről maradtam le míg ezzel az örülttel beszélgetem - jobban mondva én beszéltem ő üvöltött, mint egy fába szorult féreg. Az a jó nagy dög felfigyelt rá és elindult felénk. Rám a frász jött, hogy most ezzel mit akar. 

- Az alfa parancsol minden sárkánynak és az akinek az alfa engedelmeskedik az a sárkányok legfőbb ura. - mondta miközben a giga sárkány Fogatlanra mire ő saját maga ellen küzdene. Teljesen fura volt így.

- Mi az pajti? Mi a baj? Fogatlan. - szóltam hozzá. 

Már nem figyeltem egyáltalán a rasztás embere egyedül Fogatlan érdekelt, de azért a hangja elhatolt hozzám.

- Látod az igazi erőt. Azt a hatalmat amit az akartat képez mások felett. Ehhez képest a te erőd semmi. És ez okozza a véged. - mondta. 

És amit mondott beigazolódni is látszik. Fogatlan elindult felém, de mégsem ő volt az. Az a Fogatlan akit én ismerek már nem támadna meg engem soha. 

- Fogatlan. Mi az? Mit mondott neked? Fogatlan mit csinálsz? Ne butáskodj, hallod hagyd abba. Elég! Hallod, ne csináld! Térj magadhoz! Fogatlan, Fogatlan! NE! - kiáltottam, de egyre jött. Nem tudom őt hibáztatni hisz nem a saját akarata hajtja. - NE! -kiáltottam még el magam utoljára mielőtt még elestem volna a saját lábamban és csak a jég darabok estek rám. De azok is olyan könnyűek voltak, mint Fogatlan amikor puszilgat, tehát semennyire se volt könnyű. Szerencsére a bénázásomat már nem látta a rasztás mivel elfordult már amikor Fogatlan elindult felém. A törmelékek alatt hallottam amint Fogatlan sírni kezd - a maga sárkányos módján - utánam, majd az alfa üvöltését és azt, ahogy Fogatlan repülni próbál. Ebben a percen döbbentem rá, hogy talán most veszítem el örökre a legjobb barátomat. Mit is mondjak tudom jól, hogy bele szakad ebbe a szívem, hisz a kis nyavalyás a szívemhez nőtt és már soha nem akartam elveszíteni. Megkel mentenem és vissza kapnom az én drága Fogatlanomat. Nagy nehezen kimásztam a jégtömbök alól és elindultam be a bébi sárkányokhoz. Rohantam, ahogy csak bírtam. De tudok én annak örülni, hogy már ennyitől lesérülök. A barlangba bukdácsolva igyekeztem befele a fészekbe - amiből már igen kevés maradt. Útközben belebotoltam anyába - szó szerint belefutottam - és nem kicsit lepődött meg, hogy lát. 

- Jól vagy? - kérdezte.

- Attól eltekintve, hogy elveszíthetem a legjobb barátomat, remekül. - válaszoltam és indultam tovább.

- Mire készülsz? -szólt utánam.

- Vissza szerzem a sárkányomat. - fordultam vissza és mondtam életem leghatározottabb dolgát ki.

 

Nem vártam meg semmi féle választ csak tovább indultam és felültem az első bébi sárkányra ami a közelemben volt - mázli, hogy az volt az amelyik minden nap a nyakamba lógott az elmúlt évben. Ahogy felültem rá elindult és tudtam ha elengedem végem, de ez egy cseppet se rémisztet meg, de az a tudat nagyon is, hogy a legjobb barátom talán örökre elveszett. 

A bébi sárkány csak repült mintha tudná jól, hogy miért siettek, de mégis nem vette komolyan a dolgot. Végül is mit várok egy kis sárkánytól.

Ahogy kiértem a barlangból nagyon rossz látvány tárult a szemem elé. Több száz sárkány repkedett az alfa körül, Fogatlanon pedig az üvöltöző, vakarózó vaddisznó ült úgy, mint egy király a trónján. Az a gondolat, hogy a legfontosabb dolgot az életemben elveszítem könnyeket csalt a szemembe. 

De biztos vagyok abban, hogy ez még a hibbanti legjobb harcosokkal is megesne. Ha a tervem amit kiagyaltam nem válik be akkor nekem tényleg lőttek, - szó szerint - de bíznom kell abban, hogy sikerül és ennek vége lesz. Tovább indítottam a bébit és Fogatlanhoz vettem az irányt. 

~ Odin most adj nekem erőt és állj mellettem! ~ fohászkodtam. 

Amint oda értem meghallottam Drago gúnyos hangját nem akartam vele foglalkozni, de mégis elhatolt az elmémig.

- Tőled nehéz megszabadulni az megkel, hogy mondjam. - mondta. 

Nem törődhetek vele nekem Fogatlant kell vissza kapnom. 

- Hé pajti megismersz? Én vagyok az, eljöttem érted és visszavárlak. - mondtam. 

- Már soha nem kapod vissza, örökre az alfáé marad. De próbáld csak meg Ó hatalmas sárkány mester, próbáld csak elvenni. Másodjára már nem fog hibázni. - morogta. 

~ Ne figyelj oda Hablaty. Mintha ott se lenne. Csak Fogatlanra koncentrálj, csak Fogatlanra. ~ suttogta a hangocska.

- Tudod, hogy nem haragszom rád, mert rám támadtál. Tudom, hogy az nem a saját akaratod volt, hisz te nem bántanál engem. - mondtam és Fogatlan kezdett vissza jönni, éreztem ahogy az orrára tettem a kezem.

 Láttam a szemében a segély kérést, így tudtam folytatni.

- Hogy vagy képes erre! - csodálkozott el a vakarózó vaddisznó a hátán.

Láttam, hogy küzd az alfa ellen, csak miattam. Én többet jelentek neki, mint egy alfa parancs. És ehhez nem kell kényszer vagy bármi féle hatalom. Csak a szeretett, a hűség és a bizalom. Nekem ez az ő irányába megvan, ahogy neki is az én irányomba. És pont ezért tudom vissza hozni. 

- Kérlek pajti, te vagy a legjobb barátom. - mondtam már szinte síros hangon.

 Éreztem, hogy harcol. Tudtam, hogy neki ez a két szó többet jelent egy kosár halnál. - A legjobb barátom. - mondtam újra. 

Eltávolodott tőlem és a végső harc ment végbe benne az alfa akaratával szemben.

 Végül rám nézett és elmosolyodott. 

 Még soha nem örültem annyira annak a mosolynak tőle, mint most. Így tudtam, hogy vissza kaptam és már nem veszíthetem el. 

~ Ó, Odin köszönöm! ~ kiáltotta a hangocska. Én meg hangosan.

- Ez az pajti nagy vagy! - kiáltottam. 

Éreztem az arcomon a győzelem mámoros mosolyát, de nem érdekelt csak az, hogy vissza kaptam az én sértődékeny, imádni való és túlméretezett szárnyas gyíkomat. Hirtelen egy bot választott minket szét, de Fogatlan megragadta azt és ledobtam magáról a bot tulajdonosát. De így ő is zuhanni kezdet én meg utána ugrottam.

- Jövök! Jövök már! Mindjárt ott vagyok pajti! - kiáltottam neki ahogy egyre  közeledtem felé. Amikor már majdnem elértem megfordult és várta, hogy ráüljek. Egy pillanattal később már a rajta ültem és a víz felett suhantunk el az alfa lövése elől. 

- Szétkel választanunk őket! - mondtam. - Az alfát kikel zárnod pajti, de ennek érdekében megkel bíznod bennem. Bízol bennem Fogatlan? Te és én... EGYÜTT! - mondtam immár a kezemben egy anyag darabbal. Felemelte a fejét, hogy betudjam kötni a szemét, amit igennek vettem. rátettem az anyag darabot a szemére és újra neki futottunk. 

- Uralkodj rajta! - hallottam Drago kiáltozását. 

- Meg se halld, pajti, meg se halld! - mondtam neki és fogtam be a füleit. 

- Állíts meg! - kiáltotta újra.

- Most! - kiáltottam és Fogatlan tökéletesen eltalálta úgy, hogy lerepüljön. 

Mi is leszálltunk oda ahova lerepült.

- Figyelj rá! - szóltam Fogatlannak. - Ideje lenne feladni. - mondtam nemes egyszerűséggel neki.

- Ugyan dehogy. - mondta gúnyosan mosolyogva.

Megfordultam és az alfa nézett vissza rám. 

- Jaj ne! - kiáltottam amikor láttam, hogy lőni készül. 

Futni kezdtem volna, de jól tudtam, hogy nincs esélyem elmenekülni a lövése elől. Éreztem, ahogy Fogatlan rám ugrik, hogy megvédjen a jégtől. Pillanatokkal később pedig már újra kint voltunk a csapdából. És amint Fogatlanra néztem nem hittem el. kéken ragyogott. 

 Az tudtam, hogy a sárkányoknak nagy a védelmező ösztönük, de a legnagyobb azt hiszem az éjfúriáké és abban biztos vagyok, hogy Fogatlanban előtört az alfa ösztön is. Óvatosan kikúsztam alóla, de ő rám nézett bátorítóan én meg vissza rá. 

Büszke vagyok rá megkel, hogy mondjam. Jobb sárkányom és barátom nem is lehetne. Felrepült a jégtömbökre és onnan hívta az alfát párbajra.

- Párbajozni fog az alfával. - mondtam az időközben megérkező anyámnak.

- Csak azért, hogy téged óvjon. - ámult el anya.

Lövöldözni kezdett és egyre több sárkány tért át a mi oldalunkra. Vissza repült hozzá és felültem rá majd úgy ment vissza harcolni. Végül már minden sárkány mellettünk volt

- Mi ütött beléd küzdj! - kiáltotta Drago az " alfának ". 

Most biztosra veszem, hogy nem az. Fogatlan a törvényes alfa. Hisz ő egy éjfúria és azok az eredeti alfák. 

- Most már tudod. Ezt jelenti, ha egy sárkány a bizalmába fogad. Adjátok fel! MOST! - kiáltottam. 

- Soha! Előre! - ennyi kellett csak Fogatlannak és újra lőni kezdett, de most már minden sárkány is. 

Bevégezte az első lövést és utána már csak figyelt, mint egy igazi alfa. Ahogy a sárkányok fogytak ki a lövésekből Fogatlan úgy készült a végsőre. És az is végbe vitte. Olyan erős lövése volt, hogy a gnúvad szarva - vagy mije - letört. 

- Az alfa megvédi a népét! - hangoztattam

Ami igaz volt egy alfa feladata olyan, mint egy törzsfőé. 

Az megalázva húzott a víz fele Dragoval a hátán. Remélem soha többet nem kell látnom őket. A sárkányok kezdtek lenyugodni és Fogatlan is. Vissza szálltunk anyához. Immár nem ragyogva. Ami elképesztő volt számomra, hogy ezt mind azért tette, hogy engem védjen. Leszálltam róla és a fejéhez döntöttem a saját fejemet.

 - Csak győzzek rajtad álmélkodni pajti. Köszönöm Fogatlan, hogy megmentettél. - mondtam neki. Kellett nekem mondani, mert elkezdett nyalogatni. Most még azt se bántam örültem, hogy vissza kaptam. Ahogy elhúztam a fejemet tőle láttam amint minden sárkány meghajol előtte. Az én sárkányom előtt. Fogatlan zavartan távolodott el tőlem még jobban, majd a fejét kapkodta a lábam és az arcom között. Nem értettem mit akar, így követtem a pillantását. A lábam a " halálom " óta rosszabb állapotba került, fényes látvány volt. Szó szerint a bal lábamon keresztül fúródott némi fa és fém törmelék, a fémtől csillogott. Ez tuti, hogy akkor történt vele amikor jégbe fagyott lettem. Nekem meg most esik le, hogy én ilyen lábbal amibe van némi fa meg fém, hogy tudtam harcolni és, hogy nem tűnt fel, hogy valami lóg ki belőle és folyik le a lábamon a vér. Ennyire ellehettem azzal foglalva, hogy Fogatlant visszakapjam és, hogy miattam harcol a volt alfával. Hát ez jó. Felnéztem Fogatlanra akinek a szemei szinte már kérdezték, hogy:

~ Jól vagy?

Most nem vettem biztosra mindent, de őt megkel nyugtatnom, így a tőlem telhető legnyugodtabban  szóltam hozzá.

- Semmi baj pajti jól vagyok és ez is hamar befog gyógyulni. Nyugodj meg. - mondtam neki, de nem hitte el.

Nekem meg kellett elszólnom magam arról, hogy jól vagyok, mert ebben a pillanatban minden sötét lett előttem és csak ennyit éreztem, hogy valami nagy és pikkelyes elkap. Ezután semmi... semmi csak a sötétség. Egy dolog maradt bennem, még pedig az, hogy Astridtól ezért kapni fogok, de nem keveset.

* Fogatlan *

( Ezt onnantól fogom írni mikor már a gonosz, vagyis Drago alfája az alfa, ha nem lesz gond

A harcot az alfával nem írom le, mert az ugyan olyan nagyjából, mint fent, csak kiegészítem egy kicsit )

Láttam, ahogy közeledik felén az ellenség aki most már a parancsolom. Sajnos hallgatnom kell rá még ha olyat is parancsol amit nem szeretnék meg csinálni, de kénytelen vagyok rá. Hallottam amit Hablaty az idegennel beszélt, de nem figyeltem rájuk, hanem az alfát figyeltem. Majd éreztem, ahogy az alfa akarata irányítani kezd és a parancsot a fejemben hallottam.

- Végez a fiúval. Most! - kaptam a parancsot. 

Ellen akartam állni ennek a parancsnak, de nem tudtam. Nem akartam bántani Hablatyot, de még is éreztem, hogy elindultam felé. Küzdöttem, de nem ment az, hogy eltudjak szakadni az alfától. Nem akartam ártani Hablatynak, de nem tudtam tenni ellene semmit. Hallottam, ahogy szólongat jelezni szeretem volna neki, hogy én még ott vagyok, de az uralmat már teljesen átvették fölöttem. 

- Fogatlan. Mi az? Mit mondott neked? Fogatlan mit csinálsz? Ne butáskodj, hallod hagyd abba. Elég! Hallod, ne csináld! Térj magadhoz! Fogatlan, Fogatlan! NE! - kiáltotta - NE! - kiáltotta még utoljára mielőtt lőttem volna. Amikor újra ön magam voltam és megláttam Hablatyot a jégtörmelék alatt a pánik tört rám. Nem hittem, hogy akár egy emberhez is így fogok ragaszkodni, mint hozzá, de megtörtént és pont vele ami meglepő, de felemelő is. Akkor amikor az erdőben lelőtt és megkeresett azzal a céllal, hogy megöl, de végül nem tette meg, hanem elengedett, na akkor változott meg a véleményem róla, csak is róla. Már rég éreztem, hogy Hablaty - jó akkor még nem tudtam, hogy így hívják - nem olyan, mint ők. Ezért tudtam megbízni benne már akkor amikor először kereset fel abban a kis medencében. És amikor kiderült, hogy ő Odin örököse megértettem mindent. Azt, hogy miért pont Hibbant volt az a hely ahova úgy éreztem, hogy valaki húz. És az ő volt. Megtaláltam a társamat, aki feladta a törzsét, hogy engem védjen. Erre én nem tudok ellen állni egy olyan parancsnak amit nem is akartam soha elvégezni rajta, de megtettem és ez csak az én HIBÁM... csak is az enyém, mert gyenge vagyok. Én nem tudok szembe szegülni a parancsolómmal, de ő képes volt és most mindennek vége. MIATTAM!!!

Hallottam az alfa újabb parancsát és elmentem, de tudtam, hogy Hablaty nélkül nem jutok messzire. A tudat, hogy nem láthatom többé a gazdámat, a társamat és a... a legjobba barátomat teljesen elszomorított. 

Éreztem valamit a nyakamnál és, hogy valaki rám ül, majd azt, hogy tudok repülni, de abban biztos voltam, hogy ez nem Hablaty, ő nem ilyen kegyetlen. Ő nem így bánt velem soha. Néhány perc elteltével hallottam a rajtam ülő alakot megszólalni, de nem értetem, hogy kihez beszél. 

- Hé pajti megismersz? Én vagyok az, eljöttem érted és visszavárlak. - mondta Hablaty, de az lehetetlen, hisz az én lövésem senki se éli túl, de még is ő az ő hív egyedül pajtinak.

Megint az a gonosz ember szólalt meg, de már nem hallottam semmit, minél előbb újra Hablatyot szeretném látni és addig nyalogatni az arcát amíg ki nem dőlök. 

- Tudod, hogy nem haragszom rád, mert rám támadtál. Tudom, hogy az nem a saját akaratod volt, hisz te nem bántanál engem. - mondta és igaza volt.

Bíztam benne, elég hűséges vagyok hozzá és ráadásul szeretem úgy, mint egy testvért nekem ő a családom. A családom, az egyetlen családtagom nem hagyhatom el.

~ Küzdj ellene Fogatlan, megtudod tenni érte és magadért. - mondta a hangocska a fejemben ami már a sajátom volt. Hallgattam rá sokkalta jobban, mint az alfára. 

- Kérlek pajti, te vagy a legjobb barátom. - hallottam a hangját és éreztem, hogy a kezét az orromra rakja.

Na itt tört el a fáklya bennem küzdöttem az alfa ellen és egy pillanatra sikerült meglátnom Hablatyot. 

Ez a pillanat is annyi erőt adott, hogy képes legyek erősebben küzdeni. Éreztem, hogy a feje az enyémen van és ez is erőt adott nekem. 

- A legjobb barátom. - mondta ki a végső szót amitől úgy éreztem, hogy vissza tértem és nem fog már az alfa nekem parancsolni.

A pillanat amikor megláttam Hablatyot mosolyt csalt az arcomra.

 Ahogy az övére is. Miért is hittem én azt, hogy ezt az arcot soha többé nem fogom látni. Bolond lennék ha elhinném. De mint minden jó pillanatot ezt is megzavarta a hátamon ülő ember. Már nem hagytam magam ledobtam magamról és én is zuhanni kezdtem az igaz, de Hablaty utánam jött egy pillanattal később már együtt hasítottuk újra az eget. 

- Szétkel választanunk őket! - mondta. - Az alfát kikel zárnod pajti, de ennek érdekében megkel bíznod bennem. Bízol bennem Fogatlan? Te és én... EGYÜTT! - igen együtt bármire képesek vagyunk. 

Hagytam magam, hadd vezessen. Az életemet is rá bíznám. 

( Ahogy fent is írtam nem írom meg a csatát, de kiegészítem Fogatlan szemszögével )

Amikor megláttam, sőt amikor megéreztem, hogy Hablatyot akarja az alfa befagyasztani olyan érzés tört rám amit sose éreztem, de ösztönösen cselekedte. Hablaytra ugrottam és megvédtem. Ahogy a jég körénk záródott furcsa érzés járt át. Mintha egy nagyon mélyen eltemetett érzés felszabadult volna belőlem és az robbantotta le rólunk a jeget. Tudtam mi az. Az éjfúriákban mélyen eltemetett alfa ösztön ami most bennem előtört egy olyan személyért aki több egy embernél. Párbajra hívtam az alfát, majd Hablatyra mosolyogtam.

Láttam az arcán, hogy meglepődik, hogy én mit teszek érte rám mosolygót bátorítóan és hagyta hadd tegyem a dolgom. Tudtam, hogy van esélyem legyőzni egy olyan sárkány aki nem érdemli meg azt a címet amit betölt. Tudom, hogy ez a cím az én fajomat érinti, de belőlünk már nincs túl sok, de én nem csak azért csinálom, hanem egy emberért aki megváltoztatott. Elrepültem Hablatytól és ott lőttem az ellenfelemet ahol értem. Idővel minden sárkány mögöttem " állt ". Vissza mentem a gazdámért vele szeretem volna végleg elintézni a dolgot. Elindítottam a sortüzet amit én is fejeztem be olyannyira erősen, hogy a volt alfa a fél szarvát elvészésztette. Egy mondat hangzott el újra és újra a fejemben Hablayt hangján.

- Az alfa megvédi a népét! - mondta újra és újra.

Tehát én lettem az alfa. Csak azért, mert képes voltam olyas valakiért küzdeni aki fontos nekem. Azt becsüljék meg bennem mások, hogy én nem magamért tettem, hanem számomra egy fontos Emberért!

Vissza mentünk Valkához és Hablayt leszállt rólam. A fejét az enyémnek döntötte, majd megszólalt.

- Csak győzzek rajtad álmélkodni pajti. Köszönöm Fogatlan, hogy megmentettél. - köszönte meg én meg már nem tudtam türköztetni magam.Ott nyalogattam ahol értem. Amikor már abba hagytam láttam, hogy a sárkányok, mindegyik előttem hajol meg. Ezennel tényleg én lettem az alfa.

Hablatyra nézve rossz érzésem lett, mintha kevés lett volna benne az élet. Gyorsan átfutottam rajta és észre vettem a baj okozóját. A lábába bele volt fúródva fa és némi fém törmelék. Valahogy felkel rá hoznom a figyelmét. Ide - oda kapkodtam a fejem az arca és a lába között, mire nagy nehezen oda nézett. Szinte már kérdeztem tőle a szememmel és a viselkedésemmel, hogy Jól van - e. Bár tudtam, hogy nem, de muszáj volt megkérdeznem.  Pillanattal később válaszolt is.

- Semmi baj pajti jól vagyok és ez is hamar befog gyógyulni. Nyugodj meg. - mondta.

Hiába mondja, hogy jól van, ha egy perccel később én fogom megóvni attól, hogy valami komolyabb baja legyen. Bolond egy cseppet, de én ezért szeretem őt. Na amit sejtettem az be is igazolódott. Félperccel a

" Semmi bajom, nyugi " után a fejemmel fogtam fel az esését. Ennyit arról, hogy jól van. 

* Hibbant * 

Egy lány messze a történtektől megérezte a baj, de nem tudta mire vélni azt az érzést, hogy valamit elvesztett. Pedig érezte azt a csepp hiány érzettet, de mellette mégis ott volt az a nyugtató érzés, hogy nem örökre veszett el a dolog, csak egy része. Ugyan akkor, mint ahogy a lányban egy fivérben és egy apában is átfutott ugyan ez az érzés. Pontosan ugyan az, mint a lányban. Mind hárman érezték a hiányt és a nyugalmat, hogy látni fogják még az elveszett fiút. 

Astrid egész nap csendes volt, de rész vett az aznapi feladatban. Az este egy részében a Sárkány -  szigeten kell gyakorolniuk a lopakodás a másik felében meg a barlangjukban éjszakáznak. Az az érzés ami már hetek óta gyötörte a lány azon a napon erősebb és rosszabb lett, megpróbált nem törődni vele, de nem ment. Tudta, hogy lopakodás közben nem gondolhat rá, de este a barlangban igen. 

Amint elindultak a szigetre a lány elzárta ezt az érzést magában és figyelt nehogy gond legyen a próbájában. Ahogy az est hajnalba fordult mindenki a barlangnál volt és lassan már aludtak is. Astrid annyira kimerült attól, hogy elkellet magában zárnia az érzéseket, hogy amint a barlangban letette a fejét elaludt.Sokáig nem álmodott semmit, de amit az megtörtén nem valami csodás álomba csöppent, hanem egy rémálomba, ahol senki se látja se hallja, de ő mindent lát, de nem hall semmit. 

Álmában látta a fiút akit szeretett annak sárkányát, egy rasztás férfit és egy ismeretlen fajú sárkányát. Egy idő után a fiú sárkánya megtámadta a saját gazdáját aki pillanatokkal később eszméletlenül és holtan csapódott a....

A lány itt ébredt fel saját sikoltozására. Jó néhány kíváncsi szempárral találta szembe magát, de nem szólalt meg. Csak felállt és kisétált a sötétbe. Egyedül. Próbált hinni abban, hogy amit álmodott tényleg csak egy rossz álom volt, de az egész napos rossz érzés nem hagyta neki. Kis idő elteltével Klaus sétált ki mellé.

- Astrid jól vagy? - kérdezte aggódva a fiú. 

- Azt hiszem. - mondta a lány cseppet sem biztatóan. 

- Mi történ oda bent, hogy sikítoztál? - kérdezte még mindig aggódva. 

- Csak rosszat álmodtam. - mondta a lány.

- Hablaytról? - kérdezte ismét.

A lány csak bólintott.

- Miről szólt ami ennyire felzaklatott téged? - faggatta a lányt.

- Nem szeretnék róla beszélni. - mondta a lány lezárva a témát.

A fiú bólintott és hagyta a lányt.

- Oh, ne lepődj meg ha Takonypóc kerülni fog. - mondta.

- Miért? - kérdezte a lány egy csepp érdeklődéssel sem a hangjában.

- Annyira kapálóztál, hogy amikor felakart ébreszteni téged úgy orrba vágtad, hogy vérezni kezdett. Az ikrek ezen csak nevettek, sőt én is elengedtem a sötétben egy mosolyt. Addig örülj amíg kerül. - mondta a fiú mosolyogva. 

A lány megengedett magának egy apró mosolyt és tovább figyelte az eget. 

A napok teltek és a lány rossz érzése csak nem múlt. Talán idővel bele kellene törődnie abba, hogy a fiút már sose foglya látni. Nem láthatja, ahogy mosolyog vagy nem érezheti magán a tekintetét amikor figyelte. Fájt neki a tudat, hogy talán elveszítette örökre.

De nem sejtette, hogy ez az érzés nem igaz. Nem tudhatta, hogy néhány napon belül újra felébred benne a remény sugara arra, hogy a fiú visszatér az otthonához.

Nagyon rossz hír

Rossz hírt kell, hogy mondjak. A félig meg írt rész egyszerűen eltűnt míg nem voltam itthon.

Így most újra kell írnom az egészet és azt nem tudom melyik napra lesz várható. De nagyon igyekezek vele, mert tudom, hogy nagyon sokan várjátok. Legkésőbb csak keddre lesz kész, de remélem hamar meg tudom írni és így már hétfőn készen lesz.
Gondolhatjátok mikor megláttam, hogy eltűnt egy csöppet kiakadtam - az az káromkodtam, mint egy kocsmából kitámolygó részeg ember aki nem talál haza - és elkezdtem az írását elölről. Tényleg igyekezek majd vele, ha meg túl nagy a szerencsém - Odin legyen velem :D - akkor talán már este meglesz és tudjátok olvasni. De tudom, hogy ekkora mákom nincsen - Odin nincs mellettem - így csak Hétfő délután vagy Kedd délután. És akkor megpróbálom hosszabbra írni mint gondoltam ezt a rész így kicsi le is rövidítem a történéseket. De tényleg csak egy kicsit a fontosabbakat írom majd le. Várjátok izgalommal az új fejezetet és én sietek.

Sajnálom a rossz hírt, de nekem is rossz higgyétek el.

Ne kapjatok ám ideg össze roppanást vagy sokkot nekem ettől, mert lesz rész csak egy pindurkát kések vele.