Hablaty új élete 82. fejezet

Felé fordultam és szerintem elég bágyadt képpel nézhettem rá, ha a szemeiben egy pillanatra aggodalmat fedeztem fel.
- Mi a baj, édes? - kérdezte. - Fáj valamid?
- Nem, nem fáj semmim és ezért se értem mi bajom van Rosszul se érzem magam, de még sincs kedvem semmihez a mai napon. Nem tudom mi van velem, most. - válaszoltam.
- Nem a veszekedésünk miatt vagy ilyen? - kérdezte.
- Nem hiszem, Te is tudod, hogy volt már komolyabb vitánk ami jobban kiakasztott, mint ez. Most valami más bajom van. - mondtam. - Klaus küldött fel, igaz?
- Igen, aggódik érted, főleg amiket mondtál neki. - válaszolta. - Azt akarta, hogy nézzelek meg, hogy minden rendben van.
- Miket mondott el a beszélgetésünkből? - kérdeztem fáradtan.
- Csak annyit, hogy szerinted én milyennek képzelem el a tökéletes életet, ami csak részben igaz. - mondta.
- Én csak azt mondtam amit le tudok következtetni a szavaidból és a tetteidből. - mondtam.
- Tudom, de szerinted nekem jó lenne nélküled? - kérdezte.
- Persze, hogy nem. - mondtam.
Leült mellém és az arcomat kezdte el simogatni. Rögtön bele simultam az érintésébe és lehunytam a szemem. Pár perc múlva megszólalt.
- Szerintem neked most az álmod miatt van valami bajod. - mondta.
- Milyen álom? - kérdezem.
Arra se emlékszem, hogy előző este mit csináltan nem, hogy még arra is emlékezzek, hogy mit álmodtam az este.
- Én azt nem tudom miről álmodhattál, de valamit anyukáddal kapcsolatban. Én is arra ébredtem, hogy forgolódsz és egyfolytában azt mondogatod, hogy " Anya, ne! " és sírtál is. Próbáltalak felébreszteni, de semmire se reagáltál. Fél vagy egy óra múlva lenyugodtál és tudtál nyugodtan aludni. Valami nagyon felzaklathatott, hogy ilyet álmodtál. Ezek után én nem mertem elaludni. - mondta.
- Még így se tudom mit álmodhattam. - mondtam.
- Talán arról, amikor anyukádat elvitték a sárkányok. - mondta.
- Talán. - fordultam vissza úgy, ahogy voltam.
- Mi a baj? - kérdezte a vállamra rakva a kezét.
- Semmi, csak szeretnék egy kicsit pihenni. - válaszoltam.
- Rendben. Ha kellek tudod hol találsz. - mondta és felállt.
- Mindig mellettem vagy amikor kellesz. - mondtam.
- Hagylak pihenni. Majd később gyere fel enni. - mondta.
- Rendben. - válaszoltam és hallottam, ahogy kiment.
Pár perc múlva felültem és Fogatlanra néztem.
- Gyere ide, pajti. - szóltam.
Rögtön felállt a helyéről és odajött hozzám. Kérdőn nézett rám.
- Alszol velem, pajti? - kérdeztem tőle.
Egy pillant múlva bólintott is.
- Gyere. - mutattam fel az ágyra.
Ismét kérdőn nézett rám, nem tudta mit akarok ezzel, hisz amióta nem barangolunk a világban nem aludtunk úgy, hogy neki dőltem, csak nagy ritkán, de most szükségem van a közelségére.
- Nyugodtan feljöhetsz, ha Astrid kiakad, majd megmondom neki, hogy én engedtelek fel. - mondtam és megsimogattam a fejét.
Dorombolva feküdt fel mögém én meg neki is dőltem, ahogy elhelyezkedett.
- Szerinted megtörtének volna velem ezek ha akkor este nem lőlek le? - kérdeztem tőle, csak kérdőn nézett rám. - Arra gondolok, hogy lennének barátaim, tudnám, hogy mi vagyok, amiket meg éltem eddig, anya, Astrid és míg minden egyéb dolog. Szerinted ki lennék nélküled? Ugyan az akiről már annyit hallottál tőlem vagy másoktól? Ugyan olyan két ballábas senki lennék, mint aki voltam?
Csak morgott valamit, - amit én nemnek veszek a hanglejtéséből - majd együtt érzően bújt oda hozzám és kezdett el dorombolni. Letette mellém a fejét és engem figyelt. A bal oldalamra fordultam és a lábára hajtottam a fejem és próbáltam elaludni.

- Ébressz fel valahogy, ha érzed, hogy nincs rendben valami velem. - mondtam neki.
Bólintott és ő is próbált el aludni vagy csak pihenni, habár nála ez ugyan az jelenti. Szóval mindegy. Néhány perc múlva aludtam is és bele csöppentem az esti álmomba. Astridnak igaza volt arról álmodtam amikor anyát elviszik tőlem, de nem értem miért pont most jön ez elő bennem, bár minden évben ilyen táj ilyen álmok kísértek végig.
Látom a csecsemő énem előtt Felhőugrót aki érdeklődve néz engem és Klausra rá se hederít. Ahogy hagyja, hogy játsszak a karmával és azt is kíváncsian figyeli. Azt is látom, ahogy anya betoppan a szobába egy karddal, hogy minket megvédjem, majd azt, ahogy Felhőugró véletlenül megsebez engem és anyára kezd figyelni. Látom a sárkány szemében az értelmet, ahogy Fogatlanéban is szoktam látni. Én bömbölök, mint egy idióta, - bár a csecsemő önmagamtól mit várok - majd apa megjelenik és a ház lángokba áll. Megment minket, majd nézzük, ahogy anyát a sárkányok elviszik. 
Ugyan ez az álom pergett le a szemem előtt újra és újra, mielőtt arra ébredtem volna fel, hogy valaki nyakon önt vízzel.
- Melyik eszes ötlete volt ez? - kérdeztem Astridra, Klausra és Fogatlanra nézve.
Szúrós szemekkel néztem Klausra akinél egy vödör volt.
- Gondolhattam, hogy te lehettél az. - címeztem Klausnak a mondatot.
- Másra nem nagyon keltél fel, ez tűnt a legjobbnak. - mondta és kiment lerakni a vödröt.
- És akkor este hol fogok aludni szerinted. Minden csurom víz. - mondtam.
- Kint van vagy 30 fok biztos megszáradnak a cuccaid. - mondta.
Astrid csak a szemét forgatta miattunk.
- Miről álmodtál már megint? - kérdezte, ahogy rám nézett.
- Amit mondtál, arról a napról amikor anyát elvitte Felhőugró. - mondtam.
- Hozzam a plüss sárkányod vagy sem? - kérdezte Klaus.
- Szerintem jobban jársz ha kimész. - szólt neki Astrid.
- Miért? - kérdeztük egyszerre.
- Ha egy nyűgös ember sokáig idegesítesz a hülyeségeiddel képes neked menni. - mondta.
- Nem is vagyok nyűgös. - szólaltam meg.
- De igen is az vagy. - fordult felém.
Sértődötten fontam össze a mellkasomon a kezem.
- Na jó, mindegy én megyek, ti csak beszélgessetek. Van egy kis dolgom. - ment ki Klaus.
- Ennek mi baja? - kérdezte Astrid tőlem.
- Per pillanat nem tudom. - mondtam.
- Fogatlan mit keresett az ágyban? - kérdezte.
- Én engedtem fel. Azt hittem, hogy akkor nem álmodom ezt, de tévedtem. - mondtam.
- Fáradtnak tűnsz. - simogatta meg az arcom.

- Néhány napig még annak fogok tűnni. - mondtam. 

- Mert? - kérdezte. 

- Amióta anyát elvitték tőlünk a sárkányok ilyen időtájanként, az az Snoggeltog előtt mindig ilyen álmok kísérnek néhány napig. -mondtam.

- Szóval mielőtt betöltöttetek volna az egy évet Klausszal anyátokat elvitték tőletek. Nem csoda ha olyan vagy, mint egy nyúzott birka. - mondta. 

- Köszönöm az együtt érzésed. - mondtam. 

- Gyere ide. - ölelt át.

- Elég rád nézni és tudom min mehetsz keresztül most. Ne magadat hibáztasd azért, hogy elvitte Felhőugró őt. Nem a te hibád. - mondta.

- Honnan tu...

- Klaus mesélte, mielőtt lejöttünk volna elmondtam, hogy szerintem miért vagy ilyen és szerinte is ez a bajod. Ő is az mondja, hogy ne emészd magad azért, ami nem a te hibád. Ahhoz az időkhöz cselekedet kellő képen anyátok, amikor megmenteni ment titeket. Nem csak téged, hanem Klaust is, akkor az nem csak a te hibád lehetne, hanem az övé is. Ne hibáztasd magad érte, most már újra veletek van és ez a lényeg. - mondta.

- Ez nem olyan egyszerű, mint azt te hiszed. 15 éven keresztül csak az hallani apámtól, hogy csak az én hibám az, hogy anyát a sárkányok elvitték, mert főkép engem akart megvédeni a sárkánytól. Nehéz egy gyereknek azzal a tudattal felnőni, hogy az anyja csak is miatta nincs velük. - mondtam. - Így is elég gáz volt 7 évig kirekesztetnek lenni, de ez is minden évben több terhet rakott a vállamra, amikor apa erről beszélt nekem és engem hibáztatott mindenért. Nem ilyen élet járt volna nekem. - mondtam már sírva. 

- Hablaty. Nyugodj meg, kérlek. Nem a te hibád volt. És hidd el nekem, senkinek se olyan élet járt volna, mint neked. Szerintem apád csak egy bűnbakot keresett maga helyett, hogy nem tudta megmenteni. - mondta. - Édes, - tolt el magától és simogatta ki az arcomból a még mindig vizes hajam. - én mindig itt leszek veled legyen bármilyen bajod, itt vagyok. Nyugodj meg, szépen kérlek, nyugodj meg. - nyomott egy csókot az arcomra, majd visszahúzott magához és a hátamat simogatta. 

Egyfolytában a fülembe suttogta, hogy nyugodjak meg, de nekem nem ment olyan könnyen az. Biztos, hogy egy negyedóra volt, mire lenyugodtam és elaludtam a vállán. Talán egy óra múlva ha nem előbb ébredtem fel Astrid válla helyett a hasán. Ettől olyan érzésem támadt, mintha a gyerekünk szívverését hallgattam volna. Anélkül, hogy komolyabban megmozdultam volna fele fordítottam a fejem és rá néztem. Mosolyogva nézett le rám és kezdte el simogatni a hátam. Felültem, majd őt is felhúztam magamhoz. 

- Mi az? - kérdezte.

- Semmi csak eszembe jutott valami. - válaszoltam.

- És mi lenne az a valami? - húzta fel a szemöldökét. 

- Amikor feltűnt, hogy hol ébredtem eszembe jutott, hogy pár év múlva valamit ugyan úgy fogok hallgatni. - válaszoltam.

- Mit fogsz te pár év múlva hallani? - értetlenkedett.

- Azt, ahogy a gyerekünk szíve dobogni fog. - mondtam.

- Előbb még el kellene venned. - állt fel. 

- Tudom, csak mondtam. - álltam fel én is. - Mennyit aludtam? 

- Félórát. - válaszolta. - De most szépen felmegyünk enni, kifogás nincs.

- Meg se próbálnám veled szembe. - mondtam felemelt kézzel. 

Felmentünk enni, ami 10 percünkbe került. Utána lementünk a házak elé és leültünk. Nem szóltunk egymáshoz, de ez most per pillanat nem is volt ellenemre. Jó volt csak magamba gondolkodni a dolgokról. És igen még ma mindig úgy tervezem, hogy elmegyek. Tudom, hogy megbántom ezzel a tettemmel Astridot, de ha itt dolgoznék az ajándékán kiakadna és le is buknék, amit nem akarok. Remélem azért boldog lesz akkor amikor megkérem otthon a kezét. Ahogy haza megyek első dolgom lesz erről beszélni apáékkal. Biztos bele fognak egyezni ők is és Astrid szülei is. Már csak az a kérdés, hogy Astrid igent mondana miután lelépek. 

- Min gondolkozol? - kérdezte mellőlem. 

- Elég sok mindenen. - válaszoltam. - Lenne egy kérdésem.

- Persze mi lenne az? - kérdezte.

- Ha elkövetnék egy nagy hibát, ami téged kiakaszt, de valami olyan miatt ami fontos nekem, igent mondanál a kérésemre, már ha a szüleid is beleegyeztek vagy elküldenél melegebb égtájra? - kérdeztem.

- Nem tervezgetsz ilyet? - kérdezte méregetve.

- Nem, csak kíváncsi vagyok vagy már az is bűn? - kérdeztem ártatlanul. 

- Először biztosan kiabálnék veled, de teljesen biztos, hogy igent mondanék neked. - mondta mosolyogva.

- Még akkor is ha azzal a hibával meg is bánthatlak? - kérdeztem.

- Igen, hisz minden vágyam veled lenni. És te is tudod, hogy sokáig nem bírjuk ki egymás társasága nélkül. Mi egymáshoz tartozunk. - mondta és közelebb ült hozzám. 

- Ahogy mondod. - mondtam valamelyest nyugodtan. 

- Szóval ezek szerint már tervezgetett a dolgot? - kérdezte.

- Lassacskán igen, de semmi biztatott nem tudok még mondani, de lassan biztosan megkérlek. - mondtam. 

- Ahogy gondolod. - mondta. 

- Inkább mondjuk úgy, hogy bátorságot kell gyűjtenem, mert fennállhat a veszély, hogy még is nemet mondasz. Bármit megtörténhet. - mondtam. 

- Abszolúte kizárt, hogy nemet mondjak neked. Senki se választhat el tőled. - mondta. 

- Ettől egy kicsit megnyugodtam. - mosolyogtam rá. 

- Ezzel kapcsolatban nem kell tartanod semmitől. - kezdte el fonni a hajam.

A szemem sarkából pillantottam rá. 

Egy kicsit fájni fog, hogy úgy fogom itt hagyni, ahogy, de most egy kicsit muszáj. Snoggletogra a legjobb ajándékot adom neki és nekem is lesz annyi szörnyű év után egy boldog születésnapom.

- Már nincs olyan sok időnk az ünnepekig. - mondta. - Mit tervezel azokra a napokra? 

- Túlnyomó részben azt, hogy téged boldogítalak - mosolyogtam rá. 

Pár percig csendben ültünk majd a többiek kiáltozására lettünk figyelmesek. 

- Mi lehet? - álltunk fel.

- Nem tudom. - válaszoltam. 

Elhúzott felettünk egy sárkány, majd a többiek a nyomába, pillanatokkal később Klaus rohant oda hozzánk. 

- Mi történt? - kérdeztem. 

- A többieket lefoglalta az a sárkány, nem tudom milyen fajú. - mondta. 

- Én azt hiszem sejtem. - mondtam.

- És? - kérdezte Astrid Klaustól.

- Valaki kutakodott a házakban valami után. - mondta.

- Menjünk. - indultam el. 

- De mi lesz ha...

- Nem lesz gond, már sejtem ki lehet az a valaki. -  mondtam.

- Hát jó. - mondták. 

Valahonnan éreztem, hogy merre kell mennem, menet közben elővettem a kardom és vártam a megfelelő pillanatot amikor eldobhatom azért, hogy valakire a frászt hozzam. Ahogy kilépett a házból meg is tettem. Eldobta a kezében lévő dolgokat és szúrós szemekkel nézett rám, de nem vágta hozzám a bárdját. 

- Tudod, hogy egyszerűbb lett volna ha ide jössz, elkéred és akkor lehet, hogy kaptál is volna azt ami kell. A lopás nem megoldás. - mondtam neki. 

- Valakiknek én még mindig nem kívánatos személy vagyok itt. - válaszolta. 

- Az lehet, hogy te tudod, hogy ki az, de mi nem. - mondta Klaus. 

Astrid már akkor odaállt hozzám amikor meghallotta Hanga hangját. Védi az idegentől a sajátját és ez teszik. Rá pillantottam és látszott a szemein és arcán is, hogy kezdi sejteni, hogy kilehet az. Hanga lebontotta az arca elől a kendőt és ránk nézett.

- Hanga? - kérdezték egyszerre Astrid és Klaus. 

Hablaty új élete 81. fejezet

* Hablaty *

Ahogy Astrid távozott a gondolataimba merültem. Igaza van abban amit mond, hogy minden - ajándékok, eljegyzési ajándék és hasonlók - nélkül megkérni a kezét, de nagyon jól tudom, hogy ő nem ezt érdemli, hisz ő egy különleges lány a számomra és szeretném boldoggá tenni. Szeretnék adni neki valamit ami azt mutatja, hogy hozzám tartozik egy életre. Apáék és a szülei is hamar bele fognak menni a dologba, hogy még ebben az évben megkérjem a kezét. Nekik lenne nagy öröm ha megtenném és meg is fogom. De maradunk a tervnél, hogy amint lehet elmegyek innen, hisz még mindig a Gnúvad szarvából szeretném megcsinálni az ajándékot, ami már tudom is mi lesz. Csak már egy rám jellemző dolog kell, majd Klaust megkérdezem, ő ilyenekben tud segíteni. És igen el megyek aminek nem fognak örülni a többiek. Főleg Astrid és Fogatlan. Fogatlant ismerve egy hétig tutira meg lesz sértődve, de amit meg kell tennem azt meg kell tennem. Nincs kifogás. Viszont a kínhalálra fel kell készülnöm ami Astridtól fogok elszenvedni, mert elmentem. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy mit fog szólni ha megkérem a kezét. Igazság szerint azt nem tudom mikor fogok innen lelépni, hogy a fészekhez tudjak menni. Oké van még 2 hetem az ünnepekig, de el kell készülnöm az ajándékkal és apáékkal is beszélni erről. A legegyszerűbb a szőkésre az éjszaka, főleg egy éjfúriával. Nehéz lesz Fogatlant rábírnom, hogy elmenjünk, de sikerülni fog. Ismerem minden elvét feladja ha kajáról esik szó. Főleg ha valami különlegeset kaphat. Szóval lelépünk innen amikor Astrid a közelembe meri hozni a műlábam, de örülök annak, hogy készítettem pár pót lábat.
- Min gondolkozol? - jött mellőlem egy hang.
Arra néztem és azt hittem, hogy leesek az ágyról ijedtemben.
- A francba Klaus, mit ijesztgetsz? - kérdeztem.
- Én nem ijesztgetlek, te voltál túlságosan belemerülve a gondolataidba. - mondta. - Szóval min gondolkoztál, hogy nem hallottad, ahogy Fogatlan bejött ide?
- Az ünnepeken. - válaszoltam.
- Részben biztos vagyok abban, hogy azon, de van még valami. - mondta. - Igazam van?
- Valamelyest. - mondtam.
- És? - kérdezte. - Nekem elmondhatsz bármit tudod jól.
- Igen tudom, de nem olyan egyszerű és nem is most kellene, mert Asridot ismerve két perc múlva az ajtón fog beesni, hogy nincs-e semmi bajom. - mondtam. - Majd holnap beszélünk, ha már ma itt hagytál.
- Igaz, bocs azért, de látom már semmi bajod sincsen. - mondta a tarkóját vakargatva.
- Már nincs, igaz fáj, de nincs és remélhetőleg a közel jövőben már nem is lesz. - mondta.
- Az én is nagyon remélem. Egy időre elég volt ez. - mondta.
Egy percre mindketten elmerültünk a gondolatainkban.
- Szerinted engem mi jellemez? - kérdeztem.
- Ha ezt 4 évvel ezelőtt kérdezted volna akkor azt mondanám, hogy a két ballábasságod, de most inkább a makacsságodra tenném a voksot. - mondta.
- Nem így értettem. - mondtam.
- Hanem, ho...Oh, vágom. Ez esetben ő. - mutatott Fogatlanra. - Te vagy az egyetlen ember akinek éjfúriája van a környéken. Az csak téged jellemezhet.
- Látszik, hogy sokat aludtam, mert erre nem gondoltam. - mondtam a tarkómat vakarva.

- Fogd csak arra. - mondta. - Tehát megakarod kérni Astrid kezét, de mikor? - kérdezte.
- Snoggletog környékén. - mondtam.
- De itt nem fog hagyni, hogy dolgozz, akkor, hogy akarod megcsinálni? - kérdezte.
- Ennyire már ismerhetnél. - válaszoltam.
 - Szóval az első adandó alkalommal elhúzol innen, hogy megcsináld neki. Ugye tudod, hogy ki fog nyírni és annyi a leánykérésednek. - mondta.
- Ennyire hülyének ne nézzél. Jobban ismerem, mint te csak, hogy tud. - mondtam. - És persze, hogy tudom mi fog rám várni akkor.
- Bocs, hogy megszólaltam. - emelte fel a kezeit. - Elfelejtettem kinek a barátnőjéről van szó.
- Ti ketten kibeszéltettek engem? - lépet be Astrid a szobába.
- Nem. - vágtam rá.
- Dehogynem, valaki nem bírja ki, hogy minden 3. mondatába meg ne említse a neved. - mondta.
- Akkor jó. - sétált közelebb hozzánk. - Miről beszéltettek?
- Erről is, arról is, de főleg az ünnepekről és a híres Jaklikőrödről. - mondta Klaus.
Ezért imádom az öcsémet, mert mindenből kihúz, legyen az bármekkora hülyeség, mint például az amit csinálni fogok a napokban.
- És persze nem hagyhatod ki Hablatyot abból, hogy ne kóstolja meg a remek műved. - mondta.
- Hát persze, hogy nem fog kimaradni belőle. - ült le mellém.
Nem hiszem el, hogy Astrid nem hallotta Klaus hangjában a szarkazmust. Bár nem értem miért így mondta.
- Biztos ne hozzak neked enni? - kérdezte.
Erre Klaus is felfigyelt és felhúzott szemöldökkel nézett rám. Csak vállat vontam. Astrid meg direkt említette azt Klaus előtt, mert azt hiszi, hogy tud a fejemmel beszélni.
- Nem. - mondtam. - De egy fájdalomcsillapítót kérnék, mert kezd begerjedni az oldalam.
Felállt és odament az asztalhoz. Háttal állt nekünk és csinálta a dolgát. Kérdőn néztem Klausra, kíváncsi voltam miért úgy mondta a " remek művet ", ahogy mondta. Látta a szememben a kérdést mire csak vállat rándított. Ennél többet kiszedni úgy se tudtam már belőle, vagyis a mai napon nem, mert Astrid vissza jött és a kezembe nyomta a korsót. Rögtön megittam, hogy ne kínozzon annyira a fájdalom majd.
- Szerintem én megyek. Jó éj, nektek. - mondta. - Neked meg kevés fájdalmat estére.
- Neked is. - mondta Astrid, ahogy leült mellém.
- Kösz, mindent. - mondtam neki.
- Mint mindig. - válaszolt és kiment.
Miután elment pár percig még csönd volt a szobában.
- Mi mindent köszönsz neki? - kérdezte.
- Beszélgetünk dolgokról és azokat amiket mondott nekem. - mondtam.
- És elmondod nekem is? -kérdezte mosolyogva.
- Mi lenne akkor a meglepetéssel? - kérdeztem vissza.
- Milyen meglepetéssel? - kérdezte értetlenül.
- Pontosan. És ne faggass, mert nem mondok semmit ezzel kapcsolatban. - mondtam.
- Rendben, de szerintem lassan aludnod kell. - mondta.
- Most jut eszembe a többiekkel azt beszéltük, hogy 2 nap múlva haza megyünk szóval holnap sétálgatunk, hogy jó erőben legyél, addigra. - mondta.
- Rendben, már várom. - mondtam.
Nagyon megfogom bántani azzal, hogy elmegyek és ők csak azért itt fognak várni, hogy vissza jöjjek, de én onnan egyből haza megyek. Szóval, majd ott fogok tőle kapni, de az utána következő boldogság jobb lesz.
- Hol van a pót lábad? - kérdezte.
- A sarokban a kosárban valahol. - válaszoltam egy kicsit lemaradva. - Miért?
- Reggeli után megkapod. - válaszolta és befeküdt mellém.
- Oké. - mondtam és Fogatlanra néztem, aki már aludt. - Nem is jött ide azért, hogy megsimogassam.
- Most akkor mi lesz? - kérdezte gúnyosan Astrid.
- Vicces, délelőtt még úgy látszott, hogy el se akar mellőlem mozdulni, most meg csak rám néz és alszik. - mondtam.
- A te sárkányod nem az enyém. - mondta.
- Kösz, tudok róla. - mondtam.
- Jobb ha pihensz. - mondta.
- Jó, tudom, tudom, máris főnökasszony. - mondtam.
- Nem vagyok az, még hányszor és kinek mondjam el ezt? - kérdezte egy kicsit dühösen.
- Egyenlőre még tényleg nem vagy az. - mondtam és lefeküdtem az ágyba.
- Ezt minek vegyem? - kérdezte.
- Ténynek. - válaszoltam és lehunytam a szemem.
Éreztem, ahogy az arcomat bámulja lemondóan.
- Mi az? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Semmi inkább aludj addig is nyugton vagy... még. - mondta.
- Te mondtad, de ha valami baj van valaki más mellett keress védelmet. - fordultam a baloldalamra és ismét lehunytam a szemeim.
Egy pillanatig semmi se történt, de éreztem, ahogy Astrid közelebb ül hozzám és a hátamat kezdte el simogatni. Ahogy elkezdte simogatni a hátam megborzongtam.
- Úgy is tudom, hogy nem hagyod, hogy elmenjek innen, de ha így folytatod felmegyek és ott alszok. - mondta.
- Eddig arról volt beszéltél, hogy aludjak, de úgy tűnik azt most már nem akarod. - fordultam vissza a hátamra.
- Ne legyél már ennyire sértődékeny, de igazad van aludnod kellene. - mondta. - Mindjárt jövök.
Leoltotta a lámpásokat és visszajött hozzám, de most a bal oldalamra feküdt le. Háttal feküdte le nekem, de legalább át tudom ölelni. Átkaroltam és magamhoz húztam, majd átöleltem úgy, hogy ne tudjon elmenekülni.

- Mit csinálsz? - kérdezte.
- Aludni készülők. - válaszoltam és csókot nyomat az arcára. - Álmodj rólam.
- Te is. - helyezkedett el az ölelésemben.
Pillanatokkal később már úgy aludtam, mintha megint altatót kaptam volna. A reggel hamarabb eljött, mint az hittem volna. Olyan érzésem volt mintha csak 5 percet aludtam volna, de még se. Arra ébredtem, hogy Astrid helyet a műlábamat ölelgetem, amire egy cetli volt felrakva.
" Ha felébredtél szereld fel magadra és gyere fel enni. "
Elmosolyodtam az üzeneten, hogy Astrid azt hiszi, hogy a világ legbonyolultabb dolga " felszerelnem " a lábam a helyére, pedig az ellenkezője. Felhúztam a nadrágom szárát és örömmel tapasztaltam, hogy a tartóövet nem tépték le Dagur emberei a lábamról. Ha az nincs akkor én is itt maradok egy jó időre, okos fejjel abból nem csináltam pótott, de most fogok. Felcsatoltam a lábam a helyére, majd a nadrágomat betűrtem a helyére. Lassan álltam fel, körülbelül úgy, mint az elsővel. Jó most nem azért, mert ez az első műlábam, hanem azért, mert egy bő hete nem jártam és nem akartam rögtön padlót fogni. Lassan kezdtem el sétálni a kosaramhoz, mert Astrid ki nem rakott volna egy felsőt nekem. A másik meg az nem akarom mutogatni a hátam, - még most se - mint egy állatot a vásárban. Elég ha Astrid látta úgy, ahogy és persze anya és senki több... azt hiszem. Kivettem egy felsőt a kosárból és elindultam ki. Az ajtóhoz érve már nem éreztem magam instabilnak és normálisa is tudtam menni.
Felfele menet felvettem a felsőm. Fogatlan se volt bent, hogy felkísérjen. És igazából már hiányzik is a társasága. Lehet, hogy lecserél mégis, vagy még se én vagyok Odin örököse, hanem Klaus. Ritkán már olyan érzésem van, hogy az egész csak egy álom, sok, nagyon sok fájdalommal és amikor felébredek nem lesz senkim. Se Fogatlan, se Astrid, Klaus se és anya se... senki csak én magányosan, mint régen. Ha ez így is történne akkor én tuti megbolondulnék és az első szirtről ugranék le. De ez álomhoz túlságosan is valós és biztos, hogy nem ilyen dolgokról álmodnék akkor. Részben olyanokról, amikről nem is hallottam. Szóval ez igaz, de... de ha nem akkor velem mi lenne.... na jó ezt most kiűzzük a fejünkből.
Ahogy felértem a házhoz és Fogatlan meglátott, rohanni kezdett hozzám kitörő örömmel.

Gondolom annak örül. hogy nem kell végre ágyban látnia vagy valami hasonló.
- Most meg hozzám jössz, mi, te... te mihaszna hüllő. Egész héten alig voltál mellettem és most... mit csináljak veled? - kérdeztem tőle, mire kaptam egy dühös pillantást tőle. - Inkább én nézhetnék rád így.
- Már azt hittem sose kelsz fel. Szórakoztató voltál, ahogy a lábadat ölelgetted, szinte már úgy tűnt, hogy fontosabb neked az, mint én. - sétált hozzánk.
- Hát egy kicsit fontosabb is, hisz e-nélkül járni se tudok. Úgy, hogy te csak a második vagy a fontossági listámon. - mondtam.
- És ezek után figyeljek én rád. - mondta.
- Majd Klausszal elleszek. - mutattam a hátsó rész felé.
- Mi van velem? - lépett ki a drága öcsém az ajtón.
- Vigyázhatsz ma két őrültre. - válaszolt Astrid és visszaült enni.
- Legalább valaki letudja majd állítani. - mutatott fáradtan Fogatlanra.
- Kösz, de te mennyit aludtál az este? - kérdeztem tőle és leültem Astrid mellé.
- Amennyit kell, de egyedül te vagy olyan aki alvás után rögtön toppon van. - mondta.
- Kösz a bókot. - mondtam.
- Ma már ugye nem kell Viharbogárra is figyelnem? - kérdezte Astridtól.
- Nem, neked rájuk kell vigyáznod. - mondta Fogatlanra és rám mutatva.
- Én tudok magamra vigyázni, kivéve amikor nem saját hibából lett bajom. - mondtam.
- Azért kell rád vigyázni, mert, ahogy ismerlek az első adandó alkalommal lelépsz innen ki tudja hova. - mondta.
A villa a kezemben megállt a hallottaktól és Klausra sandítottam, aki ugyan úgy járt, mint én. Kérdőn néztem rá, ami körülbelül annyit jelentet: " Hallhatta amikor erről beszéltünk? " erre csak egy vállrántást és egy óvatos fejrázást kaptam.
- Na mi az? Azt hitted nem ismerlek? - kérdezte tőlem.
- Tudod ebben a pillanatban fáj, hogy ilyet feltételezel rólam, ilyenek után meg főleg. - mondtam, iszonyatosan fáj, hogy hazudok neki, de muszáj. - Azt hiszed, hogy megkeresném Dagurt, hogy megint ellássa a bajom, mert élvezem ha hetekig tehetetlenül fekszek egy ágyban semmit se csinálva. Ismerhetnél már annyira, hogy tud a semmit tevés nem az én reszortom, hanem a többieké. Ha valamit nem csinálok abba bele bolondulnék. De ha ennyire nem bízol bennem vigyázz rám te.
Oké most igaza van az egyszer abba, hogy el akarok menni, de azért fáj a bizalmatlansága. Nem azért megyek el, mert Dagurt akarom megkeresni, hanem azért, hogy a kedvére tegyek.
- Ma inkább kihagyom, talán Klaus jobban fog veled bírni, mint én a legtöbb napon. - robogott ki.
Kérdőn néztem utána, majd ugyan azzal az arccal fordultam Klaus felé, aki rám nézett ugyan azzal a fejjel, mint én ő rá. Le se tudnánk tagadni, hogy ikertestvérek vagyunk.
- Mi az? - kérdeztem.
- Sok volt már neked az a pukli a fejeden, azt hiszem. - mondta és folytatta az evést.
- Veszekszünk agyba - főbe, de sokáig úgy se bírjuk ki egymás nélkül. - mondtam és én is elkezdtem enni.
- Azért ez egy kicsit durva volt. - mondta.
- Ez semmi volt ahhoz képest amikor szakítottam vele. - mondta.
A villa ismét megállt a kezében és hitetlenkedve nézett rám.
- Hogy ti szakítottatok, melyik álmodban? - kérdezte.
- Ez igaz, nem álom volt. - válaszoltam. - Az előtt, hogy elraboltak volna.
- Akkor érthető az a kétségbe esés, ahogy minden áron megakart találni. - mondta.
- Igen, kicsit sok volt neki az nap és én rosszkor hoztam fel a témát, de ez már megtörtént. Meg már meg is beszéltük az egészet. - mondtam.
- Sok dologról lemaradtam míg egy iszonyat nagy idióta voltam, igaz? - kérdezte.
- Ahogy, mondod. - válaszoltam bólogatva.
- Kösz. - mondta. - És akkor mi a mai terv?
- Sétálgatnom kellene, de ahhoz sincsen kedvem, és most igazából ez az első alkalom, hogy semmihez sincsen kedvem az égvilágon. Így is lesz elég dolgom majd. - mondtam.
- Igaz, de akkor is ki kell menned, mert én még nem akarok meghalni Astrid keze által vagy bármilyen más módon. Ha nem ráncigállak ki akkor abból nekem lesz bajom. - mondta.
- Kimenni kimegyek, de mást nem fogok csinálni. Max felmegyek a vízgyűjtőhöz Fogatlannal. - mondtam és befejeztem az evést.
- A hova? - kérdezte, ahogy felállt.
- Ha akarsz velem jöhetsz. - mondtam és én is felálltam. - Gyere, pajti.
Elindultunk ki a part fele, de én még jóval a part előtt leültem, semmihez se volt kedvem. Nem a veszekedés miatt, hanem úgy alapjába véve, de lehet, hogy az este miatt nincs kedvem semmihez.
- Jól vagy? - kérdezte Klaus és leült mellém.
- Persze, csak mondtam, hogy kedvem sincs a mai napon semmihez. - válaszoltam.
- Az aggaszt, hogy miként tudsz innen elmenni? - kérdezte.
- Nem vagyis egy kicsit az is, de most nem az. - mondtam. - De te is beszélhetnél erről halkabban.
- Senki sincs itt. - mondta.
- Azt te nem tudhatod. - válaszoltam.
- Ha te mondod, de mi a bajod, mert nem hiszem, hogy az lenne, hogy semmi kedved a mai naphoz. - mondta.
- Igazad van, mert nem csak ez a bajom. És még mindig te ismersz a legjobban. - mondtam.
- És Astrid is. - mondta.
- Nem, ő nem ismer eléggé. Míg mindenki elfordult tőlem miután a Világ réme elpusztította a falut, te velem maradtál, bár akkor is már a többiekkel lógtál többet, de velem is törődtél, ahogy tudtál, mert ugye bár kizártam mindenkit az életemből. Te nem fordultál el tőlem, pedig megteheted volna, ahogy apa is, de nem tetted és ezt köszönöm. Testvérem maradtál még akkor is amikor mindenki más másképp cselekedett volna a helyedben. Nehéz volt úgy felnőni, hogy csak rád számíthattam igazán. - mondtam.
- És most jön az, hogy DE! - mondta.
- Igen. 7 év. 7 év kellett, hogy mindenki rájöjjön, hogy hiba volt amit tettek velem És biztosan akkor volt ez amikor apa elmondta, hogy merre vettem az irányt először. 3 év alatt sok mindenkivel megismerkedtem, akire bármiben számíthatnék, de nem olyan, mintha az a valaki te lennél. Az utóbbi időben meg láttad milyennek az emberek hozzám, mintha az a 7 év meg se történt volna. De én emlékszek rá, mindenre. Ahogy beszéltek rólam, aminek elhordtak, hogy nem becsültek meg, ahogy bántak velem és a megbocsájtás se olyan egyszerű, mint azt mindenki hiszi. Nem... nem egy egyik csapásról a másikra. Idő kell hozzá, mint mindenhez. Ahogy mindenki bánt velem, még Bélhangos is, akinek én voltam eddig a legjobb inasa vagy mi, de mégis úgy beszélt hozzám, mint egy kutyához vagy valami máshoz. Egy parazitához, hisz mindenki annak tekintet. Ez mind megtörtént, de nehéz túl tennem magam ezeken. És azért is fájt mindaz amit mondtál akkor az erdőben, mert tőled nem ezt vártam. Arra számítottam, hogy ugyan olyan jóban leszünk, mint mielőtt elmentél volna, de nem és te is csak 2 hónap múlva jöttél rá, amikor majdnem megölt helyettem egy éjfúria. Ne hídd, hogy nekem mindig tökéletes életem lesz, van vagy volt. Sose volt, sosincs és sose lesz. Az életem olyan marad, mint eddig. - mondtam.
- Miért is? - kérdezte.
- Kirekesztett élet a múltban, mit tudom én, hogy már hányszor kerültem közel a halálhoz az elmúlt év alatt és ki tudja mi vár rám a jövőben. Jó lehet, hogy nem kellene ezt mondanom, de az is lehetséges, hogy meg se élem azt, hogy törzsfő legyek. Ezt senki se tudja. - mondtam.
- Neked tényleg nagyon sok volt az a pukli a fejedre ha ilyeneket mondasz. - mondta.
- Az élet nem olyan, mint az sokan hiszik otthon vagy akár a többiek is. - mondtam.
- Miért milyen az élet te szerintem. - mondtam.
- Nekem már nincsenek elképzeléseim, mint rég arról, hogy milyen lehet én tudom, már megtapasztaltam nem is egyszer. Az biztos, hogy nem olyan, mint amilyen Hibbanton, hisz ott is a legnagyobb probléma Dagur támadása volt, de máshol sokkal rosszabb a helyzet. Főként szenvedésből, kegyetlenségből, fájdalomból és zsarnokságból áll az egész élet. És persze a legtöbbször előforduló esetről se feledkezünk meg, ami a hazugság. Mindenki hazudik és ezzel fájdalmat okoz valakinek, mint, ahogy én is teszem most Astriddal. Nem akarom, de muszáj. - válaszoltam.
- És erről szerinted a többiek mit gondolnak? - kérdezte.
- Nem tudom, Astridon kívül a többiekről nem tudok nyilatkozni ezzel kapcsolatban. Astrid azt hiszi ha megkérem a kezét és az köztudott lesz senki se állhat közénk, de mindig lesz valaki akinek nem tetszik valami. És ez vonatkozik arra az időre is mikor elveszem, majd. Mindig lesz valaki aki elszakítana minket egymástól. Szerinte már attól tökéletes életünk lehet ha elveszem, de nem. Vagyis neki lehet, de nekem nem. A világon kell segítenem, amiben ott maradhatok és akkor ő egyedül marad, ahogy mindenki aki számít rám. Te, apa, anya, Fogatlan, a sárkányok egy szóval mindenki. Nem akarok senkit se cserben hagyni, de ez nekem sok. Bárki és bármi is vagyok. Ez mindenkinek sok. - mondtam. - Tudod - néztem Klausra aki nagyon gondolkodott valamit, de rám nézett amikor felé fordultam. - jó lenne néha azt hinni, hogy ez az egész csak egy álom és semmi se szakadna a vállamra, amiért felelőséget kellene vállalnom. Csak akkor az lenne a baj, hogy rajtad kívül senkim se lenne. Se Fogatlan, se Astrid és anya se. Ezek után ha ez tényleg csak az lenne, akkor hozzám ez nagyon is élethű és szörnyű lenne ha csak egy álom lenne. Fogatlan segített át mindenen, bármi bajom volt nekem csak ő volt sokáig. Egyszerűen képtelen lennék tőle megválni. Néha Astrid nem tudja elfogadni, hogy Fogatlannak néha nagyobb szüksége van rám, mint neki. Miattam lett olyan amilyen...
- De te is miatta lettél féllábú. - vágott közbe.
- Nem, nem miatta lettem. - vágtam rá.
- De kényszerítették arra, hogy megöljön, ami nem sikerült, de a lövése hatására zuhantak a lábadra a jégdarabok, majd befagyasztottak, hogy végleg eltegyenek láb alól, ami ismételten nem sikerült. - mondta.
- Igen rám uszították, de nem az ő hibája. Sose lenne képes arra, hogy bántson. Ha megtörténne előbb vetné le magát egy szirtről, minthogy valaki másé legyen és ő tényleg képes lenne követni a Valhallába bármi áron. Több vagyok neki, mint a többieknek a sárkányaik. - mondtam. - Tudod, ő többször védett meg bármitől, mint apa egy - egy sárkánytól. Ő az aki minden ízemben ismer és elfogad. Ő fogadott el olyannak amilyen vagyok legelőször.
Csönd állt be, ami alatt én felhúztam a lábam és abba temettem bele az arcom.
- Jobb, hogy elmondtad? - kérdezte egy perc csönd után.
- Igen. Kösz, hogy meghallgattál. - mondtam.
- Mindig. - válaszolta.- És ennyire aggaszt az, hogy Astrid mit fog válaszolni a kérdésedre?
- Igen, hisz a mai húzásom után meggondolhatja magát és akkor vége. Bármennyire is szeret, ezzel nála betelhet a pohár és kiadja az utam, amit nem szeretnék, de ha itt csinálom, akkor lebukok és oda a meglepetésnek. - mondtam.
- Nehéz döntés. - mondta Klaus.
- Igen az. - válaszoltam rá nézve.
- Biztos, hogy minden rendben van? - kérdezte.
- Igen, miért?  - kérdeztem vissza.
- Fehérebb vagy, mint a hó Északon. - mondta.
- Akkor jobb ha felmegyek aludni. - álltam fel.
- Igen, az jó lesz. - mondta.
Elindultam az oldalamon Fogatlannal aki kicsit aggódva nézett rám. Pár perccel később már fent is voltam és az ágyamba feküdve próbáltam pihenni, ami nem sikerült. nem tudom mi bajom van, de a mai napon semmi se úgy alakul, ahogy kellene. Az ajtónak háttal feküdtem és próbáltam elaludni, de semmi. Hallottam nyílni az ajtót, de még arra se volt kedvem, hogy megnézzem ki az.
- Hablaty, jól vagy? - kérdezte Astrid mögülem.

Hablaty új élete 80. fejezet

* Astrid *

Azt hittem ott esek össze a látványtól.
- Te komolyan képes voltál így itt hagyni a testvéred? - kérdeztem a mellettem álló Klaustól.
- Elméletben a levegőzés segít a gyógyuláson, nem gondoltam, hogy ez lesz. - mondta.
Na jó ez igaz, de akkor is.
- Jó mindegy ez most nem számít. Hozz egy tálba vizet és rongyokat. - adtam ki az utasítást.
Elment én meg odamentem Hablatyhoz és beültem mögé.
- Hablaty, hallasz édesem? - kérdeztem. Nem hívtam még így soha, de hátha megteszi a hatását ez. - Itt vagyok és nem haragszok rád az előbbiért, csak nyisd ki a szemed és nézz rám.
- Astrid... sajnálom... - mondta halkan, de még mindig nem nézett rám. - ... az előbbit... nem...
- Cssssss. Ne beszélj, majd ha jobban leszel, megbeszéljük ezt. Nyugodj meg és pihenj.De igazából az egész nem a te hibád, csak jót akartál nekem, de nem hagytam magam és felkaptam a vizet attól amit mondtál, de lehetett volna annyi eszem, hogy megnézem mi a bajod ahelyett, hogy itt hagylak tovább szenvedni. Én sajnálom, hogy itt hagytalak. - mondtam. - Most már itt vagyok és jobban is leszel nem sokára, csak bírd ki. Miattam, kérlek.
Vett egy akadozott levegőt és rám nézett. Annyi erő se volt benne, hogy egy normális grimaszt kihozzon magából vagy egy gyenge mosolyt.
- Az előbb tényleg édesnek... hívtál? - kérdezte akadozva.
- Igen, de ne beszélj, most az is megerőltető neked. Szükséged lesz az erődre, hogy felgyógyulj. - mondtam és megsimogattam az arcát. - Nem lesz semmi bajod, itt vagyok. Pihenj csak.
Lehunyta a szemét és próbált pihenni, de még így is láttam, hogy nem bírt. Látszott rajta ha nem lenne annyira erős, mint amilyen már rég feladta volna a küzdelmet és meghalna. De nem teszi, mert tudja, hogy sokan számítanak rá és azt is, hogy nekem szükségem van rá. Egy perccel később Klaus lépett be az ajtón kezében a tállal.
- Köszönöm. - álltam fel és elvettem tőle a tálat.
- Jobb lenne ha levinném? - kérdezte Fogatlanra mutatva.
- Az hiszem igen. - mondtam.
- Rendben. Fogatlan gyere. - szólt neki, de az meg se mozdult.
Egyre csak Hablatyot bámulta és nem mozdult. Visszamentem oda és megláttam mit néz. Hablaty szeme nyitva volt, de semmi életerőt nem tükröztek a szemei egyedül fáradságot és szenvedést. Ugyan olyan fáradt szemekkel nézett rám, majd bólintott egy kicsit.
- Menj le nyugodtan... pajti. Én jó kezekben vagyok. - mondta neki.
Vonakodva ment Klaus után, aki becsukta az ajtót mögötte. Vissza mentem Hablatyhoz a tálal és visszaültem mögé.
- Nem sokára jobban leszel és nem fog már fájni, így tudsz majd pihenni egy keveset. De ez most lehet, hogy fájni fog egy kicsit. - mondtam és elkezdtem kimosni a sebét.
Az elsőnél felszisszent, de azért tűrte viszont látszott az arcán, hogy nagyon fáj neki, de csak miattam tűri egy szó nélkül az egészet.
- Ha fáj nem kell vissza tartanod miattam, kibírom, de ha neked úgy jobb akkor ereszd ki. - simogattam meg az arcát.
Egy nagyon gyenge mosoly jelent meg az arcán, ami engem is mosolygásra késztetett. Óvatosan kimostam a sebet és be is kötöztem. Még a vérzést is sikerült elállítanom valahogy, de az már számomra is kérdés, hogy hogyan sikerült. Felálltam mögüle és elmentem a fájdalomcsillapítóért és egy altatóért. Ha nem érzi nem fáj neki se és nem is szenved. Ahogy elindultam elkapta a csuklóm és fáradtan nézett rám.
- Itt maradsz velem míg fel nem ébredek igaz? - kérdezte kevés kétségbe eséssel a hangjában.
- Ahogy mindig. - válaszoltam.
Bólintott, majd elengedte a kezem és hagyta, hogy az orvosságért menjek. Tudom, hogy tudja, hogy be akarom adni neki az egyik altatót és azért kérdezte tőlem ezt. Nem akarom megtenni vele, de most az a legjobb neki is és ezt ő is tudja. Vissza mentem hozzá és óvatosan felültettem, hogy megtudja inni a fájdalom csillapított. Beültem mögé, épphogy leültem ő már hatra dőlt és a fejét a vállamra rakta, onnan nézett fel rám egy kicsit valamivel több életerővel a szemében... talán, de a fáradtság most még jobban látszik rajta.
- Pihenj. - mondtam neki és megsimogattam az arcát.
Belesimult az érintésembe és valamivel boldogabb mosoly jelent meg az arcán. A fejemet az övének döntöttem és csak simogattam a kézfejét.
- Nem akartalak megbántani, én nem... nem tudom mi mondata velem... azokat korábban. - mondta.
- Tudom, de nincs semmi baj. Meg esik az ilyen, bárkivel. - mondtam. - Most az a lényeg, hogy felgyógyulj.
- Azt hiszem a közel jövőben kerülöm a nagyobb csette - pattékat. - mondta eléggé szenvedve.
- Ezek után biztos is voltam benne. És mindjárt hat a fájdalomcsillapító is. - mondtam.
- Hozzá tudnék szokni ahhoz, hogy édesemnek hívj. - mondta. - És még mindig be akarod adni nekem azt az altatót?
- Igen, muszáj, pihened kell, még ha azzal is, de kell. - mondtam. - De itt leszek veled míg felébredsz és utána is, ezt megígérem.
- Rendben. - mondta kicsit szomorúan.
- Figyelj, komolyan mondom, hogy itt leszek amikor felébredsz, jó talán nem ugyan itt, de bent leszek a házban. Ahogy ezután mindig melletted leszek legyen bármi. - mondtam egy félmosollyal.
- Tudom, de...
- De? - kérdeztem.
- Semmi. - mondta. - Eddig is itt voltál velem és ezek után is velem leszel mindig.
- Ahogy mondod. - mondtam. - Fáj még?
- Nem, már hatott az orvosság. - mondta. - Akkor most az jön, hogy néhány óra múlva találkozunk igaz?
- Igen. - válaszoltam.
- Mielőtt kiütsz kérhetek valamit? - kérdezte.
- Persze, ez nem kérdés, ezt tudhatnád. - mondtam.
- Kérek egy csókot. - vágta rá rögtön.
- Egyet s nem többet. - mondtam mosolyogva.
- Rendben, de most mit mosolyogsz? - kérdezte.
- Ha most ilyen telhetetlen vagy akkor mi lesz ha összekötjük az életünket. - válaszoltam.
- Azt még nem tudom. - mondta. - De abban már most biztos vagyok, hogy boldogok leszünk.
- Meglehet, de most aludni fogsz ameddig csak kell. - csókoltam meg.
- Tudom, akkor hát. Jó éjt kicsim. - mosolygott.
- Neked is, édesem. - mosolyogtam és beadtam neki az altatót.
Rögtön elaludt, de a mosoly, az az őszinte mosoly amit annyira szeretek az arcán volt. De igazából nem tudom mit vártam, hisz altatót kapott ami rögtön kiütötte, de azért az a mosoly ott van az arcán amit szeretek. Ahogy elnézem szerintem magától is elaludt volna egy hamar, hisz aki egy fél éjszakát átszenvedett, a délelőttről nem is beszélve, persze, hogy fáradt. Figyeltem, ahogy alszik és már értem miért szeret ő is figyelni engem miközben alszok. Akkor békés vagyok és nyugodt senki se mondaná meg rólam, hogy képes vagyok fákat gyilkolni. Ilyenkor Hablaty is békés, csak neki az arcára kiül egyféle kisfiús ábrázat, ami még vonzóbbá teszi őt számomra. Így róla senki se mondaná meg, hogy Odin örököse akire mindenkinek szüksége van. Csak egy fiú, helyesbítek férfi - 1 év és az lesz és talán akkora már a törzs vezetője is, felnőtt a feladathoz már rég - aki próbálja kipiheni a bajait, ami bevallva elég nehéz lesz egy ideig.
Miközben figyeltem, ahogy alszik én is elaludtam, az illata megnyugtatott.

Alkonyat tájt ébredtem fel és szerencsére Hablaty még aludt amikor felébredtem, semmi se ébresztette fel pedig már bőven kiment a hatása az altatónak a szervezetéből. Bár számomra se volt baj az, hogy aludtam, mert kipihentem legalább magam. Ahogy körbe nézem a szobában észre vettem az asztalon Vakmerőt. Óvatosan felálltam Hablaty mögül és odamentem a sárkányomhoz. Egy levél volt a lábára kötve, amit csak anyáék küldhetek, mert Vakmerőt otthon hagytam. De mit akarhatnak anyáék. Kibontottam a levet és olvasni kezdtem.

" Astrid, 
apáddal a minap kaptunk egy levelet a bátyádtól. Az ünnepekre már itthon lesz és itt is marad. Vigyázz Hablatyra, hogy ne legyen baja miatta, tudod, hogy nem kedvelte nagyon. Vigyázzatok  magatokra és gyertek haza mihamarabb. 

Csókol:        

Anyád és apád. "

Nem hiszem el, hogy 13 év elteltével képes vissza jönni. Nem tudott volna legalább 3 évet várni, addig legalább míg Hablaty feleségül vesz, akkor már nem lesz beleszólása az életembe. Habár most sincs, felnőtt vagyok és akik bele is szólhatnának az életembe az anyáék, de ők nem tennék meg, mert tudják, hogy boldog vagyok Hablattyal. Ha valami baja lesz Hablatynak Anin miatt akkor tőlem fog kapni nem is keveset. És persze sose fogom hagyni, hogy baja essen miatta Hablatynak. Mégis kétségbe esve temettem az arcom a kezembe. Vakmerő hozzám dörgölőzött, hisz érezte, hogy mi bajom van.

- Mi a baj kicsim? - hallottam meg Hablaty hangját.

- Semmi, csak fáradt vagyok. - mondtam egy félmosollyal az ajkaimon. 

- A kétségbe esés az arcodon nem erről árulkodik. - mondta. 

- Jó, igaz van egy kis baj. - mondtam. 

- És mi lenne az? - kérdezte.

- A bátyám haza jön. - sétáltam oda mellé.

- Nekem mikor akartál arról szólni, hogy van egy bátyád? - kérdezte.

- Ez köztudott volt utána elment és most vissza jön. Tönkre tenni az életem. - mondtam csalódottan. 

- Lehet, hogy nekem ez már magas, de mit értesz ez alatt? - kérdezte.

- Nem tudom miért, de sose kedvelt téged és biztos vagyok benne, hogy szét akar majd választani minket ezért. - mondtam és hozzá bújtam. - De én sose fogom hagyni, hogy valaki közénk álljon. Még ha az a valaki a bátyám lesz, akkor se. Nálad fontosabb ember még sose volt az életemben. 

- Én nem akarok közéd és közé...

- Sose fogsz, nekem te fontosabb vagy, mint ő. És milyen testvér az aki tönkre teszi a boldogságom? - kérdeztem.

- Nem valami jó. De tényleg feladnád miattam a családod? - kérdeztem.

Felültem és teljesen komolyan néztem a szemébe. Azt hiszem életem leghatározottabb mondatát mondtam ki a " Szeretlek"-en kívül.

- Nekem már te vagy a családom, azóta, hogy szeretlek. - mondtam. - Voltak hullámvölgyeink és nagyon hosszú távolság tartás is közöttünk, de te voltál mindig is a családom. Amióta tudom, hogy szeretlek csak te vagy nekem. 

- Jó ezt tudni. - mosolygott és átölelt. 

- Tudod mi lenne a legjobb most? - kérdeztem.

- Nem, mi lenne az? - válaszolt kérdéssel a kérdésre.

- Minden nélkül, ajándékok, jelképező ékszer és minden egyéb nélkül megkérnéd a kezem, most azonnal. - mondtam. 

- Gondolhattam volna, hogy ezt fogod mondani. - mosolygott. - De azért te is érdemelsz valamit egy ilyen alkalomra.

 - Nekem az is elég ha mindig szeretni fogsz. - mondtam egy kicsit elpirulva.

Szerencsére még mindig magához ölelt így nem látta a zavartságomat.

- Sose fog megszűnni irántad a szerelmem. - válaszolta. 

- Hozok vacsorát. Remélem éhes vagy. - álltam fel.

- Nekem ne hozz, semmi se megy le a torkomon. - szólt utánam.

- De Hablaty en...

- Tudom, de ami nem megy, azt ne erőltesd. - mondta.

- Rendben, de akkor pihenj. - szóltam rá.

- Egy ilyen megkérés után... csoda, hogy nyugton tudok maradni. - gúnyolódott.

- Gúnyolódj csak, de nekem lesz igazam. - mondtam.

- Miben? - kérdezett vissza.

- Hogy még ebben az évben megkéred a kezem. - mondtam és azzal kimentem. 

Hablaty új élete 72. fejezet

Már más nap elindultunk a találka helyre Fogatlannal. Kaját viszek magammal, mert semmi kedvem nem lesz halászni, még Fogatlannak se. Innen viszek majd neki is. Amúgy meg 3 napnál tovább nem maradunk ott, én szerintem. Holnap nagyon korán fogok felébredni az biztos, de addig legalább elő tudok készíteni mindent. 2 - 3 napig maradunk utána mi is vissza megyünk a klubházhoz. Utána már semmit se csinálok ott se csak azon agyalok, hogy mit adjak Astridnak Snoggletogra, de biztos, hogy a gnúvad szarvából fogok készíteni neki valamit. Délutánra értünk a szigetre, de nem a szirthez mentünk hanem a közepén találtunk egy tisztás és onnan nem messze egy barlangot. Gondolom Astrid se a szirthez fog menni. Viszont itt már havazik, de kint még nem, de evvel nekem nincs bajom, hisz addig legalább tudok dolgozni nyugodtan. Fent északon meg nagyon meleg van, ott most van nyári idő. Thyráéknál nagyon jó idő van Snoggletogkor meleg. Mondjuk háromból kettő Snoggletogot nem havas területen töltöttem, de nem baj. Most itt vagyok és az számít a legjobban. Estére szereztünk fát és be is rendezkedtem a barlangba - már ha oda belehet - néhány napot itt töltünk aztán vissza. Utána meg lehet, hogy elmegyek Sárkányszirtre, még nem tudom.
- Néhány napig leszünk itt pajti, rendben. Az biztos, hogy 3 napnál tovább nem maradunk. Utána meg egy ideig otthon leszünk Hibbanton. - mondtam. - Aludj, tegnap este keveset aludtál. Neked is kijár, ha már eddig elcipeltél és kibírtál engem. - simogattam meg.
Rám nézett és ugyan olyan hangot adott ki, mint amikor mondtam neki Hibbanton, hogy másnap megyünk a klubházhoz.

- Jó éjt pajti. - simogattam meg.

Lefeküdtem mellé, de nem tudtam elaludni rögtön órákig csak forgolódtam ellenben Fogatlannal. Ő egyből eltudott aludni. Ő nem szorong a másnaptól meg hasonlók, de én miért azt a jó fene tudja. Végül is az éjszaka közepén el tudtam aludni. Holnap így legyek én éber. Át alszom még azt is, hogy ide jön, az nagyszerű lesz. 

Reggel nem tudom, hogy, de a nap első sugarával keltem. Alig aludtam 6 órát, de már talpon vagyok. Ügyes vagyok. Astrid ezt megtudja nekem annyi. Az első ami eszembe jutott az az, hogy mához 3 hétre ünnepek és születésnapom van. Ennek most örülnöm kellene, de az elmúlt tízen akárhány évben nem voltak azok. Senki se mondott nekem még annyit se, hogy bakfitty vagy borulj fel, szóval nem volt miért örülnöm. Az egyetlen akinek az eszébe volt ez az Klaus volt, még apa se mondott nekem semmit, de Klausnak igen. Ez alatt a 3 év alatt csak anya köszöntött fel, aminek tényleg örültem. Fogatlan meg erről semmit se tud, de érezte, hogy azon a napom semmihez se van kedvem így hagyott, amit értékelek. Mindegy is ez most. Az idei boldog lesz, hisz Astriddal töltöm az ünnepeket és a szülinapom is. Remélem nem szervez semmi olyat amit nem szeretnék, mert kinézem belőle. Komolyan semmi kedvem olyanok előtt megjátszani, hogy örülök annak, hogy a nagy nem törődöm vele után felköszönt mindenki és örül. Nekem ez nem kell és ha kell Astridnak is megmondom. 

Felálltam Fogatlan mellől aki békésen aludt és morgott magába. Elég vicces volt így látni, de bolond embernek bolond sárkány. Mi Fogatlannal egy bolondot teszünk ki és ez erősíti meg ennyire a barátságunkat. Kimentem a friss hóval fedett tájra. De szeretem én a havat, az alatt az egy év alatt se utáltam meg, pedig kellene, de nem. Mindig szeretem nézni amikor esik és a havas tájat is. Megnyugtat engem, mint a telihold és néha a viharok is, de nem tudom miért, de ez mindig így volt. Ha valami bajom volt akkor engem az a 3 dolog megnyugtatott. Ezeknek a listája 2 dologgal egészedet ki 3 év alatt. Fogatlannal és Astriddal. Ők ketten tudnak megnyugtatni ha valami bajom van, persze ha nem valami nagyon komoly. Sétáltam egyet a fák között megmozgattam magam igaz hozzá szoktam már ahhoz, hogy a földön alszok, de most mégis megmerevedett minden izmom. Az egész éjszakás forgolódás nem volt valami felemelő élmény, bár még most se tudom, hogy mi a frászért voltam ideges, nem az esküvőnk lesz Astriddal. Akkor melyikünk lesz idegesebb az a kérdés, de ez még egy kicsit odébb van. Vissza mentem a barlangba, ahol Fogatlan már ébren volt és újra gyújtotta a tűzet, így meleg lesz mire Astrid jön. Adtam neki enni és én is ettem egy keveset, igazából semmi se ment le a torkomon nagyon.  

Kimentem a barlang elé és arra vártam, hogy Astrid megérkezzen, bár az nem tudom mikor lesz. De ha egy fél életet tudtam rá várni egy fél nap semmi se lesz. Nem sok idő elteltével hallottam egy sikló üvöltését, pillanatokkal később tőlem nem messze szállt le és Viharbogárról meg Astrid pattant le. Ahogy megláttam felálltam az időközben leült szikláról és egy mosoly jelent meg az arcomon. Ahogy leszállt a sárkányáról első dolga az volt, hogy körbe nézett, amint meglátott engem mosoly terült el az arcán és rohanni kezdett felém. Ahogy oda ért hozzám a karjaimba vetette magát, a nyakamat átkarolva csókolt meg.

Nekem se kellett több a derekát átkarolva öleltem magamhoz szorosabban. Ha eddig fáztunk akkor most már tuti, hogy nem. Az istenekre mondom, hogy nekem ez hiányzott a legjobban az elmúlt hónap alatt. Ennél jobban semmi. A csókból szét válva ölelt csak át. 

A fejét rögtön a mellkasomba temette és jobban odabújt hozzám. Hogy nekem mennyire hiányzott már.

- Hiányoztál. - nézet fel rám. 

- Elhiheted, hogy te is nekem. - mondtam - De nem sokára otthon leszek. Gyere menjünk be. 

Átkaroltam a derekát, ő meg odabújt hozzám és elindultunk.

- Legalább a lefagyott füleim újra használhatóak lesznek. - mondta.

Erre elnevettem magam. 

- Ez nem vicces, ne nevess. - mondta.

- De az és ezt te is tudod. - mondtam. 

- Szemét vagy. - morogta. 

- Látom tényleg nagyon hiányoztam neked. - gúnyolódtam. 

- Még haza mehetek. - torpant meg velem az oldalán.

- Még az kéne. - húztam magam után. - Ha már eljöttél minek mennél el.

- Igaz. - mondta. - Miket csináltál a szigeten? És nem erőltetted meg magad ugye?

- Egy kész házzal, te szerinted megerőltettem magam? - kérdeztem vissza.

- Már készen vagy vele? - kérdezte. 

- Igen, már csak egy kis színt kell bele vinni. - mondtam.

- Egyszerűen kibírhatatlan vagy. - mondta.

- Nagyon jól tudod, hogy nem olyan ember vagyok aki képes nyugton maradni és normálisan felgyógyulni. Szóval megszoksz vagy megszöksz. - mondtam.

- Lehetne egyszerre mindkettő? - kérdezte. 

- Nem. - ültem le vele oda ahonnan felkeltem nem olyan rég.

- De miért? - kérdezte. 

- Mert nem engednélek el sehova. Elég, hogy én járok minden fele. - csókoltam meg. 

- Akkor jó. - mondta. 

Egy ideig csak ültünk és egymást néztük. Semmihez se volt kedvem csak vele lenni és most az teljesül. 

- Megint havazik. - mondta kinézve. 

- Mióta havazik itt? - kérdeztem.

- A vihar után kezdett el 1-1,5 héttel. - mondta. - A falu már tele van hó sárkányokkal és mindenki készül az ünnepekre. Ez tudod mit jelent? 

- Hogy az Olvadás - feszten részt kell vennem. - mondtam.

- Azt is. De hamarosan születés napod van. - mosolygott.

- Az. - mondtam egy kicsit lehangoltan és lehajtottam a fejem. 

- Mi a baj? - kérdezte Astrid a fejemet felemelve. 

- Rossz emlékek kapcsolódnak ehhez a hónaphoz. - mondtam.

- Milyenek? - kérdezte.

- Szomorú ünnepek és szörnyű szülinapok. Mindenért engem hibáztattak amikor még a faluban se voltam. Jó néhány napra elmentem egy helyre ahol egyedül voltam néhány sárkánnyal, de azok se bántottak engem és én se őket, megvoltunk ott. - mondtam. - De most már ez lényegtelen. - nevettem fel kínosan.

- Hablaty. Most már minden rendben lesz. - ült az ölembe. - Én itt vagyok neked. Mindig. 

Megcsókolt és a fejét a vállamra helyezte.

- Tudom. - mondtam. 

Újabb idő telt el hallgatással, de nem is zavart most, legalább érezhettem számomra a legfontosabb ember közelségét, illatát és érintését, hisz egy folytában a karomat simogatta amivel a derekát öleltem át. 

- Klaus mesélt néhány dolgot. - szólalt meg hirtelen.

- Miről? - kérdeztem rá nézve. 

- Arról, hogy mennyire rosszul viselted a törzs egyhangú utálatát Aurwandil - tüze után. - mondta.

Abban a pillanatban rengeteg emlék tört elő az agyam egy elzárt részéből, amiktől elszomorodtam, sőt néhány könny is kicsordult a szememből.

- Jól vagy? Én nem akartalak ezzel fel...

- Egyszer úgyis el kell mondanom valakinek. Az legalább legyen olyan akiben megbízok. - mondtam. 

- De ha nem akarod most akkor nem kell. - mondta.

- Jobb előbb átesni rajta, mint utóbb. - mondtam egy gyenge félmosollyal. 

- Rendben. - mondta. 

Megannyi emlék keringet az agyamban és a szemeim előtt is. Csak magam elé bámultam, de nem szóltam semmit. 

- Mi a baj? - hallottam Astrid hangját mellőlem, de még is távolról. 

- Rengeteg emlék tört elő bennem. - mondtam.

- El akarod mondani őket? - kérdeztem.

Bólintottam, de nem tudtam melyikkel kezdjem. 

- Emlékszel még azokra az ünnepekre amikor még nem voltam első számú közellenség? - kérdeztem, csak bólintott. - Akkor még volt minek örülnöm, azt leszámítva, hogy apa tojt rám magas ügyben. De ott voltatok ti, Klaus és Finn bácsi, aki imádott engem. Ennek is már értem mi az oka...

- Ez már nem egyszer mondtad és már akkor megakartam kérdezni, hogy miért, csak elfelejtettem. - szakított félbe.

- Elég sok mindenben ütöttem anyára és ezért is álltam közelebb hozzá, mint Klaus. Klaus állandóan kerülte Finn bácsit amikor meglátta. Én egy folytában a nyakán lógtam, de nem zavarta, sőt örült is neki. Gondolom így érezte, hogy egy darab anyából vele van. - mondtam. - Szóval akkoriban még volt helyem a törzsben, hasonló, mint most - ha most nem fontosabb, mint akkor. Utána Finn bácsi eltűnt az emberek megutáltak, akkor még ismeretlen okokból és mindenki kerülni kezdet. 

- Hogy érted, hogy akkor még ismeretlen? - kérdezte értetlenül.

- Akkor még senki se tudta mi vagyok. - mondtam.

- Tényleg. - mondta. 

- Eleinte nem tűnt fel semmi, hogy mindenki utál, csak akkor amikor oda mentem hozzátok és az asztalhoz leakartam ülni, de mindenki elküldött onnan, még te is ami nagyon fájt. - mondtam elfásult hangon. - Onnantól megértettem, hogy nincs semmi keresni valóm köztettek, mert nem vagyok az, mint 2 nappal az előtt. A falu is így kezdett el viselkedni, kivéve a szüleid. Őket nem érdekelte az, hogy nem sárkányölésre születtem. Mondták is néhányszor, hogy nem csodálkoznának ha én békíteném ki Hibbantot a sárkányokkal. Mekkora butaság volt ez akkor és most... Volt olyan alkalom, hogy hetekre eltűntem a faluból és annak környékéről, olyankor a sziget túl oldalán lévő parti barlangokban húztam meg magam és gondolkodtam a helyzeten ami kialakult. Jó ideig senkit se engedtem magamhoz közel, még Klaust se. Idő kellett nekem ahhoz, hogy tudjam mi is történt igazából velem. A barlangban töltött idő alatt pedig elzártam a gyereket magamban és felnőtt lettem, már amennyire egy 7 - 8 éves gyerek lehet. Tanultam az emberek és a saját hibáiból. Okosabb lettem és erősebb is csak nem úgy, ahogy kellett volna. Az emberek már annyitól össze törtek ha egy lábujjukat elvesztették, de én a lábam elvesztésébe se törtem össze. Úgy éreztem, hogy nincsen értelme annak, hogy éljek, de sose adtam fel az életem, mert éreztem, hogy rám szükségük van az embereknek és igazam is lett. Igazság szerint a szüleidnek köszönhetem az, hogy megmaradtam részben annak akkor aki voltam. - mondtam. - Ők mondták, hogy fontos vagyok neked, de nem hittem neki, hisz, ahogy rám néztél nem úgy tűnt, hogy fontos vagyok neked. A szüleid úgy segítettek nekem, mintha a fiúk lettem volna. Hisz nagy részben ők is " neveltek ", mert apa... De anyukád azért is tette, mert anya a legjobb barátnője volt a szigeten és úgy érezte, hogy ennyivel tartozik neki, hogy velem foglalkozik ha már apa nem teszi. Apád meg állandóan felajánlotta, hogy segít nekem gyakorolni, hogy jó harcos legyek, de mindig visszautasítottam. Rajtuk és Klauson kívül senkim se volt akkor. 

- Miért utasítottad vissza apa segítségét? - kérdezte.

- Veled is kellett gyakorolnia és milyen lett volna ha harcolni tudtam volna, de apám nem foglalkozott vele. És igazából semmi kedvem se volt harcolni. Hisz a sárkányok nem ártottak nekem, jó anyát elvették tőlünk, de azon kívül semmi bajom nem volt velük, sőt néha éreztem, hogy a tenger parti barlangban mellettem vannak és átérzik a bánatom. Fogatlan előtt sose értettem, hogy egy sárkány ilyen lehetne és törődne egy vikinggel. Fogatlan megismerése után gondoltam csak vissza azokra az estékre és jöttem rá, hogy még ha nem is szelídítettem meg a sárkányokat ők törődtek velem és bíztak bennem.

- Ehhez képest az én gyerekkorom semmi se volt. - mondta. - Sajnálom, hogy ezeket át kellett élned és azt is, hogy nem voltam melletted. Pedig szükséged lett volna rám. 

- Az tetted amit mindenki más. Nem kell hibáztatnod magad. Most már minden a helyén van, azt hiszem. - mondtam. - De mi biztos, hogy ilyen elfuserált dolgokról akarunk beszélni most? Bár biztos, hogy Fogatlan örül annak, hogy megtudott rólam valamit, ha én is megtudtam róla valamit. 

- De ő nem tud beszélni, akkor meg, hogy? - kérdezte.

- Szerinted őrültség ha valaki ért a sárkányok nyelvén? - kérdeztem vissza.

- Nem, hisz mindenkiben van valami ami különlegessé teszi. Nem? - kérdezte.

- De. Hiszel abban, hogy ilyen létezik? - kérdeztem.

- Azt hiszem igen. - válaszolt. 

- Lehet, hogy kiakadsz, de Thyra megérti a sárkányokat és mielőtt engem vernél agyon szólok, hogy én is nem rég tudtam meg. - mondtam.

- Akkor jól éreztem, hogy valami fura van benne. - mondta. - De ettől eltekintve nagyon kedves lány. 

- Igen. Az első vagy második este Thyra egy kicsit rám hozta a frászt utána megjelent Fogatlan és az az éjfúria aki engem is megmentett Igortól. Az elkezdte leszidni nem tudom miért Thyrát én meg megszólaltam, mire rám néztek és a másik Fogatlanra támadt. Kergették egymást, majd közéjük álltam és árulónak tartott, mert egy árulót védtem.

- Fogatlan áruló?! - kérdezte.

- Dehogy, nem. Nem ő az. Kiderült az igazság. Úgy hitték, hogy ő volt az aki elvezett a fészekhez Igort közben nem. Kölyök volt,olyan emberekben bízott akik nem érdemelték meg azt végül elárulták őt. Ott hagyták a régi szigetükön és hagyták elpusztulni, de ez nem hagyta egy sikló sárkány. - mondta. 

- Egy sikló? - kérdezett vissza. 

Ránézett a mellettünk fekvő Viharbogárra és Fogatlanra, majd vissza rám.

- Viharbogár volt az? - kérdezte.

- Igen. Nem csoda, hogy ilyen jól kijönnek. Anyja helyet anyja volt, mint nekem apám helyet apám. - mondtam. 

- Büszke lehetek a sárkányomra, nem igaz? - kérdezte.

- Az lehetsz. - mondtam. - Fogatlannak olyan posztja van vagyis volt, mint nekem. Ő vette volna át az anyjától a klánt. 

- Ki támadt neki akkor? - kérdezte.

- Az anyja. De most már sajnálja, hogy ott hagyták meg minden. Lehet, hogy gonoszság amit mondok, de én örülök annak, hogy ott hagyták, hisz akkor nem lenne nekem, nem lenne még most se senkim. - mondtam. - Ő volt az aki olyannak fogadott el, mint amilyen vagyok. Annak aki vagyok és soha nem akart meg változtatni. Nem úgy, mint apám. 

- Inkább beszéljünk valami másról. - mondta.

- Jó. Te mit csinálsz otthon? És a többiek? - kérdeztem.

- Hát mindenki megtalálta a " hívatottságát " és azzal segít a faluban az ikreken kívül. 

- Miért ők mit csinálnak? - kérdeztem.

- Loki istenhez hűen mindenkit megtréfálnak velem kezdve, de azóta békén hagynak. - mondta mosolyogva. 

- Lehordtad őket a sárgaföldig? - kérdeztem. 

Csak bólintott. 

- Egy olyan után még én se kezdenék ki veled. - mondtam. 

- De igen is kikezdtél velem, csak nem úgy, mint ők. - mondta.

- Igaz. A maradék kettő és te mit csináltok? - kérdeztem.

- Takonypóc felváltott a műhelyben és a fegyvereket ellenőriz le meg próbál készíteni is, de a nyomodba se ér. Halvér Hibbant és a sárkányok történetéről mesél a gyerekeknek...

- Szóval akkor rólam áradoz a kicsiknek? - kérdeztem.

- Hát igen. - mondta.

- És te? - kérdeztem.

- Járőrözök a sziget körül, segítek a kiképzésen vagy én tartom amikor Bélhangos nem ér rá és anyukádnak segítettem. Néha annyira elfáradtam, hogy rólad is megfeledkeztem. - hajtotta le a fejét. 

- Astrid. - emeltem fel a fejét. - Miért csináltad ezt? 

- Nem mondhatod azt, hogy nem aludtam ki magam. - mondta halkan. 

- Komolyan, miért csináltad? - kérdeztem a szemébe nézve.

- Mert így nem éreztem annyira, hogy távol vagy tőlem és nem szenvedtem a hiányodtól se annyira. - mondta.

- Annyira buta tudsz lenni. - öleltem magamhoz. 

- Aggódok érted, mert szeretlek és nem akarlak elveszíteni, még rövid időre se. - mondta.

- Tudom. És én is ezt tenném ha rólad lenne szó. - mondtam. 

Erre a kijelentésre jobban oda bújt hozzám. Pár perccel később felült velem szembe és az arcomat megfogta. 

- Soha nem akarlak elveszíteni. - mondta a szemembe nézve, majd megcsókolt. 

- Én se akarlak. - morogtam bele a csókba. 

A fejét vissza tette a mellkasomra és csak hallgatta a szívverésemet. Jó ideig ültünk csak csöndben, már azt hittem, hogy elaludt, már én is ott tartottam.

- Hogy - hogy nincs rajtad? - kérdezte.

- Mi? - kérdeztem.

- A páncél. Hogy - hogy nincs rajtad? - kérdezte újra.

- Nem tudom, meg is feledkeztem róla, de most még nem is fogom. - mondtam.

- Mert? - kérdezte.

- Nem tudom, most még zavarna a munkában. - mondtam. - És a hátam is.

- Értem. - mondta. - Meddig maradsz? 

- Holnap megyünk vissza. - mondtam.

- Akkor én is. - mondta. - Mennyi idő amíg haza jössz?

- Hát 2 hét biztosan. - mondtam. 

- Jó. - mondta. 

- Van valami baj? - kérdeztem.

- Nincs. - válaszolta.

- Biztos? - kérdeztem újra.

- Nem. - mondta. 

- Mi a baj? - kérdeztem. 

- Napok óta van egy olyan érzésem, hogy valami történni fog veled. Lassan már ott tartottam, hogy utánad megyek. Tudom, hogy tudsz vigyázni magadra, de akkor is féltelek. - mondta, már majdnem sírva.

- Nem lesz semmi bajom, nem kell aggódnod. - mondtam, de hiába sírni kezdett, de nem tudom miért. - Astrid, Astrid, nyugodj meg. Hallod, nyugi. Nyugodj meg, kicsim. Nyugi. Nem lesz baj. Hallod, semmi baj nem lesz. Itt vagyok, nem lesz baj. Hallod kicsim, nem lesz baj. - simogattam a haját és a hátát. 

Felemeltem az arcát és csókot nyomtam a szeme alá. Ezzel néhány könnytől is megszabadítva.

- Nem fogsz elhagyni ugye? - kérdezte újabb könnyekkel a szemében.

- Soha és nem kell sírnod ilyen ostobaságok miatt. - mondtam.

- De...

- Tudom, hogy hallgatnod kell az ösztöneidre, de akkor nekem is lenne valamilyen rossz előérzetem, de nincs. - mondtam. - Bízz bennem!

- Rendben. - mondta és vissza bújt hozzám. 

Éreztem a leheletét a nyakamon, de legalább már nem szakadott volt. Már megnyugodott. Kis idő múlva hallottam, ahogy szuszog a nyakamba. Csiklandozott, ahogy levegőt vett, de nem mozdultam meg úgy, hogy felébresszem. Aludnia kell még ha így is, de kell. Felvettem magam mellől a takarót és betakartam vele. Bár nem tudtam figyelni, ahogy alszik, de tudom, hogy nyugodt  volt. A hátát simogattam, hogy ne legyen baj. Átöleltem és oldalra fordultam vele, hogy én is tudjak aludni valamennyit. A fejemet az övének döntöttem és lassan elaludtam.
Reggel a hátamon ébredtem és Astrid feküdt rajtam és aludt, én meg még mindig átöleltem a derekát. Nem akartam felébreszteni azzal, hogy felkelek mellőle és kedvem sincs hozzá. Majd szépen megvárom míg felébred. Figyeltem, ahogy alszik igaz rajtam, de ez most egyáltalán nem zavart, hisz hiányzott és ez most pont jó, mert a közelemben érezhetem estig. Csak este indulok vissza a szigetre és onnan majd valamikor a régi fészekhez megyek el, mert meg kell csinálnom Astrid ajándékát még, azt is ki kell találnom, de majd megoldom. Ha kész vagyok vele haza jövök és egy jó ideig nem is megyek el. Valamit ki kell találnom arra az időre míg otthon vagyok a világ járó körutakról, hogy ne unatkozzak. Aztán majd apára is rá fog jönni, hogy neki tanítania kell engem a falu vezetéséről. Az még ráér... vagyis én szerintem ráér. Egy nekem most amúgy a vad sárkányokat kell megreguláznom, szóval ez most nem jön össze. De ez is egyszerű lesz, hisz az én Fogatlanom az alfa.
Életem elmélkedéséből a rajtam mocorgó Astrid zökkentett ki. Nem tudom, hogy, de kócos lett, de mondjuk így is szép volt. Felnézett rám és elmosolyodott rögtön.
- Jó reggel. - mondtam.
- Neked is. - mondta. - Mikor keltél?
- Nem rég, de neked miért olyan fontos ez? - kérdeztem.
- Csak. És miért nem ébresztettél fel? - ült fel az ölembe én meg követtem.
- Eléggé kimerültél az este és hagyni akartalak aludni, de megnyugodhatsz nem akartalak itt hagyni, egyedül. Annyira nem vagyok szemét. - mondtam.
- Én ilyet nem mondtam. - bújt hozzám.
- Tudom. - mondtam és átöleltem, hogy ne fázzon, mert tuti, hogy ezért bújt hozzám. - Nem vagy éhes, mert sikerült úgy elaludnod, rajtam, hogy nem ettél.
- Kicsit. - mondta. - De most inkább fázok.
- Ahogy elnézem még egy darabig fogsz is. - mondtam Fogatlanékra nézve.
- Nem ha melletted vagyok. - mondta és jobban oda bújt hozzám.
- Várj. - mondtam.
Felvettem a róla leesett pokrócot és betakartam vele. Éreztem, hogy a nyakamba mosolyog, majd a vállamra helyezi a fejét és engem kezdet el nézni.
- Mi az? - kérdeztem rá nézve.
- Hiányzol. - mondta. - És nem kaptam meg a " jó reggelt csókom ".
Elmosolyodtam a kijelentésén, de még is egy kicsit megráztam egy kicsit.

- Mi nem tetszik? - kérdezte.
- A telhetetlenséged. - válaszoltam.
Erre lebiggyesztette az ajkait és szomorú szemekkel nézett rám.
- Na mi van? - kérdeztem.
- Gonosz vagy. - mondta. - Még legalább 2 hétig nem leszel otthon jó, hogy telhetetlen vagyok.
- Utána úgy is a nyakamon fogsz lógni. - mondtam.
- Most már szemét vagy. - mondta és bele ütött a másik vállamba.
- Te meg hisztis vagy. - mondtam.
Erre felült az ölemben és mérgesen nézett rám.
- Most duzzogni fogsz? - kérdeztem.
- Talán. - mondta.
Felegyenesedtem az eddig görnyedt ülésből és a szemébe nézetem. Megsimogattam az arcát, amibe még " dühösen " is bele simult.
- Elég forró fejű tudsz lenni. Most már tudom kitől vehettem át. - mondtam.
- Vajon kitől? - kérdezte már mosolyogva.
- Tőled. - mondtam.
- Ez nem igaz. - rázta a fejét.
- De az. - mondtam.
- Ne...
Befejezni nem tudta, mert magamhoz húztam a fejét és megcsókoltam. Elhiheti, hogy ez nem csak neki hiányzott.

Neki se kellett több pillanatokkal később már a kezét éreztem az arcomon. Pár perc múlva szét váltunk és már mosolyogva nézett rám.
- Most már boldog vagy? Megkaptad a " Jó reggelt csókod " így már jobb? - kérdeztem.
- Igen. - bólintott mosolyogva.
A fejét vissza rakta a vállamra, de előtte még egy gyors csókot nyomott a számra. Mosolyogva hajtottam a fejét az övéhez. Éreztem, ahogy a derekén lévő kezemet megfogja és kettőnk közé húzza, majd felnézett rám. Felegyenesedtem és csókot nyomtam az arcára. Kihúztam a kezünket az ölünkből, amiből én kivettem a kezem, majd Astridra néztem, aki nem értette miért csinálom. A nélkül, hogy elszakadtam volna a tekintetétől megfogtam a kezét és összekulcsoltam az ujjainkat. Amint megérezte a kezünkre nézett és elmosolyodott. Jó ideig nézte az összekulcsolódó ujjainkat és simogatta a kezem, néha - néha felnézett rám.
- Mi az? - kérdeztem mikor újra rám nézett.
- Ez új, de tetszik. - mosolygott rám.
Csak mosolyogtam és figyeltem, ahogy a kezünkkel szórakozik. Semmire se figyeltem csak rá. Egy idő után valami vagy inkább valaki meglökte a vállamat és türelmetlenül morgott. Egyszerre néztünk fel a morcos képű Fogatlanra Astriddal.
- Ne morogj, nekünk kellett arra várni, hogy felébredj. - mondtam neki. - Gyújtsd meg a tűzet addig, míg megkapod a reggelid vagy inkább az ebédet.
- Mennyi lehet az idő? - ült fel Astrid az ölemben.
- Nem tudom, de ki nem megyek elég lesz este. - mondtam.
- Pedig valahonnan kell szerezni kaját. - mondta.
- Tudod én felkészültem arra, hogy ide jövök, szóval még kaját is hoztam magammal. - mondtam.
- Tehát vissza szoktál a halra? - kérdezte.
- Részben. - válaszoltam.
- Hát jó és mit eszünk? - kérdezte.
- Mit szeretnél? - kérdeztem, ahogy felálltam. - Csirke vagy hal?
- Csirke. - vágta rá.
- Jó, mert én is azt fogok. Fogatlan meg Viharbogár ellesznek a halakkal. - mondtam.
- Igen. - mondta.
Odamentem a sarokban lévő kosárhoz és kivettem belőle egy szütyőt. A kosár tartalmát meg kiöntöttem a sárkányoknak akik rögtön lecsaptak rá. Mosolyogva mentem vissza Astridhoz és ültem le mellé.
- Tessék. - adtam az ölébe.
- És te? - nézett rám.
- Előbb egyél, majd utána. - mondtam.
- Nem, te is most eszel. - mondta.
- Rendben. - mondtam.
De nagy szerencsém van, hogy Thyra hozott magával csirkét meg kenyeret amikor ott volt. Ki vett egy darab húst és kenyeret, majd enni kezdett, én meg követtem a példáját. Nem sokkal később már végeztünk is és Astrid vissza ült mellém és össze kulcsolta az ujjainkat. Most erre fog rászállni, de hol érdekel az engem. Beszélgetünk néha, de inkább egymás társaságát élveztük. Ezzel az egésszel elég gyorsan telt az idő estig. Alkonyat tájt indultunk el utunkra. Jó volt Astriddal, de nem sokára úgy is vele leszek egy jó ideig, aztán meg egy szép naptól halálomig vele leszek. Szóval tök mindegy most az a pár hét, nap, óra és még sorolhatnám mennyi idő távolt lét. A klubházhoz vissza érve már megint az éjszaka közepén egyből a házunka mentünk és én szó szerint az ágyamba dőlve rögtön elaludtam. 

Hablaty új élete 71. fejezet

Reggel Johann hangjára ébredtem, de nem volt fent, szóval ő is beszél álmába, de valami extra nagy baromságokról. Lehet, hogy valami történetet mond vagy talál ki. A második esedékesebb, hisz annyi elképzelhetetlen története van amit ő élt meg, de egy éneklő rémtől meg fél, szóval mindegy. Felültem és ránéztem Fogatlanra, békésen aludt. Mondjuk érthető is hisz ki tudja hány órán át kuporgott a sarokban attól rettegve, hogy ránk dől a ház - ami nem történik meg. Megsimogattam - amit dorombolva fogadott, mint általában - felálltam és visszamentem a cuccaimhoz. Felvettem a felsőm és kimentem a ház elé. Még mindig szakadt az eső, de nem dörgött meg villámlott, mint az este. Tuti, hogy a vihar Hibbanton is tombolt és Takonypóc is megfürdött. Ebbe a még bele gondolni is rossz. Utáltam amikor azt láttam meg azt is, hogy a tanácskozások erről szóltak.
Jó lenne ha Johann helyett Astrid lenne itt, hisz akkor nem kellene Johann kitalált történeteit hallgatnom és nem is unatkoznék. Ketten jól ellennénk itt. Valamit biztosan csinálnánk. Bár annyiban lenne rossz, hogy az ajándékát nem tudnám megcsinálni, amire még ki kell valamit találnom. Még valami amin gondolkozhatok, majd pár nap alatt elkészíthetem. Klausnak is kellene valamit adni, de még nem tudom mit. Majd kitalálok mindkettőjüknek valamit. Apának az is elég, hogy otthon vagyok és anya is. Anyának meg az ha semmi bajom nem esik. Ez megpróbálom inkább.
Lementem a többi házhoz - csak egy " kicsit " áztam el - körül nézni hátha elkerülte a figyelmemet valami. Bár nem hiszem, hogy most találnám meg az élelem raktárat. De ha lenne is akkor se hiszem, hogy fel lenne töltve. Tele van a sziget éhes sárkányokkal és állatokkal, szóval ha volt is akkor már nincs feltöltve. De én se lehetek annyira analfabéta, hogy ne találjam meg azt a nyomorult házat. Bár nem olyan biztos, hogy van, hisz nem olyan sok időt töltenek itt a többiek, nem tudom miért nem. Bár a sziget világon kívül van a hely eszméletlen jó. Oké elég sok ismeretlen hely van itt, - már akinek - de attól eltekintve jó itt kint. Itt nem lehet érezni, hogy egy törzs számít rád, mi a feladatot, másra is kell vigyáznod stb. stb. Itt csak magadra és a sárkányodra kell vigyázni és ennyi több nem kell. Ezért töltöttem a legtöbb időt azért itt kint, de most már nem nagyon lehetne. Vannak feladataim különféle okok miatt. Apa is tanítani akar majd valamikor, hogy milyen is egy jó törzsfő, de én még nem most akarom.
Ahogy a házakban nézdegéltem találtam egy régi sárkány csapdát és egy hálócsapdát. Ez a kettő jó lesz vadkan fogásra, de lehet, hogy csak a hálócsapdát használjuk, mert nem akarom, hogy valamelyik sárkány bele fusson a vaskelepcébe. Tehát csak a hálócsapda marad amit viszek magammal az erdőbe. Valakinek fel kell állítania, ha ma enni is szeretnénk, de az se biztos, hogy mára lesz benne valami. Letakarjuk majd valamivel és olyan kaját kell odaraknom amit a sárkányok nem esznek meg. Olyat viszont nehéz lesz keresni, de megoldom majd, mint eddig mindent. Elindultam az erdőbe - hát a napokba fürdenem nem kell az biztos - felállítani a hálócsapdát és közben szedtem néhány gyümölcsöt. Azt megeszik a vadkanok és a sárkányok nem. Ha Fogatlan megunja Johannt akkor csak utánam jön vagy elmegy valahova. De szerintem engem keresne meg először.
Nagyba állítottam fel a csapdát mikor valaki megbökte a vállamat.

 Ösztönösen néztem oda, pedig nagyon jól tudtam, hogy ki az. Fogatlan jött le utánam. 

- Na mi van pajti? Látom lejöttél utánam. Magadtól vagy Johannt untad meg? - kérdeztem felé fordulva. 

Láttam, ahogy Johann neve hallatán bólint. 

- Sajnos néhány napig még ki kell bírnunk utána elmegy. - simogattam meg. - Segítesz felállítani, hogy hamarabb végezek kint? 

Ránézett a hálóra, majd rám végül bólintott. 

- Tudom, hogy nem szereted a viharokat és most is a legszívesebben bent lennél, de Johann miatt nem... mindegy. Kaját kell szereznünk és ezzel - mutattam a hálóra - tudunk vadászni vadkanra. És lesz kajánk egy időre. Neked meg halásznom is kell vagy eszel ebből? - erre megrázta a fejét. - Plusz munka köszönöm. Ennél jobban már nem ázhatok el nem igaz? 

Mosolyogva bólintott, de ezzel az én arcomra is mosolyt csalt. 

- Köszönöm. Ha nagyon unjuk már Johannt elmehetünk a Szem barlangjába és ha vége a viharnak vissza megyünk a házhoz. Mit szólsz? 

Ismét csak bólintott. 

- Rendben. Ez gyorsan meg csináljuk és halászunk neked valamennyi halat, de az be kell osztanod. Én is szedek valamennyi gyümölcsöt és vizet is viszünk fel valamelyik patakból. Azok még mindig tisztábbak, mint a kút. - mondtam. - Tudom, hogy tegnap kellett volna erre felkészülnünk, de nem számítottam viharra. Te?

A fejét rázta. 

- Akkor jó. Csináljuk meg aztán elmegyünk gyümölcsöt szedni. - mondtam.

Erre felmordult. 

- Ha már az erdőben vagyunk essünk túl előbb azon. Gondolom utána már nem akarsz vissza jönni ide. - mondtam. - Azért lenne jobb ezután túl esni rajta és amúgy is útba esik. 

Vonakodva bólintott és segített nekem felállítani a csapdát. Azért jó, hogy ezek maguktól is működnek és nem kell éjt - nappalt itt tölteni arra várva, hogy mikor esik csapdába egy vadkan. Két naponta elég megnéznem. Addig élünk halon. Le kell hoznom a kosarat amibe a cuccaim vannak, mert valamibe fel kell vinnem a halakat. És a cuccaimat is el kell valahova raknom. Nem hiszem, hogy Johann turkálna köztük, de nem szeretem ha valaki turkál köztük - jó innen is kivétel Astrid, de ő egy nap már a feleségem lesz, szóval jó, hogy neki lehet és másnak nem. Valamelyik nap írok neki és ha kész vagyok a házammal akkor majd találkozunk vele... valahol. 

Végeztünk a csapda felállításával és elindultunk vissza a házhoz. Közben megálltunk és szedtünk gyümölcsöt. Még jó, hogy van nálam egy nagyobb zsák, mint tegnap vagy az előtt. Mit tudom én már mikor voltam kint volt egy kemény napunk és az sok volt nekem már. Visszaindultunk a házhoz immáron gyümölcsökkel felpakolva. El kell rakni, hogy ne egyen belőle senki se, még az a nyamvadt csirke se. A házhoz érve bementem az egyik lenti házba és leraktam a szerzeményünket. Utána felmentem a kosaramért. Szerencsére Johann még mindig aludt és úgy beszélt vagy inkább motyogott, ettől én is kikészülnék. Kipakoltam hátul a kosaramból és lementem. 

- Most te is fogsz segíteni halászni, mert ha nem ott hagylak és nem eszel semmit amíg a vihar tart. - fenyegettem meg Fogatlant. - Bárhogy is nézel rám megteszem. Nem fogok óráik még kint állni, hogy te enni tudjál. Most szépen megdolgozol a kajádért. 

Elég morcosan nézett rám, de tudja, hogy képes vagyok megtenni amit mondtam. A partra leérve leraktam a kosaram és elkezdtünk, hangsúlyozom, hogy mindketten, halászni. Biztos kint töltöttünk úgy 1 - 1,5 órát, de nem unatkoztunk alatta. Mondjuk elég hamar tele raktuk a kosarat halakkal, de egyikünknek se volt kedve felmenni. Ezért még a parton, jobban mondva a vízben szórakoztunk, vagyis az is inkább Fogatlan volt. Kergetett, a fűben vagy a vízben húzott végig a lábamnál fogva, de akkor is a hátamon. Elvoltunk. Igaz úgy eláztam, mint egy vízi hulla, de nem baj. Nem hiszem, hogy most lesz valami bajom. Lassan meguntuk az egészet és elindultunk fel. Mivel nem dörgött és villámlott Fogatlan se tojta össze magát kint, de tuti ha felmegyünk elkezd dörögni meg minden. Fogatlan bemenekül az első sarokba majd. 

Ugyan abba a házba vittem be a halakat is, mint a gyümölcsöt. Majd felmentünk. Ezek után hallgathatom Johannt. Ne már. Mikor felmentünk még mindig aludt és motyogott. Komolyan ez az ember meddig bír aludni vagy én keltem fel túl korán. Passzolom. Addig is nyugtom van míg alszik. Ha tovább motyog mit tudom én miről betömöm valamivel a száját és a székhez kötözöm. Majd csak akkor engedem el ha a vihar elmúlik. Utána meg valamivel Astriddal fogok találkozni. 

Nem tudom, hogyan és mikor, de Üzenőszél aludt az asztalon, de azt nem tudom, hogy mikor jött. De legalább tudok majd valamikor írni Astridnak. Odamentem az asztalhoz és felvettem a sárkányom onnan, majd elmentem vele. Nem akartam félórán át azt hallgatni, ahogy Johann ordibál, hogy vigyem el a közeléből, de amikor megcsinálom folytatja. És akkor ő szerzett egy óriás tintahaltól tintát. Melyik világban? Tudom, hogy kedves vagyok.

Nem tudom mennyi idő telt el mire felkelt, de én addigra már megszáradtam, csak a hajam volt vizes, de azt nem tudom, hogy mikor a ruhámnak kellene. Mindegy ez most nem is nagyon érdekel engem. Esküszöm ha belekezd a hülye történeteibe én lenyomok egy egész, nyers halat a torkán. Elegem van azokból a hülye, túlzottan nagyzoló történeteiből. Amikor én mesélek soha nem magamat nagyzolóm, mint mások. Ebben látszik, hogy más vagyok, mint a többi ember. Hallottam Johannt motyogni, de nem figyeltem rá. Elég lesz este hallgatni a hangját. De közben megtanulok nyitott szemmel aludni. Jó ez most nagyon mindegy. Hallgattam a motyogását, de nem figyeltem rá, nem érdekel. Komolyan este elég lesz hallgatnom a történeteit. De valamit kellene csinálni, hogy ne unatkozzak vagy hallgassam. Lehet, hogy alszunk egyet. Úgy is tettem, jó sok mindent kell kipihenem legalább addig se hallgatom Johannt. Jó segített meg minden, de akkor is zavar a hülye történetei. 

Este vagy még alkonyat tájt ébredtem fel - a vihar miatt nem tudom. A házban éget a tűz és már meleg volt, nem tudom ki de begyújtott. Fogatlan mellettem feküdt és engem nézett. 

- Mióta vagy fent, pajti? - kérdeztem tőle suttogva. 

Morgott egyet és tovább nézett engem. 

- Enni kellene. - ültem fel. - Jössz?

Rögtön felugrott és elindult ki. Mosolyogva követtem. Jó most nem esik az eső, de majd este fog és addig kell felvinni valamennyi kaját. Holnap meg megnézem a csapdát. Ahogy lefele mentünk az estén gondolkoztam, kaja után újra aludni kellene. Holnap meg remélem tovább áll a vihar és Johann is elhúz innen. Jó lehet, hogy egy paraszt vagyok most, de ha nem bírom ki a történeteit akkor most mi van. Ahogy megvacsoráztam lefeküdtem és úgy tettem, mint aki alszik, de hallottam, ahogy beszél valamiről. Valami messzi országról meg beszélő állatokról. Na jó ez már sok. Túl sok értelmetlenség van itt már, de ez nagyon nagy hülyeség. Ez nekem már túl nagy és sok hülyeség egy napra. Befordultam Fogatlanhoz és elaludtam minden gond nélkül. 

Reggel amikor felébredtem már sütött a nap, hála Thornak. Szóval ma lelép innen Johann szerencsére. Újra ketten leszünk Fogatlannal és egy darabig remélem nem zavar senki se... Astridon kívül. Írok egy levelet ma Astriddnak és elküldöm Üzenőszéllel. Ami a legjobb, hogy egy jó ideig lesz kajám. És az már most jó. Avval nem kell foglalkoznom.... egy ideig. Johann is nem sokkal utánam kelt és indult is a hajójához. Az istenek hála. Amint kitette a lábát Johann a házból kivettem a szütyőmből egy lapot, a ceruzám és írni kezdem Astridnak. 

" Drága Astrid, 

eddig minden a legnagyobb rendben van, de volt egy - két furcsa dolog amit még én se nagyon fogtam fel, de ha úgy érzem és Fogatlan is beleegyezik elmondom neked. Itt minden rendben van a vihar ellenére is. Épp, hogy elkezdtem a házat építeni és a vihar félbe szakított. Rendben vagyok nem kell aggódnod értem. Nem tudom mikor, de találkozhatunk, de erről majd még írok vagy te nekem. Otthon mi újság? Kibékültél már Klausszal? És ő anyával? Majd beszélünk erről sokkal részletesebben amikor találkozunk ami hamarosan meg fog esni. Addig is vigyázz magadra és ne csinálj semmi butaságot. Ami a legfontosabb rendesen egyél és aludjál, jól tudod nem szeretem ha olyan vagy, mint akit egy cellában 3 hónapig éheztettek meg mi egy más. Erre kérlek addig amíg nem találkozunk. Viszont ha megtudom, hogy nem ettél vagy aludtál rendesen annak nem lesz jó vége azt te is tudod. Nem sokára otthon leszek veled és nem lesz már semmi baj. 

Szeretlek:

Hablaty "

Összetekertem és felkötöztem Üzenőszél lábára. 

- Vidd Hibbantra és csak Astridnak adhatod oda. Értetted? - kérdeztem tőle.

Bólintott majd kirepült a kezemből és elindult Hibbant irányába. Fogatlan még mindig ott feküdt ahol aludt is, de most már ébren volt. Vissza mentem hozzá és megsimogattam. 

- Mi a baj, pajti? - kérdeztem tőle.

A fejét rázta. 

- Mindjárt jövök. - mondtam és oda mentem a szütyőmhöz. 

Kivettem belőle a füzetem és a szemet, majd vissza mentem Fogatlanhoz. Felültem a nyergébe, majd ráfeküdtem a nyeregre, ahogy szoktam csak most a fejem az ő feje irányába volt.  

Ehhez is már hozzá volt szokva valamennyire. Kinyitottam a füzetem és nézegetni kezdtem azokat amiket anyától, Fogatlantól és Thyrától tanultam. Már egy bő órája feküdhettem ott és olvasgattam a füzetem amikor kintről hangokat hallottam meg. Kibújtam a füzetemből és a hang irányába néztem. 

Felültem Fogatlan nyergében és letettem a füzetem. Felálltam, majd a hangok irányába indultam. Kiérve a házból az ikrekkel találtam szembe magam. Nem csak ők csodálkoztak el azon, hogy látnak, hanem én is. 

- Te mit keresel itt? - kérdezték.

- Nyaralok. - poénkodtam. 

- De miért itt? - kérdezte Kő.

És akkor őérte harcol az a két jó képességű. Ezt inkább hagyjuk.

- A vihar miatt jöttem ide. Ez volt a legközelebb. - mondtam. 

- Akkor se értem miért vagy itt. - mondta Fa.

- És ti? - kérdeztem.

- A csirkémhez jöttünk. - mondta Fa.

- Kémkedünk. - mondta Fával egy időben Kő. 

Kételkedve néztem rájuk. 

- A csirkém után kémkedünk. - mondta Fa. 

- Aha. Amúgy meg megmondhatnád a csirkédnek, hogy akadjon le rólam, mert már majdnem ott tartottam, hogy a vacsorája lesz Fogatlannak. - mondtam vissza indulva a házba. 

- Nem merted volna megtenni. - szólt utánam. 

- Dehogynem. - szóltam vissza a vállam felett. 

- Mikor jössz haza? - kérdezte Kő. 

- Újabb 3 év múlva. - vicceltem. 

- Ne már, addig kit szívatunk? - kérdezték egyszerre. 

- Hát nem engem. - mondtam. 

Lesz nagy meglepetés amikor Snoggletogra otthon leszek. 

- Az az éjfúria miért akarta megenni Klaus? - kérdezte Fa már közvetlenül mögülem.

- Gondolom azt hitte először, hogy én vagyok és meg akart ölni, de amikor rájött, hogy nem úgy döntött vele is végez. - mondtam. 

- Ti Astriddal egymás gondolataiba láttok vagy mi, mer ő is ezt mondta. - mondta Kő. 

- Ő is ezt következtette le a történtekből. - mondtam erre elég " értelmesen " néztek rám. - Igen bele látunk egymás fejébe. 

- Csúcs. - mondták. 

Erre már a fejemet fogtam. Hogy lehetnek ennyire hülyék ezek ketten. 

- Ha nem szóltok senkinek, hogy láttatok én se mondom el senkinek, hogy itt voltatok. Nem tudom mit csinálni. - mondtam.

- Jó. - mondták én meg vissza mentem a házba Fogatlanhoz.

- Két ekkora barmot még nem láttam. - motyogtam magam elé. 

Vissza feküdtem Fogatlanra úgy, mint mielőtt az a két barom megjelent volna. Egyáltalán ezek mikor indulhattak el, hogy ide érjenek, egyedül. És miben sántikálnak. Mindegy engem nem érdekel mit csinálnak csak húzzanak el innen minél előbb és kész. Folytattam azt amit abba hagytam és nem foglalkoztam velük, pedig nem egyszer rohantak el mellettünk, de rájuk se bagóztam. Este fele léptek le. Kérdezték, hogy mikor megyek el innen, mire a válaszom az volt, hogy reggel. Semmi kedvem nem volt azt mondani nekik, hogy itt leszek, mert akkor a nyakamra jártak volna, amit most nem akarok. Ők haza mentek Üzenőszél meg utánuk nem sokkal ért vissza. Örültem annak, hogy ilyen hamar választ is kaptam, de Üzenőszél nem annyira. Elég ellenszenvesen nézett rám. Nem tetszett neki az, hogy egy nap alatt kellett neki oda - vissza megtenni az utat. Lusta egy sárkány. Örültem a válaszának. 

A további napokban folytattam a cölöpökkel való dolgozást és a házat is elkezdtem építeni. Szerencsémre semmi se dőlt rám vagy valami más. Szépen haladtam a házzal. Ha jó saccolok hétvégére kész leszek és már csak egy kis Hablaty stílust kell bele vinnem. Szuper. Ezek után jöhet az aréna, de ahhoz már több ember kell. Szóval az lehet, hogy csak az ünnepek utána lesz megcsinálva a többiek segítségével. Már amikor nagyon a vége fele jártam a ház elkészítésében újra írtam Astridnak egy levelet. 

" 3 nap múlva azon a szigeten ahol Dagur leszúrt. 

                                                                Hablaty " 

Az tuti, hogy Üzenőszél engem meg fog utálni egy életre a leveleimmel, de neki ez az egyetlen dolga.

- Vidd el Astridnak és nem kell vissza jönnöd rögtön. Erre nem lesz semmi válasza. - engedtem el a sárkányomat. 

Kicsit megsértődve, de elindult Hibbant fel. Nem tudom mitől van megsértődve az utóbbi 2 - 2,5 hétben nem kellett semmit se csinálnia. Egész nap feküdt, aludt, evet és énekelt, amivel az idegeimre ment. És akkor én vagyok az idegesítő. 3 nap és újra láthatom azt aki mindennél többet jelent nekem. Utána meg már nincs sok idő hátra addig amíg haza nem megyek. Ha jól tippelek akkor 3 - 3,5 hét. Az már nem olyan sok és Astridnak még mindig kell csinálnom valamit és Klausnak is. Neki lehet, hogy segíteni fogok a sárkányokkal kapcsolatban. De szerintem neki az is elég ha egy kevés időt töltök vele és bratyizunk egyet. Holnap már csak apró simításokat kell elvégeznem a házon utána meg elindulunk a szigetre és ott várunk majd Astridra. Viszek magammal valami kaját és vizet is. Nincs kedvem a fél napomat halászattal és víz kutatásával tölteni ott. Más nap reggel befejeztem a házat meg mindent. Thyra is volt olyan kedves és hozott néhány felesleges cuccot Sárkányszirtről. Néhány párna, takaró és még néhány dolgot. A minap is ott volt és beszélgetünk egy keveset. 

- Nekem is jókor jut az eszembe, de az a sikló amelyik nem hagyta elpusztulni ő felségét, szerinted hol lehet? És ha Fogatlan találkozna vele megismerné? - kérdezte.

- Azt mondja, hogy Hibbanton van. - mondta Thyra. - Öhm... Astrid sárkánya. 

- Akkor ezért jönnek ki olyan jól ketten. Már értem. - mondtam és megsimogattam Fogatlant. 

- Mikor mész vissza Hibbantra? - kérdezte Thyra.

- Snoggletog előtt valamivel, de 2 nap múlva meg Astriddal találkozok. - mondtam.

- Aha. Ez a szülinapod már nem lesz szomorú. - mondta mosolyogva. 

- Erről tuti, hogy nem beszéltem neked. - mondtam.

- Hallottam egyszer, hogy saját magadat köszöntöd fel Snoggletog előtti nap. - vont vállat. 

- Te kémkedtél utánam? - kérdeztem.

- Nem. - mondta. - Mindegy majd valamikor találkozunk még. Amúgy mikor jöttök már el hozzánk Astriddal?

- Nem tudom, sose jut időnk rá. Vagy velem lesz valami vagy apának kell segíteni. - mondtam. - De az ünnepek után lehet, hogy elmegyünk. 

- Akkor majd írj nekem vagy Haroldnak, hogy jöttök. - mondta.

- Haroldnak? - kérdeztem. 

- Már ő is vár rád, nem tudom miért és Astridot is meg akarja már ismerni. Sokat meséltem neki róla. - mondtam. 

- De tudja, hogy az én párom? - kérdeztem összeszűkült szemekkel.

- Igen. Nem akar ráhajtani, csak meg akarja ismerni a " testvére " barátnőjét. - mondta mosolyogva.

- Már ő is annak tart? - kérdeztem.

- Igen. Hisz nekem is a " testvérem " vagy ez által az övé is. - mondta. - Na jó mi megyünk. Majd akkor találkozunk valamikor. 

- Jó, szia. - mondtam.

- Szia. - mondta és elmentek Villámmal. 

- Holnap megyünk pajti. Találkozunk Astriddal. Elmondjuk neki azt amit megtudtam rólad? - kérdeztem. - Tudod, hogy nem árulja el senkinek. 

Már a kérdésemkor bólintott, de most megint. 

- Rendben. - mondtam. - Vacsizunk utána lefekszünk aludni és reggel indulunk.

Felálltunk és elmentünk enni, utána meg lefeküdtünk mindketten aludni. Az az érzésem, hogy holnap a nap első sugaraival fogok kelni. Holnap után meg annál is előbb. Ez nagyon jó lesz.

* Hibbant *

Amint fel ért a törzsfő a fia szobájába a fia elképedt arcával találta szembe magát. Klaus nem tudta elképzelni, hogy az apja mit akar tőle. Nem csinált semmit amiért leszidhatná. Nagy szemekkel nézett apjára, aki az ajtóban állt. Egy idő múlva a fiú szólalt meg.

- Mit szeretnél apa? - kérdezte a fiú. 

- Bocsánatot kérni, mert nem hittem neked. - mondta a törzsfő. 

A fiú még száját is nyitva felejtette a mondat hallatára. Nem akart hinni a fülének, nem hitte el azt amit az apja mondott az imént. Elég furcsán nézett az apjára. Nem tudta eldönteni, hogy ez egy álom vagy valóság. Hihetetlennek tűnt neki ez az egész. 

- Én se hittem volna akkor magamnak, de ez az igazság apa. - mondta a fiú.

- Tudom. - mondta az apja. 

Még néhány percig némán álltak egymással szemben, majd a törzsfő szólalt meg.

- Jó, hogy megbeszéltük. - mondta. - Én most megyek.

- Öhm... Igen... jó. - mondta és figyelte, ahogy az apja kimegy az ajtón. - Ez fura volt. - motyogta.

A vihar miatt a nap elég unalmasan telt a többségnek, jobban mondva mindenkinek. Klaus se nagyon mozdult ki a szobájából próbálta felfogni azt ami reggel történt, de nem nagyon sikerült. Astrid az ablakon bámult ki és vágyakozva nézett ki az ablakon. Már várta a napot amikor találkozik a barátjával, de ez valamikor máskor fog megtörténni, de akkor is várni fogja. Másnapra már nyoma se volt a viharnak, de a faluban azért tett kárt, nem sokat, de tett. A fiatalok reggeli után rögtön repülni indultak és dél körül értek vissza. Míg mindenki a Nagy terembe ment fel Astrid haza ment és amint a szobájába lépett szembe találta magát Hablaty kis sárkányával. Rögtön odament hozzá és levette a lábáról a levelet, majd olvasni kezdte. Örült annak amit a fiú írt. Elmosolyodott azon, hogy ennyire ismeri és figyelmezteti őt arra, hogy bajok lesznek abból ha nem viselkedik normális emberekhez méltóan. Az asztalához ment és írni kezdte a választ a fiúnak.

" Hablaty, 

igen tudom, hogy bajok lesznek abból ha éheztettem magam meg nem alszom ki magamat, de nyugi rendben vagyok. Itt minden a legnagyobb rendben van. Klausszal én is és anyátok is kibékült. Lassan tényleg ugyan az aki volt. Örülök, hogy írtál és minden rendben van veled, de remélem nem erőlteted meg magad, mert akkor velem gyűlik meg a bajod és tudod, hogy annak nem lesz jó vége. Várom, hogy találkozunk és azt is amit elszeretnél nekem mondani. Tudom, hogy csak egy hét telt el, de már annyira hiányzol, mintha már egy év telt volna el. nem tudom, hogy, de kifogom bírni ezt a kevés időt. Ne aggódj nem fogok semmit se csinálni. Viharbogár vigyáz rám. Minél előbb szeretnélek már látni, de addig még várnom kell és fogok is. Nem sokára találkozunk.

Szeretlek: 

Astrid "

Felkötötte a sárkány lábára és útjára engedte azt. Ezek után felment a Nagy terembe enni. Ami elég különös volt, hogy már reggel óta nem látták az ikreket sehol se. Bár nem is izgatta, de nem akarta, hogy vele csináljanak valamit vagy neki és a többieknek keljen utánuk takarítani. Csak este találkoztak velük kérdezték hol voltak, de értelmes választ nem kaptak ezért hagyták is. A további napokban, hetekben besegítettek ott ahol tudtak így meg is találták azt amivel le tudják kötni magukat és segítenek is a faluban, nem mondhatják rájuk azt, hogy hasznavehetetlenek. Mind be segítettek ott ahol tudtak, ahhoz amit értettek. 

Az ikrek voltak ez alól a kivétel, ők csak mindenkit megtréfáltak, Loki isten példáját követve, szinte meg is feledkeztek arról, hogy a klubháznál találkoztak Hablattyal. Első áldozatuk Astrid volt aki a sárga földig hordta őket és több kedvük nem volt már a lányt megtréfálni. Ellenben a többiekkel ők is szidták, de nem annyira, mint a lány, így folytatták. A többiek besegítettek a faluban, főként abban amiben a legjobbak voltak. Takonypóc a műhelyben segített a fegyverekkel és azok tesztelésében. Halvér a gyerekeknek tanított Hibbant és a sárkányok történetéről, arról, hogy kibékítette ki a két félt és hasonlók. 

Astrid segített a faluban a legtöbbet. Őrjáratozott a sziget körül, segített a kiképzésen vagy ő maga tartotta. Néha - néha pedig Hablaty anyának segített be, nagyon sok örömmel. Azért szorgoskodott a faluban, hogy ne szenvedjen a fiú hiányától és így, hogy egész álló nap dolgozik nem hiányolja annyira, sőt néha meg is feledkezett a kimerültségtől róla. De mégis eszébe jutottak a szavai valamiről és akkor egy kicsit elszomorodott, viszont tudta, hogy vigyáznak rá és bármelyik nap találkozhatnak. 

A napok ugyan úgy teltek, mindenki tette a dolgát semmi se történt a szigeten. Minden nyugodt volt semmi se fenyegette Hibbantot. Újabb nap telt el és Astrid levelet kapott Hablatytól. Nagyon megörült a hírnek és készülődni kezdett a találkozásra.