Hablaty új élete 88.fejezet

A reggeltől eltekintve a nap elég eseménytelen telik. A terveken dolgozok, amikkel elég jól haladok így holnap el is kezdhetek dolgozni a medálon. A napomban igazából a legmegdöbbentőbb azon kívül, hogy apa még mindig olyannak lát, mint régen Takonypóc bocsánat kérése volt. HA a bordáim nem sajogtak volna a magamba fojtott dühtől, akkor azt mondanám csak álmodtam az egészet, de a fájdalom elég valóságossá tette. És most kivételes csoda történt velem, ami soha többé az életben nem fog megtörténni még pedig az, hogy Takonypóc bocsánatot kért. Amit nem tudok, hogy megbocsássak neki, hisz részben ő keserítette meg az életemet a legjobban, de valahogy mégis kiérdemli a bocsánatomat, csak azt nem tudom miért, de egyszer kiderül.

Délután lehetett - talán - amikor nyílt a hátsó szoba ajtaja és anya jött be rajta egy tállal a kezében. Hozta a vacsorám vagy talán ez ebédem... nem tudom. Ha dolgozni kezdek elszáll az idő érzékem, ahogy Fogatlannal szoktunk.

- Hoztam ételt, hogy egyél, mert nem voltál enni. - mondta és lerakta a tálat.
- Elfelejtettem. - mondtam.
- Hablaty, ne mon....
- Ez az igazság, anya. Ha elkezdek dolgozni valamin nem figyelek semmire csak arra a dologra. Nem érzékelem az időt se. Ha Fogatlan nem figyelmeztetne, hogy napnyugta mikor van akkor képes lennék az egész éjszakát átdolgozni. - mondtam.
- De enned kell azt ne feled el, bármennyire belemerülsz a dolgokba. - mondta.
- Tudom. - mondtam.
- Ne haragudj apádra azért amiket mondott, nem úgy gondolta. - kezdte.
- Honnan tudod, hogy hal...
- Ha nem hallottad volna legalább egy részét nem úgy rohantál volna el, hogy mindent csapkodsz. - mondta.
- Igaz, de nem értem miért hiszi azt, hogy felelőtlenül megyek mindenek. Átgondolok mindent és úgy cselekszek... a legtöbbször. Nem lehet minden az én hibám ami történik velem. Bármi történhet, amit nem lehet egy tervbe bele kalkulálni. - mondta.
- Például, hogy Fogatlanból alfa lesz egyszer? - kérdezte.
- Igen. Azt mindig tudtam már egy ideje, hogy a faja az első, az igazi alfa, de nem számítottam arra, hogy miattam képes párbajozni az alfával és ráadásul győzni is fog. - mondtam.
- Szerencséd, hogy ilyen sárkányod van, aki mindentől megóvna. - mondta és mindketten Fogatlanra néztünk.
Békésen aludt a szoba egyik sarkában, nem zavartatta magát semmivel.

Ez az én sárkányom, amikor szükség lenne rá alszik, de őt így lehet szeretni. Fogatlan az Fogatlan.
- Mikor kell beszélnünk Astrid szüleivel? - kérdeztem anyára nézve.
- Már beszéltünk velük. - válaszoltak.
- Oh. - nyögtem ki. - És mit mondtak?
- Belementek, de majd beszélni szeretnének veled, amikor ráérsz. - mondta.
- Rendben. - mondtam. - És köszönöm az ebédet... azt hiszem.
- A legkevesebb. - válaszolta. - Egyél valamennyit.
- Jó. - mondtam.
Kiment, majd én is felálltam és Fogatlanhoz mentem.
- Pajti ébredj, nem akarsz repülni menni még az este előtt? - simogattam meg.
Laposakat pislogva néztek fel rám.

- Látom nem akarsz menni repülni. Ha nem akarsz, nem megyünk. - mosolyogtam rá sunyin.
Nagyon jól tudom, hogy ez befog nála válni, mert sose hagyna ki egyetlen repülést se. Főleg úgy, hogy most már én is " repülhetek ". Elindultam vissza az asztalomhoz, de pillanatok múlva már az ajtó fele lökdösött. Mondtam, hogy ez be fog válni. Ismerem, mint a tenyerem. Kimentünk a műhelyből és repülni mentünk egy kicsit messzire Hibbanttól. Nem akartam, hogy apa meglásson lefele zuhanni vagy repülni egyedül, mert akkor rákezdene még jobban, hogy mennyire felelőtlen vagyok és hogy juthatott ilyen őröltség az eszembe. Hát azt én se tudom, de nekem tetszik és nem játszok az életem, hogy ezt csinálom. Fogatlan el kap bármi legyen.
- Repüljünk egyet, pajti? - kérdeztem.
Nagyon jól tudja, hogy mire gondolok, főleg úgy, hogy már a páncélom van rajtam, ami azt jelenti, hogy én is repkedhetek. Bólintott, bár ha nem is bólintott volna akkor is repkedtem volna, max egy kicsit duzzogva kapna el, de elkapna akkor is. Most kivételesen nem a dörgődobokat, hanem a felhőket kerülgettük. Télen nem igen megyünk a víz közelébe. Egy, amúgy is meglehet anélkül is fagyni. Kettő, jobb most a magasban, mint a víz közelében. Nem sokára úgy is arra felé fogok száguldani, szóval mindegy.

Legutoljára nem tudom mikor éreztem magam ilyen szabadnak, mint most, de hátra van még a java. Nem én irányítottam Fogatlant, hagytam hadd menjen arra amerre szeretne. Szépen kerülgettük a felhőket meg trükköztünk közöttük. 

- Na mi legyen pajti? Kipróbáljuk egy hónap pihenő után? - kérdeztem tőle mikor már siklottunk a levegőbe. 

Bár ha nemet is mondani leugranék róla szóval mindegy mit mond. Bólintott egyet mire rögzítettem a farkát és eloldottam a tartókötelet, majd lefordultam róla. 

Na ha valaki most lát egy hajóról azt hiheti, hogy elkapott egy éjfúria és eldobott majd utánam indul, hogy elkapjon, ami persze nem igaz. 

Közeledtünk a víz felé bár az még elég messze volt, hogy belecsukjunk, de akkor is egyre nagyobb kék pacát láttam a felhők alatt. Ilyen az igazi szabadság, ehhez nincs fogható érzés, max a szerelem. Apa ezt nem értené, de anya igen, hisz ő tudja, hogy egy sárkány és ember között a legfontosabb dolog a bizalom, ami köztünk Fogatlannal meg van. Ha valami történne a velem megmentene rögtön. Egyre közelebb kerültünk a vízhez mire én is és ő is széttártuk szárnyainkat és siklottunk tovább.

- Ez előbb is az eszembe juthatott volna. Akkor talán nem unatkoztunk volna annyit a klubháznál. - szóltam neki hátra.

Hallottam morogni mögöttem, de nem néztem hátra csak siklottam tovább és távolabb Hibbanttól. Egy ideig még repkedtünk majd leszálltunk egy kis szigeten pihenni. Napnyugtakor vissza indultunk a szigetre - ismételten elrepültünk a naplementébe. Igazából azért is jöttem el otthonról, mert nem akartam azt hallgatni, hogy valaki aki tudja mi a szándékom tanácsokkal lásson el, hogy mit hogyan tegyek. A dolgokat úgy szeretném tenni, ahogy nekünk jó és nem pedig mások ínye és kedve szerint. A mi kapcsolatunk, a mi dolgainak és a mi döntéseink. Kivétel ez az egy vagy talán még egy - kettő ez előtt. Ez most az én döntésem volt, hogy eljövök onnan és megkérem a kezét a születésnapomkor vagy az ünnepek alatt, ahogy lesz bátorságom. De ezután biztosan mindenben együtt fogunk dönteni vagyis akkor biztosan amikor nem vagyok elborult aggyal és rohanok el minden szó nélkül, ami sokszor szokott lenni. Remélhetőleg úgy lesz, ahogy mondta és együtt leszünk és együtt is hozzuk meg a döntéseinket. De nekem se kéne bebeszélnem magamnak, hogy kioszt és otthagy, mint 3 évvel ezelőtt. Mert még az igenre is azt fogom hinni, hogy elküldött egy melegebb éghajlatra. Szóval ezt abba kellene hagyni. Visszaérve a szigetre nem csináltam semmit csak ettem egy keveset és haza mentem aludni.
A napok lassan teltek Snoggeltogig. Eléggé gyorsan telnek el a napok, de lehet, hogy csak nekem tűnik így, mert az egész délelőttömet és a fél délutánom bent töltöm a műhelyben és dolgozok a medálon. Ami kezd már alakot ölteni, az biztos, hogy ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy a gnúvad szarvából faragok valakinek valamit. Nehezebb faragni, mint a fát az tuti. Szóval örülök ha kész lesz amikorra kell nekem. 5 nap telt el mióta apa felelőtlennek hívót és azóta  nem nagyon szólok hozzá. Oké ha valamit kérdez válaszolok arra, mert nem vagyok egy neveletlen, bunkó aki válaszolni se tud az apjának, de nem társalgok vele annyira, bár régen se nagyon társalogtunk. Inkább anyával beszélek, mert ő megért. Igazából látszik apán tudja, hogy hallottam azt amiről beszéltek, de mégse kér bocsánatot, inkább elnézi azt, hogy a fia haragszik rá. Mert igazából nekem nem azzal van bajom, hogy felelőtlennek hívót, - azzal is, de igaza van egy kicsit - hanem azzal, hogy nem nekem mondta el a szemembe azt amit gondol rólam Ha elmondta volna szemtől szembe akkor nem lenne ez az egész és talán megértené, hogy miért is lehet egy kicsit felelőtlen, de nem nekem úgy kellett megtudnom, hogy mit is gondol rólam az apám, hogy kihallgatom azt amit az anyával beszél rólam. Na mindegy erről ennyit.
Astrid szüleinek is sikerült elkapniuk engem egy - két szóra, nem tudom, hogy sikerült leállítaniuk egy percre a rohangálásomból. Nem olyan nagy dolgokat kértek tőlem, mint amire számítottam. Csak ínnyit, hogy vigyázzak Astridra és ne bántsam meg. Az utóbbit talán most szegtem meg, de több nem lesz.. remélem. Ezek amiket kértek tőlem teljesíthetőek, de azt nem igazán tudom megígérni se nekik, se Astridnak, sőt magamnak se, hogy nem okozok neki fájdalmat. Ha bajom esik azzal neki is fájdalmat okozok és akkor ez nem is önszántamból van. Akkor most hazudtam neki. Lehetőleg először és utoljára is. Soha többet nem akarok neki, de még másnak se hazudni. Én nem vagyok olyan, mint a többi ember, más vagyok és nem engedhetem meg magamnak, hogy hazudjak azoknak akiket szeretek. Visszatérve Astrid szüleihez még azt is megemlítették, hogy a nagy tesóval ne húzzak ujjat, nem mintha akartam volna. Egy, nem is ismerem... azt hiszem. Kettő, biztosan nagyon boldog lennék ha megverne, mint Dagur. Azután is repesnék az örömtől, hogy fekszek az ágyban és örömködök abban, hogy Astrid körülöttem ugrál és minden kívánságom lesi. Nekem nem kell az, hogy körülöttem ugráljon és aggódjon értem a keleténél is jobban. Így is eleget aggódhat értem, nem kell rátenni még 3 lapáttal az alapon járó aggódáshoz.
Most gondolok csak bele, hogy egy hetem van arra, hogy befejezem a medált és egyben egy hét van hátra a születésnapomig, amit nem várok még most se, pedig most lenne miért. Hisz itthon vagyok, itt van anya, Astriddal boldogok vagyunk, Fogatlan is velem van és béke van a szigeten. De egyszerűen nem várom, ez már megszokott nálam 7 évig senki se köszöntött fel. Kivétel az az egy év amikor Klaus még itthon volt és ő megtette, de senki más. De ilyen az én formám. komolyan egy hét és betöltjük Klausszal a 19-et. Minimum egy év és öröklöm a törzset, szuper.
Már befejeztem a munkát - bár nem kellett volna - és otthon feküdtem, mikor apa hívott le. Kellett nekem haza jönni. Tuti, hogy nem fog kisülni semmi jó ebből a beszélgetésből. Lassan mentem le, Fogatlant hátra hagyva, persze ez fel se tűnt neki, mert aludt.
- Igen, apa? - kérdeztem.
- Beszélnünk kell. - mondta.
- Miről? - kérdeztem. - Ha nekem is elakarod mondani, hogy mennyire felelőtlenek tartasz nem kell, mert hallottam. Csak tudod jobb lett volna ha el mondod nekem, minthogy halljam, bár lehet, hogy hozzá kellett volna szoknom, hogy senkit se érdekel, hogy mit hallok és mit nem.
- Hablaty, ne kezd...
- Ez az igazság. - mondtam. - És nem vagyok felelőtlen, csak...
- Ne mondd azt, hogy nem vagy az. A felelőtlenségeddel nem egyszer sodortál veszélybe másokat. - mondta.
- Nem én kértem meg őket, hogy jöjjenek velem megkeresni Dagurt, maguktól jöttek velem. Ennyi erővel ők is lehetnek ugyan olyan felelőtlenek, mint én. - mondtam.
- Ha ők nem lennének, már halott lennél. - vágta rá.
- Lehet, hogy jobb lenne. - motyogtam magam elé. - Ha Astrid nem lenne, akkor lennék halott. Ő jött utánam.
Szerencsém, hogy nem hallotta, amit motyogtam, mert akkor bejben lennék. Az lehet, hogy valamit hallott, de az is csak morgás volt.
- Nem keveredhetsz innentől semmi...
- Most komolyan azt akarod nekem meg tiltani, hogy elvégezzem azt a feladatot amit el kell végeznem. Nem tilthatod meg, hogy azt tegyem amit tennem kell. Nem fordíthatok hátat azoknak, akinek szükségük van rám, a segítségemre. - mondtam.
- Amióta haza tértél több bajod esett, mint bárkinek. Nem folytathatod ezt tovább. - mondta.
- Mert szerinted nekem olyan nagy öröm napokig ágyban feküdni és azt nézni ki, hogy tevékenykedik körülöttem és milyen kívánságomat lesi, hogy azt tejesítse. Ha rendesen ismernél tudnád, hogy inkább tölteném a napjaimat a munkámmal, mint ágyban. Magamtól is megtudok tenni bármit. Nem rohanok csak úgy poénból egyik falból a másikba, mert nekem az jó.
- Ha meghaltál volna ki vette volna át a törzs vezetését? - kérdezte.
Mintha Klaus nem létezne. Bennem meg valami elpattant.
- Apa nem csak én vagyok az egyetlen fiad. Ott van Klaus is, akit abban a hitben neveltél, hogy ő veszi át a helyed ás nem én. A legelején lemondtál rólam, pedig nem kellett volna. Senki se törődött velem, d mégis sokkal jobb lettem, mint kellene. És ahelyett, hogy miattam aggódsz Klausért kellene, mert ő még sose volt a szigetvilágon kívül ismeretlen sárkányok közelében, főleg, hogy retteg a sárkányoktól. Én tudok vigyázni magamra eltekintve ettől - attól. 15 évig az se nagyon érdekelt, hogy hol vagyok, de most mégis velem beszélsz arról, hogy főnök leszek, úgy 3 év múlva amíg bármi történhet. - mondtam. - Akár meg is halhatok.
- Nem beszélj ilyenekről! - szólt rám.
Azért fáj az igazság az látszik.
- Miért ne? Nekem nem az a feladatom, hogy a törzset vezessem, hanem az, hogy világot ki kell békítenem a sárkányokkal. Odin örököse vagyok, az egyetlen aki megmentheti az éjfúriákat és békét teremthet a világban. Ezzel az élettel együtt jár a halál, de legalább büszkén halok meg, mert tudom honnan indultam és mit értem el. Egy senkiből lett hős vagyok. - mondtam.
Hát ez bökte annyira a csőrömet már egy ideje, csak annyi kellett volna már rég, hogy kimondom ezt az egészet hangosan. Apa az első aki megtudja mi bajom, de nem nagyon tetszik neki.
- Ha nem lennél felelőtlen akkor tudnád, hogy mi a legfontosabb neked és a szigetnek. - mondta.
- Nekem nem azt kell figyelembe vennem, hogy nekem és a szigetnek mi a legjobb, hanem a világnak és az a béke, amit csak én tudok megteremteni. Ezt miért olyan nehéz megérteni? Klausnak sikerül, anyának is, sőt még Astridnak is, akkor nekem miért nem sikerül? - kérdeztem.
- A buta hóbortod sodorja állandóan veszélybe az életed. Ezekből már rég tanulnod kellett volna. - válaszolta.
- A buta hóbortnak, köszönheted, hogy nem pusztult el a sziget, azt, hogy élek és ez is fog életben tartani még egy jó ideig. Ha nem győztem volna le a Vörös halált, az pusztítja el Hibbantot... valamikor. Drago a fészek után ide vette volna az útját, hogy elpusztítsa a szigetet és Dagurnak se az volt a valódi szándéka, hogy Fogatlant megkaparintsa, hanem a sziget elpusztítása, mert tudta, hogy erősebbek vagyunk, mint az ádázok. Háromszor adtam volna az életem a szigetért, amit az emberekről nem igen lehetett eddig hallani. Én vagyok az egyetlen aki meghalt volna az otthonáért. - mondtam.
- Legyek büszke arra, hogy majd nem meghaltál. Inkább a sziget pusztuljon el, minthogy a fiam meghaljon. - mondta.
- Egészen eddig a sziget sorsa jobban érdekelt, mint a fiad élete. - böktem ki az igazságot.
- Hablaty!
- 15 évig csak akkor szóltál hozzám ha elrontottam valamit, még ha nem is én voltam az. Engem hibáztattál azért, mert anyát elvitték a sárkányok, amikor megakart védeni. Nehéz azzal a tudattal felnőni, hogy az anyám miattam nincs velünk. El kellene már fogadni, hogy nem vagyok már az aki mindent eltűr egy szó nélkül. Felnőttem és úgy élem az életem, ahogy nekem jó, nem pedig neked vagy másoknak. A saját életemet kell élnem, a saját döntéseimmel és a saját hibáimmal. - mondtam.
- Megtiltom...
- Hogy segítsek a világon. Elvárod, hogy fordítsak hátat azoknak akiknek szükségük van rám? Ebbe Hibbant is bele tartozik, ezzel akkor azt is megtiltod, hogy Hibbanton segítsek, bár, nem mintha hallgatnék bárkire. Az az életem célja, hogy segítsek másokon, apa. Számítanak rám. Odin, a világ és a sárkányok is. Nem fordíthatok nekik hátat, mert Hibbantot kell vezetnem. Ha megtenném magamat is elárulnám, Odint és mindenkit. - mondtam.
- Nőj már fel végre, fiam! - mondta. - A falu ügyeivel kell első sorban foglalkoznod.
- Apa értsd már meg végre, hogy nem az a törzsfői posztra szánt fiú vagyok, akinek akartál mindig is. Sose tartoztam.... közétek és már tudom miért, ahogy te is és ezt el kellene fogadnod, hogy nem vagyok az akinek akartál. Nem vagyok olyan, mint te, nem formálhatsz a saját képedre. - kiabáltam már.
- Miért nem tudsz olyan lenni, mint...
- Mint ki? Klaus? Vagy valaki más? Miért nem vagyok olyan, mint mindenki más? Miért nem vagyok normális? Vagy szófogadó? Olyan, mint amilyen voltam 7 évig? Egy senki? Akinek az élete fontosabb másokénál? - kérdezgettem. - Nem hiszem, hogy akkor egy olyan ember kezébe helyezted volna a falu sorsát, mint én. Amíg nem mentem el, biztos vagyok benne, hogy magamat mentettem volna ha baj van, nem pedig másokat. A portyák alatt is csak azért jöttem elő, mert bizonyítani akartam neked, a falunak, de rettegtem, hogy meghalhatok és inkább meghúztam volna magam a hegy egyik barlangjának a mélyén. Míg Fogatlan nem lépet az életembe, nem tudtam ki vagyok, de megváltoztatott és mióta tudom ki is vagyok igazából, azt teszem, amit meg kell tennem, még ha az életemet is kell feláldozom azért.
- A hibáidból tanulhattál volna már egy kis felelősséget, főleg abból mikor elhagytad a szigetet vagy a legutóbbiból. Tanuld meg, hogy felelősséggel jársz másokért...
- Az volt a legelső felelősség teljes döntésem, mikor Fogatlant elengedtem az erdőben, majd összebarátkoztam vele...
- Majd elmentél és itt hagytad a törzsed és a családod. - vágott közbe apa.
- Azt a törzset és azt a családot hagytam itt akik 7 évig csak egy parazitának, egy senkinek, egy istencsapásnak tartottak, mert nem tartoztam közéjük. Nem én tehetek arról, hogy Odin örökösének születtem, de örülök, hogy az vagyok, mert már nem vagyok az aki voltam. - mondtam.
- Tanulhatnál már egy kis felelősséget...
- Kitől? Talán tőled. Az is lehet, hogy tőled tanultam a mostani felelőtlenségemet. 15 évig nem nagyon érdekelt mi van velem, de mióta elmentem megváltozott valami. - mondtam. - Az egyetlen ezen a szigeten akitől felelősséget tanulhatnék az Fogatlan, pedig ő egy sárkány. Ő úgy gondoskodott rólam, ahogy neked kellett volna apa.
- Hablaty, fejezd be! - szólt rám, mint régen.
- Nem...
- Fejezd be és menj a szobádba!
- Nem vagyok gyerek akit a szobájába küldhetsz. - vágtam vissza.
Valami most nagyon elszakadt benne. 10 évnyi harag tör most ki belőlem... azt hiszem.
- A viselkedésed nem arról árulkodik, hogy felnőtt lennél. Ha az lennél tudnád, hogy hol a határ ebben a beszélgetésben. - mondta.
- Neked meg a szemembe kellett volna mondanod, hogy még mindig annak tartasz aki voltam. - mondtam.
- Akármilyen is vagy te leszel a főnök utánam, ezt fogadd el és most menj fel. - mondta.
- Klaus miért nem....
- Te vagy az első szülőt fiam, így te öröklöd a helyemet,, a hagyomány szerint. - mondta.
- Talán nem kellene annak lennem vagy inkább élnem. - böktem ki.
- Hablaty. - hallottam meg anya hangját az ajtóból.
Nem fordultam arra és nem is néztem senkire aki bent volt. Tudtam, hogy ezzel most túl lőttem mindenen. Mindketten csalódtak bennem, még én is saját magamban. Hogy lehet akkora idióta, hogy ezt mondom, még ha dühömben is. Óvatosan körbe néztem és mindketten csalódással vegyes hitetlenséggel nézek rám. Mielőtt bármelyikük is mondhatott volna valamit kirohantam a házból, messze a falutól. A sziget túl oldalára mentem a barlangomhoz, azt hiszem az lesz a legjobb ha egy kis ideig ott maradok egyedül, átgondolni a dolgokat.
- Ezt nagyszerűen megcsináltad, Hablaty. Mindenkinek akit szeretsz csalódást okozol. Először Astrid, most a szüleid. Ki lesz a következő? Fogatlan? Az öcséd? Ezt már sose fogod helyre hozni senkivel se. Senki se csalódhatott volna benned nagyobbat. - mondta a hang a fejemben.
Kivételesen igaza volt. Soha nem ejtettem még ekkora hibákat
- Egy idióta vagyok, aki csak azzal törődik, hogy neki mi a jó. Másra nem gondol. - mondtam ki hangosan.
Az biztos ha Astrid itt lenne, már felképelt volna azért, ahogy apával beszéltem, de ha tudnám magam is megtenném, de sajnos nem tudom. Ennyit arról a jó gyerekről, aki voltam. Már a barlangban voltam, amit nem tudok, hogy mikor jutottam oda, dühömben azt se figyeltem, hogy merre vagyok.
- Csoda lenne ha megbocsájtanának ha bocsánatot kérnék tőlük. Elrontottam néhány buta szóval mindent. Ezután akarja még boldog lenni. Azt se érdemlem meg. - mondtam. - Képtelen vagyok a boldogságra.
Néhány óra telt el a sötét fal bámulásával, mire elaludtam. Reggel arra ébredtem, hogy valami fekszik mellettem.