- Néhány napig leszünk itt pajti, rendben. Az biztos, hogy 3 napnál tovább nem maradunk. Utána meg egy ideig otthon leszünk Hibbanton. - mondtam. - Aludj, tegnap este keveset aludtál. Neked is kijár, ha már eddig elcipeltél és kibírtál engem. - simogattam meg.
Rám nézett és ugyan olyan hangot adott ki, mint amikor mondtam neki Hibbanton, hogy másnap megyünk a klubházhoz.
- Jó éjt pajti. - simogattam meg.
Lefeküdtem mellé, de nem tudtam elaludni rögtön órákig csak forgolódtam ellenben Fogatlannal. Ő egyből eltudott aludni. Ő nem szorong a másnaptól meg hasonlók, de én miért azt a jó fene tudja. Végül is az éjszaka közepén el tudtam aludni. Holnap így legyek én éber. Át alszom még azt is, hogy ide jön, az nagyszerű lesz.
Reggel nem tudom, hogy, de a nap első sugarával keltem. Alig aludtam 6 órát, de már talpon vagyok. Ügyes vagyok. Astrid ezt megtudja nekem annyi. Az első ami eszembe jutott az az, hogy mához 3 hétre ünnepek és születésnapom van. Ennek most örülnöm kellene, de az elmúlt tízen akárhány évben nem voltak azok. Senki se mondott nekem még annyit se, hogy bakfitty vagy borulj fel, szóval nem volt miért örülnöm. Az egyetlen akinek az eszébe volt ez az Klaus volt, még apa se mondott nekem semmit, de Klausnak igen. Ez alatt a 3 év alatt csak anya köszöntött fel, aminek tényleg örültem. Fogatlan meg erről semmit se tud, de érezte, hogy azon a napom semmihez se van kedvem így hagyott, amit értékelek. Mindegy is ez most. Az idei boldog lesz, hisz Astriddal töltöm az ünnepeket és a szülinapom is. Remélem nem szervez semmi olyat amit nem szeretnék, mert kinézem belőle. Komolyan semmi kedvem olyanok előtt megjátszani, hogy örülök annak, hogy a nagy nem törődöm vele után felköszönt mindenki és örül. Nekem ez nem kell és ha kell Astridnak is megmondom.
Felálltam Fogatlan mellől aki békésen aludt és morgott magába. Elég vicces volt így látni, de bolond embernek bolond sárkány. Mi Fogatlannal egy bolondot teszünk ki és ez erősíti meg ennyire a barátságunkat. Kimentem a friss hóval fedett tájra. De szeretem én a havat, az alatt az egy év alatt se utáltam meg, pedig kellene, de nem. Mindig szeretem nézni amikor esik és a havas tájat is. Megnyugtat engem, mint a telihold és néha a viharok is, de nem tudom miért, de ez mindig így volt. Ha valami bajom volt akkor engem az a 3 dolog megnyugtatott. Ezeknek a listája 2 dologgal egészedet ki 3 év alatt. Fogatlannal és Astriddal. Ők ketten tudnak megnyugtatni ha valami bajom van, persze ha nem valami nagyon komoly. Sétáltam egyet a fák között megmozgattam magam igaz hozzá szoktam már ahhoz, hogy a földön alszok, de most mégis megmerevedett minden izmom. Az egész éjszakás forgolódás nem volt valami felemelő élmény, bár még most se tudom, hogy mi a frászért voltam ideges, nem az esküvőnk lesz Astriddal. Akkor melyikünk lesz idegesebb az a kérdés, de ez még egy kicsit odébb van. Vissza mentem a barlangba, ahol Fogatlan már ébren volt és újra gyújtotta a tűzet, így meleg lesz mire Astrid jön. Adtam neki enni és én is ettem egy keveset, igazából semmi se ment le a torkomon nagyon.
Kimentem a barlang elé és arra vártam, hogy Astrid megérkezzen, bár az nem tudom mikor lesz. De ha egy fél életet tudtam rá várni egy fél nap semmi se lesz. Nem sok idő elteltével hallottam egy sikló üvöltését, pillanatokkal később tőlem nem messze szállt le és Viharbogárról meg Astrid pattant le. Ahogy megláttam felálltam az időközben leült szikláról és egy mosoly jelent meg az arcomon. Ahogy leszállt a sárkányáról első dolga az volt, hogy körbe nézett, amint meglátott engem mosoly terült el az arcán és rohanni kezdett felém. Ahogy oda ért hozzám a karjaimba vetette magát, a nyakamat átkarolva csókolt meg.
Nekem se kellett több a derekát átkarolva öleltem magamhoz szorosabban. Ha eddig fáztunk akkor most már tuti, hogy nem. Az istenekre mondom, hogy nekem ez hiányzott a legjobban az elmúlt hónap alatt. Ennél jobban semmi. A csókból szét válva ölelt csak át.
A fejét rögtön a mellkasomba temette és jobban odabújt hozzám. Hogy nekem mennyire hiányzott már.
- Hiányoztál. - nézet fel rám.
- Elhiheted, hogy te is nekem. - mondtam - De nem sokára otthon leszek. Gyere menjünk be.
Átkaroltam a derekát, ő meg odabújt hozzám és elindultunk.
- Legalább a lefagyott füleim újra használhatóak lesznek. - mondta.
Erre elnevettem magam.
- Ez nem vicces, ne nevess. - mondta.
- De az és ezt te is tudod. - mondtam.
- Szemét vagy. - morogta.
- Látom tényleg nagyon hiányoztam neked. - gúnyolódtam.
- Még haza mehetek. - torpant meg velem az oldalán.
- Még az kéne. - húztam magam után. - Ha már eljöttél minek mennél el.
- Igaz. - mondta. - Miket csináltál a szigeten? És nem erőltetted meg magad ugye?
- Egy kész házzal, te szerinted megerőltettem magam? - kérdeztem vissza.
- Már készen vagy vele? - kérdezte.
- Igen, már csak egy kis színt kell bele vinni. - mondtam.
- Egyszerűen kibírhatatlan vagy. - mondta.
- Nagyon jól tudod, hogy nem olyan ember vagyok aki képes nyugton maradni és normálisan felgyógyulni. Szóval megszoksz vagy megszöksz. - mondtam.
- Lehetne egyszerre mindkettő? - kérdezte.
- Nem. - ültem le vele oda ahonnan felkeltem nem olyan rég.
- De miért? - kérdezte.
- Mert nem engednélek el sehova. Elég, hogy én járok minden fele. - csókoltam meg.
- Akkor jó. - mondta.
Egy ideig csak ültünk és egymást néztük. Semmihez se volt kedvem csak vele lenni és most az teljesül.
- Megint havazik. - mondta kinézve.
- Mióta havazik itt? - kérdeztem.
- A vihar után kezdett el 1-1,5 héttel. - mondta. - A falu már tele van hó sárkányokkal és mindenki készül az ünnepekre. Ez tudod mit jelent?
- Hogy az Olvadás - feszten részt kell vennem. - mondtam.
- Azt is. De hamarosan születés napod van. - mosolygott.
- Az. - mondtam egy kicsit lehangoltan és lehajtottam a fejem.
- Mi a baj? - kérdezte Astrid a fejemet felemelve.
- Rossz emlékek kapcsolódnak ehhez a hónaphoz. - mondtam.
- Milyenek? - kérdezte.
- Szomorú ünnepek és szörnyű szülinapok. Mindenért engem hibáztattak amikor még a faluban se voltam. Jó néhány napra elmentem egy helyre ahol egyedül voltam néhány sárkánnyal, de azok se bántottak engem és én se őket, megvoltunk ott. - mondtam. - De most már ez lényegtelen. - nevettem fel kínosan.
- Hablaty. Most már minden rendben lesz. - ült az ölembe. - Én itt vagyok neked. Mindig.
Megcsókolt és a fejét a vállamra helyezte.
- Tudom. - mondtam.
Újabb idő telt el hallgatással, de nem is zavart most, legalább érezhettem számomra a legfontosabb ember közelségét, illatát és érintését, hisz egy folytában a karomat simogatta amivel a derekát öleltem át.
- Klaus mesélt néhány dolgot. - szólalt meg hirtelen.
- Miről? - kérdeztem rá nézve.
- Arról, hogy mennyire rosszul viselted a törzs egyhangú utálatát Aurwandil - tüze után. - mondta.
Abban a pillanatban rengeteg emlék tört elő az agyam egy elzárt részéből, amiktől elszomorodtam, sőt néhány könny is kicsordult a szememből.
- Jól vagy? Én nem akartalak ezzel fel...
- Egyszer úgyis el kell mondanom valakinek. Az legalább legyen olyan akiben megbízok. - mondtam.
- De ha nem akarod most akkor nem kell. - mondta.
- Jobb előbb átesni rajta, mint utóbb. - mondtam egy gyenge félmosollyal.
- Rendben. - mondta.
Megannyi emlék keringet az agyamban és a szemeim előtt is. Csak magam elé bámultam, de nem szóltam semmit.
- Mi a baj? - hallottam Astrid hangját mellőlem, de még is távolról.
- Rengeteg emlék tört elő bennem. - mondtam.
- El akarod mondani őket? - kérdeztem.
Bólintottam, de nem tudtam melyikkel kezdjem.
- Emlékszel még azokra az ünnepekre amikor még nem voltam első számú közellenség? - kérdeztem, csak bólintott. - Akkor még volt minek örülnöm, azt leszámítva, hogy apa tojt rám magas ügyben. De ott voltatok ti, Klaus és Finn bácsi, aki imádott engem. Ennek is már értem mi az oka...
- Ez már nem egyszer mondtad és már akkor megakartam kérdezni, hogy miért, csak elfelejtettem. - szakított félbe.
- Elég sok mindenben ütöttem anyára és ezért is álltam közelebb hozzá, mint Klaus. Klaus állandóan kerülte Finn bácsit amikor meglátta. Én egy folytában a nyakán lógtam, de nem zavarta, sőt örült is neki. Gondolom így érezte, hogy egy darab anyából vele van. - mondtam. - Szóval akkoriban még volt helyem a törzsben, hasonló, mint most - ha most nem fontosabb, mint akkor. Utána Finn bácsi eltűnt az emberek megutáltak, akkor még ismeretlen okokból és mindenki kerülni kezdet.
- Hogy érted, hogy akkor még ismeretlen? - kérdezte értetlenül.
- Akkor még senki se tudta mi vagyok. - mondtam.
- Tényleg. - mondta.
- Eleinte nem tűnt fel semmi, hogy mindenki utál, csak akkor amikor oda mentem hozzátok és az asztalhoz leakartam ülni, de mindenki elküldött onnan, még te is ami nagyon fájt. - mondtam elfásult hangon. - Onnantól megértettem, hogy nincs semmi keresni valóm köztettek, mert nem vagyok az, mint 2 nappal az előtt. A falu is így kezdett el viselkedni, kivéve a szüleid. Őket nem érdekelte az, hogy nem sárkányölésre születtem. Mondták is néhányszor, hogy nem csodálkoznának ha én békíteném ki Hibbantot a sárkányokkal. Mekkora butaság volt ez akkor és most... Volt olyan alkalom, hogy hetekre eltűntem a faluból és annak környékéről, olyankor a sziget túl oldalán lévő parti barlangokban húztam meg magam és gondolkodtam a helyzeten ami kialakult. Jó ideig senkit se engedtem magamhoz közel, még Klaust se. Idő kellett nekem ahhoz, hogy tudjam mi is történt igazából velem. A barlangban töltött idő alatt pedig elzártam a gyereket magamban és felnőtt lettem, már amennyire egy 7 - 8 éves gyerek lehet. Tanultam az emberek és a saját hibáiból. Okosabb lettem és erősebb is csak nem úgy, ahogy kellett volna. Az emberek már annyitól össze törtek ha egy lábujjukat elvesztették, de én a lábam elvesztésébe se törtem össze. Úgy éreztem, hogy nincsen értelme annak, hogy éljek, de sose adtam fel az életem, mert éreztem, hogy rám szükségük van az embereknek és igazam is lett. Igazság szerint a szüleidnek köszönhetem az, hogy megmaradtam részben annak akkor aki voltam. - mondtam. - Ők mondták, hogy fontos vagyok neked, de nem hittem neki, hisz, ahogy rám néztél nem úgy tűnt, hogy fontos vagyok neked. A szüleid úgy segítettek nekem, mintha a fiúk lettem volna. Hisz nagy részben ők is " neveltek ", mert apa... De anyukád azért is tette, mert anya a legjobb barátnője volt a szigeten és úgy érezte, hogy ennyivel tartozik neki, hogy velem foglalkozik ha már apa nem teszi. Apád meg állandóan felajánlotta, hogy segít nekem gyakorolni, hogy jó harcos legyek, de mindig visszautasítottam. Rajtuk és Klauson kívül senkim se volt akkor.
- Miért utasítottad vissza apa segítségét? - kérdezte.
- Veled is kellett gyakorolnia és milyen lett volna ha harcolni tudtam volna, de apám nem foglalkozott vele. És igazából semmi kedvem se volt harcolni. Hisz a sárkányok nem ártottak nekem, jó anyát elvették tőlünk, de azon kívül semmi bajom nem volt velük, sőt néha éreztem, hogy a tenger parti barlangban mellettem vannak és átérzik a bánatom. Fogatlan előtt sose értettem, hogy egy sárkány ilyen lehetne és törődne egy vikinggel. Fogatlan megismerése után gondoltam csak vissza azokra az estékre és jöttem rá, hogy még ha nem is szelídítettem meg a sárkányokat ők törődtek velem és bíztak bennem.
- Ehhez képest az én gyerekkorom semmi se volt. - mondta. - Sajnálom, hogy ezeket át kellett élned és azt is, hogy nem voltam melletted. Pedig szükséged lett volna rám.
- Az tetted amit mindenki más. Nem kell hibáztatnod magad. Most már minden a helyén van, azt hiszem. - mondtam. - De mi biztos, hogy ilyen elfuserált dolgokról akarunk beszélni most? Bár biztos, hogy Fogatlan örül annak, hogy megtudott rólam valamit, ha én is megtudtam róla valamit.
- De ő nem tud beszélni, akkor meg, hogy? - kérdezte.
- Szerinted őrültség ha valaki ért a sárkányok nyelvén? - kérdeztem vissza.
- Nem, hisz mindenkiben van valami ami különlegessé teszi. Nem? - kérdezte.
- De. Hiszel abban, hogy ilyen létezik? - kérdeztem.
- Azt hiszem igen. - válaszolt.
- Lehet, hogy kiakadsz, de Thyra megérti a sárkányokat és mielőtt engem vernél agyon szólok, hogy én is nem rég tudtam meg. - mondtam.
- Akkor jól éreztem, hogy valami fura van benne. - mondta. - De ettől eltekintve nagyon kedves lány.
- Igen. Az első vagy második este Thyra egy kicsit rám hozta a frászt utána megjelent Fogatlan és az az éjfúria aki engem is megmentett Igortól. Az elkezdte leszidni nem tudom miért Thyrát én meg megszólaltam, mire rám néztek és a másik Fogatlanra támadt. Kergették egymást, majd közéjük álltam és árulónak tartott, mert egy árulót védtem.
- Fogatlan áruló?! - kérdezte.
- Dehogy, nem. Nem ő az. Kiderült az igazság. Úgy hitték, hogy ő volt az aki elvezett a fészekhez Igort közben nem. Kölyök volt,olyan emberekben bízott akik nem érdemelték meg azt végül elárulták őt. Ott hagyták a régi szigetükön és hagyták elpusztulni, de ez nem hagyta egy sikló sárkány. - mondta.
- Egy sikló? - kérdezett vissza.
Ránézett a mellettünk fekvő Viharbogárra és Fogatlanra, majd vissza rám.
- Viharbogár volt az? - kérdezte.
- Igen. Nem csoda, hogy ilyen jól kijönnek. Anyja helyet anyja volt, mint nekem apám helyet apám. - mondtam.
- Büszke lehetek a sárkányomra, nem igaz? - kérdezte.
- Az lehetsz. - mondtam. - Fogatlannak olyan posztja van vagyis volt, mint nekem. Ő vette volna át az anyjától a klánt.
- Ki támadt neki akkor? - kérdezte.
- Az anyja. De most már sajnálja, hogy ott hagyták meg minden. Lehet, hogy gonoszság amit mondok, de én örülök annak, hogy ott hagyták, hisz akkor nem lenne nekem, nem lenne még most se senkim. - mondtam. - Ő volt az aki olyannak fogadott el, mint amilyen vagyok. Annak aki vagyok és soha nem akart meg változtatni. Nem úgy, mint apám.
- Inkább beszéljünk valami másról. - mondta.
- Jó. Te mit csinálsz otthon? És a többiek? - kérdeztem.
- Hát mindenki megtalálta a " hívatottságát " és azzal segít a faluban az ikreken kívül.
- Miért ők mit csinálnak? - kérdeztem.
- Loki istenhez hűen mindenkit megtréfálnak velem kezdve, de azóta békén hagynak. - mondta mosolyogva.
- Lehordtad őket a sárgaföldig? - kérdeztem.
Csak bólintott.
- Egy olyan után még én se kezdenék ki veled. - mondtam.
- De igen is kikezdtél velem, csak nem úgy, mint ők. - mondta.
- Igaz. A maradék kettő és te mit csináltok? - kérdeztem.
- Takonypóc felváltott a műhelyben és a fegyvereket ellenőriz le meg próbál készíteni is, de a nyomodba se ér. Halvér Hibbant és a sárkányok történetéről mesél a gyerekeknek...
- Szóval akkor rólam áradoz a kicsiknek? - kérdeztem.
- Hát igen. - mondta.
- És te? - kérdeztem.
- Járőrözök a sziget körül, segítek a kiképzésen vagy én tartom amikor Bélhangos nem ér rá és anyukádnak segítettem. Néha annyira elfáradtam, hogy rólad is megfeledkeztem. - hajtotta le a fejét.
- Astrid. - emeltem fel a fejét. - Miért csináltad ezt?
- Nem mondhatod azt, hogy nem aludtam ki magam. - mondta halkan.
- Komolyan, miért csináltad? - kérdeztem a szemébe nézve.
- Mert így nem éreztem annyira, hogy távol vagy tőlem és nem szenvedtem a hiányodtól se annyira. - mondta.
- Annyira buta tudsz lenni. - öleltem magamhoz.
- Aggódok érted, mert szeretlek és nem akarlak elveszíteni, még rövid időre se. - mondta.
- Tudom. És én is ezt tenném ha rólad lenne szó. - mondtam.
Erre a kijelentésre jobban oda bújt hozzám. Pár perccel később felült velem szembe és az arcomat megfogta.
- Soha nem akarlak elveszíteni. - mondta a szemembe nézve, majd megcsókolt.
- Én se akarlak. - morogtam bele a csókba.
A fejét vissza tette a mellkasomra és csak hallgatta a szívverésemet. Jó ideig ültünk csak csöndben, már azt hittem, hogy elaludt, már én is ott tartottam.
- Hogy - hogy nincs rajtad? - kérdezte.
- Mi? - kérdeztem.
- A páncél. Hogy - hogy nincs rajtad? - kérdezte újra.
- Nem tudom, meg is feledkeztem róla, de most még nem is fogom. - mondtam.
- Mert? - kérdezte.
- Nem tudom, most még zavarna a munkában. - mondtam. - És a hátam is.
- Értem. - mondta. - Meddig maradsz?
- Holnap megyünk vissza. - mondtam.
- Akkor én is. - mondta. - Mennyi idő amíg haza jössz?
- Hát 2 hét biztosan. - mondtam.
- Jó. - mondta.
- Van valami baj? - kérdeztem.
- Nincs. - válaszolta.
- Biztos? - kérdeztem újra.
- Nem. - mondta.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Napok óta van egy olyan érzésem, hogy valami történni fog veled. Lassan már ott tartottam, hogy utánad megyek. Tudom, hogy tudsz vigyázni magadra, de akkor is féltelek. - mondta, már majdnem sírva.
- Nem lesz semmi bajom, nem kell aggódnod. - mondtam, de hiába sírni kezdett, de nem tudom miért. - Astrid, Astrid, nyugodj meg. Hallod, nyugi. Nyugodj meg, kicsim. Nyugi. Nem lesz baj. Hallod, semmi baj nem lesz. Itt vagyok, nem lesz baj. Hallod kicsim, nem lesz baj. - simogattam a haját és a hátát.
Felemeltem az arcát és csókot nyomtam a szeme alá. Ezzel néhány könnytől is megszabadítva.
- Nem fogsz elhagyni ugye? - kérdezte újabb könnyekkel a szemében.
- Soha és nem kell sírnod ilyen ostobaságok miatt. - mondtam.
- De...
- Tudom, hogy hallgatnod kell az ösztöneidre, de akkor nekem is lenne valamilyen rossz előérzetem, de nincs. - mondtam. - Bízz bennem!
- Rendben. - mondta és vissza bújt hozzám.
Éreztem a leheletét a nyakamon, de legalább már nem szakadott volt. Már megnyugodott. Kis idő múlva hallottam, ahogy szuszog a nyakamba. Csiklandozott, ahogy levegőt vett, de nem mozdultam meg úgy, hogy felébresszem. Aludnia kell még ha így is, de kell. Felvettem magam mellől a takarót és betakartam vele. Bár nem tudtam figyelni, ahogy alszik, de tudom, hogy nyugodt volt. A hátát simogattam, hogy ne legyen baj. Átöleltem és oldalra fordultam vele, hogy én is tudjak aludni valamennyit. A fejemet az övének döntöttem és lassan elaludtam.
Reggel a hátamon ébredtem és Astrid feküdt rajtam és aludt, én meg még mindig átöleltem a derekát. Nem akartam felébreszteni azzal, hogy felkelek mellőle és kedvem sincs hozzá. Majd szépen megvárom míg felébred. Figyeltem, ahogy alszik igaz rajtam, de ez most egyáltalán nem zavart, hisz hiányzott és ez most pont jó, mert a közelemben érezhetem estig. Csak este indulok vissza a szigetre és onnan majd valamikor a régi fészekhez megyek el, mert meg kell csinálnom Astrid ajándékát még, azt is ki kell találnom, de majd megoldom. Ha kész vagyok vele haza jövök és egy jó ideig nem is megyek el. Valamit ki kell találnom arra az időre míg otthon vagyok a világ járó körutakról, hogy ne unatkozzak. Aztán majd apára is rá fog jönni, hogy neki tanítania kell engem a falu vezetéséről. Az még ráér... vagyis én szerintem ráér. Egy nekem most amúgy a vad sárkányokat kell megreguláznom, szóval ez most nem jön össze. De ez is egyszerű lesz, hisz az én Fogatlanom az alfa.
Életem elmélkedéséből a rajtam mocorgó Astrid zökkentett ki. Nem tudom, hogy, de kócos lett, de mondjuk így is szép volt. Felnézett rám és elmosolyodott rögtön.
- Jó reggel. - mondtam.
- Neked is. - mondta. - Mikor keltél?
- Nem rég, de neked miért olyan fontos ez? - kérdeztem.
- Csak. És miért nem ébresztettél fel? - ült fel az ölembe én meg követtem.
- Eléggé kimerültél az este és hagyni akartalak aludni, de megnyugodhatsz nem akartalak itt hagyni, egyedül. Annyira nem vagyok szemét. - mondtam.
- Én ilyet nem mondtam. - bújt hozzám.
- Tudom. - mondtam és átöleltem, hogy ne fázzon, mert tuti, hogy ezért bújt hozzám. - Nem vagy éhes, mert sikerült úgy elaludnod, rajtam, hogy nem ettél.
- Kicsit. - mondta. - De most inkább fázok.
- Ahogy elnézem még egy darabig fogsz is. - mondtam Fogatlanékra nézve.
- Nem ha melletted vagyok. - mondta és jobban oda bújt hozzám.
- Várj. - mondtam.
Felvettem a róla leesett pokrócot és betakartam vele. Éreztem, hogy a nyakamba mosolyog, majd a vállamra helyezi a fejét és engem kezdet el nézni.
- Mi az? - kérdeztem rá nézve.
- Hiányzol. - mondta. - És nem kaptam meg a " jó reggelt csókom ".
Elmosolyodtam a kijelentésén, de még is egy kicsit megráztam egy kicsit.
- Mi nem tetszik? - kérdezte.
- A telhetetlenséged. - válaszoltam.
Erre lebiggyesztette az ajkait és szomorú szemekkel nézett rám.
- Na mi van? - kérdeztem.
- Gonosz vagy. - mondta. - Még legalább 2 hétig nem leszel otthon jó, hogy telhetetlen vagyok.
- Utána úgy is a nyakamon fogsz lógni. - mondtam.
- Most már szemét vagy. - mondta és bele ütött a másik vállamba.
- Te meg hisztis vagy. - mondtam.
Erre felült az ölemben és mérgesen nézett rám.
- Most duzzogni fogsz? - kérdeztem.
- Talán. - mondta.
Felegyenesedtem az eddig görnyedt ülésből és a szemébe nézetem. Megsimogattam az arcát, amibe még " dühösen " is bele simult.
- Elég forró fejű tudsz lenni. Most már tudom kitől vehettem át. - mondtam.
- Vajon kitől? - kérdezte már mosolyogva.
- Tőled. - mondtam.
- Ez nem igaz. - rázta a fejét.
- De az. - mondtam.
- Ne...
Befejezni nem tudta, mert magamhoz húztam a fejét és megcsókoltam. Elhiheti, hogy ez nem csak neki hiányzott.
Neki se kellett több pillanatokkal később már a kezét éreztem az arcomon. Pár perc múlva szét váltunk és már mosolyogva nézett rám.
- Most már boldog vagy? Megkaptad a " Jó reggelt csókod " így már jobb? - kérdeztem.
- Igen. - bólintott mosolyogva.
A fejét vissza rakta a vállamra, de előtte még egy gyors csókot nyomott a számra. Mosolyogva hajtottam a fejét az övéhez. Éreztem, ahogy a derekén lévő kezemet megfogja és kettőnk közé húzza, majd felnézett rám. Felegyenesedtem és csókot nyomtam az arcára. Kihúztam a kezünket az ölünkből, amiből én kivettem a kezem, majd Astridra néztem, aki nem értette miért csinálom. A nélkül, hogy elszakadtam volna a tekintetétől megfogtam a kezét és összekulcsoltam az ujjainkat. Amint megérezte a kezünkre nézett és elmosolyodott. Jó ideig nézte az összekulcsolódó ujjainkat és simogatta a kezem, néha - néha felnézett rám.
- Mi az? - kérdeztem mikor újra rám nézett.
- Ez új, de tetszik. - mosolygott rám.
Csak mosolyogtam és figyeltem, ahogy a kezünkkel szórakozik. Semmire se figyeltem csak rá. Egy idő után valami vagy inkább valaki meglökte a vállamat és türelmetlenül morgott. Egyszerre néztünk fel a morcos képű Fogatlanra Astriddal.
- Ne morogj, nekünk kellett arra várni, hogy felébredj. - mondtam neki. - Gyújtsd meg a tűzet addig, míg megkapod a reggelid vagy inkább az ebédet.
- Mennyi lehet az idő? - ült fel Astrid az ölemben.
- Nem tudom, de ki nem megyek elég lesz este. - mondtam.
- Pedig valahonnan kell szerezni kaját. - mondta.
- Tudod én felkészültem arra, hogy ide jövök, szóval még kaját is hoztam magammal. - mondtam.
- Tehát vissza szoktál a halra? - kérdezte.
- Részben. - válaszoltam.
- Hát jó és mit eszünk? - kérdezte.
- Mit szeretnél? - kérdeztem, ahogy felálltam. - Csirke vagy hal?
- Csirke. - vágta rá.
- Jó, mert én is azt fogok. Fogatlan meg Viharbogár ellesznek a halakkal. - mondtam.
- Igen. - mondta.
Odamentem a sarokban lévő kosárhoz és kivettem belőle egy szütyőt. A kosár tartalmát meg kiöntöttem a sárkányoknak akik rögtön lecsaptak rá. Mosolyogva mentem vissza Astridhoz és ültem le mellé.
- Tessék. - adtam az ölébe.
- És te? - nézett rám.
- Előbb egyél, majd utána. - mondtam.
- Nem, te is most eszel. - mondta.
- Rendben. - mondtam.
De nagy szerencsém van, hogy Thyra hozott magával csirkét meg kenyeret amikor ott volt. Ki vett egy darab húst és kenyeret, majd enni kezdett, én meg követtem a példáját. Nem sokkal később már végeztünk is és Astrid vissza ült mellém és össze kulcsolta az ujjainkat. Most erre fog rászállni, de hol érdekel az engem. Beszélgetünk néha, de inkább egymás társaságát élveztük. Ezzel az egésszel elég gyorsan telt az idő estig. Alkonyat tájt indultunk el utunkra. Jó volt Astriddal, de nem sokára úgy is vele leszek egy jó ideig, aztán meg egy szép naptól halálomig vele leszek. Szóval tök mindegy most az a pár hét, nap, óra és még sorolhatnám mennyi idő távolt lét. A klubházhoz vissza érve már megint az éjszaka közepén egyből a házunka mentünk és én szó szerint az ágyamba dőlve rögtön elaludtam.
Reggel a hátamon ébredtem és Astrid feküdt rajtam és aludt, én meg még mindig átöleltem a derekát. Nem akartam felébreszteni azzal, hogy felkelek mellőle és kedvem sincs hozzá. Majd szépen megvárom míg felébred. Figyeltem, ahogy alszik igaz rajtam, de ez most egyáltalán nem zavart, hisz hiányzott és ez most pont jó, mert a közelemben érezhetem estig. Csak este indulok vissza a szigetre és onnan majd valamikor a régi fészekhez megyek el, mert meg kell csinálnom Astrid ajándékát még, azt is ki kell találnom, de majd megoldom. Ha kész vagyok vele haza jövök és egy jó ideig nem is megyek el. Valamit ki kell találnom arra az időre míg otthon vagyok a világ járó körutakról, hogy ne unatkozzak. Aztán majd apára is rá fog jönni, hogy neki tanítania kell engem a falu vezetéséről. Az még ráér... vagyis én szerintem ráér. Egy nekem most amúgy a vad sárkányokat kell megreguláznom, szóval ez most nem jön össze. De ez is egyszerű lesz, hisz az én Fogatlanom az alfa.
Életem elmélkedéséből a rajtam mocorgó Astrid zökkentett ki. Nem tudom, hogy, de kócos lett, de mondjuk így is szép volt. Felnézett rám és elmosolyodott rögtön.
- Jó reggel. - mondtam.
- Neked is. - mondta. - Mikor keltél?
- Nem rég, de neked miért olyan fontos ez? - kérdeztem.
- Csak. És miért nem ébresztettél fel? - ült fel az ölembe én meg követtem.
- Eléggé kimerültél az este és hagyni akartalak aludni, de megnyugodhatsz nem akartalak itt hagyni, egyedül. Annyira nem vagyok szemét. - mondtam.
- Én ilyet nem mondtam. - bújt hozzám.
- Tudom. - mondtam és átöleltem, hogy ne fázzon, mert tuti, hogy ezért bújt hozzám. - Nem vagy éhes, mert sikerült úgy elaludnod, rajtam, hogy nem ettél.
- Kicsit. - mondta. - De most inkább fázok.
- Ahogy elnézem még egy darabig fogsz is. - mondtam Fogatlanékra nézve.
- Nem ha melletted vagyok. - mondta és jobban oda bújt hozzám.
- Várj. - mondtam.
Felvettem a róla leesett pokrócot és betakartam vele. Éreztem, hogy a nyakamba mosolyog, majd a vállamra helyezi a fejét és engem kezdet el nézni.
- Mi az? - kérdeztem rá nézve.
- Hiányzol. - mondta. - És nem kaptam meg a " jó reggelt csókom ".
Elmosolyodtam a kijelentésén, de még is egy kicsit megráztam egy kicsit.
- A telhetetlenséged. - válaszoltam.
Erre lebiggyesztette az ajkait és szomorú szemekkel nézett rám.
- Na mi van? - kérdeztem.
- Gonosz vagy. - mondta. - Még legalább 2 hétig nem leszel otthon jó, hogy telhetetlen vagyok.
- Utána úgy is a nyakamon fogsz lógni. - mondtam.
- Most már szemét vagy. - mondta és bele ütött a másik vállamba.
- Te meg hisztis vagy. - mondtam.
Erre felült az ölemben és mérgesen nézett rám.
- Most duzzogni fogsz? - kérdeztem.
- Talán. - mondta.
Felegyenesedtem az eddig görnyedt ülésből és a szemébe nézetem. Megsimogattam az arcát, amibe még " dühösen " is bele simult.
- Elég forró fejű tudsz lenni. Most már tudom kitől vehettem át. - mondtam.
- Vajon kitől? - kérdezte már mosolyogva.
- Tőled. - mondtam.
- Ez nem igaz. - rázta a fejét.
- De az. - mondtam.
- Ne...
Befejezni nem tudta, mert magamhoz húztam a fejét és megcsókoltam. Elhiheti, hogy ez nem csak neki hiányzott.
Neki se kellett több pillanatokkal később már a kezét éreztem az arcomon. Pár perc múlva szét váltunk és már mosolyogva nézett rám.
- Most már boldog vagy? Megkaptad a " Jó reggelt csókod " így már jobb? - kérdeztem.
- Igen. - bólintott mosolyogva.
A fejét vissza rakta a vállamra, de előtte még egy gyors csókot nyomott a számra. Mosolyogva hajtottam a fejét az övéhez. Éreztem, ahogy a derekén lévő kezemet megfogja és kettőnk közé húzza, majd felnézett rám. Felegyenesedtem és csókot nyomtam az arcára. Kihúztam a kezünket az ölünkből, amiből én kivettem a kezem, majd Astridra néztem, aki nem értette miért csinálom. A nélkül, hogy elszakadtam volna a tekintetétől megfogtam a kezét és összekulcsoltam az ujjainkat. Amint megérezte a kezünkre nézett és elmosolyodott. Jó ideig nézte az összekulcsolódó ujjainkat és simogatta a kezem, néha - néha felnézett rám.
- Mi az? - kérdeztem mikor újra rám nézett.
- Ez új, de tetszik. - mosolygott rám.
Csak mosolyogtam és figyeltem, ahogy a kezünkkel szórakozik. Semmire se figyeltem csak rá. Egy idő után valami vagy inkább valaki meglökte a vállamat és türelmetlenül morgott. Egyszerre néztünk fel a morcos képű Fogatlanra Astriddal.
- Ne morogj, nekünk kellett arra várni, hogy felébredj. - mondtam neki. - Gyújtsd meg a tűzet addig, míg megkapod a reggelid vagy inkább az ebédet.
- Mennyi lehet az idő? - ült fel Astrid az ölemben.
- Nem tudom, de ki nem megyek elég lesz este. - mondtam.
- Pedig valahonnan kell szerezni kaját. - mondta.
- Tudod én felkészültem arra, hogy ide jövök, szóval még kaját is hoztam magammal. - mondtam.
- Tehát vissza szoktál a halra? - kérdezte.
- Részben. - válaszoltam.
- Hát jó és mit eszünk? - kérdezte.
- Mit szeretnél? - kérdeztem, ahogy felálltam. - Csirke vagy hal?
- Csirke. - vágta rá.
- Jó, mert én is azt fogok. Fogatlan meg Viharbogár ellesznek a halakkal. - mondtam.
- Igen. - mondta.
Odamentem a sarokban lévő kosárhoz és kivettem belőle egy szütyőt. A kosár tartalmát meg kiöntöttem a sárkányoknak akik rögtön lecsaptak rá. Mosolyogva mentem vissza Astridhoz és ültem le mellé.
- Tessék. - adtam az ölébe.
- És te? - nézett rám.
- Előbb egyél, majd utána. - mondtam.
- Nem, te is most eszel. - mondta.
- Rendben. - mondtam.
De nagy szerencsém van, hogy Thyra hozott magával csirkét meg kenyeret amikor ott volt. Ki vett egy darab húst és kenyeret, majd enni kezdett, én meg követtem a példáját. Nem sokkal később már végeztünk is és Astrid vissza ült mellém és össze kulcsolta az ujjainkat. Most erre fog rászállni, de hol érdekel az engem. Beszélgetünk néha, de inkább egymás társaságát élveztük. Ezzel az egésszel elég gyorsan telt az idő estig. Alkonyat tájt indultunk el utunkra. Jó volt Astriddal, de nem sokára úgy is vele leszek egy jó ideig, aztán meg egy szép naptól halálomig vele leszek. Szóval tök mindegy most az a pár hét, nap, óra és még sorolhatnám mennyi idő távolt lét. A klubházhoz vissza érve már megint az éjszaka közepén egyből a házunka mentünk és én szó szerint az ágyamba dőlve rögtön elaludtam.
4 megjegyzés:
Nagyon nagyon nagyon ..... ................ jó lett. Alig várom , hogy hozd a következő részt. Jaj nem fogom kibírni. Siess pls:)
Keresem a szavakat...Briliáns, fantasztikus észbontó király sirály imádom :D!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Hihetetlen jól írsz, és van Hiccstrid :3
Nem kolis vagy???
Akkor szerinted milyen a 7.osztály
Elég szar én most 7.-es vagyok
Nagyon király lett! Imádom amiket írsz. Hiccstrid forever! Nagyon várom a kövit.:)
Megjegyzés küldése