Hablaty új élete 65. fejezet

Amikor megláttam magam mellett Asrtidot állni azt hittem, hogy álmodok és a következő pillanatba meg leesek a székről és felébredek a rút valóságba. Kellett néhány perc amíg felfogtam, hogy nem álmodok. Amint sikerült magamhoz öleltem és nem akartam elengedni soha többé.

Nem értette mi bajom van, mert jó néhány napja elküldtem most meg az életem árán is ölelem magamhoz. Nagyon lassan vissza ölelt és kezdte el simogatni a hajam. A előző napok után azt hittem, hogy soha többet nem fogom érezni ezt az érintést. Éreztem, hogy sírni kezdek megint, - de nem tudom miért - ami Astridnak is feltűnt.
- Mi a baj? - kérdezte.
A fejemet ráztam. Még nem tudtam megszólalni vagy bármi mást csinálni, csak érezni akartam, hogy velem van. Ki fogja szedni belőlem, hogy mi van és el fogom mondani neki... mindent.
- Komolyan, Hablaty mi a bajod? - kérdezte és eltolt magától.
Letörölte a könnyeket az arcomról, de nem sokat ért vele, mert újak vették át a helyüket. Nem tudom mit láthatott a szemeben vagy az arcomon, de amint meglátta magához ölelt. Ami annyira jól esett, hogy az ezen a földön nincs. Oda bújtam hozzá, ahogy ő szokott hozzám. Pár percig úgy voltunk még, addig amíg fel nem húzott és el nem indult velem az ágyamhoz. Pillanatokkal később már ott ültünk és az arcomon pihentette a kezét.
- Hablaty, kérlek mondd el mi a bajod. Ha nem mondod el nem tudok segíteni. - mondta.
Nem bírtam tovább és elkezdtem zokogni. Én aki annyi mindent kibírt már, zokog. Soha senki nem látott így, de még szimplán sírni se. Astrid amilyen gyorsan csak tudott magához ölelt és próbált megnyugtatni. Én is magamhoz öleltem, az arcomat rögtön a válla és a nyaka közé temettem és próbáltam megnyugodni... most még nem sok sikerrel.

Hallottam, ahogy próbál nyugtatni és éreztem, ahogy a hátamat simogatja, de egyszerűen nem tudtam megnyugodni. De még annyira se, hogy beszélni tudjunk.
- Hallottam amiket mondtál nekem néhány napja. - mondta közvetlenül a fülembe. - Azt, hogy nem akarsz elveszíteni soha és azt is, hogy elküldtél, de nem akartál. Hogy nem akarsz megbántani többé. Végül, hogy szeretsz és kicsimnek hívtál. - mondta és eltolt magától. - Én is szeretlek. - csókolt meg.

Azt hiszem csak ettől nyugodtam meg annyira, hogy tudjak vele beszélni, de még mos se ment nagyon. Ahogy a csókból elváltunk én vissza raktam a fejemet oda ahol volt, Astrid meg tovább simogatta a hátamat. Még jobban megnyugodtam, de még mindig nem szólaltam meg. Még néhány percig csönd volt amit én törtem meg.
- Annyira sajnálom, hogy elküldtelek. - mondtam a vállából. - Nem akartalak, de megtettem. Igazad volt abban, hogy egy gyökér vagyok, ráadásul egy jó nagy.
- Nem vag...
- NE mondd, hogy nem vagyok az, mert tudod, hogy az vagyok. Én is tudom, hogy az vagyok, nem kell tagadni. - mondtam. - Megbántottalak, pedig nem akartalak. Ennyit arról az ígéretről, hogy nem bántalak meg, soha. A... a hülyeségem miatt meg majd nem elveszítettelek, amit nem éltem volna túl. Annyira sajnálom. Remélem megtudsz bocsájtani nekem.
- Nem haragudtam rá sose. Még akkor se amikor szakítottál velem, mert igazad volt abban, hogy idő kellett mind kettőnknek. Megértem ha még most se akarod elmondani, hogy mi bajod van, de bármikor számíthatsz rám. Itt leszek veled. Igen megbántottál egy kicsit azzal, hogy elküldtél, de igazad volt még akkor is. Nem miattad lett bajom, hanem csak is saját magam miatt. - mondta.
- De miattam, mert ha nem aggódtál volna értem nem gyengültél volna le. - mondtam.
- Sosincs egy pillanat, hogy ne aggódjak érted. - mondta.
- Ha legközelebb lesz valami bajom, nem fogod azt csinálni, hogy nem alszol és eszel semmit, mert azt nem szeretem. - mondtam.
- Semmit se tudok csinálni amikor neke...
- Akkor se csinálhatod azt. - mondtam.
- Akkor te most mennyit ettél és aludtál míg én ki voltam ütve? - kérdezte.
Szerintem még így is tudta a választ. Sőt érezhette, hogy lejeb hajtom a fejem a vállán.
- Látod és akkor te mondod, hogy ne aggódjak érted. Először is ott van az, hogy elvittek valakik és bántottak. Másodszor egy jó ideig egy csónakba voltál és nem ettél semmit, sőt biztos, hogy elrepültünk feletted, de nem találtunk meg. Harmadszor meg most se ettél semmit. Mióta is? - kérdezte.
- De ettem... valamennyit. - mondtam halkan.
- Hablaty. - mondta. - Te se csinálhatod ezt.
- Én már azóta nem tudok enni mióta Igor elkapott és elvitt.
- Igor? - kérdezte.
- Az Éjfúria gyilkos. - mondtam.
- Akkor te miért kellettél neki? - jött az újabb kérdés.
- Hogy elvigyem az éjfúriák fészkéhez. - mondtam.
- De nem tetted meg? - kérdezte.
- Nem hiába olyan a hátam amilyen. - mondtam halkan.
- Mit csináltak vele? - kérdezte.
- Mivel azt mondtam, hogy nem tudom hol vannak és, hogy nem az a felaldatom, hogy a vesztüket okozam az éjfúriáknak, hanem az ellenkezője. Ez nem tetszett neki és megkorbácsoltatott. - mondtam.
- Mi csinált?! - kérdezte. - De ugye jól vagy, nincs semmi bajod?
- Attól eltekintve, hogy még mindig fáj és fog is egy ideig, jól vagyok. - mondtam.
Rögtön abba hagyta a hátam simogatását, nehogy fájdalmat okozon azzal, hogy simogatja. És ez mit is mondjak nem volt ínyemre.
- Nem kell abba hagynod, hisz eddig se lett semmi bajom attól, hogy mellettem voltál, akkor ez után se lesz, attól meg végképp nem lesz ha törödsz velem. - mondtam.
Az előszőnél is óvatosabban és sokkal gyengédebben kezdte el simogatni a hátam. Egy kicsit meg is borzongtam tőle, amitől rögtön abba is hagyta az egészet és megdermedt, mert azt hitte, hogy fájdalmat okozott nekem.
- Nincs semmi baj. - mondtam.
Óvatosan folytatta tovább a hátam simogatását és a fejét az enyémnek döntötte.
- Tudod, bármennyire is fájt az amit mondtál nem tudnék rád sokáig haragudni rád, ahhoz túlságosan is szeretlek. - mondtam.
Szorosabban ölelt magához és én is őt. Így meg nagyobb biztonságba éreztem magam. Beszívtam az illatát és közelebb húztam magamhoz... az eddiginél is közelebb.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Semmi, csak így még jobban érzem, hogy biztonságban vagyok. - mondtam.
- Remélem többször ilyet már nem kell átélned. - mondta.
- Én is. - mondtam az eddigieknél is halkabban.
- Lehet egy kérdésem? - kérdezte.
- Már meg volt. - mondtam.
- Most komolyan. - szólt rám.
- Persze, hogy lehet. - mondtam.
- Most velünk pontosan mi is van? - kérdezte.
- Ahogy te se akarsz elveszteni engem, úgy én se téged. - mondtam halkan.
- Akkor ez most azt jelenti, hogy újra együtt vagyunk? - kérdezte.
Bólintottam a vállán. Amit érzett is vagy látott is, - nem tudom - de eddiginél jobban ölelt magához és az arcát a nyakamhoz fúrta. Egy jó ideig így ültünk és hallgattuk az esőt, ahogy esik. Bár az most nem nagyon érdekelt, hogy esik az eső, csak az, hogy Astrid felébredt és velem van, ezen kívül semmi más nem is számított.
- Szeretlek. - szólaltam meg egy idő után.
- Én is szeretlek. - mondta.
- Ezek után mondja, ki azt amit akarok. - mondtam.
- Mire gondolsz? - kérdezte.
- Kis időre elmegyek a szigetről, hogy gondolkodni tudjak. Apa tud róla, hogy hova megyek és nem lehet azt mondani, hogy megint szó nélkül léptem le, mint legutóbb. - mondtam a nyakába.
- És ezt miért mondtad el nekem? - kérdezte.
- Azért, hogy ne akadj ki ha egyik napról a másikra eltűnök. - mondtam.
- És hova mennél? - kérdezte.
- A klubházhoz és Sárkányszirtre. - mondtam.
- Még most se értem, hogy miért nekem mondtad el. - mondta.
- Ha jönni szeretnél. - válaszoltam.
- Most még nem, de majd később utánad megyek... egyedül. Amíg nem megyek addig a többieket próbálom onnan távol tartani, de ha már nem megy akkor megyek vagyis megyünk. - mondta.
Bólintottam és közelebb bújtam a nyakához.
- Azt tudod, hogy meddig leszel távol innen? - kérdezte.
- Még nem tudom, de szerintem nem sokáig. - válaszoltam.
- Snoggletogre vissza jössz? - kérdezte.
- Meglehet. - mondtam.
- Vigyázz magadra. - mondta.
- Mint mindig. - válaszoltam.
- Ezt inkább hagyjuk. - mondta.
Éreztem, hogy lassan elalszok a vállán, de most még az se zavart. Jó már egy bő 5 napja nem aludtam rendesen, de mindegy. Az biztos, hogy Astrid is érezte, hogy a vállán a fejem súlya egy kicsit nehezebb lett. Úgy, hogy tudja, hogy bármelyik percben elalhatok ott helyben.
- Mikor aludtál utoljára rendesen? - kérdezte.
- Ez egy jó kérdés. - mondtam. - Talán akkor amikor hozzád beszéltem.
- És az hány napja volt? - jött az újabb kérdés.
- Talán 5 napja. - mondtam.
- Akkor most alszol. - mondta.
- Nem. - vágtam rá.
- De igen. - vágott vissza.
- De el fogsz menni és azt nem szeretném. - mondtam.
- És te ezt miből gondolod? - kérdezte.
- Érzem. - válaszoltam.
- Nyugodj meg, mert nem fogok elmenni. 1 kint szakad az eső és nem akarok megfázni. 2 este van már. És végül 3 veled maradok ameddig csak akarod. - mondta.
- Kezdetnek megteszi az öröké. - motyogtam.
- Öröké. - mondta Astrid. - De most már feküdj le.
- Nekem így is nagyon jó. - mondtam.
- Elhiszem azt. - mondta. - Gyere.
Eltolt magától és felállt, majd engem is felhúzott. Aminek nem tudom mi értelme volt, de hol érdekel az most engem. Elindult az ajtó felé, - nem tudom miért - de én vissza húztam magamhoz és megcsókoltam.

Meglepődött attól amit tettem, - látszott rajta - de egy pillanattal később már viszonozta a csókot. Még akkor se engedtem el a derekát mikor szétváltunk a csókból.
- Hova akartál szökni? - kérdeztem tőle.
- Sehova. - mondta.
- Higgyem is el? - kérdeztem.
- Igen. - mondta.
A kezei közé vette az arcom, a homlokát meg az enyémnek döntötte és úgy nézett a szemembe én meg az övébe.

- Még mielőtt szívrohamot kapsz amiatt, hogy leakarok lépni szólok, hogy inni szeretnék, mert már mit tudom én mikor ittam utoljára. És szomjas vagyok. - mondta.
- Előbb körbe kellene nézni. - mondtam.
- Mert? - kérdeztem.
Az ágyam melletti asztalra mutattam, ahol ott volt egy vizes kancsó, majd az asztalra ahol két korsó volt.
- Oh, előbb is szólhattál volna. - mondta.
- Honnan kellett volna tudnom, hogy hova akartál menni? - kérdeztem.
- Sejtheted volna. - mondta és megcsókolt. - Feküdj le! - szólt rám és elindult a korsóért.
- Rendben anya. - szóltam utána.
Visszafordult és rám öltötte a nyelvét. Elmosolyodtam rajta, sőt boldog is voltam - ami látszódott is rajtam, biztosan - ami az elmúlt két hétben nem igazán volt rám igaz. Fogatlanak feltűnt, hogy boldog vagyok, mert elmosolyodott ő is és dorombolni kezdett, pedig a közelében se volt senki. Néha fura tud lenni, de ő ilyen. Amíg Astrid a korsóért ment én levettem a felsőm és utána mentem. Már fordult volna meg amikor átöleltem hátulról és megcsókoltam a nyakát. Nem kicsit ijedt meg attól, hogy hirtelen átöleltem, majdnem elejtette a korsót.
- Te azt akarod, hogy valami bajom legyen? - kérdezte.
- Nem. - mondtam.
- Pedig úgy látszik. - mondta és megfordult az ölelésemben.
Amint meglátta, hogy nincs rajtam a felsőm lesütötte a szemét.
- Lassan hozzá kellene szoknod, hogy így látsz. - mondtam.
- Sose fogok tudni hozzá szokni, hogy így látlak. - mondta.
- De, csak lassan. - csókoltam meg.

- Igazad lehet. - mondta.
Kivált az ölelésemből és odament a vizes kancsóhoz inni. Én meg követtem. Leültem ágy végére és arra vártam, hogy megforduljon. Figyeltem, ahogy iszik, majd megfordul és engem keres, amint meglát az ágy végén ülni elmosolyodott. Odajött hozzám, de mielőtt bármit is csinálhatott volna magamhoz húztam, aminek az lett a vége, hogy rajtam kötött ki én meg az ágyon feküdtem. Astrid rögtön felállt, hátrébb állt egy kicsit és aggódva nézett rám.
- Jól vagyok. - mondtam.
- De a hátad....
- Jól vagyok, nyugi. Nem kell félteni mindentől, kibírok bármit és ezt te is tudod. - mondtam.
Feszengve lépett vissza hozzám és ölelt át, ahogy én is őt. Újra magamra húztam, de most már nem hagytam, hogy felálljon. Éreztem, hogy zavarja, hogy így vagyunk, pedig most nagyon is jól vagyok. Csak Astrid értené meg.
- Hablaty...
- Astrid, jól vagyok, nincs semmi bajom. A hátam se fáj és semmim se. - szakítottam félbe. - Nem kell féltened mindentől.
- Tudom, de... de félek, hogy egy nap nem jössz vissza hozzám és ezért féltelek mindentől. Hisz már majdnem harmadjára vesztettelek el. - mondta.
- Azért egy szúnyog csípésbe nem fogok bele halni. És nem fogsz elveszteni idő előtt. - mondtam.
- Egy görény vagy. Elmondom, hogy mi a bajom te meg csak poénkodni tudsz. - mondta egy cseppet se dühösen.
- Bennem az a legjobb, hogy a legtöbb dolognak csak a jó oldalát látom. - mondtam.
- Még a rossz dolgoknak is? - kérdezte.
- Néha még annak is. - mondtam.
- Hányszor korbácsoltatott meg az a fazon? - kérdezte.
- Hogy tértünk át erre? - kérdeztem rá nézve.
- Válaszolnál? - kérdezte rám nézve.
- Há... háromszor. - mondtam úgy, mint amikor apa kérdezte.
- Hogy mi? De hát csoda, hogy nem haltál bele. Ilyenbe már nagyon sok nálad erősebb harcosok haltak bele. Mégis, hogy bírtad ki az egészet? - kérdezte.
- Tudom, hogy már sokan haltak bele egy ilyenbe, ellenben velem. Apa is megmondta régen, hogy mindenki közül én leszek a legerősebb és igaza is lett. Olyan dolgokat bírtam ki amiket mások nem nagyon tudnának vagy tudnak, én meg kibírtam, pedig senki se nézné ki belőlem. Kicsi vagyok, gyenge és senki se ilyennek képzelte el Termetes Pléhpofa első szülött fiát. De túl éltem olyan dolgokat amiket apa vagy bárki más nem tudna kibírni. - mondtam.
- Igaz. - mondta. - És amúgy nem akarnál aludni?
- Csak arról volt szó, hogy feküdjek le és meg is tettem. - mutattam rá.
- Egy a.... hagyjuk. - mondta.
Elmosolyodtam és átöleltem. Szorosan öleltem magamhoz és megfordultam vele, a végeredmény az lett, hogy én " feküdtem " rajta. Eléggé meg volt lepődve attól amit csináltam, mert kikerekedett szemekkel nézett rám. De most már nem aggódhat, hogy valami bajom lesz. Max akkor aggódhat értem, ha megint értetlen okokból fájdalom hasít a hátamba.
- Ez mire volt jó? - kérdezte.
- Nehogy szívrohamot kapj attól, hogy valami bajom lesz, habár ki tudja. - mondtam.
- Mert? - kérdezte.
- Hát mivel meg kell védenem az éjfúriákat és az alatt bármi bajom eshet, de ez nem olyan biztos. - mondtam. - Más részről sose fogod kitalálni, hogy kik szabadítottak ki.  - mondtam.
- Mennyit tippelhetek? - kérdezte.
- Ameddig ki nem találod. - mondtam.
- Oké. És mi lesz ha kitalálom? - kérdezte.
- Majd meg tudod. - mondtam.
- Apádék? - kérdezte.
- Persze kezd a legegyszerűbbel. - mondtam. - Amúgy meg nem.
- Egy barátod akt nem ismerek? - jött az újabb kérdés.
- Csak akart, de beelőzték. - mondtam.
- Akkor egy sárkány volt. - mondta.
- Igen, de milyen? - kérdeztem.
- Az Éj terrorok?
A fejemet ráztam.
- Egy új sárkány amiről még nem hallottam? - kérdezte.
- Hallottál már róluk. - mondtam.
- Nem tudom. - mondta.
- De tudod, csak nem mered megkérdezni. - mondtam.
Össze húzta a szemöldökét és rám nézett. Én csak mosolyogtam rajta.
- Éjfúriák?  - kérdezte.
- Ding - ding - ding. Eltaláltad. - mondtam.
- Komolyan éjfúriák szabadítottak ki? - kérdezte.
- Igen. - mondtam.
- És mit kapok, mert eltaláltam? - kérdezte.
- Mit szeretnél? - kérdeztem.
- Nekem mindegy. - mondta.
- Tehát akkor az is megfelel neked, ha egy zsák Fogatlan bombát adok neked? - kérdeztem.
- Nagyon vicces. - mondta.
Közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam.
- Ez megfelel? - kérdeztem.
- Azt hiszem igen. - mondta.
- Csak hiszed? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Igen. - mondta.
- Te most szórakozol velem? - kérdeztem.
- Veled soha, csak a többiekkel. - mosolygott.
- De velem is szórakozol. - mondtam.
- Ez nem igaz. - vágta rá.
- De az. - vágtam vissza.
- Nem.
- De.
- N...
Belé fojtottam a szót azzal, hogy megcsókoltam.

- Őrült vagy bármit is mondasz. - mondta.
- Már megbeszéltük, hogy nem őrült vagyok, hanem szerelmes. - mondtam.
- És kibe ha szabad tudnom? - kérdezte.
- Látom vissza tért a jó kedved, ha engem piszkálsz. - mondtam.
- 2 hétig nem volt kit piszkálnom. - vont vállat.
- Nagyon vicces, sőt már a földön fetrengek a nevetéstől. - mondtam.
Átkarolta a nyakam, magához húzott és megcsókolt.
- Szerinted ez elég ahhoz, hogy ki engesztelj? - kérdeztem.
- Eddig az volt. - mondta.
- De csak eddig. - mondtam mosolyogva.
- Ha azt mondom, hogy szeretlek akkor kiengesztelek? - kérdezte.
- Talán. - mondtam.
- Szeretlek. - mondta és megcsókolt.
- Én is. - morogtam a csókba.
- Te is mi? - kérdezte.
- Szeretlek. - mondtam. - Amúgy meg direkt csinálod, hogy engem piszkálsz? - kérdeztem.
- Nem az csak úgy magától jön. - mondta. - De szeretlek.
- Nagyon remélem. - mondtam komoly arccal.
Leszálltam róla és mellé feküdtem, aminek nagyon is örült. De szerintem csak azért, mert azt hiszi, hogy aludni fogok. Majd fogok is csak később... egy picikével. Már megint szökni akart valahova, de nem hagytam. Visszahúztam magamhoz, de most nem magamra, hanem mellém és átöleltem. Ma már nem fogom el engedni se hova. Rám nézett, majd odabújt hozzám és az arcát a mellkasomba temette.
- Hova akartál már megint szökni? - kérdeztem.
- Haza. - poénkodott.- Igazából csak egy takarót akartam keresni, de ha már azt se lehet akkor fagyjál meg, mást nem tudok mondani. - mondta.
- Vicces, de ha nem tűnt volna fel épp egy takarón fekszünk. Egy ágyon. - mondtam.
- Ha - ha. - mondta.
Kihúztam magunk alól a takarót és betakartam vele magunkat. Átöleltem Astridot, aki vissza bújt a mellkasomba én meg a fejemet az övének döntöttem. Pár perccel később hallottam, ahogy Astrid szuszog a mellkasomba. Elmosolyodtam és úgy is aludtam el. Reggel a hátamon ébredtem, de Astrid ott volt velem és még mindig a mellkasomon aludt, békésen én meg még mindig átöleltem. Mosolyogva néztem, ahogy alszik. Pár perc múlva összehúzta a szemöldökét és lassan kinyitotta a szemét. Az első dolog amit meglátott az én voltam. Fáradtan nézett fel rám.
- Jó reggelt, szép hölgyem. - mondtam neki mosolyogva.

- Neked is. - mondta halkan és vissza tette a fejét a mellkasomra. - Mikor ébredtél?
- Pár perccel ez előtt. - csókoltam meg a fejét. - Miért?
- Csak kérdeztem. - mondta. - Mikor mész?
- Lehet, hogy délután már elindulok. - mondtam.
- Jó, de addig velem leszel? - kérdezte.
- Persze, ez nem kérdés. - mondtam.
Bólintott és engem kezdett el nézni.
- Miért nézel? - kérdeztem.
- Megváltoztál. - mondta.
- Már megint itt tartunk? - kérdeztem.
- Igen, nem veséztük ki akkor. - mondta.
- És mit akarsz kivesézni rajtam? - kérdeztem.
- Azt, hogy megváltoztál. - mondta.
- Tudom. - mondtam.
- És más lettél, mint aki voltál. - mondta.
- Ezt is tudom. - folytattam.
- És azt, hogy szeretlek. - mondta.
- Ezt végképp tudom. - mondtam.
- Tudom. - mosolygott.
- Akkor? - kérdeztem.
Pár percig csöndbe maradt, nem tudom miért, de valami volt.
- Eleinte annyira idegen volt az arcod. - mondta.
- Miért? - kérdeztem.
- Nem számítottam arra, hogy 3 év alatt ennyire megváltozol. - mondta.
- Ha jól értelmezem arra számítottál, hogy ugyan olyan félős, mitugrászként jövök vissza? - kérdeztem.
- Nem, gondoltam, hogy megfogsz változni, csak nem ennyire. - mondta.
- Tartogatok meglepetéseket. - mondtam.
- Igen. - mondta. - Anyukád járt bent az este akkor amikor felébredtem. Jött betakarni a kicsi fiát aki egy plüss játékkal alszik. - rakta rám a játék sárkányt.
- Ezt anya csinálta nekem amikor még csecsemő voltam, de úgy 2 évesen a tengerbe dobtam, mert féltem tőle és most talált vissza hozzám. Eldobtam magamtól egy emléket ami anyára emlékeztethetett volna. - mondta fejeb ülve.
- Sajnálom. - mondta, ahogy beült az ölembe.
- Nem tudtad. - mondtam.
- Akkor is sajnálom. - mondta.
Megforgattam a szemem, majd megcsókoltam. De ebbe már benne volt a búcsú is.

Amit Astrid is megérzett.
- Még nem kell búcsúznod. - mondta.
- Egy élet se lenne elég ahhoz, hogy elbúcsúzzak tőled. - mondtam.
- Akkor ne tedd. - mondta.
- El se tudod képzelni mennyire fogsz hiányozni, amíg nem foglak látni. - mondta.
- De eltudom, mert te is annyira fogsz nekem. - mondta és megcsókolt. - Ideje reggelizni menni.
- Nem. - mondta.
- Már nem esik az eső. - mondta.
- Hallom, de minek ha van itt is reggeli. - mondtam és az asztalra mutattam.
- Hogy - hogy? - nézett arra.
- Gondolom anya hozta míg aludtunk, mert azt hitte, hogy sokáig ki leszünk dőlve. - mondtam.
- Kedves tőle. - mondta és állt volna föl.
Visszahúztam magamhoz és megcsókoltam.
- És akkor te mondod, hogy én vagyok a szökős. - mondtam.
- Most is elmész. - mondta.
- De tudod hova. - vágtam rá.
- Elmehetek enni? - kérdezte.
Bólintottam és elengedtem. Felállt és elment az asztalhoz, közben nem egyszer nézett vissza rám. Én is álltam volna fel amikor az eddigieknél is erősebb fájdalom hasított a hátamba. Ettől tuti, hogy nem csak felszisszentem egyszerűen, hanem volt ott más is, csak nem tudom mi. Amire feleszméltem az az volt, hogy az ágyban fekszek Astrid és Fogatlan is mellettem van. Aggódva néznek rám. Ahogy Asrtidnak feltűnt, hogy mocorgok megsimogatta az arcom.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Azt hiszem. - mondtam. - Mi történt?
- Nem tudom, csak azt hallottam, hogy feljajdulsz és annyit láttam, hogy vissza hanyatlasz az ágyba. Fél perccel ezelőtt meg eszméletlen voltál még. - mondta. - Szerintem hanyagolnod kellene azt, hogy elmész.
- Nem, jól vagyok. Ez se volt rosszabb, mint az előző kettő. - mondtam és felálltam.
- Hablaty, ne csináld. Ebből még bajod is lehet. - kapta el a kezem.
- De csak lehet. - mondtam. - És Fogatlan is velem lesz.
- Szerinted ennyi elég, hogy megnyugtass? - kérdezte.
- Nem, de jól vagyok. Csak néha fordul elő ez. - mondtam.
- Legalább egy napot várj még. - mondta.
- Nem. - vágtam rá.
- Annyira makacs vagy. - mondta.
- Mint te. - mondtam. - Nem lesz semmi bajom, nyugodj meg.
Tovább indultam és felvettem a felsőmet. Felvettem az asztalról a tálat és vissza mentem Astridhoz, majd vele az ágyhoz. Leültem, ahogy ő is és enni kezdtem.
- Egyél! - szóltam Astridra.
Amióta leültünk csak bámult maga elé és nem evett semmit.
- Veled megyek. - mondta.
- Nem. Te még itt maradsz egy kicsit, ahogy mondtad. - mondtam.
- Az még tegnap mondtam. - vágta rá.
- De nem jössz. - mondtam.
- Kell valakinek veled lennie, aki vigyázz rád. - mondta.
- 2 évig tökéletesen vigyáztam magamra és Fogatlanra is. - mondtam. - Igaz keveredtünk bajba, de nem lett semmi bajunk.
- Hablaty...
- Ne kezdj el nekem hisztizni. - mondtam.
Erre megsértődött, de nem ment el, csak morcosan nézett rám.
- Figyelj mire vissza jövök vagy ti jöttök a klubházhoz, jól leszek. Nem lesz semmi bajom. sőt túlságosan is jól leszek. Minden rendben lesz és Snoggletogkot már Hibbanton leszek az biztos. - mondtam.
Durcásan nézett rám, de nem szólt semmit.
- Ezt nem csinálhatod. Bármi olyat mondok vagy teszek ami nem tetszik neked bevágod a durcást és nem szólsz hozzám. Lehet, hogy nem tetszik amit csinálok, de most az a legjobb nekem. Egyedül kell lennem egy kicsit. - mondtam.
- Akkor tegnap miért mondtad azt, hogy ha akarok mehetek? - kérdezte.
- Mert előre tudtam a válaszod. - mondtam.
- Igazságtalan vagy. - mondta és felállt.
- Astrid, ne csináld. - szóltam utána.
- Tényleg más lettél, de egy dolog nem változott benned és az az, hogy magadra gondolsz MINDIG! - vágta hozzám.
- Astrid. - álltam fel, de rögtön össze is estem és a padlón kötöttem ki.
Egy időre megint a sötétség lett a társam.