Hablaty új élete 49. fejezet

* Hablaty *

Amikor felébredtem senki se volt mellettem, pedig meg mertem rá esküdni, hogy Astrid volt velem végig. Bármeddig is tartott az a végig. Se Astrid, se senki, még Fogatlan se volt bent velem. Bent? Hogy kerültem én haza vagy akárhova is. Na jó ez nekem magas, de az biztos, hogy Astrid volt velem. Az ő érintését még így is felismerem. Felültem és végig vértem magam. A másik lábam még meg volt legalább. Viszont az oldalam az irtózatosan fájt és eszembe jutott minden. Dagur... a szirt... és az, hogy leszúrt. Utána meg kakukk, semmi csak a sötétség és Astrid. Lassan felálltam és lementem a szobámból. Legalább leeset hol is vagyok igazából. Lassan learaszoltam - az egyszer biztos, hogy nem menés amit csináltam én - a lépcsőn és kimentem a házból. Senkinek se tűnt fel, hogy ott állok az ajtóban és figyelek... legalább is még. Tettem egy lépést és már mindenki körülöttem volt. Mégis mikor vettek észre engem. Mindegy hagyjuk. Apa érkezett meg elsőnek mellém és a kezét a vállamra tette. Ez volt a második alkalom... talán pár nap leforgása alatt. Nem tudom biztosa.
Hol van anya, Klaus és a legfontosabb hol van Astrid? Tudom, hogy ő volt velem, de most hol van. De mondjuk adok neki 5 percet és megjelenik. Anya is meg fog találni. Klaus... Klaus meg akárhol is van nem igazán érdekel. Elmenekült és magára hagyta az otthonát. Szép és ezek után mondja magáról el, hogy ő részt vett a nagy harcos kiképzésen. De itt vagyok én nem vettem rész semmilyen kiképzésen, - leszámítva a sárkány ölőt, de annak ehhez most semmi köze - de kiálltam és harcoltam, amibe majdnem bele is haltam. Na jó mindegy. Térjünk vissza a való életbe.
Apa még mindig a vállamon pihentette a kezét. Azért valljuk be, hogy ez nálam nagy szó. Apa büszke rám. Bár miért is ne lenne büszke az első szülőt fiára aki meghalt majdnem az otthonáért. És ekkor jön az a szöveg, hogy: " Így viselkedik egy igazi, vérbeli törzsfő. " Az egyszer biztos, hogy ezt nem csinálom végig újra egyszerűen csak vízbe fojtom Dagurt, ha megjelenik. Amit kétlek, mert egy olyan szirtről lezuhanni elég kemény és nem hiszem, hogy egy olyan őrült, mint Dagur túlélné. Bár ki tudja. Dagurról bármit el tudok képzelni. A valóságba apa hangja rángatott vissza.
- Odin köszöntsön köztünk fiam. - mondta.
Az biztos, hogy Odin köszöntött a Valhalla kapujában még aznap amikor Dagur leszúrt, de vissza küldött. Ami viszont jó, mert Astriddal lehetek.
- Én is örülök apa, hogy felébredtem. - mondtam.
De azt egyre nővő tömegtől inkább elkívánnék menni. A srácok legalább nem voltak itt és ők nem zaklatnak a kérdéseikkel... még.
- Mi történt? - kérdezte apa, ahogy elengedett.
- Azok után, hogy nagy nehezen el tudtam csalni a szigettől rám támadt és leszúrt ami után már nem igazán tudom mi történt. De nem így akartam, hogy végződjön az egész, apa. - mondtam.
Egy ütést éreztem a vállamon. Jelezve, hogy Astrid megjött.
- Ezt, mert megijesztettél. - mondta.
- Szerinted már nincs elég bajom? - kérdeztem tőle, ahogy oda fordultam.
Mondtam, hogy egy 5 perc és megérkezik. A hangját viszont jó volt hallani. Ami igazán meglepett, de nem csak engem az az, hogy csak úgy lazán mit sem törődve az emberekkel megcsókolt.

Oké jól esett meg minden, de akkor is. Erről annyit, hogy várunk egy hetet. Vagy meglehet, hogy már az is eltelt. Hát jó mindegy. Most már tudják és hivatalosan is egy pár vagyunk, ezek után főleg. De nem mondom azt, hogy ne örülök neki. Takonypóc ehhez mit fog szólni. Bár kit érdekel, engem nem az biztos. Astrid Hofferson hivatalosan is a barátnőm. Ami nálam nagy szó. Oké Astrid itt van, de hol van az én egyetlen sárkányom. Kellett nekem emlegetni, mert meg is jelent. Bár a jó Odin tudja hol járt és mióta. Amikor meglátott mosoly jelent meg az pofiján. Azt a mosolyt csak kétszer láttam rajta és akkor is csak nekem örült ennyire. A tömeg már megcsappant, de azért voltak még egy páran, de apa már nem volt ott. Amikor az emberek meglátták Fogatlant futni felém megijedtek és néhányan le is léptek. Ez aztán a viking viselkedés. Már kezdtem azt hinni, hogy le fog támadni és agyon nyalogat, de nem türtőztette magát és csak egyszer nyalt meg. Ez nekem elég is volt.
- Szia pajti. - simogattam meg a fejét.
 Imádja ezt és még sok mást. A maradék tömeg is feloszlott körülőtűnk. Astrid maradt mellettem egyedül és már nem is fog elmenni.
- Hiányoztam? - kérdeztem tőle és közben játszottam vele.
 - Aggódtál mi? Tudom én azt nagyon jól, hogy aggódtál értem. - mondtam neki.
- Miért ne aggódott volna érted? - kérdezte Astrid.
- Tudom, hogy aggódott, de így tudja, hogy már jól vagyok. - válaszoltam.
- És mégis melyik világban vagy jól. - gúnyolódott.
- Ezt kapom amiért megmentettelek egy őrülttől? - kérdeztem gúnyosan.
- Oh, bocs elfelejtettem megköszöni azt, hogy majdnem megöleted magad. - mondta.
- Nekem az a csók egy köszönőmnek tűnt. - mondtam.
- Vicces vagy. - mondta.
- Tudom és nem kell mondani, mert Fogatlan nélkül nem akarsz meglátni repülni. Nem igaz? - kérdeztem, mire rám öltötte a nyelvét.
- Ez kedves volt tőled. - mondtam neki. - Sétáljunk egyet? - kérdeztem.
- Igen. - mondta és elindultunk.
Sőt mondhatjuk azt, hogy ő inkább rohant, minthogy sétált.
- Astrid, mi bajod van? - kérdeztem.
- Semmi. - válaszolta.
Elkaptam a kezét és magam felé fordítódtam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Ha nem lenne semmi bajod nem így viselkednél. - mondtam. - Tehát mi az?
- Az elmúlt hét minden egyes napján melletted voltam és semmi jelét nem mutattad annak, hogy fel ébredsz. Erre elmegyek Gothihoz valami eszméletlen büdös krémért a sebedre és te pont akkor ébredsz fel amikor nem vagyok melletted. Szerinted akkor mi bajom lehet. - mondta.
Gondolhattam volna, hogy valami ilyesmi a baja.
- Figyelj erről nem én tehetek. Éreztem, hogy ott vagy mellettem, de nem tudtam felébredni. - mondtam.
- A lázgörcs miatt. - mondta.
- Jó tudni, hogy nekem olyanom is volt. - mondtam.
- Egész héten az volt csak ma reggel ment le a lázad. - mondta.
- Tudom, hogy aggódtál érem, ahogy Fogatlan is, de nem kellett volna. Ismersz. Tudhatnád, hogy csak miattad biztosan felgyógyultam volna. - mondtam neki.
- Már csak ismertelek, mert megváltoztál. Már nem az vagy aki elment innen. Jó igaz, hogy benned van még az az éned is, de más lettél akit meg kell ismernem. - mondta.
- Ez így igaz. És innentől kezdve megismerheted azt az énemet aki mindent feladna érted és bárki másért. - mondtam.
- Tudom. - mondta és átölelt.
Visszaöleltem és úgy álltunk az erdő szélén, bár nem tudom mikor értünk oda.
- Szerinted mit fog szólni Takonypóc amikor meghallja, hogy együtt vagyunk? - kérdeztem poénból.
- Semmit. - válaszolta.
- Mert? - kérdeztem.
- Már majdnem egy éve leszállt rólam és Halvérrel Kőfejért küzdenek. Tehát innentől fogva semmit se szólhat ha megtudja. Amit szerintem már meg is tudod. - mondta, ahogy kibontakozott az ölelésből.
- Kőfejért. Na jó ez nekem már tényleg magas, de végül is jobb, mintha érted lenne még oda. - mondtam. - És, ahogy itt terjednek a pletykák vagy a hírek biztosan tudnak már róla. Erről jut eszembe hol vannak a jó képességűek? - kérdeztem.
- Készülnek a mai Sárkányversenyre. - mondta miközben már mentünk egyre beljebb az erdőben.
Komolyan ennyire nem tűnik fel semmi se most vagy csak én nem akarom, hogy ne tűnjön fel.
- És te, hogy - hogy nem készülsz? - kérdeztem.
- Én egy tökfejre vigyázok. - mondta egyszerűen, ahogy sétáltunk kéz a kézbe.
Hogy nekem mennyire jól esett, hogy itt van velem.
- Kösz a bókot. - mondtam.
- Ahogy mindig. - válaszolt. - Nem akarsz megnézni egy versenyt?
- Nem, inkább vagyok veled most, mint egy versenyen amit unok. - mondtam.
- Miből gondolod, hogy unnád a versenyt? - kérdezte.
- Onnan, hogy te nem lennél mellettem. - mondtam.
- És ezt te honnan veszed? - kérdezte.
- Gondolom versenyeznél. - mondtam.
- Most kell, hogy kiábrándítsalak, mert inkább ülnék melletted, minthogy versenyezek. - mondta.
- Komolyan? És az emberek a verseny helyett minket néznének. - mondtam. - Kösz inkább most ki hagyom ezt.
- Felőlem. - mondta.
- Köszönöm a támogatást. - gúnyolódtam.
- Máskor is, ha kell. - folytatta. - Tudod nem ezt gondoltam volna rólad.
- Mit nem gondoltál volna? - kérdeztem értetlenül.
- Azt, hogy sétálni fogsz azután, hogy felébredsz. - mondta. - Arra számítottam, hogy az első dolgod az lesz, hogy repülni mentek Fogatlannal.
- És te egyből kinyírtál volna. Mi? - kérdeztem.
- Pontosan. - vágta rá.
- Inkább várok nem tudom meddig, mert nem hiszem, hogy Fogatlan hagyná, hogy rá üljek és inkább elkerülném az általad ért halált is. - mondtam.
- Jól teszed. - mondta.
- Klaus vissza jött már? - kérdeztem.
- Két napja és apád ki is osztotta, de még milyen szinten. Még veled se beszélt úgy, mint vele akkor. De még tőlem is megkapja a magáét, de Fogatlan se lesz képes leállítani. - mondta nekem.
Az említett egy kicsit durcásan nézett Astridra.
 - Igazság szerint én se hagynám neki, mert kíváncsi vagyok mit tennél vele. - mondtam.
- Kedves vagy. - mondta gúnyosan.
- Tudom, de nem kel...
- Tudom nem kell még egyszer elmondanom, mer tudom. - vágott közbe.
- Pedig, ha tudnád, hogy mire vagyok képes nem ezt mondanád. - mondtam.
- Miért mire vagy képes? - fordult felém kérdőn.
- Ezt hangosan mondtam? - kérdeztem.
Két bólintó fejjel találtam szembe magam. Most találj ki valami Hablaty.
- Erre vagyok képes. - mondtam és magamhoz húzva megcsókoltam.
 - Erre számítanom kellett volna. - mondta, ahogy elváltunk.
- Igen. - válaszoltam neki.
- Akkor jó. - mondta.
Hogy nekem mekkora szám van. Ha nem figyelek elszólom magam és még az kellene nekem. Akkor az emberek a verseny helyet a mi vitánkat hallgatnák, ami ráadásul az erdőben van. Nekem az viszont nem kell.
- Mi az? - kérdezte.
- Semmi, csak elgondolkoztam. - válaszoltam.
- Miről? - kérdezte.
- Arról, hogy mi lesz ez után. - hazudtam, de ezt kivételesen jól és nem vette észre, hogy hazudtam.
- És mire jutottál? - jött az újabb kérdés.
- Nem sokra, mert valaki megzavart. - mondtam " sértődötten ".
- És abban a kevésben mi szerepel? - kérdezte.
- Nagy részben te. - mondtam egyszerűen.
- Oh, tényleg? - húzta az egészet.
- Igen. -mondtam.
És megint elmélyedtünk egymás szemeiben.
 Ami nem is zavart, mert szerettem a szemeit. Most per pillanat boldogan és kíváncsian néztek rám azok a szemek. Vajon mire lehet kíváncsi.
- Mire vagy kíváncsi? - kérdeztem nem megszakítva a szemkontaktust.
- Miből gondolod, hogy kíváncsi vagyok? - kérdezett vissza.
- A szemeidből azok nem hazudnak. - mondtam.
- Igaz kíváncsi vagyok. - mondta.
- És mire? - kérdeztem.
- Fogatlan az ölvészre ráerőltette az akaratát amikor ragyogott? -  kérdezte.
- Ezek szerint láttad. - mondtam. - És igen akkor épp alfa üzemmódban volt.
- És ez hányszor volt már? - jött a kérdés.
- Amióta ő az alfa ez az első alkalom, hogy próbáltuk és elég jól sikerült. - mondtam.
- Igen, ha az ölvész nem lett volna akkor nem nyerünk volna. Habár ebben nem lennék olyan biztos, ha te is itt vagy. - mondta.
- Akkor hát nyertük. - mondtam és fellélegeztem.
- Nem. Ez egy másik Hibbant ugyan ott és ugyan úgy néz ki, mint az előző, sőt egy hét alatt össze hoztuk. Szerinted okostojás? - kérdezte gúnyosan.
- Ha-ha nagyon vicces. - morogtam.
- Tudom. - mosolygott.
- Most megsértődtem. - mondtam.
- Na ne csináld. - mondta.
Megsimogatta az arcom, mire az érintésébe simultam. Ehhez az érintéshez már annyira hozzá szoktam, hogy ha el kellene válnom tőle az már szinte fájna, de annyira, hogy bele halnék. Viszont annyira örülök annak, hogy mindennap velem lesz. Végre nem kell távolról figyelnem, csak nagy ritkán. Az is csak akkor lesz amikor nem leszünk egy helyen ami ritka lesz. Ahol ő van én is ott vagyok mellette. És nem eshet semmi baja.
- Na mi az csak nem tetszik? - kérdezte.
- De nagyon is tetszik. Ha meg kellene válnom ettől akkor abba bele halnék. - mondtam és megfogtam a  kezét.
Közelebb húztam magamhoz amin csak mosolygott.
- Látom most boldog vagy. - mondtam.
- Igen az vagyok, mert itt vagy velem. - mondta.
- Igen és itt is maradok. - mondtam.
- Fogatlan hol van? - kérdezte.
- Gondolom megunt minket és elment a medencébe lefeküdni. Innen már nincs messze. - mondtam.
- És azt te honnan tudod, hogy innen nincs messze? - tette fel a kérdést.
- Onnan, hogy 3 éve mielőtt elmentem volna naponta legalább kétszer megtettem oda - vissza az utat. - válaszoltam. - Így becsukott szemmel is eltalálnék oda.
- Jó nem szóltam. - mondta.
- Gyere menjünk. - húztam magammal a medence felé.
A medencéhez már elég hamar oda értünk és hamar le is mentünk. Bevártam Asridot az átjárónál és kéz a kézbe indultunk beljebb. Fogatlant kerestem a szemmel és meg is találtam, de nem volt egyedül. Klaus is ott volt és Fogatlannal szemezett, aki csak morgott. A sárkány meg semmit se csinált csak állt és nézett. Ez Fogatlan műve volt.

 - Fogatlan! - szóltam rá.
Rögtön felállt egy utolsót morgott még Klausra és érdeklődve nézett rám.
 - Gyere ide. - mondtam neki.

Oda jött hozzám és leült mellém. Klaust nézte, ahogy én is. Kíváncsi vagyok hogy Astrid mikor fog neki esni. Klaus zavartan nézett ránk, de Astrid nem csinált semmit. Kérdőn néztem rá, mire megrázta a fejét. Ha nem most akar rá támadni akkor nem. Csak akkor menjen el minél előbb, mert én esek neki az rosszabb lesz, mint Astrid. Hátat fordítottunk neki és elmentünk a tó másik oldalára. Pár perccel később hallottuk, ahogy a sárkányával elmegy.
- Ha még egy perccel tovább maradt volna én esküszöm neki mentem volna. - mondta Astrid, ahogy leült mellém.
- Komolyan mondom azt megnézném. - mondtam neki.
Adtam az arcára egy puszit amitől lenyugodott és már csak rám koncentrált.Felnéztem Fogatlanra aki valamiért a fejét rázta, de elég hevesen.
- Mi az pajti mi nem tetszik neked? - kérdeztem tőle.
Odajött hozzám és lefeküdt mellénk. Pillanattal később már szunyált is. Elmosolyodtunk rajta. Astrid közelebb ült hozzám és a fejét a vállamnak döntötte.
- Mi az? - kérdeztem tőle.
- Nem sokat aludtam az elmúlt 2 napban, mert mindig lázálmaid voltak amik szerintem nagyon rosszak lehetek, mert nem voltál valami nyugodt. Még akkor se amikor már ott ültem melletted. - mondta.
- Bocs, nem akartam...
- Nem a te hibád, van ilyen és hozzá kell szoknom, mert ki tudja mikor lesz megint valami bajod és akkor is nekem kell majd melletted lennem. - mondta.
- Igaz. - adtam neki igazat. - Estére van valami program?
- Nem tudok róla. - mondta álmosan.
- Nem akarsz aludni egy kicsit? - kérdeztem tőle.
- Nem. Veled szeretnék maradni. - mondta. - És még tartozol egy mesével.
- Milyen mesével? - kérdeztem rá.
- Megígérted, hogy elmeséled, hogy hogyan lettetek barátok Fogatlannal. - mondta.
- Höö, tényleg. - nyögtem ki.
- Akkor elmondod? - kérdezte már valamivel élénkebben.
- El. - mosolyogtam rá. - Az utolsó portyán ami a kiképzés előtt volt mondtam, hogy lelőttem egy éjfúriát, de senki se hit nekem. Ami jó is volt így vissza gondolva. Na, de térjünk vissza a lényeghez, senki se hit nekem, mert miért úgy is csak középpontban akarok lenni. Ugye apa haza küldött és én, mint általában egy percet se maradok meg egy helyen elindultam megkeresni a sárkányt. Hosszú keresgélés után meg is találtam csapdában. Végül is nem mondhatom azt, hogy sajnálom amit tettem, mert akkor Fogatlan nem lenne a legjobb barátom. - simogattam meg az említettet. - Tehát ott volt előttem megkötözve, védtelenül és már készültem megölni amikor a szemébe néztem. Olyan érzésem támadt, mintha az ő lelke az enyémhez tartozna. A lelke az enyémet tükrözte. Ezek után már nem voltam képes bántani. Elakartam indulni vissza, de rájöttem nem hagyhatom csak úgy ott, hogy valaki megtalálja és megölje. Így vissza fordultam és elengedtem, de rám támadt igazából nem bántott, csak a frász hozta rám. Ezek után elment, de nem tudod elrepülni messzire... a farka miatt. Én meg nagy frászomban a földön kötöttem ki és estig nem keltem fel...
- Elájultál? - kérdezte nevetve. - Ezt nem hiszem el.
- Igen, de nem tudom, hogy reagáltál volna rá, ha pontosan az arcodba üvölt egy olyan sárkány amelyikről csak csupa rosszat és teljes mértékű igazságtalanságot hallottál. - mondtam.
- Igaz. - mondta.
- Folytathatom? - kérdeztem. Bólintott, de még mindig mosolygott. - Tehát felkeltem és haza mentem ahol apával " beszélgetünk " és elküldött a kiképzésre, pedig nem egyszer mondtam neki, hogy nem vagyok képes sárkányt ölni, de nem hallott semmit abból amit én mondtam. Szokásosan. Bele egyeztem és elmentem. Minden kiképzés után kijöttem ide és foglalkoztam vele egy kicsit. Az első nap után csak meglestem és lerajzoltam, majd haza mentem.
- Akkor ezért kérdezgetett másnap Bélhangost az éjfúriáról? - kérdezte.
- Igen. Aznap is kimentem hozzá, de vittem magammal egy halat is gondoltam éhes lehet már. Elvette tőlem és azért lett az a neve, hogy Fogatlan, mert akkor nem voltak fogai, amik nála vissza húzhatóak. Aztán vissza öklendezte és megetette velem.
Az a döbbenet az arcán és utána kitört belőle a nevetés.
- Ez most komoly? - kérdezte mosolyogva. - Megetted?
- Hát igen. Inkább megettem, minthogy bántson. De azzal, hogy megettem elkezdett bízni bennem. - mondtam.
- És volt még valami amit jó lett volna látnom? - kérdezte kihívóan.
- Volt. Ahogy rajzolt fejbe vágott a faággal. - mondtam.
- Miért nem láttam. - mondta és elkezdett nevetni.
Én csak mosolyogtam. Így, hogy elmondom valakinek - olyannak akiben bízok - tényleg jól esik, még az is, hogy kinevet. Amikor már nem bírtam tovább megfogtam Astrid kezét - még mindig mosolyogtam - és lenyugtassam.
- Lenyugodnál? - kérdeztem közben.
 Komoly fejjel bólogatott.
- És mi volt az után, hogy megetted a halat? - kérdezte.
- Rá mosolyogtam, mire utánzott. Utána megakartam érinteni, de rám morgott és elment. Utána mentem addig nem adtam fel amíg meg nem érintettem. Aludni akart amikor feltűnt neki, hogy mellette ülök erre fogta magát és hátat fordított nekem, a fejét meg a farkával eltakarta. Közelebb araszoltam hozzá, hogy megérintsem mire felkapta a farkát és rám nézett. Egyből felpattantam és eljöttem onnan. Alkonyatig gondolkoztam a történteken mikor meguntam az egészet a földbe rajzolni kezdtem a fejét. Oda jött mellém és figyelte mit csinálok. Amikor magára ismert a rajzban dorombolni kezdett és úgy döntött ő is rajzol valamit. Letört egy ágat igen amivel fejbe vágott és rajzolni kezdett. Büszke volt magára amikor végzett. Azzal amit csinált igazából engem tesztelt. Ha a vonalra léptem morgott, de amikor átléptem csak biztatóan nézett rám. Megcsináltam és a közelébe engedett. Megakartam érinteni, de addig nem hagyta magát amíg a fejemet el nem fordítottam, amikor megtörtén ő a fejét a kezembe helyezte. Akkor kezdődött a barátságunk. Utána való napra elkészítettem az első műfarkát, a következő napokon elkészítettem a nyerget és az összekötőket. Végül amikor mindennel végeztem és bíztunk egymásban leteszteltük a műfarkat ami remekelt. - fejeztem be. - Az elmúlt 3 év alatt a barátságunk nőtt és még több is lett.
- Ez szép kis történet. - mondta mosolyogva.
- Ha valakinek elmondod, hogy megetetett velem egy halat amit vissza köpött megkérem rá, hogy veled is csinálja meg. - mondtam.
- Oh, tényleg? - kérdezte.
 - Tényleg. - mondtam neki mosolyogva.
- Nem tennéd meg. - mondta.
- Miből gondolod, hogy nem? - kérdeztem.
- Onnan, hogy velem te ilyet nem tennél. - mondta egyszerűen.
- Igaz. - mondtam.

 

- Akkor is megettél egy vissza köpött halat. - mondta.

- Na jó ez már nem vicces.- mondtam.

Egy pillanat alatt elkomorult.

- Mi az? - kérdeztem.

- Hiányoztak a baromságaid amíg ki voltál dőlve. - mondta egy félmosollyal.

- És? - kérdeztem.

- Fáj? Már, mint a sebed fáj most? - kérdezte komolyan.

- Nem, amíg mellettem vagy nem fáj. - mondtam.

- Biztos? - kérdezte.

- Totál tuti biztos. - válaszoltam, mire elmosolyodott. 

Közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.

Egy birka bégetése választott minket szét. Arra néztem és egy menekülő birkát láttunk ami a szirtnél beesett ide. 

- Ugye te is láttad a birkát? - kérdeztem.

- Igen. - válaszolt.

- Akkor jó. - mondtam. 

Újra megcsókoltam volna amikor  az ikrek vitatkozását hallottam meg. 

- Ennyit az idillről. - morogtam.

- Hát igen. - értett egyet velem.

Pillanatokkal később az ikrek meg is jelentek a sárkányaikkal a birkáért. Takarásban voltunk, de a két birkafej észre vett minket. Már nem érdekelt, hisz szerintem már a szomszéd szigeten is tudják, hogy Astrid a barátnőm. És ennek örültem is.