Készítettem egy kérdő ívet a bloggal kapcsolatosan.
Aki olvassa a blogot és mindenre emlékszik annak könnyű lesz kitölteni.
De szerintem mindenki másnak is.
Sok sikert hozzá.
És sokan töltsétek ki. :D
https://docs.google.com/forms/d/1FCRYYVtJlHQvJXOO_PoZwb_9_-EJg8IpE7fRgaiYB5Q/viewform
hétfő, június 29, 2015
Hablaty új élete 47. fejezet
- Milyen különös dolog. - elmélkedett direkt hangosan.
- Mi? - értetlenkedtem, pedig nagyjából tudtam mire gondolhat.
- Az drága " tesókám ", - nyomta meg a szót - hogy az állítólagos legjobb barátodat átadnod egy lányért aki nem is szeret. De miért tennél ilyet? - kérdezte magától.
Nem igazán adom át a legjobb barátomat, csak úgy teszek. És az nem ugyan az.
- Miből gondolod, hogy átadom. Csak elakartam érni, hogy elenged és te ostoba módon meg is tetted. - mondtam egy fél mosollyal.
Az az arc amikor rájött, hogy igazam van, felbecsülhetetlen volt.
Sose fogom elfelejteni azt az arcot.
- Ezt nem úszod meg te... te kis vakarcs. - rontott volna nekem, de Fogatlan morgása ás a kardom látványa megállította.
- Néhány éve még az voltam, de most már nem vagyok az. Meggondolnám a helyedben mit teszek, mi ketten vagyunk egy ellen. - mondtam. - És fogd már fel, hogy nem vagyok a " tesókád ".
Azokat az arckifejezéseket amik az arcán átfutottak egy perc alatt sose fogom elfelejteni. Egy életre megmarad bennem.
- Azt ajánlom neked, most fordulj vissza a megmaradt hajóiddal és minket hagyj békén. Sárkányaink vannak amiket nem félünk használni. És nem hiszem el, hogy elhitted, hogy átadom NEKED a legjobb barátom. Ez esettben rosszul hitted. - mondtam.
Összezártam a kardom és felültem volna Fogatlanra amikor Dagur megszólalt.
- Az ígérted, hogy a sárkány az enyém, ha a lányt elengedem, de nem tartottad be. Úgy, hogy most vég...
- Én nem ígértem semmi olyat, hogy tiéd lesz Fogatlan, ha elengeded Astridot. Átvertelek és te azt elhitted. - fordultam felé. - Amennyire tébolyult vagy annyira is lehet átverni. De, ha ennyire akarod próbáld csak ki, hogy tudsz -e bánni vele. - mutattam Fogatlanra.
Ismét felmordult mögöttem és éreztem a hátamon a rossz álló tekintettét. Oda fordultam hozzá amíg Dagur elmélkedett. Halkan szóltam hozzá, hogy csak is ő hallja.
- Nyugi, pajti veled leszek. Csak vigyük el innen. - suttogtam neki ő meg bólintott. - Akkor jó. - mosolyogtam rá.
- Hát, ha így felajánlottad.... Hadd próbáljam csak ki. - mondta.
- Rendben. - mondtam és elléptem Fogatlan mellől.
Fogatlan hagyta, hogy felüljön rá és elindult. Tett egy kört, majd a hajó felett repült el lassan, hogy feltudjak kapaszkodni a nyergébe. Egy ideig repültünk. Ez az idő alatt Dagur fura hangokat adott ki, Fogatlan meg engem nézett egyfolytában. Az idő múlásával Fogatlan ereszkedni kezdett egy kis szigetre. Hátra néztem és távolról bár, de lehetett látni még Hibbant körvonalát. Ahogy egyre jobban közeledtünk a sziget talajához én elengedtem Fogatlan nyergét és a saját " szárnyimon " . Még a körülményekhez képest is elképesztő volt. Először Fogatlan szállt le és egyből ledobta magáról Dagurt. Aki persze úgy esett, ahogy az ikrek szoktak. Fogatlan szárnyainak takarásában leszálltam én is. A " szárnyaimat " vissza raktam a helyére.
- Ki a frász mondta, hogy leszállhatsz! - förmedt rá Fogatlanra.
- Én. - szóltam nyugodtan és kiléptem Fogatlan mögül.
Néhány éve ilyen helyzetben nem lettem volna ennyire nyugodt, mint most. Megváltoztam... nagyon. És ilyen is fogok maradni. Önfejű, makacs, hajthatatlan és még sorolhatnám milyen. Dagur nem ilyennek ismert meg, így nem tudja, hogy mire készülök, Fogatlannal ellenben. Fogatlan már tudja. Ahogy Dagur szemében felizzott az irántam érzett gyűlölet és düh. Ez arra késztette volna a régi énem, - ami már megszűnt létezni - hogy meneküljön. De most csak nyugodtan álltam a tekintetét. Amitől persze még jobban dühös lett. Ebben a pillanatban örülök annak, hogy megesett az a harc Dragoval. Ha nem az lennék aki most akkor már elmenekültem volna és a gyávaságom győzött volna felettem.
Egyetlen egy pillanatra nem figyeltem Dagurra és akkor nekem rontott egy karddal - amit a jó Thor tud honnan a bánatból szerzett. Még jó, hogy jók a reflexeim, mert ha nem lennének akkor nagyobb bajom is lehetne egy karcolásnál. Amit persze, hogy a műlábamnál kellett megejteni-e. Persze felszisszentem és Fogatlan megtanította Dagur szárnyak nélkül repülni. Ahogy felállt újra nekem rontott. Fogatlan lőni akart amikor rá szóltam.
- Ne! Csak akkor, ha tényleg szükséges. - mondtam.
- Milyen bátor vagy, hogy kimersz állni ellenem. Egyedül. - mondta Dagur.
- Volt már dolgom nálad sokkal nehezebb ellenféllel. Akit legyőztünk. És téged is képesek vagyunk. - mondtam és elővettem a kardom.
- Abban ne legyél olyan biztos " tesókám " - röhögött valami eszméletlen őrülten, majd újra nekem rontott.
Ez már nem tudtam kivédeni. Jó még én se vagyok az a kiváló kard forgató, de Dagurral szemben még akkor se tudnék mit tenni, hisz az az ember egy örült. Szerintem Thyra se bírna Dagurral harcolni. Pedig ő százszorta jobb nálam, de ő se bírná. Éreztem, hogy valami hideg és éles az oldalamba fúródik és rögtön távozott is. Abban a pillanatban térdre rogytam és minden lassan, de valahogy mégis gyorsan történt körülöttem. Láttam, ahogy Fogatlan Dagurra lő és elkezd ragyogni a dühtől. A kezemet az oldalamra tettem és éreztem, ahogy valami meleg és nedves ízé folyik a sebből. Tudtam, hogy az az én vérem, de még se akartam elfogadni. Gyenge voltam már és még mindig gyengültem... gyorsan, de láttam, ahogy Dagur Fogatlan elől menekül a szirt felé, majd le is zuhan. Fogatlan abban a pillanatban vissza fordult és oda rohant hozzám. Derengve láttam, hogy aggódva néz rám, majd valami landol mellette és leszáll valaki... talán arról a valamiről. Ismerős volt valahonnan, de nem tudtam be azonosítani, hogy ki lehet az.
Elhomályosodott előttem minden, majd el is sötétedett, de éreztem, hogy valami vagy valaki elkap. Utána már csak újra a sötétség volt a társam.
* Fogatlan *
Amikor láttam, hogy Hablaty nem tudja kivédeni annak az őrültnek a támadását, már készültem arra, hogy lőjek, ha kell. Nem hagyom, hogy bántsa. Eddig ő nem hagyta, hogy engem bántsanak, most én nem hagyom, hogy őt bántsa valaki. Egészen eddig Hablaty védett engem eljött az idő, hogy viszonozzam neki. Amikor láttam, hogy a kard pengéje Hablaty oldalába fúródik és rögtön távozik, de már véresen elpattant bennem valami. Önkéntelenül lőttem és tudtam, hogy ebben a pillanatban az alfa énem egyetlen egy sárkányt hív ide. Láttam, ahogy Hablaty térdre rogy és próbálja valahogy felfogni a történteket. Azt az őrültet elkezdtem üldözni és nem érdekelt mi lesz vele, de ha valami baja lesz Hablatynak miatta én magam végzek vele. Hablaty nekem nem csak az a személy aki enni add vagy megsimogat amikor úgy érzi jónak. Annyiszor védett meg már a saját bőre árán, hogy csoda, hogy egyáltalán egyben van még. Több nekem egy gazdánál, nekem ő a családom, ha elveszítem akkor már tényleg nem lesz senkim. A legtöbben azért nem bízunk a vikingekben, mert elárulnak minket, de Hablaty nem ilyen. Ő engem és másokat se árult el eddig és nem is fog. Ellenben a legtöbb vikinggel szemben. Gyávaságból rátámadni valakire azt az alakot embernek se lehet nevezni, sőt semminek se. Talán csak egy féregnek.
A szirt fele menekült előlem, ahol megbotlott és lezuhant. Nem érdekelt mi lett vele. Vissza rohantam Hablatyhoz. Szegényben már alig volt élet. Megint miattam van, ha engem nem akarna léptem - nyomon megvédeni nem lenne semmi baja. Tudom, hogy megakar védeni mindentől, de engem nem kell. Tudok magamra vigyázni ugyan úgy, mint mielőtt Hablattyal találkoztam volna. Ahogy oda értem hozzá aggódva néztem rá. Abban a pillanatban landolt mellettem Villám és szállt is le róla Thyra. Nem tudom miért pont őket hívtam ide, de örültem nekik. Ahogy meglátta, hogy aggódva fürkésztem őt elindult felénk, de abban a pillanatban Hablaty is elvesztette az eszméletét. Szerencse, hogy résen voltam és elkaptam. Vártam, hogy jöjjön Thyra, de nem jött. Óvatosan letettem Hablatyot és odafordultam hozzá. Valami után bőszen kutatott a nyeregtáskájában, amikor megtalálta oda jött és megsimogatott.
- Ügyes vagy Fogatlan. - mondta nekem és elkezdett Hablattyal foglalkozni.
Kicsit arrébb mentem, hogy Thyra eltudja végezni amit akar. Végül is jól tettem, hogy őket hívtam ide. Az istenekre mondom, ha nem ébred fel többé én vízbe vettem magam. Thyra néhány perc múlva felállt és odajött, hozzám és megsimogatott. Fürkészve néztem rá, majd Hablatyra aki valami ízével be van kötözve.
- Ne aggódj, jól lesz. Erős fiú és ezt is átfogja vészelni úgy, mint a legutóbb is. Tudod jól. Vigyázz rá, míg elmegyek valakiért. Rendben? - kérdezte.
Bólintottam és figyeltem, ahogy elrepülnek.
~ Odin kérlek add, hogy felébredjen! Minél hamarabb. ~
Odamentem hozzá és lefeküdtem mellé. Figyeltem, ahogy néha - néha össze rándul a szeme valami miatt. Az idő múlásával Thyra is vissza tért Astriddal.
* Astrid *
Ahogy a csónakban ültem és láttam, ahogy egyre jobban távolodik a hajó, amin Hablaty is van úgy nőtt az aggodalmam is. A szigetre érve ellátta azt a pár karcolásomat is Hablaty édesanya. A gondolataimba merültem arra a kis időre.
- Astrid, Hablaty hol van? - kérdezte tőlem Pléhpofa.
- Dagurral. - válaszoltam tömören.
Felálltam és elindultam a szirthez ahol még a harc előtt sétáltunk kettesben Hablattyal. Akkor még úgymond boldogok voltunk, de most azt se tudom mi lesz vele. Leültem a szirthez és figyeltem a még kint harcolókat. Már nem kellett mennem ki, bár ne is tudtam volna harcolni, hisz annyira aggódók azért a lököttért. Bármit csinálnék annak rossz vége lenne. Amikor az ölvész elpusztította a hajót amiről én is eljöttem az a maréknyi ádáz vissza vonult. Sose hittem volna, hogy Hibbant képes legyőzni az ádázok armadáját, de megtörtént és ennek örömmel kellene eltöltenie, de valahogy nem járt át az öröm érzete, mint a többieket. Ahhoz túlságosan aggódtam. Csak tudnám, hogy hol van és, hogy jól van-e. Ismét olyan rossz érzésem támadt, mint amikor éreztem, hogy baja esett. Ha most is én azt...azt nem bocsájtom meg magamnak. Miattam lehet valami baj. Ha nem lettem volna annyira makacs és önfejű akkor nem kellett volna átadnia Fogatlant Dagurnak. Amit viszont kétlek. Hallottam, hogy nem lenne képes rá, de akkor mire ment ki az, hogy azt mondta a hajón. É nem értem őt.
- Astrid. - szólalt meg valaki mellettem.
Ijedten néztem fel arra aki megszólított.
- Thyra, te mit kere...
- Velem kell jönnöd. - vágott közbe.
- Hova és minek? - értetlenkedtem.
- Majd megtudod, csak gyere. - kezdett el húzni a sárkánya felé.
- Hablattyal történt valami? - kérdeztem hirtelen.
Megtorpant és visszafordult felém.
Bólintott.
- Mi történt vele? Legalább jól van? - kérdeztem.
- Nem mondanám, hogy jól van és azt se tudom, hogy mi történt. Már Villámmal voltam amikor megfordult és elindult erre. Gondolom Fogatlan hívta ide. - mondta.
- Menjünk. - mondtam és elindultam Viharbogárért.
- Ne menj a sárkányodért, majd mi elviszünk. Nem hiszem, hogy elfogsz mellőle mozdulni. - mondta
- Rendben. - mondtam.
Felült a sárkányára én meg mögé. Elég rég ültem már éjfúrián és az is Hablattyal volt. Hogy én mennyire aggódok érte az a földön nincs.
- Hol vannak? - kérdeztem.
- Nem messze innen. Az egyik kis szigeten vannak. - mondta.
Nekem ez nem menne, főleg egy olyan dolog után amit látott. Én le lennék sokkolva, habár szerintem már most le vagyok sokkolva. Nekem elég volt annyi is, hogy csak hallottam arról, hogy valami van Hablattyal. Már ennyitől mély letargiába estem. Nekem ő a legfontosabb.
- Mindjárt ott vagyunk. - szólt hátra Thyra.
Pár perccel később egy szirt közelében landoltunk. Leszálltam, ha jól tudom Villámról és látvány ami a szemem elé tárult az tényleg lesokkolt.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe és folynak le az arcomon. Nem tudom eldönteni, hogy önkéntelenül vagy akaratból rohantam oda, hozzá. Letérdeltem mellé, majd Thyrára néztem.
- Ugye nem... Ő, most nem... Kérlek mondd, hogy... nem...
Nem tudtam ki mondani azt, hogy halott. Nem is akartam. Ha... ha az lenne én... én nem élném azt túl.
- Halott? - kérdezett rá Thyra, bólintottam. - Nyugodj meg, Astrid nem az. Csak az eszméletét vesztette el. Elég csúnya sebet kapott, ami úgy látszik már nem vérzik. Túl foglya élni ezt is, elég erős hozzá. - mondta. Ettől megnyugodtam egy kicsit. - Vigyázol rá?
- Persze. - válaszoltam rögtön.
- Tudsz írni egy levelet? - kérdezte.
- Nem. Ilyen állapotban nem igazán tudok semmit se csinálni. - mondtam.
- Megértelek. Megírom én, de fát estére kell gyűjtened. Halat viszont tudok itt hagyni. - mondta.
Bólintottam, bár tudtam, hogy nem nagyon fogok enni, ahogy Fogatlan se. Láttam, ahogy Thyra a sárkányához megy. Felálltam és Hablaty fejéhez sétáltam. Leültem oda és az ölembe vettem a fejét. Neki dőltem a szikla falnak ami mögöttem volt. Az arcát és a haját elkezdtem simogatni. Jól esett, hogy velem van, csak nem pont így gondoltam azt. Miért kellett neki ezt csinálnia. Néha - na jó soha - nem értem miért kell neki ilyeneket csinálnia. Fogatlan jött oda mellém és bánatosan nézett rám. Ugyan annyira aggódót Hablatyért, mint én. Hablaty Fogatlannak a legjobb barátja, a társa és a családja tagja. Nekem sokkal több, nekem a szerelmem, az... az életem. Sose gondoltam volna, hogy valaha is újra velem lesz, de itt van és nem szeretném elveszíteni, hisz tényleg csak most kaptam vissza.
Igen mindig is szeretem, de nem ennyire, mint most. Amíg nem veszítettem el - már, mint amíg nem ment el - addig nem tudatosodott bennem, hogy mennyire szeretem. De, ahogy elment rájöttem és fájt, hogy nincs velem. A mássága már akkor - amikor még gyerekek voltunk - megbabonázott és magával ragadott. Szeretem már akkor, de ahogy nőttünk úgy lett ő kiközösítve az egész faluból és én nem akartam kockáztatni a helyemet azzal, hogy barátkozok vele. Most már tudom, hogy hiba volt, hogy nem tettem meg. Fájt a szívem érte, ahogy bántak vele a falubeliek. Gyűlölöm magam azért, ahogy én is bántam vele akkoriban. Nem akartam, de elvárták tőlem a többiek. És most alig, hogy vissza kapom el is vesztem, de most talán örökre.
- Astrid! - szólalt meg mellettem Thyra.
Lassan néztem fel rá.
- Jól vagy? - kérdezte és leült mellém.
- Most nem, de később, amikor felébred jól leszek. - mondtam.
- Min gondolkoztál el ennyire? - kérdezte.
- Csak arról, hogy a kapcsolatunk mennyit változott azóta, hogy ismerjük egymást. - válaszoltam neki.
- Mesélte, amikor nálunk volt. - mondta.
- Álmába vagy ébren? - kérdeztem egy apró mosollyal.
- Ezt kivételesen ébren mondta. - válaszolt.
- El kellene ezt valahogy juttatni Hibbantra. - mutatott fel egy összetekert levelet.
- Én nem járok a zsebemben egy rettenetes rémmel se, így nem tudok segíteni. - mondtam.
- Nem is kell. Üzenőszél ott jön. - mutatott az ég felé.
Arra néztem és tényleg közeledett a kis sárkány. Leszállt mellettünk és körül nézett.
- Mi? - értetlenkedtem, pedig nagyjából tudtam mire gondolhat.
- Az drága " tesókám ", - nyomta meg a szót - hogy az állítólagos legjobb barátodat átadnod egy lányért aki nem is szeret. De miért tennél ilyet? - kérdezte magától.
Nem igazán adom át a legjobb barátomat, csak úgy teszek. És az nem ugyan az.
- Miből gondolod, hogy átadom. Csak elakartam érni, hogy elenged és te ostoba módon meg is tetted. - mondtam egy fél mosollyal.
Az az arc amikor rájött, hogy igazam van, felbecsülhetetlen volt.
- Ezt nem úszod meg te... te kis vakarcs. - rontott volna nekem, de Fogatlan morgása ás a kardom látványa megállította.
- Néhány éve még az voltam, de most már nem vagyok az. Meggondolnám a helyedben mit teszek, mi ketten vagyunk egy ellen. - mondtam. - És fogd már fel, hogy nem vagyok a " tesókád ".
Azokat az arckifejezéseket amik az arcán átfutottak egy perc alatt sose fogom elfelejteni. Egy életre megmarad bennem.
- Azt ajánlom neked, most fordulj vissza a megmaradt hajóiddal és minket hagyj békén. Sárkányaink vannak amiket nem félünk használni. És nem hiszem el, hogy elhitted, hogy átadom NEKED a legjobb barátom. Ez esettben rosszul hitted. - mondtam.
Összezártam a kardom és felültem volna Fogatlanra amikor Dagur megszólalt.
- Az ígérted, hogy a sárkány az enyém, ha a lányt elengedem, de nem tartottad be. Úgy, hogy most vég...
- Én nem ígértem semmi olyat, hogy tiéd lesz Fogatlan, ha elengeded Astridot. Átvertelek és te azt elhitted. - fordultam felé. - Amennyire tébolyult vagy annyira is lehet átverni. De, ha ennyire akarod próbáld csak ki, hogy tudsz -e bánni vele. - mutattam Fogatlanra.
Ismét felmordult mögöttem és éreztem a hátamon a rossz álló tekintettét. Oda fordultam hozzá amíg Dagur elmélkedett. Halkan szóltam hozzá, hogy csak is ő hallja.
- Nyugi, pajti veled leszek. Csak vigyük el innen. - suttogtam neki ő meg bólintott. - Akkor jó. - mosolyogtam rá.
- Hát, ha így felajánlottad.... Hadd próbáljam csak ki. - mondta.
- Rendben. - mondtam és elléptem Fogatlan mellől.
Fogatlan hagyta, hogy felüljön rá és elindult. Tett egy kört, majd a hajó felett repült el lassan, hogy feltudjak kapaszkodni a nyergébe. Egy ideig repültünk. Ez az idő alatt Dagur fura hangokat adott ki, Fogatlan meg engem nézett egyfolytában. Az idő múlásával Fogatlan ereszkedni kezdett egy kis szigetre. Hátra néztem és távolról bár, de lehetett látni még Hibbant körvonalát. Ahogy egyre jobban közeledtünk a sziget talajához én elengedtem Fogatlan nyergét és a saját " szárnyimon " . Még a körülményekhez képest is elképesztő volt. Először Fogatlan szállt le és egyből ledobta magáról Dagurt. Aki persze úgy esett, ahogy az ikrek szoktak. Fogatlan szárnyainak takarásában leszálltam én is. A " szárnyaimat " vissza raktam a helyére.
- Ki a frász mondta, hogy leszállhatsz! - förmedt rá Fogatlanra.
- Én. - szóltam nyugodtan és kiléptem Fogatlan mögül.
Néhány éve ilyen helyzetben nem lettem volna ennyire nyugodt, mint most. Megváltoztam... nagyon. És ilyen is fogok maradni. Önfejű, makacs, hajthatatlan és még sorolhatnám milyen. Dagur nem ilyennek ismert meg, így nem tudja, hogy mire készülök, Fogatlannal ellenben. Fogatlan már tudja. Ahogy Dagur szemében felizzott az irántam érzett gyűlölet és düh. Ez arra késztette volna a régi énem, - ami már megszűnt létezni - hogy meneküljön. De most csak nyugodtan álltam a tekintetét. Amitől persze még jobban dühös lett. Ebben a pillanatban örülök annak, hogy megesett az a harc Dragoval. Ha nem az lennék aki most akkor már elmenekültem volna és a gyávaságom győzött volna felettem.
Egyetlen egy pillanatra nem figyeltem Dagurra és akkor nekem rontott egy karddal - amit a jó Thor tud honnan a bánatból szerzett. Még jó, hogy jók a reflexeim, mert ha nem lennének akkor nagyobb bajom is lehetne egy karcolásnál. Amit persze, hogy a műlábamnál kellett megejteni-e. Persze felszisszentem és Fogatlan megtanította Dagur szárnyak nélkül repülni. Ahogy felállt újra nekem rontott. Fogatlan lőni akart amikor rá szóltam.
- Ne! Csak akkor, ha tényleg szükséges. - mondtam.
- Milyen bátor vagy, hogy kimersz állni ellenem. Egyedül. - mondta Dagur.
- Volt már dolgom nálad sokkal nehezebb ellenféllel. Akit legyőztünk. És téged is képesek vagyunk. - mondtam és elővettem a kardom.
- Abban ne legyél olyan biztos " tesókám " - röhögött valami eszméletlen őrülten, majd újra nekem rontott.
Ez már nem tudtam kivédeni. Jó még én se vagyok az a kiváló kard forgató, de Dagurral szemben még akkor se tudnék mit tenni, hisz az az ember egy örült. Szerintem Thyra se bírna Dagurral harcolni. Pedig ő százszorta jobb nálam, de ő se bírná. Éreztem, hogy valami hideg és éles az oldalamba fúródik és rögtön távozott is. Abban a pillanatban térdre rogytam és minden lassan, de valahogy mégis gyorsan történt körülöttem. Láttam, ahogy Fogatlan Dagurra lő és elkezd ragyogni a dühtől. A kezemet az oldalamra tettem és éreztem, ahogy valami meleg és nedves ízé folyik a sebből. Tudtam, hogy az az én vérem, de még se akartam elfogadni. Gyenge voltam már és még mindig gyengültem... gyorsan, de láttam, ahogy Dagur Fogatlan elől menekül a szirt felé, majd le is zuhan. Fogatlan abban a pillanatban vissza fordult és oda rohant hozzám. Derengve láttam, hogy aggódva néz rám, majd valami landol mellette és leszáll valaki... talán arról a valamiről. Ismerős volt valahonnan, de nem tudtam be azonosítani, hogy ki lehet az.
Elhomályosodott előttem minden, majd el is sötétedett, de éreztem, hogy valami vagy valaki elkap. Utána már csak újra a sötétség volt a társam.
* Fogatlan *
Amikor láttam, hogy Hablaty nem tudja kivédeni annak az őrültnek a támadását, már készültem arra, hogy lőjek, ha kell. Nem hagyom, hogy bántsa. Eddig ő nem hagyta, hogy engem bántsanak, most én nem hagyom, hogy őt bántsa valaki. Egészen eddig Hablaty védett engem eljött az idő, hogy viszonozzam neki. Amikor láttam, hogy a kard pengéje Hablaty oldalába fúródik és rögtön távozik, de már véresen elpattant bennem valami. Önkéntelenül lőttem és tudtam, hogy ebben a pillanatban az alfa énem egyetlen egy sárkányt hív ide. Láttam, ahogy Hablaty térdre rogy és próbálja valahogy felfogni a történteket. Azt az őrültet elkezdtem üldözni és nem érdekelt mi lesz vele, de ha valami baja lesz Hablatynak miatta én magam végzek vele. Hablaty nekem nem csak az a személy aki enni add vagy megsimogat amikor úgy érzi jónak. Annyiszor védett meg már a saját bőre árán, hogy csoda, hogy egyáltalán egyben van még. Több nekem egy gazdánál, nekem ő a családom, ha elveszítem akkor már tényleg nem lesz senkim. A legtöbben azért nem bízunk a vikingekben, mert elárulnak minket, de Hablaty nem ilyen. Ő engem és másokat se árult el eddig és nem is fog. Ellenben a legtöbb vikinggel szemben. Gyávaságból rátámadni valakire azt az alakot embernek se lehet nevezni, sőt semminek se. Talán csak egy féregnek.
A szirt fele menekült előlem, ahol megbotlott és lezuhant. Nem érdekelt mi lett vele. Vissza rohantam Hablatyhoz. Szegényben már alig volt élet. Megint miattam van, ha engem nem akarna léptem - nyomon megvédeni nem lenne semmi baja. Tudom, hogy megakar védeni mindentől, de engem nem kell. Tudok magamra vigyázni ugyan úgy, mint mielőtt Hablattyal találkoztam volna. Ahogy oda értem hozzá aggódva néztem rá. Abban a pillanatban landolt mellettem Villám és szállt is le róla Thyra. Nem tudom miért pont őket hívtam ide, de örültem nekik. Ahogy meglátta, hogy aggódva fürkésztem őt elindult felénk, de abban a pillanatban Hablaty is elvesztette az eszméletét. Szerencse, hogy résen voltam és elkaptam. Vártam, hogy jöjjön Thyra, de nem jött. Óvatosan letettem Hablatyot és odafordultam hozzá. Valami után bőszen kutatott a nyeregtáskájában, amikor megtalálta oda jött és megsimogatott.
- Ügyes vagy Fogatlan. - mondta nekem és elkezdett Hablattyal foglalkozni.
Kicsit arrébb mentem, hogy Thyra eltudja végezni amit akar. Végül is jól tettem, hogy őket hívtam ide. Az istenekre mondom, ha nem ébred fel többé én vízbe vettem magam. Thyra néhány perc múlva felállt és odajött, hozzám és megsimogatott. Fürkészve néztem rá, majd Hablatyra aki valami ízével be van kötözve.
- Ne aggódj, jól lesz. Erős fiú és ezt is átfogja vészelni úgy, mint a legutóbb is. Tudod jól. Vigyázz rá, míg elmegyek valakiért. Rendben? - kérdezte.
Bólintottam és figyeltem, ahogy elrepülnek.
~ Odin kérlek add, hogy felébredjen! Minél hamarabb. ~
Odamentem hozzá és lefeküdtem mellé. Figyeltem, ahogy néha - néha össze rándul a szeme valami miatt. Az idő múlásával Thyra is vissza tért Astriddal.
* Astrid *
Ahogy a csónakban ültem és láttam, ahogy egyre jobban távolodik a hajó, amin Hablaty is van úgy nőtt az aggodalmam is. A szigetre érve ellátta azt a pár karcolásomat is Hablaty édesanya. A gondolataimba merültem arra a kis időre.
- Astrid, Hablaty hol van? - kérdezte tőlem Pléhpofa.
- Dagurral. - válaszoltam tömören.
Felálltam és elindultam a szirthez ahol még a harc előtt sétáltunk kettesben Hablattyal. Akkor még úgymond boldogok voltunk, de most azt se tudom mi lesz vele. Leültem a szirthez és figyeltem a még kint harcolókat. Már nem kellett mennem ki, bár ne is tudtam volna harcolni, hisz annyira aggódók azért a lököttért. Bármit csinálnék annak rossz vége lenne. Amikor az ölvész elpusztította a hajót amiről én is eljöttem az a maréknyi ádáz vissza vonult. Sose hittem volna, hogy Hibbant képes legyőzni az ádázok armadáját, de megtörtént és ennek örömmel kellene eltöltenie, de valahogy nem járt át az öröm érzete, mint a többieket. Ahhoz túlságosan aggódtam. Csak tudnám, hogy hol van és, hogy jól van-e. Ismét olyan rossz érzésem támadt, mint amikor éreztem, hogy baja esett. Ha most is én azt...azt nem bocsájtom meg magamnak. Miattam lehet valami baj. Ha nem lettem volna annyira makacs és önfejű akkor nem kellett volna átadnia Fogatlant Dagurnak. Amit viszont kétlek. Hallottam, hogy nem lenne képes rá, de akkor mire ment ki az, hogy azt mondta a hajón. É nem értem őt.
- Astrid. - szólalt meg valaki mellettem.
Ijedten néztem fel arra aki megszólított.
- Thyra, te mit kere...
- Velem kell jönnöd. - vágott közbe.
- Hova és minek? - értetlenkedtem.
- Majd megtudod, csak gyere. - kezdett el húzni a sárkánya felé.
- Hablattyal történt valami? - kérdeztem hirtelen.
Megtorpant és visszafordult felém.
Bólintott.
- Mi történt vele? Legalább jól van? - kérdeztem.
- Nem mondanám, hogy jól van és azt se tudom, hogy mi történt. Már Villámmal voltam amikor megfordult és elindult erre. Gondolom Fogatlan hívta ide. - mondta.
- Menjünk. - mondtam és elindultam Viharbogárért.
- Ne menj a sárkányodért, majd mi elviszünk. Nem hiszem, hogy elfogsz mellőle mozdulni. - mondta
- Rendben. - mondtam.
Felült a sárkányára én meg mögé. Elég rég ültem már éjfúrián és az is Hablattyal volt. Hogy én mennyire aggódok érte az a földön nincs.
- Hol vannak? - kérdeztem.
- Nem messze innen. Az egyik kis szigeten vannak. - mondta.
Nekem ez nem menne, főleg egy olyan dolog után amit látott. Én le lennék sokkolva, habár szerintem már most le vagyok sokkolva. Nekem elég volt annyi is, hogy csak hallottam arról, hogy valami van Hablattyal. Már ennyitől mély letargiába estem. Nekem ő a legfontosabb.
- Mindjárt ott vagyunk. - szólt hátra Thyra.
Pár perccel később egy szirt közelében landoltunk. Leszálltam, ha jól tudom Villámról és látvány ami a szemem elé tárult az tényleg lesokkolt.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe és folynak le az arcomon. Nem tudom eldönteni, hogy önkéntelenül vagy akaratból rohantam oda, hozzá. Letérdeltem mellé, majd Thyrára néztem.- Ugye nem... Ő, most nem... Kérlek mondd, hogy... nem...
Nem tudtam ki mondani azt, hogy halott. Nem is akartam. Ha... ha az lenne én... én nem élném azt túl.
- Halott? - kérdezett rá Thyra, bólintottam. - Nyugodj meg, Astrid nem az. Csak az eszméletét vesztette el. Elég csúnya sebet kapott, ami úgy látszik már nem vérzik. Túl foglya élni ezt is, elég erős hozzá. - mondta. Ettől megnyugodtam egy kicsit. - Vigyázol rá?
- Persze. - válaszoltam rögtön.
- Tudsz írni egy levelet? - kérdezte.
- Nem. Ilyen állapotban nem igazán tudok semmit se csinálni. - mondtam.
- Megértelek. Megírom én, de fát estére kell gyűjtened. Halat viszont tudok itt hagyni. - mondta.
Bólintottam, bár tudtam, hogy nem nagyon fogok enni, ahogy Fogatlan se. Láttam, ahogy Thyra a sárkányához megy. Felálltam és Hablaty fejéhez sétáltam. Leültem oda és az ölembe vettem a fejét. Neki dőltem a szikla falnak ami mögöttem volt. Az arcát és a haját elkezdtem simogatni. Jól esett, hogy velem van, csak nem pont így gondoltam azt. Miért kellett neki ezt csinálnia. Néha - na jó soha - nem értem miért kell neki ilyeneket csinálnia. Fogatlan jött oda mellém és bánatosan nézett rám. Ugyan annyira aggódót Hablatyért, mint én. Hablaty Fogatlannak a legjobb barátja, a társa és a családja tagja. Nekem sokkal több, nekem a szerelmem, az... az életem. Sose gondoltam volna, hogy valaha is újra velem lesz, de itt van és nem szeretném elveszíteni, hisz tényleg csak most kaptam vissza.
Igen mindig is szeretem, de nem ennyire, mint most. Amíg nem veszítettem el - már, mint amíg nem ment el - addig nem tudatosodott bennem, hogy mennyire szeretem. De, ahogy elment rájöttem és fájt, hogy nincs velem. A mássága már akkor - amikor még gyerekek voltunk - megbabonázott és magával ragadott. Szeretem már akkor, de ahogy nőttünk úgy lett ő kiközösítve az egész faluból és én nem akartam kockáztatni a helyemet azzal, hogy barátkozok vele. Most már tudom, hogy hiba volt, hogy nem tettem meg. Fájt a szívem érte, ahogy bántak vele a falubeliek. Gyűlölöm magam azért, ahogy én is bántam vele akkoriban. Nem akartam, de elvárták tőlem a többiek. És most alig, hogy vissza kapom el is vesztem, de most talán örökre.
- Astrid! - szólalt meg mellettem Thyra.
Lassan néztem fel rá.
- Jól vagy? - kérdezte és leült mellém.
- Most nem, de később, amikor felébred jól leszek. - mondtam.
- Min gondolkoztál el ennyire? - kérdezte.
- Csak arról, hogy a kapcsolatunk mennyit változott azóta, hogy ismerjük egymást. - válaszoltam neki.
- Mesélte, amikor nálunk volt. - mondta.
- Álmába vagy ébren? - kérdeztem egy apró mosollyal.
- Ezt kivételesen ébren mondta. - válaszolt.
- El kellene ezt valahogy juttatni Hibbantra. - mutatott fel egy összetekert levelet.
- Én nem járok a zsebemben egy rettenetes rémmel se, így nem tudok segíteni. - mondtam.
- Nem is kell. Üzenőszél ott jön. - mutatott az ég felé.
Arra néztem és tényleg közeledett a kis sárkány. Leszállt mellettünk és körül nézett.
Amikor meglátta Hablatyot az ölemben eszméletlenül aggódva nézett rá. Mennyire különös, hogy egy ilyen kis sárkány tudja, hogy mi a helyzet itt. Aggódik ő is a gazdájáért, akár csak Fogatlan. Annyira kötődik Hablatyhoz, hogy megérzi mi történt vele. Én is megéreztem, de csak azért, mert mindennél jobban szeretem. Üzenőszélnek fontos, ha nem lenne az akkor nem aggódna érte ő is ennyire. Thyra felállt mellőlem és felvette a kis sárkányt.
- Ide figyelj Üzenőszél. Ezt vidd el Hibbantra. - rakta be a levelet a lábára erősített kötélhez. - Siess vele! - utasította.
A kis sárkány megrázta a lábát a levéllel.
Bólintott, majd elindult. Tényleg sietett. Amennyire csak tőle telet sietett.
- Megyek, hagyok itt néhány dolgot amivel később majd áttudod kötözni a sebét. És halat is. Lassan besötétedik és szedned kell még fát is, hogy meg ne fagyjatok. - mondta.
- Tudom. És köszönöm. Köszönök mindent. Hogy ide hozzál és azt is, hogy elláttad. - mondtam.
- Ez volt a legkevesebb. Te legalább úgy fogsz rá vigyázni, hogy nem minden 5 percben borulsz ki. Az ő szükségleteit a sajátod elé helyezed. És amennyire szereted nem tudod vele megtenni azt, hogy ne törődj vele. - mondta.
- Igaz. - adtam neki igazat.
- Amikor jobban lesz küldj nekem egy levelet Üzenőszéllel. Bárhol is leszek meg fog találni. - mondta.
- Rendben, majd küldök. És még egyszer köszönök mindent. - köszöntem meg még egyszer.
Bólintott és a sárkányához ment.
- Szia és vigyázz rá. - szólt még vissza.
- Szia. - köszöntem.
Vissza fordultam Hablatyhoz és vártam, hogy megérkezzen a segítség.
~ Odin kérlek ne vedd el tőlem, hisz csak most kaptam vissza. ~ fohászkodott a hangocska a fejemben.
Mennyi idő telhet el addig amíg a segítség jön. És az alatt az idő alatt mi lesz Hablattyal. Nem szeretném elveszíteni, ahhoz nekem túl fontos. Fogatlan jött vissza hozzá - bár jó kérdés, hogy mikor ment el - és elég szomorúan nézett rám.
- Ne aggódj jól lesz. Ismered már milyen. Sőt sokkal jobban, mint én. Jól tudod, hogy fel fog ébredni. - mondtam neki és megsimogattam.
Ugyan azzal a szomorúsággal feküdte le mellém és figyelte Hablatyot.
Én is vissza fordultam Hablatyhoz és figyeltem őt. Lassan tűzifát kellene gyűjtenem, de se kedvem, se erőm nincs, hogy elmenjek innen. Az elmúlt 3 év alatt több éjszakát töltöttem kint tűz nélkül, barlangokban, mint otthon. Nem fogok fázni. És most még nincs is annyira hideg éjszakánként. Igen a tél közeleg, de még az is 3 hónap múlva lesz, így a mai este még nem annyira hideg mit amilyenek, majd lesznek. Más részt meg ott van a pokróc amivel az este Hablaty takart be engem. Az elég nagy ahhoz, hogy mindkettőnket betakarjam vele. Remélem ebben a nehéz időszakban az istenek velünk lesznek.
Nem tudom, hogy hogyan nem tűnt fel, hogy már egy jó ideje az arcát fürkészem. Bár látszott rajta, hogy szenved, de még így is látszott, hogy helyes. Megváltozott külsőleg, de engem sose a külseje vonzott magához, hanem az ami odabent van neki. Izmosabb lett, de még mindig nem olyan viking akit Termetes Pléhpofa fiaként vártak el az emberek. Nem ilyen leendő törzsfőre számítottak az itteniek, de mostani körülményekhez képest ő a megfelelő. Amikor még harcban álltunk a sárkányokkal, akkor jó, hogy az emberek olyan vezért vártak aki erős és megvédi őket, de most... most már nem. Most, hogy békében élünk - Hablatynak köszönhetően - persze, hogy egy olyan törzsfő kell akiben a sárkányok megbíznak. És ez Hablaty. Megváltozott mindenben. Számomra mégis az arca változott sokat. A kisfiús, félelemmel teli arcból egy teljesen más - talán egy kicsit idegen - férfias, bátor és elszánt arc lett.
Láttam, ahogy az emberek ne tudták elfogadni, ha tévedtek vagy valamit rosszul csináltak, de Hablaty ezeket elfogadta és tanult belőlük. Ez az új esélyt Hibbant csak is miatta kapta. Élet a sárkányokkal, békében. Nem szeretném elveszíteni, de ha így halad az lesz a vége, hogy elveszítem. Ahogy a családja is. Abba viszont bele pusztulnék Attól a túl sok ostobaságtól amiket csinál más, mint mi. Az életemet nem tudom elképzelni a baromságai nélkül. Senkit se szeretem még ennyire, mint azt a tökfejet. A másik ami hihetetlen még mindig számomra, hogy csak azért tűrte el sértéseket, hogy a közelemben legyen. Egyedül ő ilyen idióta, de mégis aranyos tőle. Az ilyen dolgok hiányoznak a legjobban. Hátra döntöttem a fejemet és az eget kezdtem el nézni. Nyugodt este volt, ahhoz képest ami napközben volt.Fogatlan felállt mellőlem és elkezdett a hátam mögé furakodni. Előrébb húzódtam, hogy oda férjen. Befeküdt mögém és onnan figyelte Hablatyot. Gondolom így jobban érezte magát. És egy kicsit jobban éreztem magam a közelségétől. Neki dőltem és úgy figyeltem tovább az eget, majd szép lassan elaludtam.
Néhány óra múlva amikor felébredtem már nem a szirten voltunk, hanem valamivel melegebb helyen. Kellett egy kis idő míg rájöttem, hogy egy hajón voltunk. Amíg aludtam, addig megjöhettek és áthoztak minket a hajóra. Erről jut eszembe: Hablaty hol van? Felültem és körbe néztem a kabinban ahol voltam. Hablaty a másik ágyon feküdt mellettem. Fogatlan is ott volt. Nem hagyja magára egy percre sem Hablatyot. Felálltam és odamentem hozzá, majd leültem az ágy szélére. Mielőtt elaludtam volna nem volt ennyire rossz állapotban. De már egy idő eltelt azóta és bármi történhetett vele. Néhány tincs a hajából a szembe logót eltűrtem azokat az útból, a homlokához értem és az nagyon forró volt. Nagyon magas láza volt és még jobban aggódni kezdtem. Érjünk már vissza a szigetre.
- Igaz. - adtam neki igazat.
- Amikor jobban lesz küldj nekem egy levelet Üzenőszéllel. Bárhol is leszek meg fog találni. - mondta.
- Rendben, majd küldök. És még egyszer köszönök mindent. - köszöntem meg még egyszer.
Bólintott és a sárkányához ment.
- Szia és vigyázz rá. - szólt még vissza.
- Szia. - köszöntem.
Vissza fordultam Hablatyhoz és vártam, hogy megérkezzen a segítség.
~ Odin kérlek ne vedd el tőlem, hisz csak most kaptam vissza. ~ fohászkodott a hangocska a fejemben.
Mennyi idő telhet el addig amíg a segítség jön. És az alatt az idő alatt mi lesz Hablattyal. Nem szeretném elveszíteni, ahhoz nekem túl fontos. Fogatlan jött vissza hozzá - bár jó kérdés, hogy mikor ment el - és elég szomorúan nézett rám.
- Ne aggódj jól lesz. Ismered már milyen. Sőt sokkal jobban, mint én. Jól tudod, hogy fel fog ébredni. - mondtam neki és megsimogattam.Ugyan azzal a szomorúsággal feküdte le mellém és figyelte Hablatyot.
Nem tudom, hogy hogyan nem tűnt fel, hogy már egy jó ideje az arcát fürkészem. Bár látszott rajta, hogy szenved, de még így is látszott, hogy helyes. Megváltozott külsőleg, de engem sose a külseje vonzott magához, hanem az ami odabent van neki. Izmosabb lett, de még mindig nem olyan viking akit Termetes Pléhpofa fiaként vártak el az emberek. Nem ilyen leendő törzsfőre számítottak az itteniek, de mostani körülményekhez képest ő a megfelelő. Amikor még harcban álltunk a sárkányokkal, akkor jó, hogy az emberek olyan vezért vártak aki erős és megvédi őket, de most... most már nem. Most, hogy békében élünk - Hablatynak köszönhetően - persze, hogy egy olyan törzsfő kell akiben a sárkányok megbíznak. És ez Hablaty. Megváltozott mindenben. Számomra mégis az arca változott sokat. A kisfiús, félelemmel teli arcból egy teljesen más - talán egy kicsit idegen - férfias, bátor és elszánt arc lett.
Láttam, ahogy az emberek ne tudták elfogadni, ha tévedtek vagy valamit rosszul csináltak, de Hablaty ezeket elfogadta és tanult belőlük. Ez az új esélyt Hibbant csak is miatta kapta. Élet a sárkányokkal, békében. Nem szeretném elveszíteni, de ha így halad az lesz a vége, hogy elveszítem. Ahogy a családja is. Abba viszont bele pusztulnék Attól a túl sok ostobaságtól amiket csinál más, mint mi. Az életemet nem tudom elképzelni a baromságai nélkül. Senkit se szeretem még ennyire, mint azt a tökfejet. A másik ami hihetetlen még mindig számomra, hogy csak azért tűrte el sértéseket, hogy a közelemben legyen. Egyedül ő ilyen idióta, de mégis aranyos tőle. Az ilyen dolgok hiányoznak a legjobban. Hátra döntöttem a fejemet és az eget kezdtem el nézni. Nyugodt este volt, ahhoz képest ami napközben volt.Fogatlan felállt mellőlem és elkezdett a hátam mögé furakodni. Előrébb húzódtam, hogy oda férjen. Befeküdt mögém és onnan figyelte Hablatyot. Gondolom így jobban érezte magát. És egy kicsit jobban éreztem magam a közelségétől. Neki dőltem és úgy figyeltem tovább az eget, majd szép lassan elaludtam.
Néhány óra múlva amikor felébredtem már nem a szirten voltunk, hanem valamivel melegebb helyen. Kellett egy kis idő míg rájöttem, hogy egy hajón voltunk. Amíg aludtam, addig megjöhettek és áthoztak minket a hajóra. Erről jut eszembe: Hablaty hol van? Felültem és körbe néztem a kabinban ahol voltam. Hablaty a másik ágyon feküdt mellettem. Fogatlan is ott volt. Nem hagyja magára egy percre sem Hablatyot. Felálltam és odamentem hozzá, majd leültem az ágy szélére. Mielőtt elaludtam volna nem volt ennyire rossz állapotban. De már egy idő eltelt azóta és bármi történhetett vele. Néhány tincs a hajából a szembe logót eltűrtem azokat az útból, a homlokához értem és az nagyon forró volt. Nagyon magas láza volt és még jobban aggódni kezdtem. Érjünk már vissza a szigetre.
szombat, június 27, 2015
Hablaty új élete 46. fejzet
- Induljunk! - szóltam nekik.
Mind bólintottak és elindultak a sárkányaikkal. És is felültem Fogatlanra - aki már nem ragyogót - és elindultunk. Pillanatok alatt beértük a többieket.
- Mi a terv főnök? - kérdezte Fafej amikor oda értem.
- Amihez a legjobban értetek. - mondtam. - És még hányszor mondjam el, hogy nem vagyok főnök!
- Mihez is értünk mi a legjobban? - kérdezte Kőfej.
Ezek se az eszükről híresek az egyszer biztos.
- Robbantsatok fel minél több hajót. - forgattam meg a szemeimet.
- Oh, vagy úgy. - esett le mindkettőnek.
Astrid már a fejét fogta és úgy csóválta azt. Én mindjárt levettem magam Fogatlanról ettől a két hülyétől.
- Dagurral mi lesz? - kérdezte Takonypóc.
Úgy tűnik Fogatlannak elég volt, hogy megkergette és neki futott a falnak, mert most nem morgott.
- Igaz mi lesz vele? -szólalt meg Klaus is.
Fel se tűnt, hogy ott van velünk. Basszus, hogy a bánatba nem tűnik fel, hogy az ikertestvérem ott van.
- Dagur miatt nem kell egyikőtöknek sem aggódnia, miattam jött és el is foglyuk intézni Fogatlannal. - mondtam.
- De, ha miattad jött nem úgy lenne jobb, hogy ha csak te harcolsz vele és nem Fogatlannal? - kérdezte Halvér. - Úgy lenne fer.
- Ki mondta azt itt, hogy az a fer, hogy egyedül küzdők meg vele. Ő se egyedül jött akkor én minek menjek elé egyedül és védtelenül. - mondtam.
- Igaz. - mondta.
- Te biztos le tudod győzni Dagurt? - kérdezte komolyan Takonypóc.
- Fogatlannal igen. Kettőnknek ez meg se kottyan. Ha sikerült kettőnknek legyőzni egy eszelős őrültet akinek sárkányserege volt, akkor Dagur ellen is menni fog. - mondtam.
- Hát jó. - mondták egyszerre.
- Robbantásra fel! - kiáltotta el magát Fafej.
Erre mindenki elindult kivéve Astrid.Ő érezte, hogy mennyire kétesébe vagyok esve. Tudta, hogy tudom, hogy talán még se sikerül legyőznöm Dagur. Mindenki tudja, hogy Dagur egy őrült és én hozzá képes mi vagyok. Még ha a legjobb harcos lennék se lehet, hogy bírnék vele.
- Biztos, hogy elbírsz vele? - kérdezte.
- Igen, ha akkor most is sikerülni fog. De az biztos, hogy Fogatlan fog meg védeni Dagurtól, ha bajom lesz. És én sem lennék Hablaty, ha nem esne valami bajom.
- Segítsek? - kérdezte.
- Nem! - vágtam rá rögtön.
- Miért? - jött az újabb kérdés.
- Egy: nem akarom, hogy neked is miattam essen bajod. Kettő: ha Dagur rájön mi van közöttünk elkap és veled fog engem zsarolni. És nagyon jól tudod, hogy érted bármit megtennék. - mondtam.
- Még Fogatlant is feladnád? - tette fel a legfontosabb kérdést.
- Persze, hogy nem, de saját magamat ajánlanám fel helyettetek. Legalább Fogatlan és te is biztonságba lennétek. Sose tudnálak titeket olyanok kezei között látni akik ártanának nektek. - mondta.
- Akkor inkább magadat? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam.
- Én meg azt nem hagyom, hogy feladd magad helyettem...
- Astrid ne kezdd! - szóltam rá.
- Miért ne? Tudod jól, hogy fontos vagy nekem és ennyi idő után végre vissza kaptalak, majd egy pillanattal később újra veszítselek el ezúttal örökre. Képzeld ezt meg én nem hagyom. - ellenkezett.
- Astrid, ne csináld! - szóltam rá újra.
- De igen is csinálom, mert nagyon jól tudod, hogy igazam van. - mondta. - Ha elveszítlek azt nem élném túl. A családod is most kapott vissza és hagynád, hogy ők is elveszítsenek újra. Apád ez már magának képtelen lenne megbocsájtani, magát hibáztatná a te hülyeségedért. Te ne csináld. - mondta.
- Astrid, ha ezzel megtudom menteni az otthonom és a szeretteimet akkor megcsinálom. - válaszoltam.
- Ezért mondtad reggel, hogy az életedet is feladnád Hibbantért. Igaz? - kérdezte.
- Igen. - mondtam halkan.
- De... hát ez nem megoldás ezt te is nagyon jól tudod. Miből gondolnád, hogy Dagur békét hagyna nekünk, ha téged elvitt. Addig nem nyugszik amíg el nem kapja Fogatlant. - mondta.
- Tudom és épp ezért küldöm el majd, ha erre kerülne sor Thyrával az éjfúriákhoz. Amit én se tudok, hogy hol vannak. Így Dagur se tudja meg keresni
. Ott biztonságba lenne. - mondtam.
- Én akkor se hagyom! - mondta és mindenek a közepébe elindult.
- Astrid, ne! - indultam el utána.
Mintha meg se hallotta volna, csak ment és leküzdött mindent ami az útjába került. Egy biztos még mindig ugyan olyan makacs, mint amilyen volt. És valljuk be én is olyan makacs lettem, mint ő. Szeretem benne, hogy ennyire makacs, de egyszer a makacssága fogja bajba sodorni és pont ezt nem szeretném. Dagur hajója mellett haladtunk el Fogatlannal és meg is hallottam Dagur idegesítő hangját, ahogy az embereihez ordibál.
- Lőjétek már le azt a sárkányt! Halljátok! Lőjetek már! - ordibálta.
- De hát már elmentek. - mondta valamelyik embere.
- Nem érdekel csak lőjetek! - ordított.
Hát megnézném azt szívesen, hogy mégis miként lőnek le egy éjfúriát. Nekem is csak szerencsém volt... lehet. Már abban se vagyok biztos. Astridot követtem még mindig. Óvtam azoktól a lövésektől amiket nem látott vagy nem tudod ki védeni, de a legtöbb ami az útjába került az mint legyűrte. De mégis volt egy pillanat amikor nem figyelt és egy hálócsapda túl közel repült el mellette, amitől a sárkánya megijedt és ledobta magáról. Elkezdett a víz felé zuhanni.
- Fogatlan, kapd el! - szóltam neki egy " cseppet " kétségbe esve.
Ugyan olyan gyorsan haladt, mint amikor az armadától kellett minél hamarabb eltűnünk. Szerencsére még időben elkaptuk.
- Meg vagy! - mondtam amikor elkaptam. - Jól vagy?
- Igen. Kösz, hogy elkaptál. - mondta, majd átugrott a közben megérkezett sárkányára.
Majd eltűnt. Hogy nekem mennyire rossz érzésem támadt emiatt. És mi az, hogy csak egy " Kösz " jár azért, mert megmentette, az életét.
- Most mondd meg nekem Odin miért ilyen makacs az akit mindennél jobban szeretek? - tettem fel a kérdést magamba.
Igaz Asrid a legjobb harcos akit ismerek, de még ő se vett részt ilyenben, én már igen és tudom mik a veszélyei. Ha valami baja esne én abba bele rokkannék. Még a szüleinél is jobban. Nekem ő többet jelent egy egyszerű lánynál, barátnál, harcosnál és társnál. Bár ezt még senki se tudja... Még! Nekem ő az életem, ha elveszítem nincs értelme tovább élnem. Ő képes egyedül - Fogatlanon kívül - elérni, hogy boldog legyek. Ha elveszítem rosszabb állapotba kerülnék, mint apa amikor azt hitte, hogy örökre elveszítette anyát. Én nem csak hinném, hogy elvesztettem, hanem tudnám is. Én nem bírnám ki Astrid nélkül, bár nagyon jól tudom mit hagynék magam mögött, de nélküle nincs semmi értelme. Nélküle élnem olyan, mintha soha többet nem vennék levegőt.
~ Ember, gondolj már a harcra és ne ekkora baromságokra. Nagyon jól tudod, hogy megtudja magát védeni! ~ szólt rám a hangocska.
És mit mondjak igaza volt. A harc, az most a legfontosabb és Astrid képes vigyázni magára. Nem hiába lett majdnem bajnok a kiképzés alatt, csak ott voltam én is bökkenőként. Ha nem lettem volna, - helyesbítek - ha nem lett volna Fogatlan akitől tanultam, ő nyerte volna meg. Bár egy ádázzal szemben nem tudom, hogy tud harcolni.
- Na most verd ki ezt a fejedből. Ismered milyen jó harcos, nem lesz baja. - mondtam magamban.
Felnéztem a gondolataimból. Elég jól álltunk ahhoz képest, hogy kevesen vagyunk kint. Most, hogy nézem max, ha tízen vagyunk és én még semmit se csináltam. Persze még azért is állunk jól, mert az ölvész velünk van és sorra robbantja fel a hajókat. Vissza fordultunk a szigetre, hogy egy kicsit átgondoljam a dolgokat. Jól tudom, hogy nehéz lesz, de azt is tudom, hogy sikerülni fog. Hiszem, hogy Odin velem lesz amikor Dagurral fogok harcolni, akkor védeni fog és vigyázni rá... vagyis hát remélem.
- Hablaty! - rohant hozzám anya amikor leszálltam Fogatlanról.
- Igen? - kérdeztem.
- Nem láttad a testvéred? - kérdezte.
- Egy félórája velünk ment ki a hajókat felrobbantani, azóta nem. Miért? - kérdeztem.
- Eltűnt. A többiek akik kint voltak már többször vissza jöttek egy kis időre, de Klaus egyszer se. És ők se tudnak róla semmit. - mondta.
- Elmenekült? - kérdeztem magamtól.
- Nem hiszem. Hibbant az ő otthona is, csak megvédi. - mondta anya.
- Reggel amikor megtudta, hogy ma délután itt lesznek nem épp úgy reagált, mint aki mindent feladna az otthonáért. - magyaráztam.
- Ellenben veled? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam. - És igazság szerint most jött el a mai nap nehezebbik rész. Dagurt kellene valahogy elintéznem.
- Kell segítség? - kérdezte.
- Nem, ezt nekem kell egyedül elintéznem. És segítségnek ott lesz Fogatlan is. - mondtam.
- Rendben, vigyázz magadra Hablaty. - szólt még vissza anya, majd elment.
- Megpróbálok. - mondtam halkan.
Nincs semmi kedvem még mást is bajba keverni elég magamat. Miattam jöttek és nekem is kell megoldanom ezt. Amit persze Astrid... ő ezt nem tudja elfogadni. Pedig ő is tudja, hogy nekem kell, de nem akar elveszíteni amit megértek és nem is fog, amíg Fogatlant látja biztosan nem. Ha nem tudja elfogadni azt, hogy nekem kell legyőznöm Dagurt, arról nem tehetek.
- Menjünk, pajti. - szólta Fogatlanhoz.
Felültem rá és elindultunk.
- Pajti eljött a mi időnk. Megcsináljuk igaz, pajti. Képesek vagyunk rá. Te és én... Együtt. Ha akkor sikerült, most is fog. Igaz? - kérdeztem.
Volt némi kételyem, de bízok Fogatlanban, ha valami bajom lesz ő megvéd, bármitől. Nem hagyná, hogy még nagyobb bajom legyen Dagurtól. Az viszont biztos lesz, hogy Astidtól fogok kapni most már biztos, ha bajom esik. Egyre több és több hajó semmisült meg. Mindenki aki kint volt elég jól dolgozott, főleg az ölvész. Ez pont az ikreknek való munka legalább. Minden hajót támadtak kivéve a főhajót, de még az ölvész is elkerülte. Talán Fogatlan " mondta " neki, hogy azt nem lehet. Hát mondjuk meglehet, mert ki tudja mi jár Fogatlan fejében. Elindultam ahhoz a hajóhoz, hogy végbe vigyem a tervem vagy a sorsomat... Nem tudom pontosan. A hajó közelébe érve lesokkoló látvány tárult a szemem elé. Tudtam, hogy baj lesz még abból, hogy Astrid eltűnt előlem... és itt is van az a baj. Hogy az életben egyetlen egyszer se tud rám hallgatni. Makacs, mint... mint én. Tehát Astrid ott állt Dagur mögött megkötözve és csak rám vártak ki tudja mióta. Ez az a pont amikor eljött, hogy változtassak a terven egy kicsit. Úgy tudtam, hogy a Dagur rájön, hogy mi van kettőnk között, engem Astriddal fog zsarolni. Éppen ezért akartam őt távol tartani.
~ Oh, Odin most segíts nekem! ~
Gyorsan leküzdötök azt a pár métert még a hajóhoz. Daguron arcán győzelmi vigyor terült szét.
Mosolyogjon addig amíg csak tud, mert már nem fogsz sokáig. Ha Astridnak valami baja lesz én nem tudom mit csinálok vele. A hajon senki se volt már Daguron és Astridon kívül. Berepültünk és leszálltam Fogatlanról, majd elé álltam. Dagur lassan Astrid mögé sétált és egy kés tartott a torkához. Láttam, ahogy Astrid szemében a félelem felcsillan. Egyszer láttam ugyan ezt a félelmet a szemében, az is akkor volt amikor Fogatlan rá támadt. Azon kívül soha.
- Add át az éjfúriát vagy a lány, akit szeretsz a szemed előtt fog meghalni. - fenyegetőzött.
Na jó ez már tényleg nem vicc. Azt tudtam, hogy Dagur bármeddig elmegy, de... hogy valakinek az életével fenyegetőzik - főleg, hogy az Astrid - é.
- Rendben. Legyen. Astrid Fogatlanért. - " adtam " meg magam.
Dagur döbbenetében elejtette a kést. Astrid körülbelül olyan annyira döbbent meg, mint előző nap reggel amikor felismert engem. Fogatlan morgott egyet és méregetni kezdett. Ő erről a tervről már semmit se tud. Bő félórája hallották mind ketten, hogy soha nem adnám át Fogatlant és most mégis. Már semmit sem értetek.
- Mi? Ilyen egyszerűen.... Ennyire könnyen átadod a sárkányt. - értetlenkedett Dagur.
- Igen. - válaszoltam.
- Akkor add át. - vágta rá.
- Addig nem amíg Astrid biztonságban nem lesz. - szólaltam meg határozottan.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy parancsolgass. - mondta.
- Igaz, de te se vagy olyan helyzetbe, hogy fenyegetőzz. - válaszoltam az égő kardommal a kezemben.
Dagur a kard láttán meglepődött. Astrid és Fogatlan már semmit sem értett.
- Ha valami baja lesz, akkor neked véged. - fenyegetőztem.
Dagur körbe nézett és a tekintette meg állapodott a kardon. Gondolom sejtette, hogy ha egy rossz mozdulatot is tesz a kardomat találja meg valamelyik testrészében.
- Legyen. - mondta. - De csak a lány megy, te maradsz a sárkánnyal.
- Jó. - válaszoltam.
Astrid eloldozásával foglalkozott én sóhajtottam egyet. Astrid engem kérdőn nézett rám megrántottam a vállam. Ahogy elengedte oda rohant hozzám és átölelt.
- Jól vagy? - kérdeztem tőle a fülébe suttogva.
- Igen, de te...
- Menj! - szóltam rá immáron hangosan.
- De...
- Ne foglalkozz velem, csak menj! - szóltam rá újra.
Bólintott és beült az egyetlen csónakba ami ott volt. Majd elment, lassan távolodott a hajótól és figyeltem mind addig amíg elég távol nem lett tőlünk. Láttam a szemében, hogy aggódik értem. Vettem egy mély levegőt és vissza fordultam Dagurhoz.
Mind bólintottak és elindultak a sárkányaikkal. És is felültem Fogatlanra - aki már nem ragyogót - és elindultunk. Pillanatok alatt beértük a többieket.
- Mi a terv főnök? - kérdezte Fafej amikor oda értem.
- Amihez a legjobban értetek. - mondtam. - És még hányszor mondjam el, hogy nem vagyok főnök!
- Mihez is értünk mi a legjobban? - kérdezte Kőfej.
Ezek se az eszükről híresek az egyszer biztos.
- Robbantsatok fel minél több hajót. - forgattam meg a szemeimet.
- Oh, vagy úgy. - esett le mindkettőnek.
Astrid már a fejét fogta és úgy csóválta azt. Én mindjárt levettem magam Fogatlanról ettől a két hülyétől.
- Dagurral mi lesz? - kérdezte Takonypóc.
Úgy tűnik Fogatlannak elég volt, hogy megkergette és neki futott a falnak, mert most nem morgott.
- Igaz mi lesz vele? -szólalt meg Klaus is.
Fel se tűnt, hogy ott van velünk. Basszus, hogy a bánatba nem tűnik fel, hogy az ikertestvérem ott van.
- Dagur miatt nem kell egyikőtöknek sem aggódnia, miattam jött és el is foglyuk intézni Fogatlannal. - mondtam.
- De, ha miattad jött nem úgy lenne jobb, hogy ha csak te harcolsz vele és nem Fogatlannal? - kérdezte Halvér. - Úgy lenne fer.
- Ki mondta azt itt, hogy az a fer, hogy egyedül küzdők meg vele. Ő se egyedül jött akkor én minek menjek elé egyedül és védtelenül. - mondtam.
- Igaz. - mondta.
- Te biztos le tudod győzni Dagurt? - kérdezte komolyan Takonypóc.
- Fogatlannal igen. Kettőnknek ez meg se kottyan. Ha sikerült kettőnknek legyőzni egy eszelős őrültet akinek sárkányserege volt, akkor Dagur ellen is menni fog. - mondtam.
- Hát jó. - mondták egyszerre.
- Robbantásra fel! - kiáltotta el magát Fafej.
Erre mindenki elindult kivéve Astrid.Ő érezte, hogy mennyire kétesébe vagyok esve. Tudta, hogy tudom, hogy talán még se sikerül legyőznöm Dagur. Mindenki tudja, hogy Dagur egy őrült és én hozzá képes mi vagyok. Még ha a legjobb harcos lennék se lehet, hogy bírnék vele.
- Biztos, hogy elbírsz vele? - kérdezte.
- Igen, ha akkor most is sikerülni fog. De az biztos, hogy Fogatlan fog meg védeni Dagurtól, ha bajom lesz. És én sem lennék Hablaty, ha nem esne valami bajom.
- Segítsek? - kérdezte.
- Nem! - vágtam rá rögtön.
- Miért? - jött az újabb kérdés.
- Egy: nem akarom, hogy neked is miattam essen bajod. Kettő: ha Dagur rájön mi van közöttünk elkap és veled fog engem zsarolni. És nagyon jól tudod, hogy érted bármit megtennék. - mondtam.
- Még Fogatlant is feladnád? - tette fel a legfontosabb kérdést.
- Persze, hogy nem, de saját magamat ajánlanám fel helyettetek. Legalább Fogatlan és te is biztonságba lennétek. Sose tudnálak titeket olyanok kezei között látni akik ártanának nektek. - mondta.
- Akkor inkább magadat? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam.
- Én meg azt nem hagyom, hogy feladd magad helyettem...
- Astrid ne kezdd! - szóltam rá.
- Miért ne? Tudod jól, hogy fontos vagy nekem és ennyi idő után végre vissza kaptalak, majd egy pillanattal később újra veszítselek el ezúttal örökre. Képzeld ezt meg én nem hagyom. - ellenkezett.
- Astrid, ne csináld! - szóltam rá újra.
- De igen is csinálom, mert nagyon jól tudod, hogy igazam van. - mondta. - Ha elveszítlek azt nem élném túl. A családod is most kapott vissza és hagynád, hogy ők is elveszítsenek újra. Apád ez már magának képtelen lenne megbocsájtani, magát hibáztatná a te hülyeségedért. Te ne csináld. - mondta.
- Astrid, ha ezzel megtudom menteni az otthonom és a szeretteimet akkor megcsinálom. - válaszoltam.
- Ezért mondtad reggel, hogy az életedet is feladnád Hibbantért. Igaz? - kérdezte.
- Igen. - mondtam halkan.
- De... hát ez nem megoldás ezt te is nagyon jól tudod. Miből gondolnád, hogy Dagur békét hagyna nekünk, ha téged elvitt. Addig nem nyugszik amíg el nem kapja Fogatlant. - mondta.- Tudom és épp ezért küldöm el majd, ha erre kerülne sor Thyrával az éjfúriákhoz. Amit én se tudok, hogy hol vannak. Így Dagur se tudja meg keresni
. Ott biztonságba lenne. - mondtam.- Én akkor se hagyom! - mondta és mindenek a közepébe elindult.
- Astrid, ne! - indultam el utána.
Mintha meg se hallotta volna, csak ment és leküzdött mindent ami az útjába került. Egy biztos még mindig ugyan olyan makacs, mint amilyen volt. És valljuk be én is olyan makacs lettem, mint ő. Szeretem benne, hogy ennyire makacs, de egyszer a makacssága fogja bajba sodorni és pont ezt nem szeretném. Dagur hajója mellett haladtunk el Fogatlannal és meg is hallottam Dagur idegesítő hangját, ahogy az embereihez ordibál.
- Lőjétek már le azt a sárkányt! Halljátok! Lőjetek már! - ordibálta.
- De hát már elmentek. - mondta valamelyik embere.
- Nem érdekel csak lőjetek! - ordított.
- Fogatlan, kapd el! - szóltam neki egy " cseppet " kétségbe esve.
Ugyan olyan gyorsan haladt, mint amikor az armadától kellett minél hamarabb eltűnünk. Szerencsére még időben elkaptuk.
- Meg vagy! - mondtam amikor elkaptam. - Jól vagy?
- Igen. Kösz, hogy elkaptál. - mondta, majd átugrott a közben megérkezett sárkányára.
Majd eltűnt. Hogy nekem mennyire rossz érzésem támadt emiatt. És mi az, hogy csak egy " Kösz " jár azért, mert megmentette, az életét.
- Most mondd meg nekem Odin miért ilyen makacs az akit mindennél jobban szeretek? - tettem fel a kérdést magamba.
Igaz Asrid a legjobb harcos akit ismerek, de még ő se vett részt ilyenben, én már igen és tudom mik a veszélyei. Ha valami baja esne én abba bele rokkannék. Még a szüleinél is jobban. Nekem ő többet jelent egy egyszerű lánynál, barátnál, harcosnál és társnál. Bár ezt még senki se tudja... Még! Nekem ő az életem, ha elveszítem nincs értelme tovább élnem. Ő képes egyedül - Fogatlanon kívül - elérni, hogy boldog legyek. Ha elveszítem rosszabb állapotba kerülnék, mint apa amikor azt hitte, hogy örökre elveszítette anyát. Én nem csak hinném, hogy elvesztettem, hanem tudnám is. Én nem bírnám ki Astrid nélkül, bár nagyon jól tudom mit hagynék magam mögött, de nélküle nincs semmi értelme. Nélküle élnem olyan, mintha soha többet nem vennék levegőt.
~ Ember, gondolj már a harcra és ne ekkora baromságokra. Nagyon jól tudod, hogy megtudja magát védeni! ~ szólt rám a hangocska.
És mit mondjak igaza volt. A harc, az most a legfontosabb és Astrid képes vigyázni magára. Nem hiába lett majdnem bajnok a kiképzés alatt, csak ott voltam én is bökkenőként. Ha nem lettem volna, - helyesbítek - ha nem lett volna Fogatlan akitől tanultam, ő nyerte volna meg. Bár egy ádázzal szemben nem tudom, hogy tud harcolni.
- Na most verd ki ezt a fejedből. Ismered milyen jó harcos, nem lesz baja. - mondtam magamban.
Felnéztem a gondolataimból. Elég jól álltunk ahhoz képest, hogy kevesen vagyunk kint. Most, hogy nézem max, ha tízen vagyunk és én még semmit se csináltam. Persze még azért is állunk jól, mert az ölvész velünk van és sorra robbantja fel a hajókat. Vissza fordultunk a szigetre, hogy egy kicsit átgondoljam a dolgokat. Jól tudom, hogy nehéz lesz, de azt is tudom, hogy sikerülni fog. Hiszem, hogy Odin velem lesz amikor Dagurral fogok harcolni, akkor védeni fog és vigyázni rá... vagyis hát remélem.
- Hablaty! - rohant hozzám anya amikor leszálltam Fogatlanról.
- Igen? - kérdeztem.
- Nem láttad a testvéred? - kérdezte.
- Egy félórája velünk ment ki a hajókat felrobbantani, azóta nem. Miért? - kérdeztem.
- Eltűnt. A többiek akik kint voltak már többször vissza jöttek egy kis időre, de Klaus egyszer se. És ők se tudnak róla semmit. - mondta.- Elmenekült? - kérdeztem magamtól.
- Nem hiszem. Hibbant az ő otthona is, csak megvédi. - mondta anya.
- Reggel amikor megtudta, hogy ma délután itt lesznek nem épp úgy reagált, mint aki mindent feladna az otthonáért. - magyaráztam.
- Ellenben veled? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam. - És igazság szerint most jött el a mai nap nehezebbik rész. Dagurt kellene valahogy elintéznem.
- Kell segítség? - kérdezte.
- Nem, ezt nekem kell egyedül elintéznem. És segítségnek ott lesz Fogatlan is. - mondtam.
- Rendben, vigyázz magadra Hablaty. - szólt még vissza anya, majd elment.
- Megpróbálok. - mondtam halkan.
Nincs semmi kedvem még mást is bajba keverni elég magamat. Miattam jöttek és nekem is kell megoldanom ezt. Amit persze Astrid... ő ezt nem tudja elfogadni. Pedig ő is tudja, hogy nekem kell, de nem akar elveszíteni amit megértek és nem is fog, amíg Fogatlant látja biztosan nem. Ha nem tudja elfogadni azt, hogy nekem kell legyőznöm Dagurt, arról nem tehetek.
- Menjünk, pajti. - szólta Fogatlanhoz.
Felültem rá és elindultunk.
- Pajti eljött a mi időnk. Megcsináljuk igaz, pajti. Képesek vagyunk rá. Te és én... Együtt. Ha akkor sikerült, most is fog. Igaz? - kérdeztem.
Volt némi kételyem, de bízok Fogatlanban, ha valami bajom lesz ő megvéd, bármitől. Nem hagyná, hogy még nagyobb bajom legyen Dagurtól. Az viszont biztos lesz, hogy Astidtól fogok kapni most már biztos, ha bajom esik. Egyre több és több hajó semmisült meg. Mindenki aki kint volt elég jól dolgozott, főleg az ölvész. Ez pont az ikreknek való munka legalább. Minden hajót támadtak kivéve a főhajót, de még az ölvész is elkerülte. Talán Fogatlan " mondta " neki, hogy azt nem lehet. Hát mondjuk meglehet, mert ki tudja mi jár Fogatlan fejében. Elindultam ahhoz a hajóhoz, hogy végbe vigyem a tervem vagy a sorsomat... Nem tudom pontosan. A hajó közelébe érve lesokkoló látvány tárult a szemem elé. Tudtam, hogy baj lesz még abból, hogy Astrid eltűnt előlem... és itt is van az a baj. Hogy az életben egyetlen egyszer se tud rám hallgatni. Makacs, mint... mint én. Tehát Astrid ott állt Dagur mögött megkötözve és csak rám vártak ki tudja mióta. Ez az a pont amikor eljött, hogy változtassak a terven egy kicsit. Úgy tudtam, hogy a Dagur rájön, hogy mi van kettőnk között, engem Astriddal fog zsarolni. Éppen ezért akartam őt távol tartani.
~ Oh, Odin most segíts nekem! ~
Gyorsan leküzdötök azt a pár métert még a hajóhoz. Daguron arcán győzelmi vigyor terült szét.
Mosolyogjon addig amíg csak tud, mert már nem fogsz sokáig. Ha Astridnak valami baja lesz én nem tudom mit csinálok vele. A hajon senki se volt már Daguron és Astridon kívül. Berepültünk és leszálltam Fogatlanról, majd elé álltam. Dagur lassan Astrid mögé sétált és egy kés tartott a torkához. Láttam, ahogy Astrid szemében a félelem felcsillan. Egyszer láttam ugyan ezt a félelmet a szemében, az is akkor volt amikor Fogatlan rá támadt. Azon kívül soha.- Add át az éjfúriát vagy a lány, akit szeretsz a szemed előtt fog meghalni. - fenyegetőzött.
Na jó ez már tényleg nem vicc. Azt tudtam, hogy Dagur bármeddig elmegy, de... hogy valakinek az életével fenyegetőzik - főleg, hogy az Astrid - é.
- Rendben. Legyen. Astrid Fogatlanért. - " adtam " meg magam.
Dagur döbbenetében elejtette a kést. Astrid körülbelül olyan annyira döbbent meg, mint előző nap reggel amikor felismert engem. Fogatlan morgott egyet és méregetni kezdett. Ő erről a tervről már semmit se tud. Bő félórája hallották mind ketten, hogy soha nem adnám át Fogatlant és most mégis. Már semmit sem értetek.
- Mi? Ilyen egyszerűen.... Ennyire könnyen átadod a sárkányt. - értetlenkedett Dagur.
- Igen. - válaszoltam.
- Akkor add át. - vágta rá.
- Addig nem amíg Astrid biztonságban nem lesz. - szólaltam meg határozottan.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy parancsolgass. - mondta.
- Igaz, de te se vagy olyan helyzetbe, hogy fenyegetőzz. - válaszoltam az égő kardommal a kezemben.
Dagur a kard láttán meglepődött. Astrid és Fogatlan már semmit sem értett.
- Ha valami baja lesz, akkor neked véged. - fenyegetőztem.
Dagur körbe nézett és a tekintette meg állapodott a kardon. Gondolom sejtette, hogy ha egy rossz mozdulatot is tesz a kardomat találja meg valamelyik testrészében.
- Legyen. - mondta. - De csak a lány megy, te maradsz a sárkánnyal.
- Jó. - válaszoltam.
Astrid eloldozásával foglalkozott én sóhajtottam egyet. Astrid engem kérdőn nézett rám megrántottam a vállam. Ahogy elengedte oda rohant hozzám és átölelt.
- Jól vagy? - kérdeztem tőle a fülébe suttogva.- Igen, de te...
- Menj! - szóltam rá immáron hangosan.
- De...
- Ne foglalkozz velem, csak menj! - szóltam rá újra.
Bólintott és beült az egyetlen csónakba ami ott volt. Majd elment, lassan távolodott a hajótól és figyeltem mind addig amíg elég távol nem lett tőlünk. Láttam a szemében, hogy aggódik értem. Vettem egy mély levegőt és vissza fordultam Dagurhoz.
csütörtök, június 25, 2015
Hablaty új élete 45. fejezet
Még hozzá egy ölvész.
- Állj! - " szóltam " Fogatlannak.
Szó szerint farkas szemet néztem a sárkánnyal. Ennyire még Fogatlantól se féltem, mint ettől a sárkánytól. Ha igaz amit olvastam róla, akkor mi Fogatlannal perceken belül a tenger mélyén leszünk, ropogósra sülve, mint az a hal amit én szoktam reggelire enni. Halkan szóltam Fogatlanhoz.
- Na jó, pajti. Elszámolok 3-ig és olyan gyorsan tűnünk el innen, mint meg soha. Rendben? - kérdeztem.
Bólintott.
- Akkor jó. 1... 2... 3! - számoltam, még ki se mondtam a 3-at, de már azt az utat láttam amit ide fele jövet láttam.
Hallottam az ölvész idegtépő ordítását és azt is, ahogy lő. Hátra néztem és láttam elindulni felénk a lövedéket.
Láttam a felén közeledő lövedéket.
- Öhh... Fogatlan fel! Fel gyerünk! - " szóltam " neki megint.
Még időben húztunk fel, mert egy pillanattal később a lövedék alattunk haladt el. Ott ahol nekünk kellett volna repülnünk.
- Tűnjünk el innen, de most. Nem hiszem, hogy olyan szeretnél lenni, mint egy sült hal. - mondta neki.
Nem is kellett neki kétszer mondanom. Épp, hogy pislogtam egyet és már ott se voltunk. Talán az a félórás út most nekem nem annyinak tűnt. Olyan érzésem volt, mintha 3 napja menekültem volna onnan, pedig nem igaz. Amint megláttam a sziget körvonalait Fogatlan belehúzott egy utolsó hajrába. Pár perccel később már a falu főterén a műhely előtt landoltunk. Mindenki össze - vissza rohangált csak én álltam - ültem Fogatlanon - egy helyben. Az istenek segítsenek most. Mégis, hogy a bánatba lehet Dagurnak egy ÖLVÉSZE. Bélhangos lépet mellém.
- Na mi az Hablaty, csak nem az éjfúria vitte el még jobban a kedved? - poénkodott.
- Nem. - vágtam rá elég mogorván.
- Jól van nem kell felkapni a vizet ennyitől. - mondta. - Mi a gond? A rémület az arcodon nem add semmi biztató instrukciót. - mondta.
- Nem is az. - válaszoltam még mindig mogorván és leszálltam Fogatlanról.
- Mi van akkor? - kezdett dühbe jönni.
Nyeltem egyet.
- Az Ádázok nem sokára itt lesznek. - nyögtem ki.
- Mi? - kérdezték egy páran a rohangálok közül.
- Ezt honnan veszed Hablaty? - kérdezte Astrid apja.
- Innen északra láttam az erre közeledő hajókat. Több száz hajó tarthat erre felé. - hadartam
- A felderítőket! - kiáltotta el magát Takonypóc apja.
- Hablaty, menj és szólj a többieknek. - szólt rám Bélhangos.
Bólintottam és vissza ültem Fogatlanra. Én még az alatt a 2 perces úton is képes voltam bele mélyedni a gondolataimba. Ha most így reagáltam az ölvészre akkor mi lesz később - egy óra múlva. Igaz Fogatlan képes arra, hogy Dagur ellen fordítsa, de akkor is egy ölvész. Erre a sárkányra már tényleg illik " a villám és a halál istentelen ivadéka " cím. Ha most nem térünk ki a lövése elől nem tudnám elképzelni mi történt volna Fogatlannal, ha eltalálja. Hisz mégis csak villámokat lő minden fele. Most aztán segíthetnek az istenek. Az aréna előtt szálltunk le, bementünk Fogatlannal, de nem volt ott senki. Így legalább kitudom adni magamból a feszültséget és azt a cseppnyi félelmet is... TALÁN... Elővettem a kardomat és forgatni kezdtem, mellé még morogtam is, egyre hangosabban. Lehetséges, hogy káromkodtam is, nem tudom ilyenkor nem nagyon tudom mit csinálok. Csak morgok és nem figyelek semmire.
Kis idő elteltével lépeseket hallottam a bejárat felől. Elhajítottam arra a kardomat ami persze éget is, de mivel nem a befelé igyekvőre céloztam csak a falba állt bele.
- Odinra! - kiáltotta valaki.
Oda néztem és Astridot láttam meg amint a még mindig égő kardot bámulja miközben mély levegőket vesz. Oda mentem hozzá.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Annak ellenére, hogy frászt kaptam egy felém repülő égő izétől, ami végül csak a falba állt bele. Jól vagyok, de komolyan jobban nem is lehetnék. - morogta.
- Bocs, nem akartam, csak egy kicsit kiakadtam. - mondtam.
- Az vettem észre. Nem lehetett két értelmes szónál és egy érthető káromkodáson kívül semmit se hallani tőled. Mi van az ölvésszel? - kérdezte.
- Dagurnak van valahonnan egy. - mondtam.
- Milye van Dagurnak valahonnan? - kérdezte a belépő Takonypóc.
- Egy ölvésze. - mondta Astrid.
- Egy mije? - kérdezte Takony és Hal egyszerre.
- Király! - szólalt meg Fa.
- Ultra király! - kontrázott rá Kő.
- Várj mi is a király? - kérdezte Fa.
- Nem tudom. - mondta Kő.
Nálam most jött el annak az ideje, hogy fejjel fussak a falnak, de az se jött össze inkább csak fejbe vágtam magam a hülyeségüktől.
Astrid is lassan ott tartott ahol én. Takonypóc és Halvér meg a még mindig égő kardot nézték ami a falból állt ki. Megfogtam és össze zártam.
- Baro. Nekem is kell egy olyan... olyan ízé. - szólalt meg Fa már megint.
- Mi van az ölvésszel? - kérdezte Astrid újra.
- Mi lenne él és virul, mi meg majdnem hal kaja lettünk Fogatlannal. - mondtam.
- Király! - szólalt meg már megint Fa.
- Ultra...
- Ha valamelyikőtök még egyszer megszólal, hogy király vagy valami más értelmeset az a falun fog végig rohanni Fogatlannal a nyomában. - szóltam rájuk.
- Rendben főnök. - mondták egyszerre.
- Nem vagyok főnök. - mondtam.
- Még. - mondta halkan Astrid mögöttem.
- Mit csinálunk az ölvésszel? - kérdezte.
- Fogatlan...
- Ő se tud vele mit kezdeni, az mégis csak egy ölvész. - vágtam közbe mielőtt még Astrid elszólhatta volna magát.
Jelentőség teljesen néztem rá. Ő egy bocsit suttogott.
- Astrid te se lehetsz ennyire bolond, egy éjfúria mit tud kezdeni egy ölvésszel. - szólalt meg Halvér.
Összehúzott szemekkel néztem Halvérre. Elég pipának nézhettem ki, bár nem hiszem, hogy valaki látta.
- Elég sokat. - válaszolt Astrid.
- Halvér ne feledd, hogy ez csak egy ötlet volt. Amúgy Astridnak igaza van Fogatlan elég sokat tud kezdeni egy ölvésszel szembe. Ha már egy alfát legyőzött akkor ez neki semmi se lesz. - mondtam.
De a sok hülyének még ebből se esik le semmi. Astrid kérdő tekintetét éreztem magamon. Megrántottam a vállam.
- Vannak alfa sárkányok? - kérdezte Halvér
- Persze a közelben is van egy. - mondtam, de mintha leesne neki vagy másnak.
Ezek itt sík hülyék előttem.
- Jó mindegy, hogy vannak alfa izék vagy nincsenek. Dagurék mikor érnek ide? - kérdezte Takonypóc.
- Max. másfél óra. - mondtam.
- Ez már nem baro. - szólalt meg Fa.
- Ez már tényleg nem az. - mondta én is.
- És akkor mi lesz most? - jött a kérdés a belépő Klaustól.
Mögötte Bélhangos jött.
- Fogatlannal eltudjuk intézni, de az is időbe telik. És utána ott van még Dagur is. - mondtam.
- Mit kell elintézni Dagur előtt? - kérdezte Bélhangos.
- Az ölvészt. - szólalt meg Takonypóc.
- Nekem kell egy olyan. Király! - mondta Fafej.
- Az. - vágta rá Kőfej.
- Abba hagynátok ezt. Nem segítettek. - szóltam rájuk.
- Igen főnök, meg lesz. - mondták egyszerre.
- Nem vagyok főnök. - kezdtem kiborulni.
- Fogatlan, hogy lenne képes elintézni? - kérdezte Halvér.
- Fogatlan egy éjfúria, abba a fajba tartozik amiről még mindig a legkevesebbet tudjuk. - mondtam.
- Már aki. - szólalt meg Astrid.
Figyelmen kívül hagytam a megszólalását. Takonypóc mögött Fogatlan elkezdett morogni és felé közeledni.
Elég morcos volt. Gondolom le eset neki, hogy ki miatt mentünk el.
- Takonypóc szerintem jobb, ha futsz. - szólaltam meg.
- Miért kellene futnom? - kérdezte.
- Miatta. - mutattam Fogatlanra.
Még mielőtt bármit tehetünk vagy mondhatunk volna Fogatlan beindult és üldözni kezdte Takonypócot. Ami igazság szerint nagyon is tetszett. Végre megkapja valakitől mindazt amit érdemel azért amit velem tett.
- Kampó! Csinálj valamit! - ordított a sárkányának.
Na az, mintha csinált volna valamit. Élvezte a műsort, ahogy mi is kivéve talán Bélhangos. Az ikrek csak röhögtek, mint mindig. Halvér hitetlenkedve nézte, ahogy Bélhangos is. Mi Astriddal meg csak mosolyogtunk rajta. Klaus csak elengedett egy halvány mosolyt.
- Szólj a sárkányodnak, hogy hagyja abba. - szólt rám Bélhangos.
- Bármit mondok folytatja, önfejű. - mondtam.
- Akárcsak a gazdája. - szólalt meg Astrid.
- Kösz a bókot. - fordultam felé.
- Akkor is szólj rá. Te vagy a gazdája csak hallgat rád. - mondta.
- Már amikor nem ilyen makacs. Amúgy is ezt addig foglya csinálni amíg Takonypóc bocsánatot nem kér tőlem. Fogatlan tudja mit tett. - mondtam.
- Soha, akkor inkább menekülök! - kiáltotta nekem.
- Felőlem. - mondtam.
Egy darabig még néztük, ahogy fől - le rohangál, ordibálva és Fogatlannal a nyomába. Háttal álltunk a bejáratnak így nem láttuk ki járkálhat erre, de hallottam a lépéseket a kövön. Megfordultam és anya közeledett.
- Fogatlan! - szóltam neki.
Mindenki összerezzent a hangomtól, de Fogatlan megállt. Takonypóc meg neki rohant a falnak, amin persze az ikrek csak röhögtek. Fogatlan oda jött hozzám, sőt onnan folytatta az útját anyához. Már mindenki arra figyelt amire én, vagyis anyára. Klaus - mint, ahogy számítottam rá - lefagyott, se kép, se hang. Innen max Bélhangos ismerhette meg anyát. És persze meg is ismerte.
- Valka? De az nem lehet hisz meghalt. - mondta.
Mindenki értetlenül nézett engem és már a mellettem álló " idegent ". Astrid nézett ránk egyedül normálisan. Anya már szólalt volna meg amikor közbe szóltam.
- Apa majd úgyis bejelenti . - mondtam neki.
Na ebből már senki se értett semmit Astridon kívül. Bélhangos haladt el mellettünk és motyogott.
-Képzelődök vagy ez a valóság. Ez lehet a jele annak, hogy lejárt az időm és várnak már a Valhallában. - motyogta.
Furán néztem után.
Körülbelül úgy, mint amikor John bácsi számomra ismeretlen nyelven kezdett el beszélni valakihez.
- Pont most foglya bejelenteni apád. - mondta anya.
- Akkor menjünk. - mondtam.
Mindenki elindult kivéve Klaus. Visszamentem hozzá és elkezdtem kifelé tolni a bejáraton.
- Azt mondtam menjünk. - mondtam az életbe vissza tért testvéremnek.
- Hova? - jött az értelmes kérdés tőle.
- Apa bejelent valamit. - mondtam.
- De mit? - és még egy értelmes kérdés.
- Majd megtudod, csak menj már. Nem foglak egészen addig eltolni. - mondtam.
- Jól van megyek már. - mondta és a többiek után siettet.
Anya a kapuban várt rám.
- Fogatlan miért kergette a Jorgerson fiút? - kérdezte.
- Hát Takonypóc volt az oka annak, hogy elkellet menünk innen. De már ez rég kijárt neki. - mondtam, de anya kérdő tekintette miatt folytattam. - Takonypóc keserítette meg a leginkább az életem.
- Akkor se így kellett volna elintézni. - mondta
- Tudom, de arról nem tehetek, hogy amilyen figyelmetlen neki rohan fejjel a falnak úgy, ahogy Kőfej szokott. Alapjába véve meg Fogatlan kezdte az egészet. - mondtam.
Erre bezzeg morcosan néz rám.
- Ne néz rám így tudod, hogy igazam van. - mondtam neki.
Erre persze " megsértődött " és elvonult.
- Mert, hogy? - kérdezte.
- Nem egyszer meséltem neki az életem megkeserítőjéről. Biztosan ért benne már. - magyaráztam anyának.
Ahogy a part mentén haladtunk a vizet kezdtem elfürkészni, hátha már itt vannak a közelben, de nem volt semmi különös a közelben. Anyának persze rögtön feltűnt, hogy nem oda figyelek.
- Valami baj van? - kérdezte.
- Itt vannak már a közelben. - mondtam. - Apának nem hiszem, hogy most kéne nagy bejelentéseket tennie, de ő tudja mit csinál. - mondtam.
- Rossz érzésed van? - jött az újabb kérdés.
- Nem most nincs, de tudom, hogy itt vannak valahol és várnak a megfelelő pillanatra. - magyaráztam.
- És ezen kívül is van még valami. Igaz? - kérdezte.
Ismer, mint Astrid.
- Igen. - mondtam.
- És mi az?
- Dagurnak van egy ölvésze és nem tudom mit csináljak vele. Amikor megláttam leblokkoltam, ha nem lennének jók a megérzései akkor Fogatlannal már olyanok lennénk, mint a hal amit enni szoktam. - mondtam.
- Ez érthető, de Fogatlan képes arra, hogy...
- Tudom, hogy az, de bármi történhet. Ha valami rosszul sül el akkor Fogatlannak lesz baja, mert minden áron engem akar megvédeni. Viszont én nem szeretném, ha valami baja esne. - mondtam.
Fogatlan odajött hozzám és dörgölőzni kezdett.
- Ne így állj hozzá ehhez. Nagyon jól tudod, hogy csak ti tudjátok őket legyőzni. - mondta.
- Tudom jól, de nem szeretném, ha miattam baja esne. Sok mindent éltünk már meg együtt, így nehéz lenne tőle akár egy percre is megválnom. - mondtam. - Már akkor vigyázott rám amikor még nem is voltunk annyira jobban, mint most. Nehéz lenne nekem nélküle, anya.
- Az látszik is. - mondta.
Közben a főtérre értünk, ahol már mindenki ott volt. Én hátul megálltam Fogatlannal, anya meg tovább ment, de visszafordult amikor észre vette, hogy nem vagyok mellette.
- Én itt maradok. - mondtam.
- Rendben. - mondta és elment.
Néhány percig egyedül maradtam, majd Astrid lépett mellém.
- Kedvesnek tűnik. - mondta. - Már, mint az édesanyád.
- Az is. - válaszoltam. - Ugyan úgy megért, ahogy te is.
- Hallottam amit mondtál neki és megértelek. - mondta. - És szerintem sem így kéne hozzá állnod az egészhez.
- Tudom. - válaszoltam egyszerűen.
- Tudod elég jópofa vagy amikor káromkodsz. - mondta.
- Ja épp annyira, mint te. - mondtam neki.
- Nem, most komolyan. Össze - vissza morogsz és abból semmi se lehet érteni néhány szónál. - mondta.
Láttam, ahogy apa felmegy a fegyver tár előtti teraszra.
- Mindjárt kezdi. - szóltam Astridnak.
Közelebb jött és mellém állt. Még egyszer utoljára körbe néztem a víz felszínén, de nem láttam semmit, így inkább apára kezdtem el figyelni. Éreztem, ahogy Astrid megfogja a kezem. Kérdőn néztem rá.
A válasza erre egy vállrándítás és egy mosoly volt. Igazából nem volt vele semmi bajom - sőt még jól is esett - csak rajtam jött ki elég különösen a szitu.
- Hibbant - sziget lakói - hallottam meg apa hangját és kezdtem el rá figyelni - olyan hírt közlök veletek ami sokatokat le fog döbbenni. - az nem kifejezés ~ gondoltam magamba - Mind tudjátok mi történt a feleségemmel az egyik portya alatt és mind az hittük, hogy meg halt, de ez nem igaz. Hála Hablatynak most újra közöttünk van. Köszöntsük itthon. - lehetett hallani, ahogy az emberek megdöbbennek és pillanatokkal később azt, ahogy örülnek. Láttam, ahogy anya felmegy apa mellé. Bár reméltem, hogy engem kihagy az egészből, de mégse mindegy is. - Hablaty, Klaus gyertek ide. - na még ilyen se volt, de egyszer mindennek meg kell történnie. Elengedtem Astrid kezét és elindultam apáék felé. A még mindig döbbent Klaus mellett haladtam el. Meglöktem a vállát értetlenül nézett rám. A fejemmel jeleztem neki, hogy jöjjön. Elindultam és már ő is jött utánam, persze csak Fogatlan mögött. Egymás után mentünk fel apáékhoz. Sőt Fogatlan is felvonult a maga módján, szép mondhatom, de legalább nem csinált semmit. Pedig nagy lett volna, ha elkezdene szórakozni mindenki előtt a tüskéivel. Na az lett volna egy vicces sztori.
Az emberek kezdtek gyűlni körénk és ezért úgy gondoltam jobb ha vissza megyek oda ahonnan jöttem. Semmi kedvem megint válaszolni a kérdésekre. Mindenki örült, bár ez az öröm se tart majd sokáig. Vissza mentem Astridhoz.
- Na milyen volt apád mellett állni az emelvényen? - kérdezte.
- Életem legfelemelőbb élménye volt. - viccelődtem.
Tudtam, hogy poénnak szánta magát a kérdést ezért válaszoltam neki így. Bélhangos haladt el mellettünk és még mindig motyogott magába.
- Ha nem is képzelődtem akkor is várnak rám. - motyogta.
Furán néztünk utána, majd egymásra néztünk végül elmosolyodtunk.
- Mi baja van? - kérdezte.
- Nem tudom biztosan, de majd beszélek vele. - mondtam.
- Rendben. - válaszolta és elkezdte figyelni az eseményeket.
Én meg őt figyeltem egy ideig. Néhány perc múlva olyan érzésem támadt, mintha valami közeledne felém. Megfordultam és az eget kezdtem el fürkészni. Kiszúrtam egy nyílvesszőt ami egyenes ívben Astrid felé haladt. Nem kicsit rémültem meg.
- Astrid, menj onnan! - szóltam rá.
- Mi? - kérdezte.
Mivel nem maradt idő félre löktem úgy, hogy végül mindketten a földön kötöttünk ki elég érdekesen. A földön fekve néztük a földből kiálló vesszőt, ami azon a helyen van ahol Astrid kevesebb, mint egy perce állt.
- Neked, mi nem érhető abból, hogy menj onnan? - kérdeztem.
- Nem értettem. - mondta teljesen megrémülve.
Felálltam és felhúztam őt is. Magamhoz öleltem és adtam egy csókot a fejére, hogy megnyugodjon.
- Rendben vagy? - kérdeztem.
Bólintott.
- Akkor jó. - mondtam és elengedtem mielőtt valakinek feltűnne.
Még jó, hogy senkinek se tűnt fel, hogy mi történt hátul, mert ha igen több, mint egy hónapig mi lennénk a pletykák főszereplői. Ami persze nem lenne jó egyikőnknek se.
- Fogatlan! - szóltam neki, mire lőtt egyet.
Mindenki felénk fordult.
- Itt vannak. - mondtam ki egyszerűen.
Ahogy kimondtam mindenki elindult és készült. Apa siettet oda hozzánk.
- Biztos vagy benne? - kérdezte.
- Gondolom csak ők lehetnek azok akik majdnem botra tűzték Astridot alig 2 perce. - mondtam.
- Menjetek! szólt.
- Megyünk. - mondtam. - Menjünk pajti!
A kikötő felé rohantunk Astriddal.
- Hablaty mi a terv? - kérdezte.
- Minél több hajót felrobbantani. Dagur és az ölvész a miénk, senki se foglalkozón velük. - mondtam.
- Letudjátok győzni őket? - kérdezte.
- Le. - jött a tömör válasz tőlem. - Mennem kell. Vigyázz magadra. - mondtam és megcsókoltam.
Senki se volt a közelbe szerencsére.
- Rendben, te is vigyázz magadra. Majd megyünk mi is. - mondta.
- Jó. Induljunk pajti. - szóltam Fogatlannak.
Pillanatokkal később már az égen voltunk.
~ Kell egy terv, de sürgősen. Gyerünk Hablaty gondolkozz. Mit ennének a régi Hibbantiak? Semmit csak várnák, míg az ellenség partra száll és úgy harcolnának. Ennyit a régmúltról. Akkor jöjjön egy Hablaty terv. Először az ölvész kell elintézni utána jöhet Dagur is. - mondta a hangocska ott bent.
- Pajti az ölvész vigyük el Dagur közeléből, hogy tudj rá hatni. - mondtam neki, majd bólintott. - Rendben akkor menjünk.
A hajók közelében vártam, hogy mikor bukkan fel az ölvész és nem is kellett sokat várnom rá. Épp, hogy a hajók közelébe értünk elő került. Amikor meglátott minket elindult volna felénk, de nem jutott a közelünkbe, mert egy kötél tartotta. Valahogy mégis elkel innen csalni.
- Fogatlan. Fel! - adtam ki az utasítást neki.
És már indultunk is fel. A magasból sokkal jobban tudjuk támadni és el csalni is. A felhők közül jobb mivel több irányból támadhatunk úgy, hogy nem lát minket az ölvész. Örülök annak, hogy Fogatlan tüze robban, nem pedig olyan, mint a többi sárkányé. Igaz ez egy emberen kárt okoz, sőt még meg is ölheti, de egy sárkány ellen megfelelő. Fentről Fogatlan mindig különböző pontokból lőtt, hogy össze zavarja az ölvészt. Össze is jött...meg az is, hogy irtó pipa lett és minden fele elkezdett lövöldözni. Ez pompás. Még a tartó kötele se úszta meg, így az is elszakadt. Így már valamivel egyszerűbb lesz elvinni innen.
- Rendben pajti vigyük el innen. - mondtam neki.
Bólintott és már indultunk is. Olyan, mintha minden a fejemből olvasna ki. Imádom benne, hogy mindig tudja mit szeretnék. Fogatlan rá lőtt, amitől igaz lejeb került pár métert, de az is, hogy dühösebb lett. Elkezdet minket üldözni. Fogatlan a sziget fele indult. Elég közzel volt már hozzánk még kitérni se tudtunk előle. Fogatlan hirtelen ledobott magáról, majd a szárnyi közé zárva zuhantunk le, mint előző nap. Még magamhoz se tértem a döbbenetből, de már védett a másik sárkánytól. Az még le se szállt velünk szembe, de már előttem állt. Viszont amikor már leszállt és meglátott engem, támadni akart. Az emberek mindenhova elbújtak az ölvész elől. Fogatlan minden áron engem védett és én épp azt nem akarom, hogy valami baja legyen miattam, de hősiesen állta az egészet. Semmi baja se lett, csak engem védett, mint egy hűséges kutya a gazdáját baj esetén, de ő nem volt kutya, hanem az én legjobb barátom. Védett mindentől én meg persze ott térdeltem mögötte még mindig döbbenten.
Persze az ölvész se hagyta magát és minden áron engem akart először levadászni. Amit persze Fogatlan nem engedett. Láttam, ahogy Fogatlan elkezd kéken ragyogni és kezd hatni az ölvészre.
Így már én is elő mertem jönni Fogatlan mögül és oda mentem Fogatlan mellé. Igaz, hogy az ölvész harcolt Fogatlan ellen, de nem sokáig bírta. Miután Fogatlan végzett vele, sokkal szelídebb lett, mint ahogyan azt hittem. Az emberek meg néztem engem, a szelíd ölvészt és a kéken ragyogó Fogatlant.
~ Na ezt magyarázod ki észlény. ~ mondta a hangocska.
Na ezt volt az amin nem akartam most per pillanat gondolkozni.
- Fogatlan! - szóltam neki.
Újra rákezdett hatni az ölvészre, aki egy pillanattal később felszállt és elindult a hajók felé. Ezúttal ártó szándékkal. Fogatlan a lehető legegyszerűbb módon a mi oldalunkra állította. De itt jön a nehezebbik része a dolognak. Dagur. Vele még is mi a csudát kezdjek.
~ Jöhet a másik terv gyerünk, gyerünk. Gyerünk Hablaty találj ki valamit. Gondolkozz már ember! ~ kiabálta a hangocska.
Na én se vagyok komplett, ha egy olyan hangra hallgatok ami a fejemben van csak, de tehetek én róla, ha annak a a hangnak igaza van. Így persze hallgattam rá. Plusz még egy dolog amit Astrid szerethet bennem. Hallgatok egy olyan hangra ami nem is létezik. Na és persze akkor jön a jó terv amikor nem is arra gondolok. Ez szuper. Elég gázos terv, de ezzel Dagurnak vége. Vagyis hát remélem. A terv kész már csak megkel valósítani. Ha Dagurral végzünk akkor az ádázok elmennek, de utána mivel kellene szembe néznünk még. Drago már nem fenyeget minket. Másról meg nem igen tudok. Én is jó dolgokon gondolkozok harc közben. Van fontosabb dolgom annál, hogy emésztgessem, hogy kivel fogok ezek után még megküzdeni.
~ Indulni kéne nagy okos! ~ szólt rám a hangocska.
Indultunk volna már Fogatlannal amikor a többiek is megjelentek. Astrid nézett rám csak értelmesen a többiek elképedve nézték a ragyogó sárkányom, meg gondolom látták az akcióját is. Na ezzel fognak engem bombázni. És én ennek mennyire fogok örülök majd.
- Állj! - " szóltam " Fogatlannak.Szó szerint farkas szemet néztem a sárkánnyal. Ennyire még Fogatlantól se féltem, mint ettől a sárkánytól. Ha igaz amit olvastam róla, akkor mi Fogatlannal perceken belül a tenger mélyén leszünk, ropogósra sülve, mint az a hal amit én szoktam reggelire enni. Halkan szóltam Fogatlanhoz.
- Na jó, pajti. Elszámolok 3-ig és olyan gyorsan tűnünk el innen, mint meg soha. Rendben? - kérdeztem.
Bólintott.
- Akkor jó. 1... 2... 3! - számoltam, még ki se mondtam a 3-at, de már azt az utat láttam amit ide fele jövet láttam.
Hallottam az ölvész idegtépő ordítását és azt is, ahogy lő. Hátra néztem és láttam elindulni felénk a lövedéket.
- Öhh... Fogatlan fel! Fel gyerünk! - " szóltam " neki megint.
Még időben húztunk fel, mert egy pillanattal később a lövedék alattunk haladt el. Ott ahol nekünk kellett volna repülnünk.
- Tűnjünk el innen, de most. Nem hiszem, hogy olyan szeretnél lenni, mint egy sült hal. - mondta neki.
Nem is kellett neki kétszer mondanom. Épp, hogy pislogtam egyet és már ott se voltunk. Talán az a félórás út most nekem nem annyinak tűnt. Olyan érzésem volt, mintha 3 napja menekültem volna onnan, pedig nem igaz. Amint megláttam a sziget körvonalait Fogatlan belehúzott egy utolsó hajrába. Pár perccel később már a falu főterén a műhely előtt landoltunk. Mindenki össze - vissza rohangált csak én álltam - ültem Fogatlanon - egy helyben. Az istenek segítsenek most. Mégis, hogy a bánatba lehet Dagurnak egy ÖLVÉSZE. Bélhangos lépet mellém.
- Na mi az Hablaty, csak nem az éjfúria vitte el még jobban a kedved? - poénkodott.
- Nem. - vágtam rá elég mogorván.
- Jól van nem kell felkapni a vizet ennyitől. - mondta. - Mi a gond? A rémület az arcodon nem add semmi biztató instrukciót. - mondta.
- Nem is az. - válaszoltam még mindig mogorván és leszálltam Fogatlanról.
- Mi van akkor? - kezdett dühbe jönni.
Nyeltem egyet.
- Az Ádázok nem sokára itt lesznek. - nyögtem ki.
- Mi? - kérdezték egy páran a rohangálok közül.
- Ezt honnan veszed Hablaty? - kérdezte Astrid apja.
- Innen északra láttam az erre közeledő hajókat. Több száz hajó tarthat erre felé. - hadartam
- A felderítőket! - kiáltotta el magát Takonypóc apja.
- Hablaty, menj és szólj a többieknek. - szólt rám Bélhangos.
Bólintottam és vissza ültem Fogatlanra. Én még az alatt a 2 perces úton is képes voltam bele mélyedni a gondolataimba. Ha most így reagáltam az ölvészre akkor mi lesz később - egy óra múlva. Igaz Fogatlan képes arra, hogy Dagur ellen fordítsa, de akkor is egy ölvész. Erre a sárkányra már tényleg illik " a villám és a halál istentelen ivadéka " cím. Ha most nem térünk ki a lövése elől nem tudnám elképzelni mi történt volna Fogatlannal, ha eltalálja. Hisz mégis csak villámokat lő minden fele. Most aztán segíthetnek az istenek. Az aréna előtt szálltunk le, bementünk Fogatlannal, de nem volt ott senki. Így legalább kitudom adni magamból a feszültséget és azt a cseppnyi félelmet is... TALÁN... Elővettem a kardomat és forgatni kezdtem, mellé még morogtam is, egyre hangosabban. Lehetséges, hogy káromkodtam is, nem tudom ilyenkor nem nagyon tudom mit csinálok. Csak morgok és nem figyelek semmire.
Kis idő elteltével lépeseket hallottam a bejárat felől. Elhajítottam arra a kardomat ami persze éget is, de mivel nem a befelé igyekvőre céloztam csak a falba állt bele.
- Odinra! - kiáltotta valaki.
Oda néztem és Astridot láttam meg amint a még mindig égő kardot bámulja miközben mély levegőket vesz. Oda mentem hozzá.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Annak ellenére, hogy frászt kaptam egy felém repülő égő izétől, ami végül csak a falba állt bele. Jól vagyok, de komolyan jobban nem is lehetnék. - morogta.
- Bocs, nem akartam, csak egy kicsit kiakadtam. - mondtam.
- Az vettem észre. Nem lehetett két értelmes szónál és egy érthető káromkodáson kívül semmit se hallani tőled. Mi van az ölvésszel? - kérdezte.
- Dagurnak van valahonnan egy. - mondtam.
- Milye van Dagurnak valahonnan? - kérdezte a belépő Takonypóc.
- Egy ölvésze. - mondta Astrid.
- Egy mije? - kérdezte Takony és Hal egyszerre.
- Király! - szólalt meg Fa.
- Ultra király! - kontrázott rá Kő.
- Várj mi is a király? - kérdezte Fa.
- Nem tudom. - mondta Kő.
Nálam most jött el annak az ideje, hogy fejjel fussak a falnak, de az se jött össze inkább csak fejbe vágtam magam a hülyeségüktől.
Astrid is lassan ott tartott ahol én. Takonypóc és Halvér meg a még mindig égő kardot nézték ami a falból állt ki. Megfogtam és össze zártam.- Baro. Nekem is kell egy olyan... olyan ízé. - szólalt meg Fa már megint.
- Mi van az ölvésszel? - kérdezte Astrid újra.
- Mi lenne él és virul, mi meg majdnem hal kaja lettünk Fogatlannal. - mondtam.
- Király! - szólalt meg már megint Fa.
- Ultra...
- Ha valamelyikőtök még egyszer megszólal, hogy király vagy valami más értelmeset az a falun fog végig rohanni Fogatlannal a nyomában. - szóltam rájuk.
- Rendben főnök. - mondták egyszerre.
- Nem vagyok főnök. - mondtam.
- Még. - mondta halkan Astrid mögöttem.
- Mit csinálunk az ölvésszel? - kérdezte.
- Fogatlan...
- Ő se tud vele mit kezdeni, az mégis csak egy ölvész. - vágtam közbe mielőtt még Astrid elszólhatta volna magát.
Jelentőség teljesen néztem rá. Ő egy bocsit suttogott.
- Astrid te se lehetsz ennyire bolond, egy éjfúria mit tud kezdeni egy ölvésszel. - szólalt meg Halvér.
Összehúzott szemekkel néztem Halvérre. Elég pipának nézhettem ki, bár nem hiszem, hogy valaki látta.
- Elég sokat. - válaszolt Astrid.- Halvér ne feledd, hogy ez csak egy ötlet volt. Amúgy Astridnak igaza van Fogatlan elég sokat tud kezdeni egy ölvésszel szembe. Ha már egy alfát legyőzött akkor ez neki semmi se lesz. - mondtam.
De a sok hülyének még ebből se esik le semmi. Astrid kérdő tekintetét éreztem magamon. Megrántottam a vállam.
- Vannak alfa sárkányok? - kérdezte Halvér
- Persze a közelben is van egy. - mondtam, de mintha leesne neki vagy másnak.
Ezek itt sík hülyék előttem.
- Jó mindegy, hogy vannak alfa izék vagy nincsenek. Dagurék mikor érnek ide? - kérdezte Takonypóc.
- Max. másfél óra. - mondtam.
- Ez már nem baro. - szólalt meg Fa.
- Ez már tényleg nem az. - mondta én is.
- És akkor mi lesz most? - jött a kérdés a belépő Klaustól.
Mögötte Bélhangos jött.
- Fogatlannal eltudjuk intézni, de az is időbe telik. És utána ott van még Dagur is. - mondtam.
- Mit kell elintézni Dagur előtt? - kérdezte Bélhangos.
- Az ölvészt. - szólalt meg Takonypóc.
- Nekem kell egy olyan. Király! - mondta Fafej.
- Az. - vágta rá Kőfej.
- Abba hagynátok ezt. Nem segítettek. - szóltam rájuk.
- Igen főnök, meg lesz. - mondták egyszerre.
- Nem vagyok főnök. - kezdtem kiborulni.
- Fogatlan, hogy lenne képes elintézni? - kérdezte Halvér.
- Fogatlan egy éjfúria, abba a fajba tartozik amiről még mindig a legkevesebbet tudjuk. - mondtam.
- Már aki. - szólalt meg Astrid.
Figyelmen kívül hagytam a megszólalását. Takonypóc mögött Fogatlan elkezdett morogni és felé közeledni.
Elég morcos volt. Gondolom le eset neki, hogy ki miatt mentünk el.- Takonypóc szerintem jobb, ha futsz. - szólaltam meg.
- Miért kellene futnom? - kérdezte.
- Miatta. - mutattam Fogatlanra.
Még mielőtt bármit tehetünk vagy mondhatunk volna Fogatlan beindult és üldözni kezdte Takonypócot. Ami igazság szerint nagyon is tetszett. Végre megkapja valakitől mindazt amit érdemel azért amit velem tett.
- Kampó! Csinálj valamit! - ordított a sárkányának.
Na az, mintha csinált volna valamit. Élvezte a műsort, ahogy mi is kivéve talán Bélhangos. Az ikrek csak röhögtek, mint mindig. Halvér hitetlenkedve nézte, ahogy Bélhangos is. Mi Astriddal meg csak mosolyogtunk rajta. Klaus csak elengedett egy halvány mosolyt.
- Szólj a sárkányodnak, hogy hagyja abba. - szólt rám Bélhangos.
- Bármit mondok folytatja, önfejű. - mondtam.
- Akárcsak a gazdája. - szólalt meg Astrid.
- Kösz a bókot. - fordultam felé.
- Akkor is szólj rá. Te vagy a gazdája csak hallgat rád. - mondta.
- Már amikor nem ilyen makacs. Amúgy is ezt addig foglya csinálni amíg Takonypóc bocsánatot nem kér tőlem. Fogatlan tudja mit tett. - mondtam.
- Soha, akkor inkább menekülök! - kiáltotta nekem.
- Felőlem. - mondtam.
Egy darabig még néztük, ahogy fől - le rohangál, ordibálva és Fogatlannal a nyomába. Háttal álltunk a bejáratnak így nem láttuk ki járkálhat erre, de hallottam a lépéseket a kövön. Megfordultam és anya közeledett.
- Fogatlan! - szóltam neki.
Mindenki összerezzent a hangomtól, de Fogatlan megállt. Takonypóc meg neki rohant a falnak, amin persze az ikrek csak röhögtek. Fogatlan oda jött hozzám, sőt onnan folytatta az útját anyához. Már mindenki arra figyelt amire én, vagyis anyára. Klaus - mint, ahogy számítottam rá - lefagyott, se kép, se hang. Innen max Bélhangos ismerhette meg anyát. És persze meg is ismerte.
- Valka? De az nem lehet hisz meghalt. - mondta.
Mindenki értetlenül nézett engem és már a mellettem álló " idegent ". Astrid nézett ránk egyedül normálisan. Anya már szólalt volna meg amikor közbe szóltam.
- Apa majd úgyis bejelenti . - mondtam neki.
Na ebből már senki se értett semmit Astridon kívül. Bélhangos haladt el mellettünk és motyogott.
-Képzelődök vagy ez a valóság. Ez lehet a jele annak, hogy lejárt az időm és várnak már a Valhallában. - motyogta.
Furán néztem után.
Körülbelül úgy, mint amikor John bácsi számomra ismeretlen nyelven kezdett el beszélni valakihez.- Pont most foglya bejelenteni apád. - mondta anya.
- Akkor menjünk. - mondtam.
Mindenki elindult kivéve Klaus. Visszamentem hozzá és elkezdtem kifelé tolni a bejáraton.
- Azt mondtam menjünk. - mondtam az életbe vissza tért testvéremnek.
- Hova? - jött az értelmes kérdés tőle.
- Apa bejelent valamit. - mondtam.
- De mit? - és még egy értelmes kérdés.
- Majd megtudod, csak menj már. Nem foglak egészen addig eltolni. - mondtam.
- Jól van megyek már. - mondta és a többiek után siettet.
Anya a kapuban várt rám.
- Fogatlan miért kergette a Jorgerson fiút? - kérdezte.
- Hát Takonypóc volt az oka annak, hogy elkellet menünk innen. De már ez rég kijárt neki. - mondtam, de anya kérdő tekintette miatt folytattam. - Takonypóc keserítette meg a leginkább az életem.
- Akkor se így kellett volna elintézni. - mondta
- Tudom, de arról nem tehetek, hogy amilyen figyelmetlen neki rohan fejjel a falnak úgy, ahogy Kőfej szokott. Alapjába véve meg Fogatlan kezdte az egészet. - mondtam.
Erre bezzeg morcosan néz rám.
- Ne néz rám így tudod, hogy igazam van. - mondtam neki.Erre persze " megsértődött " és elvonult.
- Mert, hogy? - kérdezte.
- Nem egyszer meséltem neki az életem megkeserítőjéről. Biztosan ért benne már. - magyaráztam anyának.
Ahogy a part mentén haladtunk a vizet kezdtem elfürkészni, hátha már itt vannak a közelben, de nem volt semmi különös a közelben. Anyának persze rögtön feltűnt, hogy nem oda figyelek.
- Valami baj van? - kérdezte.
- Itt vannak már a közelben. - mondtam. - Apának nem hiszem, hogy most kéne nagy bejelentéseket tennie, de ő tudja mit csinál. - mondtam.
- Rossz érzésed van? - jött az újabb kérdés.
- Nem most nincs, de tudom, hogy itt vannak valahol és várnak a megfelelő pillanatra. - magyaráztam.
- És ezen kívül is van még valami. Igaz? - kérdezte.
Ismer, mint Astrid.
- Igen. - mondtam.
- És mi az?
- Dagurnak van egy ölvésze és nem tudom mit csináljak vele. Amikor megláttam leblokkoltam, ha nem lennének jók a megérzései akkor Fogatlannal már olyanok lennénk, mint a hal amit enni szoktam. - mondtam.
- Ez érthető, de Fogatlan képes arra, hogy...
- Tudom, hogy az, de bármi történhet. Ha valami rosszul sül el akkor Fogatlannak lesz baja, mert minden áron engem akar megvédeni. Viszont én nem szeretném, ha valami baja esne. - mondtam.
Fogatlan odajött hozzám és dörgölőzni kezdett.
- Ne így állj hozzá ehhez. Nagyon jól tudod, hogy csak ti tudjátok őket legyőzni. - mondta.
- Tudom jól, de nem szeretném, ha miattam baja esne. Sok mindent éltünk már meg együtt, így nehéz lenne tőle akár egy percre is megválnom. - mondtam. - Már akkor vigyázott rám amikor még nem is voltunk annyira jobban, mint most. Nehéz lenne nekem nélküle, anya.
- Az látszik is. - mondta.
Közben a főtérre értünk, ahol már mindenki ott volt. Én hátul megálltam Fogatlannal, anya meg tovább ment, de visszafordult amikor észre vette, hogy nem vagyok mellette.
- Én itt maradok. - mondtam.
- Rendben. - mondta és elment.
Néhány percig egyedül maradtam, majd Astrid lépett mellém.
- Kedvesnek tűnik. - mondta. - Már, mint az édesanyád.
- Az is. - válaszoltam. - Ugyan úgy megért, ahogy te is.
- Hallottam amit mondtál neki és megértelek. - mondta. - És szerintem sem így kéne hozzá állnod az egészhez.
- Tudom. - válaszoltam egyszerűen.
- Tudod elég jópofa vagy amikor káromkodsz. - mondta.
- Ja épp annyira, mint te. - mondtam neki.
- Nem, most komolyan. Össze - vissza morogsz és abból semmi se lehet érteni néhány szónál. - mondta.
Láttam, ahogy apa felmegy a fegyver tár előtti teraszra.
- Mindjárt kezdi. - szóltam Astridnak.
Közelebb jött és mellém állt. Még egyszer utoljára körbe néztem a víz felszínén, de nem láttam semmit, így inkább apára kezdtem el figyelni. Éreztem, ahogy Astrid megfogja a kezem. Kérdőn néztem rá.
- Hibbant - sziget lakói - hallottam meg apa hangját és kezdtem el rá figyelni - olyan hírt közlök veletek ami sokatokat le fog döbbenni. - az nem kifejezés ~ gondoltam magamba - Mind tudjátok mi történt a feleségemmel az egyik portya alatt és mind az hittük, hogy meg halt, de ez nem igaz. Hála Hablatynak most újra közöttünk van. Köszöntsük itthon. - lehetett hallani, ahogy az emberek megdöbbennek és pillanatokkal később azt, ahogy örülnek. Láttam, ahogy anya felmegy apa mellé. Bár reméltem, hogy engem kihagy az egészből, de mégse mindegy is. - Hablaty, Klaus gyertek ide. - na még ilyen se volt, de egyszer mindennek meg kell történnie. Elengedtem Astrid kezét és elindultam apáék felé. A még mindig döbbent Klaus mellett haladtam el. Meglöktem a vállát értetlenül nézett rám. A fejemmel jeleztem neki, hogy jöjjön. Elindultam és már ő is jött utánam, persze csak Fogatlan mögött. Egymás után mentünk fel apáékhoz. Sőt Fogatlan is felvonult a maga módján, szép mondhatom, de legalább nem csinált semmit. Pedig nagy lett volna, ha elkezdene szórakozni mindenki előtt a tüskéivel. Na az lett volna egy vicces sztori.
Az emberek kezdtek gyűlni körénk és ezért úgy gondoltam jobb ha vissza megyek oda ahonnan jöttem. Semmi kedvem megint válaszolni a kérdésekre. Mindenki örült, bár ez az öröm se tart majd sokáig. Vissza mentem Astridhoz.
- Na milyen volt apád mellett állni az emelvényen? - kérdezte.
- Életem legfelemelőbb élménye volt. - viccelődtem.
Tudtam, hogy poénnak szánta magát a kérdést ezért válaszoltam neki így. Bélhangos haladt el mellettünk és még mindig motyogott magába.
- Ha nem is képzelődtem akkor is várnak rám. - motyogta.
Furán néztünk utána, majd egymásra néztünk végül elmosolyodtunk.
- Mi baja van? - kérdezte.
- Nem tudom biztosan, de majd beszélek vele. - mondtam.
- Rendben. - válaszolta és elkezdte figyelni az eseményeket.
Én meg őt figyeltem egy ideig. Néhány perc múlva olyan érzésem támadt, mintha valami közeledne felém. Megfordultam és az eget kezdtem el fürkészni. Kiszúrtam egy nyílvesszőt ami egyenes ívben Astrid felé haladt. Nem kicsit rémültem meg.
- Astrid, menj onnan! - szóltam rá.
- Mi? - kérdezte.
Mivel nem maradt idő félre löktem úgy, hogy végül mindketten a földön kötöttünk ki elég érdekesen. A földön fekve néztük a földből kiálló vesszőt, ami azon a helyen van ahol Astrid kevesebb, mint egy perce állt.
- Neked, mi nem érhető abból, hogy menj onnan? - kérdeztem.
- Nem értettem. - mondta teljesen megrémülve.
Felálltam és felhúztam őt is. Magamhoz öleltem és adtam egy csókot a fejére, hogy megnyugodjon.
- Rendben vagy? - kérdeztem.
Bólintott.
- Akkor jó. - mondtam és elengedtem mielőtt valakinek feltűnne.
Még jó, hogy senkinek se tűnt fel, hogy mi történt hátul, mert ha igen több, mint egy hónapig mi lennénk a pletykák főszereplői. Ami persze nem lenne jó egyikőnknek se.
- Fogatlan! - szóltam neki, mire lőtt egyet.
Mindenki felénk fordult.
- Itt vannak. - mondtam ki egyszerűen.
Ahogy kimondtam mindenki elindult és készült. Apa siettet oda hozzánk.
- Biztos vagy benne? - kérdezte.
- Gondolom csak ők lehetnek azok akik majdnem botra tűzték Astridot alig 2 perce. - mondtam.
- Menjetek! szólt.
- Megyünk. - mondtam. - Menjünk pajti!
A kikötő felé rohantunk Astriddal.
- Hablaty mi a terv? - kérdezte.
- Minél több hajót felrobbantani. Dagur és az ölvész a miénk, senki se foglalkozón velük. - mondtam.
- Letudjátok győzni őket? - kérdezte.
- Le. - jött a tömör válasz tőlem. - Mennem kell. Vigyázz magadra. - mondtam és megcsókoltam.
Senki se volt a közelbe szerencsére.
- Rendben, te is vigyázz magadra. Majd megyünk mi is. - mondta.
- Jó. Induljunk pajti. - szóltam Fogatlannak.
Pillanatokkal később már az égen voltunk.
~ Kell egy terv, de sürgősen. Gyerünk Hablaty gondolkozz. Mit ennének a régi Hibbantiak? Semmit csak várnák, míg az ellenség partra száll és úgy harcolnának. Ennyit a régmúltról. Akkor jöjjön egy Hablaty terv. Először az ölvész kell elintézni utána jöhet Dagur is. - mondta a hangocska ott bent.
- Pajti az ölvész vigyük el Dagur közeléből, hogy tudj rá hatni. - mondtam neki, majd bólintott. - Rendben akkor menjünk.
A hajók közelében vártam, hogy mikor bukkan fel az ölvész és nem is kellett sokat várnom rá. Épp, hogy a hajók közelébe értünk elő került. Amikor meglátott minket elindult volna felénk, de nem jutott a közelünkbe, mert egy kötél tartotta. Valahogy mégis elkel innen csalni.
- Fogatlan. Fel! - adtam ki az utasítást neki.
És már indultunk is fel. A magasból sokkal jobban tudjuk támadni és el csalni is. A felhők közül jobb mivel több irányból támadhatunk úgy, hogy nem lát minket az ölvész. Örülök annak, hogy Fogatlan tüze robban, nem pedig olyan, mint a többi sárkányé. Igaz ez egy emberen kárt okoz, sőt még meg is ölheti, de egy sárkány ellen megfelelő. Fentről Fogatlan mindig különböző pontokból lőtt, hogy össze zavarja az ölvészt. Össze is jött...meg az is, hogy irtó pipa lett és minden fele elkezdett lövöldözni. Ez pompás. Még a tartó kötele se úszta meg, így az is elszakadt. Így már valamivel egyszerűbb lesz elvinni innen.
- Rendben pajti vigyük el innen. - mondtam neki.
Bólintott és már indultunk is. Olyan, mintha minden a fejemből olvasna ki. Imádom benne, hogy mindig tudja mit szeretnék. Fogatlan rá lőtt, amitől igaz lejeb került pár métert, de az is, hogy dühösebb lett. Elkezdet minket üldözni. Fogatlan a sziget fele indult. Elég közzel volt már hozzánk még kitérni se tudtunk előle. Fogatlan hirtelen ledobott magáról, majd a szárnyi közé zárva zuhantunk le, mint előző nap. Még magamhoz se tértem a döbbenetből, de már védett a másik sárkánytól. Az még le se szállt velünk szembe, de már előttem állt. Viszont amikor már leszállt és meglátott engem, támadni akart. Az emberek mindenhova elbújtak az ölvész elől. Fogatlan minden áron engem védett és én épp azt nem akarom, hogy valami baja legyen miattam, de hősiesen állta az egészet. Semmi baja se lett, csak engem védett, mint egy hűséges kutya a gazdáját baj esetén, de ő nem volt kutya, hanem az én legjobb barátom. Védett mindentől én meg persze ott térdeltem mögötte még mindig döbbenten.
~ Na ezt magyarázod ki észlény. ~ mondta a hangocska.
Na ezt volt az amin nem akartam most per pillanat gondolkozni.
- Fogatlan! - szóltam neki.
Újra rákezdett hatni az ölvészre, aki egy pillanattal később felszállt és elindult a hajók felé. Ezúttal ártó szándékkal. Fogatlan a lehető legegyszerűbb módon a mi oldalunkra állította. De itt jön a nehezebbik része a dolognak. Dagur. Vele még is mi a csudát kezdjek.
~ Jöhet a másik terv gyerünk, gyerünk. Gyerünk Hablaty találj ki valamit. Gondolkozz már ember! ~ kiabálta a hangocska.
Na én se vagyok komplett, ha egy olyan hangra hallgatok ami a fejemben van csak, de tehetek én róla, ha annak a a hangnak igaza van. Így persze hallgattam rá. Plusz még egy dolog amit Astrid szerethet bennem. Hallgatok egy olyan hangra ami nem is létezik. Na és persze akkor jön a jó terv amikor nem is arra gondolok. Ez szuper. Elég gázos terv, de ezzel Dagurnak vége. Vagyis hát remélem. A terv kész már csak megkel valósítani. Ha Dagurral végzünk akkor az ádázok elmennek, de utána mivel kellene szembe néznünk még. Drago már nem fenyeget minket. Másról meg nem igen tudok. Én is jó dolgokon gondolkozok harc közben. Van fontosabb dolgom annál, hogy emésztgessem, hogy kivel fogok ezek után még megküzdeni.
~ Indulni kéne nagy okos! ~ szólt rám a hangocska.
Indultunk volna már Fogatlannal amikor a többiek is megjelentek. Astrid nézett rám csak értelmesen a többiek elképedve nézték a ragyogó sárkányom, meg gondolom látták az akcióját is. Na ezzel fognak engem bombázni. És én ennek mennyire fogok örülök majd.
kedd, június 23, 2015
Hablaty új élete 44. fejezet
- Dagur és az Ádázok támadnak. - áradozott tovább.
- Hogy mi? - jött a kérdés.
- Köszönöm, Johann. - mondtam.
- Ahogy kérted és ha segíthetek még valamiben Hibbantnak csak szólj. - mondta és azzal elindult.
Vissza fordultam Astridékhoz. Ők csak meredtek maguk elé lehetséges, hogy nem hallottak még olyanról, hogy valaki hadüzenet nélkül támad valakire. Én már másodjára járok így. Először Drago és most Dagur. De őt is lefogjuk győzni Fogatlannal. Mire újra rájuk néztem kérdőn néztek rám.
- Mi az? - kérdeztem a kérdő tekintettektől.
- Téged még ez se rendít meg? - kérdezte.
- Nem ez lenne az első alkalom, hogy olyan harcban veszek részt ami hadüzenet nélkül történik meg. - mondtam.
- Tudtad. - szólalt meg hirtelen Astrid.
- Astrid...
- Tudtad, hogy támadnak, de mégse mondtad el. Miért? - kérdezte.
- Nem voltam benne biztos, hogy mikor, de amikor rám tört az az érzés rá jöttem. - mondtam.
- Elmondhattad volna. - mondta.
- Minek, így is úgy is az én hibám ez ellen már sehogy se lehet tenni. - mondtam.
Így kell tönkre tenni egy jól indult napot.
- Miért lenne a te hibád? - kérdezte.
- Megvédted Dagurtól Fogatlant és rájött, hogy itt béke van. Igaz? - jött Klaustól a kérdés.
Bólintottam.
- De Dagur mikor tudta volna meg azt, hogy itt béke van? - kérdezte Astrid.
- Akkor amikor ez a nagy okos elment vele sárkányokra vadászni a Sárkány - szigeten 2 hete. -válaszolt Klaus.
- Ez igaz? - kérdezte tőlem.
Bólintottam.
- Mi történt? - kérdezte már sokkal kedvesebben.
Leültem egy közeli sziklára és elkezdtem mesélni.
- Igen 2 hete, ahogy ti is ott voltunk a Sárkány - szigeten és belebotlottam Dagurba. Igaz akkor is volt egy rossz előérzetem és pont ezért akartam kideríteni, hogy mi az. Amikor szembe találtam magam Dagurral tudta már, hogy miért. Tudtam, hogy lekel lépnem valahogy, de sehogy se sikerült...
- Nem mintha próbálkoztál volna. - szólt közbe Klaus.
- Most komolyan ezt fogom hallgatni? - kérdezte.
- Tőle kérdezd. - mutatott rám.
- Hagyjuk. - forgatta meg a szemeit és rám nézett. - Folytasd.
- Rávett, hogy menjek vele sárkányra vadász. Bele mentem, mert azt hittem, hogy így távol tudom tartani Fogatlantól, de tévedtem. Fogatlant nem tudtam távol tartani tőlünk. Amikor már egy szirten voltunk és Fogatlan majdnem a mélybe zuhant, akkor döntöttem. Nem hagytam, hogy baja essen és most ezért támad. Ha akkor nem megyek vele akkor nem lenne semmi baj. - mondtam. - Az egész az én hibám. - horgasztottam le a fejemet.
- Hát igen... Áúúú. Ezt most miért.... - és még morgott valamit Klaus.
Astrid térdelt le mellém.
- Hablaty, figyelj. Nem a te hibád az, hogy Dagur ott volt, ahogy az se, hogy megkellet védened tőle Fogatlant. Tetted azt amit akkor tenned kellett, hogy megvéd. - mondta.
- Igen, de elmentem vele amikor nem kellett volna. És megtudta. Ha ott hagytam volna akkor nem tudná, hogy itt béke van és most nem támadna. - mondtam.
- Pontosan. - vágta rá Klaus.
- Komolyan Klaus ezzel nem segítesz. - szólt rá Astrid.
Motyogott valami olyasmit, hogy nem is akar vagy nem tudom.
- Tudjátok mit inkább meg se szólalók. - mondta.
- Azt jól teszed. - morogta Astrid, majd vissza fordult hozzám. - Figyelj e miatt ne emészd magad. Dagur egyszer úgy is rájött volna, hogy itt béke van és akkor is támadna. Támadhatott volna akkor amikor te nem vagy itt vagy úgy, hogy nem tudja meg, hogy neked van sárkányod, akkor nem a te hibád lenne. Dagur egy bolond, ha veled és Fogatlannal akar kikezdeni. Ezt tudhatnád. - mondta.
- Tudom, de az armadáva....
- Azzal ne törődj majd mi megoldjuk. - mondta.
- Mennyi időnk van? - kérdezte Klaus.
- Kevesebb, mint egy nap. Délutánra már itt lehetnek. - válaszoltam.
- Mi? - kérdezték.
Amikor felnéztem döbbent arcokat láttam.
- Nekünk végünk. Ennyi idő alatt mégis, hogy készülhetne fel a falu a támadásra. Hibbantnak vége. Kész. Ennyi volt. - motyogott össze - vissza
- Fellehet rá készülni. Drago rajtunk ütött, de legyőztük, pedig semmi esélyünk nem volt vele szembe. Ha akkor sikerült, most is fog. - mondtam.
- Igen, de ott voltak a sárkányok is. - vágta hozzám.
- Igen azok amiket egymás után kaptak el. És maradtunk ketten Fogatlannal és úgy győztünk egy örülttel szembe aki sárkány sereget kreált magának. - mondtam. - Dagur ahhoz képest semmi.
- Semmi? Láttad már mekkora armadája van? - kérdezte.
- Képzeld igen, de az istenek állnak mellettünk. - mondtam.
- Aj, ne mondj olyat ami nem igaz. - vágott vissza.
- Ha Astrid tudja, hogy Odin örököse vagyok, akkor te is tudod. - mondtam. - Mindegy megyek és szólok apának.
- De azt mondtad...
- Tudom mit mondtam. De még mindig jobban állok a helyzethez, mint te. - szóltam vissza Fogatlanról. - Menjünk, pajti.
Pár perccel később már a ház előtt landoltunk. Leszálltam Fogatlanról, majd az ajtóhoz léptem. Visszanéztem rá, hogy erőt merítsek, majd benyitottam. Egyből két szempár szegeződött rám. Nem foglalkoztam velük, majd anya szólalt meg.
- Mi a baj, Hablaty? - kérdezte.
Így kell ismernie egy szülőnek a gyerekét. Meg se szólal, de már tudja, hogy valami baj van. A kérdésre apa is fel figyelt.
- Dagur...
- Mi van vele? - kérdezte apa.
- Támad. - nyögtem ki.
- Mi? - kérdezték egyszerre, mint Astrid és Klaus.
Ez az én családom. Bár Astrid nem tartozik MÉG bele, de már a családom részének tartom.
- De miért? Csak nem megtudta, hogy itt...
- De és ez miattam van. - mondtam.
- Miért? - kérdezte anya.
- Amikor a régi fészeknél voltam Dagur is ott volt sárkányokra vadászott. Fogatlant is leakart vadászni, de nem hagytam neki és most támad. - mondtam.
- Ez nem jó. Kevesen vagyunk egy armada ellen. - mondta apa.
- Aki képes legyőzni őket az Hablaty. - mondta anya.
Hirtelen, de érdekes lett a padló repedési. Apa fürkésző, de büszke tekintetét éreztem magamon. Az istenek mentsenek ki most innen.
- Rendben, szólj az embereknek. - szólt apa hozzám.
Döbbentem fordultam apa felé.
- Rendben. - szóltam és elindultam ki.
Behúztam magam az ajtót és oda mentem Fogatlanhoz. Ilyet se mondott még nekem apa, de ha egyszer főnök leszek, hozzá kell szoknom. Elindultunk Fogatlannal a Nagy terem felé. Ahogy beléptem úgy láttam, hogy mindenki ott van. Fogatlannal a nyomomban elindultam az emelvény fele. Amit nem igazán értek, hogy az emberek egy zárt helyen, hogy nem vesznek észre egy ÉJFÚRIÁT. Felsétáltunk az emelvényre, de még mindig senki nem figyelt.
- Fogatlan. - szóltam és lőtt egyet.
Erre bezzeg mindenki érdeklődve figyelt engem. Ó, de jó, hogy nem vagyok a régi Hablaty.
- Rossz hír kell, hogy mondjak. A mai nap nem lesz valami jó. - kezdtem, de nem tudom, hogy folytassam.
- Miért? - jött a kérdés valamerről.
- Az Ádázok támadnak. Napnyugta előtt már itt lehetnek. - mondtam.
A reakciók erre a híre különbözőek voltak. Voltak akiknek a kezéből kieset a korsó, kanál vagy maga a tányér. Másoknak csak a szája maradt tátva. Fafej lefejelte az asztalt, Kőfej meg röhögött rajta - bár nem hiszem, hogy ennek az egésznek köze van a hírhez. Takonypóc reakciója volt a legjobb - szó szerint - leesett a padról. Amin persze az ikrek röhögtek, mint mindig. Jó kérdés, hogy ők mikor keveredtek ide vissza. Még Fogatlan is felfogta a hír komolyságát és azt is tudta, hogy miért támadnak. Oda fordult hozzám és rám nézett.
- Emlékszel az ígéretemre. Nem hagyom, hogy bajod essen, pajti. - suttogtam neki.
- Miért támadnak? - kérdezte valaki.
- Mert megtudták, hogy béke van itt és Fogatlan kell nekik. - mondtam. - Közelednek, ideje készüli a fogadtatásukra.
Belegondolni abba, hogy 3 éve egy értelmes mondatott se tudtam kinyögni normálisan és most úgy szónokolok, mintha én lennék a törzsfő. Változik a világ és hozzá kell szoknom az ilyenekhez, mert én leszek egyszer törzsfő. A régi énem az itt dadogna össze - vissza és Klausnak kellene kimentenie. Klaust is mi lelte.
Fogatlannal lejöttünk az emelvényről és elindultunk ki. Az emberek már nem figyeltek ránk így eltudtunk jönni keletlen kérdések nélkül. A kikötő fele indultam el, de nem tudom miért. Az emberek bent a közelgő harcról beszélnek. Dagur meg egyre jobban közeledik az armadájával. Igaz nagy armadája van, de anyának igaza van. Én vagyok az egyetlen aki képes legyőzni őket. Ha Dragot sikerült akkor Dagurt is képes vagyok legyőzni. Persze Fogatlan segítségével. Bár Fogatlan is érezte, hogy most baj van, de mégis próbálta elterelni a figyelmem. Össze - vissza ugrándozott, de feladta amikor észre vette, hogy nem igazán figyelek rá. Értékelem a fáradozását, de most nem tudok semmi másra gondolni, minthogy pár óra múlva Dagurral fogok megküzdeni. Igaz, hogy Fogatlan és Astrid képes mosolyt csalni az arcomra, de most még az se sikerülne. Ha ennek vége szeretnék végre békében élni és boldogan Astriddal. De ahhoz is még sok idő kell.
Időközben kiértünk a kikötő fölötti szirthez ahova én leültem, Fogatlan meg lefeküdt mellém. Elég mélyen a gondolataimba merültem, mert arra eszméltem fel, hogy valaki a hajammal mattat. Oldalra néztem és Astrid nézett rám.
- Te most mi csinálsz? - kérdeztem
- Neked is szia. Befonom a hajad, hogy tudják elkeltél. - mondta mosolyogva.
- Hát jó. - mondtam.
- Megfogod tartani? - kérdezte amikor abba hagyta.
- Persze, hisz elkeltem. - válaszoltam.
- Na, de most komolyan.
- Persze, hogy megtartom, hisz te csináltad. - mondtam.
- Akkor jó. - mondta megpuszilta a arcom.
- Miért nem alszol? - kérdeztem hirtelen.
- Szerinted ilyen körülmények között tudnék. Dagur támad, a vitátok Klausszal se volt semmi és én egyfolytában aggódok érted. Szerinted így lehet? - kérdezett vissza.
- Nem. - mondtam. - Sajnálom, hagy az reggel... hallanod kellett.
- Semmi baj, legalább kiadtad magadból azt ami egy ideje már a terhedre volt. Nem igaz? - kérdezte.
- Azt hiszem igen. - mondtam.
- Mit gondolsz van esélyünk? - kérdezte.
- Kevesen vagyunk, de van. Ha sikerült legyőznünk Fogatlannal egy őrültet akinek sárkányserege volt, akkor Dagurt is képese vagyunk legyőzni az armadájával együtt. - magyaráztam.
- Értem. - válaszolt.
- Komolyan?
- Persze, tudom, hogy olyan dolgokról beszélsz amiket én vagy bárki más nem fog megélni soha, de értem miről beszélsz. Én nem vagyok Kőfej, aki az első szó után elveszti a fonalat. - mondta.
- Tudom, meg se próbálnálak hozzá hasonlítani. - mondtam.
- Össze fognak súgni rólunk a faluban. - jelentette be.
- Sugdolózzanak. Nem nagyon érdekel. Most igazából beszélgethetünk úgy, mint legjobb barátok vagy hasonló, nem úgy, mint egy szerelmes pár. És amúgy is él még a rendelet, miszerint bármi történik hozzám kell jönnöd. - mondtam.
- Tudom, de már nem akaratból kell, hanem önszántamból. - mondta.
- Ez igaz. - mondtam. - Honnan tudtad, hogy hol keres?
- Amikor eltüntettek Fogatlannal csak úgy aggódni kezdtem. Nem olyan rég hallottam a többiektől, hogy már bejelenteted, hogy támadni fognak és még messziről is elég feltűnő egy fekete sárkány egy emberrel a szirt szélén. Gondoltam csak te lehetsz, így ide jöttem és elégé el voltál merülve. - magyarázott.
- Igen sok mindenről elgondolkoztam. - mondtam.
- Például?
- Már elmondtam. - mondtam.
- Igen és még miről? - kérdezte.
- Hablaty! - hallottam Thyra hangját.
Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket. Amikor Astrid észre vette a sikló - mi az, hogy egy SIKLÓ hátán van - hátán Thyrát elővette a legmogorvább arcát és úgy figyelt tovább.
Ezen őszintén elmosolyodtam. Időközben Thyra leszállt a siklóról, oda jött hozzám és megölelt. Viszonoztam a " húgom " ölelését. Aki rögtön kérdőre is volt.
- Mondd, hogy az Ádázok nem ide tartanak. - kérdte.
- Neked is szia. Bár mondhatnám az, hogy nem, de nem tehetem, mert pont ide tartanak. - mondtam.
- De kevesen vagytok nem tudját...
- Bíznunk kell abban, hogy igen is sikerül legyőznünk őket. És anya is mondta, hogy én vagyok egyedül képes arra, hogy legyőzzem Dagurt. - mondtam neki.
- Maradok és segítek. - vágta rá.
- Dehogy maradsz. Ez nem a te harcod, hanem a mienk - főleg az enyém. Rád a családodnak van szüksége. Mi majd megoldjuk ezt. - mondtam. - És ha valami bajom van azt úgy is megérzed.
- Igazad van . - mondta végül.
- Látod nekem mindig az van. - mondtam. - Valakit bemutatok neked. Astrid gyere. - szóltam hátra. Bizonytalanul indult el felénk, amikor oda ért hozzánk kíváncsian nézett rám. - Astrid ő Thyra, Odin másik örököse.
- Oh. - nyögte ki Astrid.
- Én Odin lánya vagyok. - szólt vissza Thyra.
- Nem tök mindegy ugyan azt jeleni és kész. - szóltam vissza neki.
- Nem. - vágott vissza.
- Akkor nem. Thyra Astrid. - mutattam be egymásnak őket.
- Szia. - mosolygott Astridra. - Már sokat halottam rólad. A tökfej sokat áradozott rólad álmába. - mondta.
- Ez nem is igaz. - tagadtam.
- Honnan tudnád, hogy igaz, amikor alszol. - mondta. - Hidd el Astrid csak rólad beszél amikor alszik.
- De mondom, hogy nem igaz. - mondtam.
- Épp annyira igaz, minthogy most süt a nap. - mondta. - Szóval teljes mértékben.
- Akkor legyen igazad. - morogtam.
- Rosszabb vagy, mint egy morgós sárkány. - vettette oda nekem.
- Úgy veszekedtek, mint a testvérek. - szólalt meg végre Astrid is.
- Mondhatjuk úgy, hogy azok is vagyunk. Hablaty az én nyafogós bátyám.- nyomta meg a rugós tekercsem
" gombját " DIREKT.
- Ne már nagyon jól tudod, hogy érzékeny a beállítása. Ha tönkre megy te csinálod meg a rugós tekercsemet. - mondtam.
- Megmondtam én, hogy nyafog. - magyarázott tovább Astridnak.
Én mintha ott se lennék.
- Villám hol van? - kérdeztem.
- Az egyik szigeten hagytam. - mondta.
- Dagur miatt? - kérdeztem.
Bólintott.
- Szerintem menj. - szóltam neki.
- Tudom és megyek is. És vigyázz magadra nem szükséges még egy műláb vagy valami más. - mondta.
- Nagyon jól tudod, hogy ez se az én hibámból van. - szóltam utána.
- Tudom, de akkor is. - szólt vissza. - Astrid, te meg nyugodtan piszkáld a rugós tekercsét elég jópofa, ahogy magába morog. - szólt Astridnak.
- Nagyon vicces! - kiáltottam utána.
- Tudom! - kiáltott vissza, majd eltűnt.
- Ugye te nem fogod piszkálni a rugós tekercsem? - kérdeztem tőle.
- Ez attól függ. - mondta.
- Mitől? - kérdeztem.
- Hogy hogyan viselkedsz. - mondta.
- Jó ha azt mondom, hogy rosszat sejtek? - kérdeztem.
- Talán. - mondta.
- Na jó mit szeretnél?- kérdeztem, pedig tudtam mi lesz a válsz.
- Egy csókot. - mosolygott.
- Már megint? - kérdezte mosolyogva.
- Igen.
- Itt? - kérdeztem.
- Úgyse jár erre senki. Most végképp nem, hisz készülnek a harcra. Így mindenki a műhely, a fegyvertár és a suli között rohangál. Ami ugye bár nem erre van. - érvelt.
- Meggyőző érvek, de még mindig nem elég. - mondtam.
- Komolyan? Nem elég. Amíg te távol voltál én ki ismertem a falut. Tudom nagyjából, hogy ki mit csinál. - mondta.
- Jó, meggyőztél. - egyeztem bele.
Közelebb lépet, átkaroltam a derekát és megcsókoltam.
- Telhetetlen vagy ma. - mondtam neki.
- Persze, hogy az vagyok, hisz ma bármelyik pillanatban harcolhatunk és kell valami amiből erőt meríthetek. És ez persze te lennél. - mondta.
- Ez igaz. - mondtam és újra megcsókoltam.
- És akkor én vagyok a telhetetlen. - mondta ahogy szétváltunk.
- Persze. - mondtam. - Én csak erőt merítek valamiből - ami te lennél - a harcra.
- Nagyon vicces. - mondta.
Örülök minden pillanatnak amit vele töltök, de most mégis elszomorodtam, de most nem amiatt amit vele tettem. És ezt persze Astrid is megérezte.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Semmi. - mondtam.
- Tudom, hogy van valami és tudod, hogy ki derítem. - fenyegetőzött.
Igazság szerint most nem azért szomorodtam el, mert ártottam neki, hanem Klaus miatt.
- Tudom. - mondtam.
- Nos?
- Láttad milyen volt Klaus velem nem rég és épp ezért van egy olyan érzésem, hogy már nem tekint úgy a testvérének, mint régen. - mondtam.
- Igen láttam, de ne légy abban olyan biztos, hogy nem úgy tekint rád, mint régen. Testvérek vagytok és néha igen is össze kaptok annyira, hogy azt hiszed nem fogtok soha újra jobba lenni, de majd újra jobba lesztek valamikor. Kell egy kis idő neki míg hozzá szokik, hogy itt vagy. Adj neki időt. - mondta.
- Mielőtt elmentem volna elment és nem látott 3 évig. Mire vissza jött leléptem 3 évre és ez alatt az idő alatt kétszer látott úgy nagyjából 5 percre. Érthető, ha utál vagy gyűlöl. Régen közel álltunk egymáshoz, de most... Távolabb nem is állhatnánk egymáshoz. - mondtam.
- Ne így fogd fel...
- Ha nem így akkor mégis, hogy? - kérdeztem.
- Ahogy már mondtam, adj neki egy kis időt, utána minden rendben lesz. - válaszolta.
- Megpróbálom. - mondtam.
- Ez már jobb hozzá állás. - mondta.
Elindultunk a szirten sétálni, előttünk Fogatlan ugrándozott.
- Tudod - kezdtem - felfigyeltem valamire rajtad amíg Thyrával beszélgetem. Elég érdekesnek tűnt. - mondtam.
- Mire? - kérdezte.
- Féltékeny voltál rá. - közöltem vele.
- Én... dehogy... miért lennék féltékeny? - kérdezte.
- Astrid látszott rajtad, hogy az vagy. - mondtam. - Felismertem azt az arcot, ahogy néztél rám a kiképzés alatt amikor már azt használtam amit Fogatlantól tanultam. És azokat az arckifejezéseket is, ahogy évekig néztél rám. Undor, megvetés és ellenszenv. Ez mind látszott amikor ott voltam a közeledben Astrid. - mondtam.
- Aj, ne is mondd azt ami a múltban történt. Nem tudom miért pont úgy néztem rád, amikor nem is úgy éreztem. Soha nem éreztem irántad undor, megvetést vagy ellenszenvet. Mindig szerettelek, de nem annyira, mint most. Miután ki lettél közösítve mindenki így nézett rád és ezt felvettem én is. Amiért meg nem mutattam ki az érzéseimet irántad, mert nem akartam elveszíteni mind azt amim volt akkor. Nekem meg volt mindenem amíg neked nem és nem akartam elveszíteni azokat, ha veled vagyok. Míg nekem voltak barátaim, büszke családom, helyem a törzsben, neked nem volt semmid. És most te vagy a középpont. - magyarázta.
- Ez egy olyan dolog amit sose gondoltam volna rólad. - mondtam. - Felírhatom a listámra?
- Igen ezt rólam senki se gondolta volna és nem, nem írhatod fel a listádra. - mondta.
- Ó, de már készültem rá. - játszottam meg a szomorút.
- Ne légy szomorú. - viccelődött.
- Nem vagyok az. - mondtam. - De viszont az irigység az őszinte érzés volt irántam a kiképzés alatt?
- Igen, mert akkor nem voltál senki - már bocs - és nekem meg volt helyem. Beakartam bizonyítani, hogy érdemes vagyok arra, hogy én öljem meg a sárkányt. Ami nem jött össze. Emlékezz milyen béna voltál az első 2 nap. De a következő nap minden megváltozott és az folytatódott a több napban is. Minden nap jobban teljesítettél, mint én vagy bármelyikünk - nem, mintha a többiek próbálkoztak volna. Akkor ki nem lett volna féltékeny rád. Egyik napról a másikra lettél jobb, mint valaha lehettem volna. És akkor persze, hogy helyén volt az, hogy féltékeny voltam rád. - mondta.
- De igazából nem kellett volna féltékenynek lenned. Én nem arra mentem, hogy sárkányt öljek, hanem az ellenkezőjére. Már akkor a titkos alteregóm irányított. Amiket Fogatlantól tanultam felhasználtam, mint a sárkányok, mint saját magam védelmére. Igazából már nem akartam menni a kiképzésre, mert amikor szembe találtam magam Fogatlannal megkötözve, védtelenül megölhettem volna, de nem tettem, mert ne voltam rá képes, de ez nem az örökös ízé miatt, hanem én nem akartam megölni. Ugyan olyan rémült volt, mint én és ezért inkább elengedtem, rám támadt, de nem ölt mag csak a szívbajt hozta rám. Apa erőltette rám, hogy menjek el, amikor mondtam neki az alatt a beszélgetés - már, ha lehet az annak nevezni - alatt nem egyszer, hogy nem vagyok képes sárkányt ölni. És ahhoz, hogy erre rájöjjek szembe kellett néznem eggyel. Aki ma megöl engem azzal, hogy agyon nyaldos. - mondtam Fogatlanra utalva.
- Tudod, hogy akkor még nem tudtam, hogy miért vagy te a legjobb, de most már tudom és igazad volt abba, hogy a sárkányokat véted tőlünk - főleg tőlem. Az igazat megvallva mindig volt egy olyan érzésem, hogy te többre vagy hívatott, minthogy sárkányokat ölj. És ez be is igazolódott. - mondta.
- Igaz. Egyébként tudod, hogy jópofa vagy amikor féltékeny vagy? - kérdeztem.
- Ha-ha, nagyon vicces. Te milyen lennél, ha valakivel ugyan így beszélgetnék a jelenlétedben? - tett fel egy ész szerű kérdést.
- Például olyan, mint most. - mondtam.
- Mert, hogy? - torpant meg és rám nézett.
- Azért, mert most már tisztában vagyok az érzéseiddel irántam, így nincs miért aggódnom, míg tudom, hogy ez meg nem változik. Amit kétlek, hisz képes voltál rám várni 3 évet akkor ez az érzés, miért múlna el. - mondtam.
- Igaz. A te érzéseidbe már biztos voltam, hogy nem fognak elmúlni amikor egy - egy portyán egy folytában engem bámultál. Ami ne is zavart, mert én mindig fontosnak tartottalak, csak ugye a problémák... és nem lehettünk úgy együtt, mint régen vagy komolyabban. Igaz én mindig szerettelek, de ezek most még nagyon frissek, de nem hiszem, hogy 3 év alatt nem szűntek meg akkor most fognak valamikor. - mondta.
- Ezt én inkább remélem. - mondtam.
- Tudod én azt nézném mag amikor te féltékeny vagy. - mondta.
- Talán egyszer annak is eljön az ideje. - mondtam.
- Akkor talán várni fogom. - mosolygott.
- Abban biztos vagyok. - mondtam.
- Elfogod mondani egyszer, hogy hogyan ismerkedtetek meg Fogatlannal? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- El, de nem most, majd akkor amikor a kedélyek lecsillapodnak. Akkor elmesélem neked. - mondtam.
- Rendben. - mondta.
Tovább sétáltunk és feltűnt a sziget előtt a két szobor.
- Lehet, hogy ez hülyén fog hangozni tőlem, de sose értettem, hogy mit jelképeznek azok a szobrok. - mondta.
- Ez most komolyan mondod? - kérdeztem.
- Igen. - mondta. - Figyelj nem lehet mindenki olyan zseni, hogy amit a fejébe vesz az az egyik napról a másikra készen van. Nem lehetnek az emberek olyanok, mint te. Ebben a faluban te vagy a zseni. - mondta.
- De azt is megcáfoltam már, hogy nem sikerül minden tervem egyik napról a másikra. - vágtam vissza.
- De a legtöbb igen is elkészül egyik napról a másikra. - mondta.
- Ez... teljes mértékben igaz. - mondtam végül.
- Látod, megmondtam. - válaszolt. - Elmondod?
- Igen, de akkor is hihetetlen, hogy te ezt nem érted. - mondtam és megütötte a vállamat.
- Nem kell hangoztatni. - mondta.
- Nem fogom, de akkor is az. - már emelte a kezét. - Jó, jó nem kell a gyepállás. Lassan már azért nem fogok tudni harcolni Dagur ellen, mert a sok ütésedtől nem tudok meg emelni semmit. - mondtam, ahogy rám nézett inkább folytattam. - Na jó inkább mondom...
- Azt jól teszed. - mondta.
- Tehát a szobrok két vikinget jelképeznek. Az amelyik a parthoz közelebb van az a mostani törzsfőt jelképezi. Ami pedig a tenger fele van az mindig az első szülőt fiú utódot. - mondtam. - Most bele gondolva ez az egyetlen dolog amit apa normálisan magyarázott el nekem. - töprengtem.
- Akkor az amelyik a tenger irányába van az téged jelképez, a másik pedig apádat? - kérdezte.
- Igen. De te most komolyan megérteted? - dramatizáltam el a szitut.
- Igen, mert talán olyas valaki magyarázta el akit szeretek. - folytatta. - De miért csak ez az egy dolog amit apád normálisan mondott el? - kérdezte.
- Tudod, hogy bánt velem. Én voltam Hibbant szégyene, a leggyatrább viking. Apa a legtöbbször csak átnézett rajtam. Igaz amikor kellett a segítségemre indult, de utána is csak kiabált velem. És most, mintha ezek meg se történtek volna. Ő a világ legbüszkébb apja...
- Miért ne lenne az. Te olyan dolgot tettél amire senki se lett volna képes. Megváltoztattad itt a dolgokat. Így persze, hogy büszke rád. - mondta.
- Tudom és épp ezért változott meg teljesen a világ. - mondtam.
- A tied biztosan, de az enyém nem. - mondta bánatosan.
- Hé, mi a baj? - kérdeztem meglepődve.
- 9 éve volt, hogy itt járt a világ réme és Finn bácsikám szembe szállt vele. Az emberek azt mondták, hogy amikor meglátta a sárkányt ledermedt a félelemtől, majd eltűnt. Azóta a Hofferson név megvan pecsételve a gyávasággal. És ez ennyi idő elteltével se múlik el. - mondta még bánatosabban.
- Ez akkor történt amikor az én bácsikám - csak ugyan Finn - eltűnt és akkor még én is a törzsbe tartoztam igaz? - kérdeztem.
- Igen. - válaszolt halkan.
- Figyelj Astrid - álltam meg vele szembe - ígérem, ha nem is ebben a harcban, de segítek neked vissza szerezni a családod becsületét. - mondtam.
- Ebben még te se tudsz segíteni akár Odin örököse vagy akár nem. A családom becsülete már rég elúszott, mint télen a halak. - mondta.
- Astrid ezt te is tudod, hogy nem igaz. A családod becsülete benned van mélyen ami csak arra vár, hogy a felszínre kerülhessen. És ha ez megtörténik újra elismert család lesztek. De nagyon jól tudod, hogy nekem így is megfelelsz, ahogy vagy. - mondtam biztatás kép neki.
- Azt tudom, hogy neked így is meg felelek, de nem hiszem, hogy az embereknek igen. - mondta.
- Hogy mondhatja ezt Vakmerő Astrid Hofferson. Ha nem bíznál abba, hogy valamikor elismert család lesztek újra, nem így rohannál bele mindenek a közepébe. - mondtam.
- Talán igazad van. - mondta.
- Figyelj neked még mindig jobb helyzeted voltál Aurwandil tüze* után, mint én. Mivel az én nagy bátyám is akkor tűnt el, mint a tied és ráadásul ő állt hozzám a legközelebb a családból - most már tudom miért. Engem kitagadtak a faluból. Azok után a falu épp, hogy megtűrt. Egyedül Fogatlan fogadott el olyannak amilyen vagyok, mások meg nem. Vagy épp csak idő kellett hozzá. - magyaráztam.
Ennek a beszélgetésnek aztán lelki fröccs szaga van, de érdekel ez engem. Nem, egyáltalán nem.
- Tényleg segítenél vissza szerezni a családom becsületét? - kérdezte reménykedve.
- Érted bármit megtennék, még hányszor kell elmondanom. Ha neked ez örömet okoz persze, hogy segítek. Ez csak természetes. - mondtam.
- Köszönöm. - ölelt át.
- Nincs mit. - öleltem át én is.
- Ugye tudod, hogy pletykálni fognak az emberek rólunk? - kérdeztem " komolyan ".
- Tegyék csak, tudod van az a rendelet mi szerint, ha törik, ha szakad elkel venned. - mondta, kibontakoztunk az ölelésből és elkezdtünk nevetni.
- Hogy mi? - jött a kérdés.
- Köszönöm, Johann. - mondtam.
- Ahogy kérted és ha segíthetek még valamiben Hibbantnak csak szólj. - mondta és azzal elindult.
Vissza fordultam Astridékhoz. Ők csak meredtek maguk elé lehetséges, hogy nem hallottak még olyanról, hogy valaki hadüzenet nélkül támad valakire. Én már másodjára járok így. Először Drago és most Dagur. De őt is lefogjuk győzni Fogatlannal. Mire újra rájuk néztem kérdőn néztek rám.
- Mi az? - kérdeztem a kérdő tekintettektől.
- Téged még ez se rendít meg? - kérdezte.
- Nem ez lenne az első alkalom, hogy olyan harcban veszek részt ami hadüzenet nélkül történik meg. - mondtam.
- Tudtad. - szólalt meg hirtelen Astrid.
- Astrid...
- Tudtad, hogy támadnak, de mégse mondtad el. Miért? - kérdezte.
- Nem voltam benne biztos, hogy mikor, de amikor rám tört az az érzés rá jöttem. - mondtam.
- Elmondhattad volna. - mondta.
- Minek, így is úgy is az én hibám ez ellen már sehogy se lehet tenni. - mondtam.
Így kell tönkre tenni egy jól indult napot.
- Miért lenne a te hibád? - kérdezte.
- Megvédted Dagurtól Fogatlant és rájött, hogy itt béke van. Igaz? - jött Klaustól a kérdés.
Bólintottam.
- De Dagur mikor tudta volna meg azt, hogy itt béke van? - kérdezte Astrid.
- Akkor amikor ez a nagy okos elment vele sárkányokra vadászni a Sárkány - szigeten 2 hete. -válaszolt Klaus.
- Ez igaz? - kérdezte tőlem.
Bólintottam.
- Mi történt? - kérdezte már sokkal kedvesebben.
Leültem egy közeli sziklára és elkezdtem mesélni.
- Igen 2 hete, ahogy ti is ott voltunk a Sárkány - szigeten és belebotlottam Dagurba. Igaz akkor is volt egy rossz előérzetem és pont ezért akartam kideríteni, hogy mi az. Amikor szembe találtam magam Dagurral tudta már, hogy miért. Tudtam, hogy lekel lépnem valahogy, de sehogy se sikerült...
- Nem mintha próbálkoztál volna. - szólt közbe Klaus.
- Most komolyan ezt fogom hallgatni? - kérdezte.
- Tőle kérdezd. - mutatott rám.
- Hagyjuk. - forgatta meg a szemeit és rám nézett. - Folytasd.
- Rávett, hogy menjek vele sárkányra vadász. Bele mentem, mert azt hittem, hogy így távol tudom tartani Fogatlantól, de tévedtem. Fogatlant nem tudtam távol tartani tőlünk. Amikor már egy szirten voltunk és Fogatlan majdnem a mélybe zuhant, akkor döntöttem. Nem hagytam, hogy baja essen és most ezért támad. Ha akkor nem megyek vele akkor nem lenne semmi baj. - mondtam. - Az egész az én hibám. - horgasztottam le a fejemet.
- Hát igen... Áúúú. Ezt most miért.... - és még morgott valamit Klaus.
Astrid térdelt le mellém.
- Hablaty, figyelj. Nem a te hibád az, hogy Dagur ott volt, ahogy az se, hogy megkellet védened tőle Fogatlant. Tetted azt amit akkor tenned kellett, hogy megvéd. - mondta.
- Igen, de elmentem vele amikor nem kellett volna. És megtudta. Ha ott hagytam volna akkor nem tudná, hogy itt béke van és most nem támadna. - mondtam.- Pontosan. - vágta rá Klaus.
- Komolyan Klaus ezzel nem segítesz. - szólt rá Astrid.
Motyogott valami olyasmit, hogy nem is akar vagy nem tudom.
- Tudjátok mit inkább meg se szólalók. - mondta.
- Azt jól teszed. - morogta Astrid, majd vissza fordult hozzám. - Figyelj e miatt ne emészd magad. Dagur egyszer úgy is rájött volna, hogy itt béke van és akkor is támadna. Támadhatott volna akkor amikor te nem vagy itt vagy úgy, hogy nem tudja meg, hogy neked van sárkányod, akkor nem a te hibád lenne. Dagur egy bolond, ha veled és Fogatlannal akar kikezdeni. Ezt tudhatnád. - mondta.
- Tudom, de az armadáva....
- Azzal ne törődj majd mi megoldjuk. - mondta.
- Mennyi időnk van? - kérdezte Klaus.
- Kevesebb, mint egy nap. Délutánra már itt lehetnek. - válaszoltam.
- Mi? - kérdezték.
Amikor felnéztem döbbent arcokat láttam.
- Nekünk végünk. Ennyi idő alatt mégis, hogy készülhetne fel a falu a támadásra. Hibbantnak vége. Kész. Ennyi volt. - motyogott össze - vissza
- Fellehet rá készülni. Drago rajtunk ütött, de legyőztük, pedig semmi esélyünk nem volt vele szembe. Ha akkor sikerült, most is fog. - mondtam.
- Igen, de ott voltak a sárkányok is. - vágta hozzám.
- Igen azok amiket egymás után kaptak el. És maradtunk ketten Fogatlannal és úgy győztünk egy örülttel szembe aki sárkány sereget kreált magának. - mondtam. - Dagur ahhoz képest semmi.
- Semmi? Láttad már mekkora armadája van? - kérdezte.
- Képzeld igen, de az istenek állnak mellettünk. - mondtam.
- Aj, ne mondj olyat ami nem igaz. - vágott vissza.
- Ha Astrid tudja, hogy Odin örököse vagyok, akkor te is tudod. - mondtam. - Mindegy megyek és szólok apának.
- De azt mondtad...
- Tudom mit mondtam. De még mindig jobban állok a helyzethez, mint te. - szóltam vissza Fogatlanról. - Menjünk, pajti.
Pár perccel később már a ház előtt landoltunk. Leszálltam Fogatlanról, majd az ajtóhoz léptem. Visszanéztem rá, hogy erőt merítsek, majd benyitottam. Egyből két szempár szegeződött rám. Nem foglalkoztam velük, majd anya szólalt meg.
- Mi a baj, Hablaty? - kérdezte.
Így kell ismernie egy szülőnek a gyerekét. Meg se szólal, de már tudja, hogy valami baj van. A kérdésre apa is fel figyelt.
- Dagur...
- Mi van vele? - kérdezte apa.
- Támad. - nyögtem ki.
- Mi? - kérdezték egyszerre, mint Astrid és Klaus.
Ez az én családom. Bár Astrid nem tartozik MÉG bele, de már a családom részének tartom.
- De miért? Csak nem megtudta, hogy itt...
- De és ez miattam van. - mondtam.
- Miért? - kérdezte anya.
- Amikor a régi fészeknél voltam Dagur is ott volt sárkányokra vadászott. Fogatlant is leakart vadászni, de nem hagytam neki és most támad. - mondtam.
- Ez nem jó. Kevesen vagyunk egy armada ellen. - mondta apa.
- Aki képes legyőzni őket az Hablaty. - mondta anya.
Hirtelen, de érdekes lett a padló repedési. Apa fürkésző, de büszke tekintetét éreztem magamon. Az istenek mentsenek ki most innen.
- Rendben, szólj az embereknek. - szólt apa hozzám.
Döbbentem fordultam apa felé.
- Rendben. - szóltam és elindultam ki.Behúztam magam az ajtót és oda mentem Fogatlanhoz. Ilyet se mondott még nekem apa, de ha egyszer főnök leszek, hozzá kell szoknom. Elindultunk Fogatlannal a Nagy terem felé. Ahogy beléptem úgy láttam, hogy mindenki ott van. Fogatlannal a nyomomban elindultam az emelvény fele. Amit nem igazán értek, hogy az emberek egy zárt helyen, hogy nem vesznek észre egy ÉJFÚRIÁT. Felsétáltunk az emelvényre, de még mindig senki nem figyelt.
- Fogatlan. - szóltam és lőtt egyet.
Erre bezzeg mindenki érdeklődve figyelt engem. Ó, de jó, hogy nem vagyok a régi Hablaty.
- Rossz hír kell, hogy mondjak. A mai nap nem lesz valami jó. - kezdtem, de nem tudom, hogy folytassam.
- Miért? - jött a kérdés valamerről.
- Az Ádázok támadnak. Napnyugta előtt már itt lehetnek. - mondtam.
A reakciók erre a híre különbözőek voltak. Voltak akiknek a kezéből kieset a korsó, kanál vagy maga a tányér. Másoknak csak a szája maradt tátva. Fafej lefejelte az asztalt, Kőfej meg röhögött rajta - bár nem hiszem, hogy ennek az egésznek köze van a hírhez. Takonypóc reakciója volt a legjobb - szó szerint - leesett a padról. Amin persze az ikrek röhögtek, mint mindig. Jó kérdés, hogy ők mikor keveredtek ide vissza. Még Fogatlan is felfogta a hír komolyságát és azt is tudta, hogy miért támadnak. Oda fordult hozzám és rám nézett.
- Miért támadnak? - kérdezte valaki.
- Mert megtudták, hogy béke van itt és Fogatlan kell nekik. - mondtam. - Közelednek, ideje készüli a fogadtatásukra.
Belegondolni abba, hogy 3 éve egy értelmes mondatott se tudtam kinyögni normálisan és most úgy szónokolok, mintha én lennék a törzsfő. Változik a világ és hozzá kell szoknom az ilyenekhez, mert én leszek egyszer törzsfő. A régi énem az itt dadogna össze - vissza és Klausnak kellene kimentenie. Klaust is mi lelte.
Fogatlannal lejöttünk az emelvényről és elindultunk ki. Az emberek már nem figyeltek ránk így eltudtunk jönni keletlen kérdések nélkül. A kikötő fele indultam el, de nem tudom miért. Az emberek bent a közelgő harcról beszélnek. Dagur meg egyre jobban közeledik az armadájával. Igaz nagy armadája van, de anyának igaza van. Én vagyok az egyetlen aki képes legyőzni őket. Ha Dragot sikerült akkor Dagurt is képes vagyok legyőzni. Persze Fogatlan segítségével. Bár Fogatlan is érezte, hogy most baj van, de mégis próbálta elterelni a figyelmem. Össze - vissza ugrándozott, de feladta amikor észre vette, hogy nem igazán figyelek rá. Értékelem a fáradozását, de most nem tudok semmi másra gondolni, minthogy pár óra múlva Dagurral fogok megküzdeni. Igaz, hogy Fogatlan és Astrid képes mosolyt csalni az arcomra, de most még az se sikerülne. Ha ennek vége szeretnék végre békében élni és boldogan Astriddal. De ahhoz is még sok idő kell.
Időközben kiértünk a kikötő fölötti szirthez ahova én leültem, Fogatlan meg lefeküdt mellém. Elég mélyen a gondolataimba merültem, mert arra eszméltem fel, hogy valaki a hajammal mattat. Oldalra néztem és Astrid nézett rám.
- Te most mi csinálsz? - kérdeztem
- Neked is szia. Befonom a hajad, hogy tudják elkeltél. - mondta mosolyogva.
- Megfogod tartani? - kérdezte amikor abba hagyta.
- Persze, hisz elkeltem. - válaszoltam.
- Na, de most komolyan.
- Persze, hogy megtartom, hisz te csináltad. - mondtam.
- Akkor jó. - mondta megpuszilta a arcom.
- Szerinted ilyen körülmények között tudnék. Dagur támad, a vitátok Klausszal se volt semmi és én egyfolytában aggódok érted. Szerinted így lehet? - kérdezett vissza.
- Nem. - mondtam. - Sajnálom, hagy az reggel... hallanod kellett.
- Semmi baj, legalább kiadtad magadból azt ami egy ideje már a terhedre volt. Nem igaz? - kérdezte.
- Azt hiszem igen. - mondtam.
- Mit gondolsz van esélyünk? - kérdezte.
- Kevesen vagyunk, de van. Ha sikerült legyőznünk Fogatlannal egy őrültet akinek sárkányserege volt, akkor Dagurt is képese vagyunk legyőzni az armadájával együtt. - magyaráztam.
- Értem. - válaszolt.
- Komolyan?
- Persze, tudom, hogy olyan dolgokról beszélsz amiket én vagy bárki más nem fog megélni soha, de értem miről beszélsz. Én nem vagyok Kőfej, aki az első szó után elveszti a fonalat. - mondta.
- Tudom, meg se próbálnálak hozzá hasonlítani. - mondtam.
- Össze fognak súgni rólunk a faluban. - jelentette be.
- Sugdolózzanak. Nem nagyon érdekel. Most igazából beszélgethetünk úgy, mint legjobb barátok vagy hasonló, nem úgy, mint egy szerelmes pár. És amúgy is él még a rendelet, miszerint bármi történik hozzám kell jönnöd. - mondtam.
- Tudom, de már nem akaratból kell, hanem önszántamból. - mondta.
- Ez igaz. - mondtam. - Honnan tudtad, hogy hol keres?
- Amikor eltüntettek Fogatlannal csak úgy aggódni kezdtem. Nem olyan rég hallottam a többiektől, hogy már bejelenteted, hogy támadni fognak és még messziről is elég feltűnő egy fekete sárkány egy emberrel a szirt szélén. Gondoltam csak te lehetsz, így ide jöttem és elégé el voltál merülve. - magyarázott.
- Igen sok mindenről elgondolkoztam. - mondtam.
- Például?
- Már elmondtam. - mondtam.
- Igen és még miről? - kérdezte.
- Hablaty! - hallottam Thyra hangját.
Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket. Amikor Astrid észre vette a sikló - mi az, hogy egy SIKLÓ hátán van - hátán Thyrát elővette a legmogorvább arcát és úgy figyelt tovább.
Ezen őszintén elmosolyodtam. Időközben Thyra leszállt a siklóról, oda jött hozzám és megölelt. Viszonoztam a " húgom " ölelését. Aki rögtön kérdőre is volt.- Mondd, hogy az Ádázok nem ide tartanak. - kérdte.
- Neked is szia. Bár mondhatnám az, hogy nem, de nem tehetem, mert pont ide tartanak. - mondtam.
- De kevesen vagytok nem tudját...
- Bíznunk kell abban, hogy igen is sikerül legyőznünk őket. És anya is mondta, hogy én vagyok egyedül képes arra, hogy legyőzzem Dagurt. - mondtam neki.
- Maradok és segítek. - vágta rá.
- Dehogy maradsz. Ez nem a te harcod, hanem a mienk - főleg az enyém. Rád a családodnak van szüksége. Mi majd megoldjuk ezt. - mondtam. - És ha valami bajom van azt úgy is megérzed.
- Igazad van . - mondta végül.
- Látod nekem mindig az van. - mondtam. - Valakit bemutatok neked. Astrid gyere. - szóltam hátra. Bizonytalanul indult el felénk, amikor oda ért hozzánk kíváncsian nézett rám. - Astrid ő Thyra, Odin másik örököse.
- Oh. - nyögte ki Astrid.
- Én Odin lánya vagyok. - szólt vissza Thyra.
- Nem tök mindegy ugyan azt jeleni és kész. - szóltam vissza neki.
- Nem. - vágott vissza.
- Akkor nem. Thyra Astrid. - mutattam be egymásnak őket.
- Szia. - mosolygott Astridra. - Már sokat halottam rólad. A tökfej sokat áradozott rólad álmába. - mondta.
- Ez nem is igaz. - tagadtam.
- Honnan tudnád, hogy igaz, amikor alszol. - mondta. - Hidd el Astrid csak rólad beszél amikor alszik.
- De mondom, hogy nem igaz. - mondtam.
- Épp annyira igaz, minthogy most süt a nap. - mondta. - Szóval teljes mértékben.
- Akkor legyen igazad. - morogtam.
- Rosszabb vagy, mint egy morgós sárkány. - vettette oda nekem.
- Úgy veszekedtek, mint a testvérek. - szólalt meg végre Astrid is.
- Mondhatjuk úgy, hogy azok is vagyunk. Hablaty az én nyafogós bátyám.- nyomta meg a rugós tekercsem
" gombját " DIREKT.
- Ne már nagyon jól tudod, hogy érzékeny a beállítása. Ha tönkre megy te csinálod meg a rugós tekercsemet. - mondtam.
- Megmondtam én, hogy nyafog. - magyarázott tovább Astridnak.
Én mintha ott se lennék.
- Villám hol van? - kérdeztem.
- Az egyik szigeten hagytam. - mondta.
- Dagur miatt? - kérdeztem.
Bólintott.
- Szerintem menj. - szóltam neki.
- Tudom és megyek is. És vigyázz magadra nem szükséges még egy műláb vagy valami más. - mondta.
- Nagyon jól tudod, hogy ez se az én hibámból van. - szóltam utána.
- Tudom, de akkor is. - szólt vissza. - Astrid, te meg nyugodtan piszkáld a rugós tekercsét elég jópofa, ahogy magába morog. - szólt Astridnak.
- Nagyon vicces! - kiáltottam utána.
- Tudom! - kiáltott vissza, majd eltűnt.
- Ugye te nem fogod piszkálni a rugós tekercsem? - kérdeztem tőle.
- Ez attól függ. - mondta.
- Mitől? - kérdeztem.
- Hogy hogyan viselkedsz. - mondta.
- Jó ha azt mondom, hogy rosszat sejtek? - kérdeztem.
- Talán. - mondta.
- Na jó mit szeretnél?- kérdeztem, pedig tudtam mi lesz a válsz.
- Egy csókot. - mosolygott.
- Már megint? - kérdezte mosolyogva.
- Igen.
- Itt? - kérdeztem.
- Úgyse jár erre senki. Most végképp nem, hisz készülnek a harcra. Így mindenki a műhely, a fegyvertár és a suli között rohangál. Ami ugye bár nem erre van. - érvelt.
- Meggyőző érvek, de még mindig nem elég. - mondtam.
- Komolyan? Nem elég. Amíg te távol voltál én ki ismertem a falut. Tudom nagyjából, hogy ki mit csinál. - mondta.
- Jó, meggyőztél. - egyeztem bele.
Közelebb lépet, átkaroltam a derekát és megcsókoltam.
- Telhetetlen vagy ma. - mondtam neki.- Persze, hogy az vagyok, hisz ma bármelyik pillanatban harcolhatunk és kell valami amiből erőt meríthetek. És ez persze te lennél. - mondta.
- Ez igaz. - mondtam és újra megcsókoltam.
- Persze. - mondtam. - Én csak erőt merítek valamiből - ami te lennél - a harcra.
- Nagyon vicces. - mondta.
Örülök minden pillanatnak amit vele töltök, de most mégis elszomorodtam, de most nem amiatt amit vele tettem. És ezt persze Astrid is megérezte.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Semmi. - mondtam.
- Tudom, hogy van valami és tudod, hogy ki derítem. - fenyegetőzött.
Igazság szerint most nem azért szomorodtam el, mert ártottam neki, hanem Klaus miatt.
- Tudom. - mondtam.
- Nos?
- Láttad milyen volt Klaus velem nem rég és épp ezért van egy olyan érzésem, hogy már nem tekint úgy a testvérének, mint régen. - mondtam.
- Igen láttam, de ne légy abban olyan biztos, hogy nem úgy tekint rád, mint régen. Testvérek vagytok és néha igen is össze kaptok annyira, hogy azt hiszed nem fogtok soha újra jobba lenni, de majd újra jobba lesztek valamikor. Kell egy kis idő neki míg hozzá szokik, hogy itt vagy. Adj neki időt. - mondta.
- Mielőtt elmentem volna elment és nem látott 3 évig. Mire vissza jött leléptem 3 évre és ez alatt az idő alatt kétszer látott úgy nagyjából 5 percre. Érthető, ha utál vagy gyűlöl. Régen közel álltunk egymáshoz, de most... Távolabb nem is állhatnánk egymáshoz. - mondtam.
- Ne így fogd fel...
- Ha nem így akkor mégis, hogy? - kérdeztem.
- Ahogy már mondtam, adj neki egy kis időt, utána minden rendben lesz. - válaszolta.
- Megpróbálom. - mondtam.
- Ez már jobb hozzá állás. - mondta.
Elindultunk a szirten sétálni, előttünk Fogatlan ugrándozott.
- Tudod - kezdtem - felfigyeltem valamire rajtad amíg Thyrával beszélgetem. Elég érdekesnek tűnt. - mondtam.
- Mire? - kérdezte.
- Féltékeny voltál rá. - közöltem vele.
- Én... dehogy... miért lennék féltékeny? - kérdezte.
- Astrid látszott rajtad, hogy az vagy. - mondtam. - Felismertem azt az arcot, ahogy néztél rám a kiképzés alatt amikor már azt használtam amit Fogatlantól tanultam. És azokat az arckifejezéseket is, ahogy évekig néztél rám. Undor, megvetés és ellenszenv. Ez mind látszott amikor ott voltam a közeledben Astrid. - mondtam.
- Aj, ne is mondd azt ami a múltban történt. Nem tudom miért pont úgy néztem rád, amikor nem is úgy éreztem. Soha nem éreztem irántad undor, megvetést vagy ellenszenvet. Mindig szerettelek, de nem annyira, mint most. Miután ki lettél közösítve mindenki így nézett rád és ezt felvettem én is. Amiért meg nem mutattam ki az érzéseimet irántad, mert nem akartam elveszíteni mind azt amim volt akkor. Nekem meg volt mindenem amíg neked nem és nem akartam elveszíteni azokat, ha veled vagyok. Míg nekem voltak barátaim, büszke családom, helyem a törzsben, neked nem volt semmid. És most te vagy a középpont. - magyarázta.
- Ez egy olyan dolog amit sose gondoltam volna rólad. - mondtam. - Felírhatom a listámra?
- Igen ezt rólam senki se gondolta volna és nem, nem írhatod fel a listádra. - mondta.
- Ó, de már készültem rá. - játszottam meg a szomorút.
- Ne légy szomorú. - viccelődött.
- Nem vagyok az. - mondtam. - De viszont az irigység az őszinte érzés volt irántam a kiképzés alatt?
- Igen, mert akkor nem voltál senki - már bocs - és nekem meg volt helyem. Beakartam bizonyítani, hogy érdemes vagyok arra, hogy én öljem meg a sárkányt. Ami nem jött össze. Emlékezz milyen béna voltál az első 2 nap. De a következő nap minden megváltozott és az folytatódott a több napban is. Minden nap jobban teljesítettél, mint én vagy bármelyikünk - nem, mintha a többiek próbálkoztak volna. Akkor ki nem lett volna féltékeny rád. Egyik napról a másikra lettél jobb, mint valaha lehettem volna. És akkor persze, hogy helyén volt az, hogy féltékeny voltam rád. - mondta.
- De igazából nem kellett volna féltékenynek lenned. Én nem arra mentem, hogy sárkányt öljek, hanem az ellenkezőjére. Már akkor a titkos alteregóm irányított. Amiket Fogatlantól tanultam felhasználtam, mint a sárkányok, mint saját magam védelmére. Igazából már nem akartam menni a kiképzésre, mert amikor szembe találtam magam Fogatlannal megkötözve, védtelenül megölhettem volna, de nem tettem, mert ne voltam rá képes, de ez nem az örökös ízé miatt, hanem én nem akartam megölni. Ugyan olyan rémült volt, mint én és ezért inkább elengedtem, rám támadt, de nem ölt mag csak a szívbajt hozta rám. Apa erőltette rám, hogy menjek el, amikor mondtam neki az alatt a beszélgetés - már, ha lehet az annak nevezni - alatt nem egyszer, hogy nem vagyok képes sárkányt ölni. És ahhoz, hogy erre rájöjjek szembe kellett néznem eggyel. Aki ma megöl engem azzal, hogy agyon nyaldos. - mondtam Fogatlanra utalva.
- Tudod, hogy akkor még nem tudtam, hogy miért vagy te a legjobb, de most már tudom és igazad volt abba, hogy a sárkányokat véted tőlünk - főleg tőlem. Az igazat megvallva mindig volt egy olyan érzésem, hogy te többre vagy hívatott, minthogy sárkányokat ölj. És ez be is igazolódott. - mondta.
- Igaz. Egyébként tudod, hogy jópofa vagy amikor féltékeny vagy? - kérdeztem.
- Ha-ha, nagyon vicces. Te milyen lennél, ha valakivel ugyan így beszélgetnék a jelenlétedben? - tett fel egy ész szerű kérdést.
- Például olyan, mint most. - mondtam.
- Mert, hogy? - torpant meg és rám nézett.
- Azért, mert most már tisztában vagyok az érzéseiddel irántam, így nincs miért aggódnom, míg tudom, hogy ez meg nem változik. Amit kétlek, hisz képes voltál rám várni 3 évet akkor ez az érzés, miért múlna el. - mondtam.
- Igaz. A te érzéseidbe már biztos voltam, hogy nem fognak elmúlni amikor egy - egy portyán egy folytában engem bámultál. Ami ne is zavart, mert én mindig fontosnak tartottalak, csak ugye a problémák... és nem lehettünk úgy együtt, mint régen vagy komolyabban. Igaz én mindig szerettelek, de ezek most még nagyon frissek, de nem hiszem, hogy 3 év alatt nem szűntek meg akkor most fognak valamikor. - mondta.
- Ezt én inkább remélem. - mondtam.
- Tudod én azt nézném mag amikor te féltékeny vagy. - mondta.
- Talán egyszer annak is eljön az ideje. - mondtam.
- Akkor talán várni fogom. - mosolygott.
- Abban biztos vagyok. - mondtam.
- Elfogod mondani egyszer, hogy hogyan ismerkedtetek meg Fogatlannal? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- El, de nem most, majd akkor amikor a kedélyek lecsillapodnak. Akkor elmesélem neked. - mondtam.
- Rendben. - mondta.
Tovább sétáltunk és feltűnt a sziget előtt a két szobor.
- Lehet, hogy ez hülyén fog hangozni tőlem, de sose értettem, hogy mit jelképeznek azok a szobrok. - mondta.- Ez most komolyan mondod? - kérdeztem.
- Igen. - mondta. - Figyelj nem lehet mindenki olyan zseni, hogy amit a fejébe vesz az az egyik napról a másikra készen van. Nem lehetnek az emberek olyanok, mint te. Ebben a faluban te vagy a zseni. - mondta.
- De azt is megcáfoltam már, hogy nem sikerül minden tervem egyik napról a másikra. - vágtam vissza.
- De a legtöbb igen is elkészül egyik napról a másikra. - mondta.
- Ez... teljes mértékben igaz. - mondtam végül.
- Látod, megmondtam. - válaszolt. - Elmondod?
- Igen, de akkor is hihetetlen, hogy te ezt nem érted. - mondtam és megütötte a vállamat.
- Nem kell hangoztatni. - mondta.
- Nem fogom, de akkor is az. - már emelte a kezét. - Jó, jó nem kell a gyepállás. Lassan már azért nem fogok tudni harcolni Dagur ellen, mert a sok ütésedtől nem tudok meg emelni semmit. - mondtam, ahogy rám nézett inkább folytattam. - Na jó inkább mondom...
- Azt jól teszed. - mondta.
- Tehát a szobrok két vikinget jelképeznek. Az amelyik a parthoz közelebb van az a mostani törzsfőt jelképezi. Ami pedig a tenger fele van az mindig az első szülőt fiú utódot. - mondtam. - Most bele gondolva ez az egyetlen dolog amit apa normálisan magyarázott el nekem. - töprengtem.
- Akkor az amelyik a tenger irányába van az téged jelképez, a másik pedig apádat? - kérdezte.
- Igen. De te most komolyan megérteted? - dramatizáltam el a szitut.
- Igen, mert talán olyas valaki magyarázta el akit szeretek. - folytatta. - De miért csak ez az egy dolog amit apád normálisan mondott el? - kérdezte.
- Tudod, hogy bánt velem. Én voltam Hibbant szégyene, a leggyatrább viking. Apa a legtöbbször csak átnézett rajtam. Igaz amikor kellett a segítségemre indult, de utána is csak kiabált velem. És most, mintha ezek meg se történtek volna. Ő a világ legbüszkébb apja...
- Miért ne lenne az. Te olyan dolgot tettél amire senki se lett volna képes. Megváltoztattad itt a dolgokat. Így persze, hogy büszke rád. - mondta.
- Tudom és épp ezért változott meg teljesen a világ. - mondtam.
- A tied biztosan, de az enyém nem. - mondta bánatosan.
- Hé, mi a baj? - kérdeztem meglepődve.
- 9 éve volt, hogy itt járt a világ réme és Finn bácsikám szembe szállt vele. Az emberek azt mondták, hogy amikor meglátta a sárkányt ledermedt a félelemtől, majd eltűnt. Azóta a Hofferson név megvan pecsételve a gyávasággal. És ez ennyi idő elteltével se múlik el. - mondta még bánatosabban.
- Ez akkor történt amikor az én bácsikám - csak ugyan Finn - eltűnt és akkor még én is a törzsbe tartoztam igaz? - kérdeztem.
- Igen. - válaszolt halkan.
- Figyelj Astrid - álltam meg vele szembe - ígérem, ha nem is ebben a harcban, de segítek neked vissza szerezni a családod becsületét. - mondtam.
- Ebben még te se tudsz segíteni akár Odin örököse vagy akár nem. A családom becsülete már rég elúszott, mint télen a halak. - mondta.
- Astrid ezt te is tudod, hogy nem igaz. A családod becsülete benned van mélyen ami csak arra vár, hogy a felszínre kerülhessen. És ha ez megtörténik újra elismert család lesztek. De nagyon jól tudod, hogy nekem így is megfelelsz, ahogy vagy. - mondtam biztatás kép neki.
- Azt tudom, hogy neked így is meg felelek, de nem hiszem, hogy az embereknek igen. - mondta.
- Hogy mondhatja ezt Vakmerő Astrid Hofferson. Ha nem bíznál abba, hogy valamikor elismert család lesztek újra, nem így rohannál bele mindenek a közepébe. - mondtam.
- Talán igazad van. - mondta.
- Figyelj neked még mindig jobb helyzeted voltál Aurwandil tüze* után, mint én. Mivel az én nagy bátyám is akkor tűnt el, mint a tied és ráadásul ő állt hozzám a legközelebb a családból - most már tudom miért. Engem kitagadtak a faluból. Azok után a falu épp, hogy megtűrt. Egyedül Fogatlan fogadott el olyannak amilyen vagyok, mások meg nem. Vagy épp csak idő kellett hozzá. - magyaráztam.
Ennek a beszélgetésnek aztán lelki fröccs szaga van, de érdekel ez engem. Nem, egyáltalán nem.
- Tényleg segítenél vissza szerezni a családom becsületét? - kérdezte reménykedve.
- Érted bármit megtennék, még hányszor kell elmondanom. Ha neked ez örömet okoz persze, hogy segítek. Ez csak természetes. - mondtam.
- Köszönöm. - ölelt át.
- Nincs mit. - öleltem át én is.
- Ugye tudod, hogy pletykálni fognak az emberek rólunk? - kérdeztem " komolyan ".- Tegyék csak, tudod van az a rendelet mi szerint, ha törik, ha szakad elkel venned. - mondta, kibontakoztunk az ölelésből és elkezdtünk nevetni.
- Na végre. - böktem ki.
- Mi az, hogy na végre? - kérdezte.
- Csak annyi, hogy újra nevetsz. - mondtam.
- Ahogy te is. - mutatott rá.
- Igen. - feleltem.
- Netán az úrral csoda történt? - kérdezte.
- Igen és ez a csoda itt áll előttem. - mondta.
- Akkor tehát én történtem? - kérdezett rá.
- Pontosan. A két tonnás gekkón kívül csak te voltál képes mosolyt csalni az arcomra. - mondtam.
- Komolyan? - lépet közelebb felcsillanó szemekkel.
- Igen. - döntöttem a homlokához a fejem. - A körülményekhez képest igaz.
- Ez a legjobb hír amit ma hallottam. - mondta.
- Tényleg? - kérdeztem.
- Igen.- felelte.
- És ehhez mit szólsz? - kérdeztem, de nem folytattam.
- Mihez? - kérdezte.
- Ahhoz, hogy szeretlek? - kérdeztem.
- Az nem hír, hanem tény legalább is számomra. - közölte velem.
- Oh, igazán? - tetettem az értetlent.
- Igen, igazán. - mondta.
- Akkor jó. - mondtam és megcsókoltam.
- Szeretlek, Astrid. - suttogtam.
- Én is téged. - suttogta vissza. - Most nem kellettek neked érvek? - kérdezte.
- Nem. - mondtam. - Most volt egy olyan érzésem, hogy nem jönnek erre.
- Ó, de félórája nem volt. - gúnyolódott.
- Nem, de ha... - hagytam félbe a mondatott és kaptam el a víz felé a fejem.
- Mi az, Hablaty? - kérdezte.
- Mennem kell. - szóltam.
- Hova? - értetlenkedett.
- Nem tudom, de mennem kell. Ne gyere után, nem lesz semmi baj. - csókoltam meg.
- Ne aggódj, nem lesz bajom. Sietek vissza. - mondtam, ahogy felültem Fogatlanra.
- Megpróbálok nem aggódni. - mondta.
- Akkor nem sokára itt leszek. - mondta és elindultunk Fogatlannal.
Északra indultunk, mert arról éreztem a veszélyt.
- Siessünk pajti. - szóltam neki.
Gyorsabban szeltük át az eget, mint valaha. Vissza néztem még Hibbantra, majd az is tűnt a szemem elől. Néhány percnyi vagy órányi repülés után - nem tudom igazából - a szemem elé tárult Dagur armadája. Ha nem volt ott 100 hajó akkor egy se. Arra számítva, hogy nem vesznek észre, ha a tenger felett repülünk 2 - 3 méterrel megpróbáltuk, de pechünkre észre vettek és a semmiből egy sárkány bukkant fel.
Még hozzá egy.....
* Nem tudom, hogy hogyan kell írni így nézzétek ezt el nekem :D
- Mi az, hogy na végre? - kérdezte.
- Csak annyi, hogy újra nevetsz. - mondtam.
- Ahogy te is. - mutatott rá.
- Igen. - feleltem.
- Netán az úrral csoda történt? - kérdezte.
- Igen és ez a csoda itt áll előttem. - mondta.
- Akkor tehát én történtem? - kérdezett rá.
- Pontosan. A két tonnás gekkón kívül csak te voltál képes mosolyt csalni az arcomra. - mondtam.
- Komolyan? - lépet közelebb felcsillanó szemekkel.
- Igen. - döntöttem a homlokához a fejem. - A körülményekhez képest igaz.
- Ez a legjobb hír amit ma hallottam. - mondta.
- Tényleg? - kérdeztem.
- Igen.- felelte.
- És ehhez mit szólsz? - kérdeztem, de nem folytattam.
- Mihez? - kérdezte.
- Ahhoz, hogy szeretlek? - kérdeztem.
- Az nem hír, hanem tény legalább is számomra. - közölte velem.
- Oh, igazán? - tetettem az értetlent.
- Igen, igazán. - mondta.
- Akkor jó. - mondtam és megcsókoltam.
- Én is téged. - suttogta vissza. - Most nem kellettek neked érvek? - kérdezte.
- Nem. - mondtam. - Most volt egy olyan érzésem, hogy nem jönnek erre.
- Ó, de félórája nem volt. - gúnyolódott.
- Nem, de ha... - hagytam félbe a mondatott és kaptam el a víz felé a fejem.
- Mi az, Hablaty? - kérdezte.
- Mennem kell. - szóltam.
- Hova? - értetlenkedett.
- Nem tudom, de mennem kell. Ne gyere után, nem lesz semmi baj. - csókoltam meg.
- Ne aggódj, nem lesz bajom. Sietek vissza. - mondtam, ahogy felültem Fogatlanra.- Megpróbálok nem aggódni. - mondta.
- Akkor nem sokára itt leszek. - mondta és elindultunk Fogatlannal.
Északra indultunk, mert arról éreztem a veszélyt.
- Siessünk pajti. - szóltam neki.
Gyorsabban szeltük át az eget, mint valaha. Vissza néztem még Hibbantra, majd az is tűnt a szemem elől. Néhány percnyi vagy órányi repülés után - nem tudom igazából - a szemem elé tárult Dagur armadája. Ha nem volt ott 100 hajó akkor egy se. Arra számítva, hogy nem vesznek észre, ha a tenger felett repülünk 2 - 3 méterrel megpróbáltuk, de pechünkre észre vettek és a semmiből egy sárkány bukkant fel.
Még hozzá egy.....
* Nem tudom, hogy hogyan kell írni így nézzétek ezt el nekem :D
vasárnap, június 21, 2015
Hablaty új élete 43. fejezet
- Ki? - kérdezte Astrid.
- Majd elmondom, de most mennem kell. - mondtam.
- Hova? - kérdezte.
Szegény semmit se értett.
- Astrid sose gondoltam, hogy itt fog megjelenni, de itt van és most megyek. Utána mindent elmondok. Ígérem. - ígértem neki.
Csak bólintott. Felültem Fogatlanra, de még mielőtt indultunk volna vissza szóltam Astridnak.
- Ha apám keresne szólnál neki, hogy dolgom akadt? - kérdeztem tőle.
Ismét bólintott.
- Menjünk, pajti. - szóltam Fogatlanhoz.
Ki se mondtam még a végszót, de már az eget hasítottuk. Pillanatokkal később már Felhőugró nyomában voltunk. De még így se voltunk hozzájuk elég közel. Majd eltűntek a felhők között. Fogatlan követte a példájukat és betért a felhők közé. Én innentől kezdve rá bíztam magam. Bíztam Fogatlanban és tudtam, hogy elvezett anyához. Kiadta azt a fura hangot amivel tájékozódni tud és pillanatok alatt már Felhőugró mögött voltunk. Vagyis gondolom. Egy perccel később már szembe találtam magam anyával. Újra.
- Majd elmondom, de most mennem kell. - mondtam.
- Hova? - kérdezte.
Szegény semmit se értett.
- Astrid sose gondoltam, hogy itt fog megjelenni, de itt van és most megyek. Utána mindent elmondok. Ígérem. - ígértem neki.
Csak bólintott. Felültem Fogatlanra, de még mielőtt indultunk volna vissza szóltam Astridnak.
- Ha apám keresne szólnál neki, hogy dolgom akadt? - kérdeztem tőle.
Ismét bólintott.
- Menjünk, pajti. - szóltam Fogatlanhoz.
Ki se mondtam még a végszót, de már az eget hasítottuk. Pillanatokkal később már Felhőugró nyomában voltunk. De még így se voltunk hozzájuk elég közel. Majd eltűntek a felhők között. Fogatlan követte a példájukat és betért a felhők közé. Én innentől kezdve rá bíztam magam. Bíztam Fogatlanban és tudtam, hogy elvezett anyához. Kiadta azt a fura hangot amivel tájékozódni tud és pillanatok alatt már Felhőugró mögött voltunk. Vagyis gondolom. Egy perccel később már szembe találtam magam anyával. Újra.
- Anya! - kiáltottam. - Gyere vissza velem a szigetre.
- Nem mehetek. Mit szólna apád, ha ennyi idő múlva meg jelennék? És a többi ember? Mit gondolnának arról, hogy a családom helyett a sárkányokkal maradtam. - mondta.
- Megfogják érteni, hogy amit akkor tettél azért tetted, mert úgy gondoltad, hogy minket úgy védhetsz meg. Nálam is megértette apa, hogy azért mentem el, mert megvédtem a legjobb barátom. - taglaltam.
- Az lehet, de te nem ismered őket...
- Mindenki képes változni. Amióta elmentél és én is a sziget megváltozott. Más lett, mint volt. - mondtam.
- Akkor se me...
- Anya - szóltam közbe - ha engem aki fél életen át Hibbant szégyene és kirekesztette voltam most pedig végre elfogadtak, akkor téged is elfognak. Csak a kelletlen kérdésekkel van a baj. - mondtam. - Gyere haza kérlek, mert szükségem van rád, ahogy Klausnak és apának is. Ami megtörtént azt már nem lehet semmissé tenni. - bár a felhőtől nem láttam annyira élesen, de látszott rajta, hogy vívódik.
- Anya kérlek. Szükségünk van rád. A családunk újra teljes lehetne. - segítettem rá.
- Rendben, de...
- Apával neked kell beszélned, de Klausszal majd én és utána, majd te. - mondtam.
- Legyen úgy, ahogy szeretnéd. - mondta. - Menjünk.
- Jó. - mondtam és elindultunk.
Mivel Astrid szerint mindenki alszik még nem aggódtam attól, hogy meglátnak minket. Az egyetlen ember aki meg láthat minket az Astrid, de ő nem szól senkinek.
- Nem fognak meglátni minket? - kérdezte.
-Astrid szerint miattam lustultak el az emberek így még ilyenkor senki sincs fent. Rajta kívül senki se fog minket látni. - szóltam hátra. -Vagy legalábbis remélem. - motyogtam magam elé.
- A Hofferson lány? Ő tudja? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam mindkét kérdésre. - Astridban megbízok. Tudom, hogy nem beszélne ilyenekről másoknak. Klauson kívül vele tudok csak mindent megbeszélni. Ő ért meg a legjobban a srácok közül és...
- Szereted. - közölte.
Tudja, még jó, hogy tudja hisz az anyám. Pillanatok alatt észre veszi rajtam, hogy valami van. Egy ilyen apróságot könnyen észre vesz rajtam. Ismer. De igaza van. Szeretem Astridot.
- Igen... szeretem. Bármit megtennék érte. - válaszoltam.
- Vigyázz rá és ne hagyd el menni. - mondta.
- Nem fogom hagyni, hogy baja essen. - válaszoltam.
A maradék idő a házig csendben telt. Egyedül Astridot láttam a házak között bóklászni a sárkányával. Nem nagyon kelt még életre a falu. A gondolataim arra tértek ki, hogy Klausnak én ezt, hogy fogom elő adni. És ő és apa, hogy fog erre reagálni. Ha csak egy ilyen is átfut az agyamon arra juttok, hogy én fogadtam ezt a hír a legkönnyebben még ott a barlangban. Elfogadtam, hogy újra van anyám, egy olyas valaki akire mindig szükségem volt. Most megint itt van. Leszálltunk a ház előtt, anya már mellettem volt, de még mindig nem nagyon akartam leszállni Fogatlanról. Mennyi minden változott az elmúlt 3 évben. Amikor utoljára beléptem ezen az ajtón a falu engem ünnepelt, hogy én ölöm meg a Rémséget és most... Ha jól hiszem ez nekem köszönhető.
- Mehetünk? - kérdezte mellőlem egy hang.
- Ha... Öhh...Igen mehetünk. - mondtam értelmesen. Ennyire látszik, hogy csak egy " kicsit " jártam máshol, de se baj. - Megnézem, hogy bent van-e.
- Rendben. - válaszolt.
Leszálltam Fogatlanról és elindultam a házhoz. Mielőtt benyitottam - a házba ahol felnőttem - vettem egy nagy levegőt. Senki se volt bent.
- Senki sincs itt. Gyere. - hívtam.
Bementünk, anya óvatosan körbe nézett. Gondolom nem ilyen házra emlékezett, ahogy én se. De nem lesz gond, hozzá szokok hamar. Én legalábbis, de anya... azt már nem tudom. Szerintem neki nehéz lesz 17 év elteltével vissza illeszkedni Hibbantra.
- Elmegyek megkeresni apát. Addig... addig ülj le nyugodtam, hisz ez a te otthonod is. - mondta és elindultam ki.
~ Volt, ahogy a tiéd is volt, majd újra hozzá szoksz. ~ mondta a hangocska.
Elindultam a műhely felé, nem tudom miért, de valahonnan tudtam, hogy ott lesz. És igazam is lett.
- Végre itt vagy, remélem szíveskedsz majd be segíteni itt. - szólt hozzám Bélhangos, miközben hadonászott a " kezével " felém.
- Igyekszek majd. - válaszoltam. - Apa hol van?
- Ott van hátul. - mondta.
- Köszönöm. - mondtam és elindultam hátra.
- Apa beszélhetnénk? - kérdeztem amikor megláttam.
- Persze, gyere. - mondta.
- Ezt jobb lenne otthon megbeszélni. - mondtam.
- Miért, miről lenne szó? - kérdezte értetlenül.
- Hát... ezt nehéz így el... elmagyarázni. Ezért lenne jobb ott... otthon. - dadogtam.
- Rendben menjünk. - mondta és elindultunk. - Bélhangos majd jövők valamikor.
- Rendben főnök. - válaszolt és folytatta azt amit csinált.
Hát ma már senki se fogja látni apát. Ha meglátja anyát a mai programjainak lőttek. A házhoz az út csendben telt. Láttam Fogatlant, ahogy minket figyelt, de Felhőugrót nem. Biztos a ház mögött van. Apa, hogy fog erre reagálni azt nem tudom, de remélem nem úgy, ahogy azt én hiszem.
- Mi a baj fiam? - kérdezte hirtelen apa.
- Nehéz lenne elmagyarázni, de majd megérted miért amikor meglátod. - magyaráztam.
Kifürkészhetetlenül nézett rám, majd elővette a kardját és elindult gyors léptekkel a ház felé. Nekem szinte futnom kellett, hogy utol érjem.
- Arra nem lesz szükséged. - mondtam, de hallgat rám, dehogy.
Az életben egyszer hallgatott rám, azon is csodálkozok még mindig. Benyitott a házba - kardostul, ami persze rögtön kiesett a kezéből - és beljebb ment. Én itt láttam jónak azt, hogy lelépjek. Hadd beszéljenek csak, én... én még rá érek. Rájuk zártam az ajtót és ott hagytam őket. És amikor már minden rendben jöhet a " családi ölelés ". Oda mentem Fogatlanhoz és az előkerült Felhőugróhoz, megsimogattam őket, majd a drága sárkányomhoz fordultam.
- Pajti, menjünk az arénához. Tartozok egy magyarázattal Astridnak utána meg elmegyünk repülni egy nagyot a környéken. Jó? - kérdeztem tőle.
Bólintott, így felültem rá és elindultunk az aréna felé. Néhány perccel később a suli előtt landoltunk. Leszálltam Fogatlanról és megsimogattam, majd elindultam be. Követtet, de még mielőtt bemehetünk volna megtorpant és kételkedve nézett rám. Én is így éreztem magam, de beszélnem kell Astriddal és ő biztosan ott van bent. Vissza mentem hozzá és nyugtatóan megsimogattam.
- Nem lesz semmi baj, pajti. Tudom sok rosszat mondtam erről a helyről, de azóta megváltozott. Ami meglepő. De figyelj, ha Astrid nincs itt akkor elhúzunk repülni és max este beszélek vele. Így megfelel? - kérdeztem tőle.
Bólintott és elindultunk befelé. Jött mellettem, de látszott rajta, hogy feszült, de mégis nyugodt volt. Ahogy beléptem a kapun a srácok kitörő örömmel fogadtak - ami valljuk be elég fura volt. Vissza intettem nekik, de semmi több. Nekem ez már sok volt arra, hogy válaszoljak is. Körbe néztem és megláttam Astridot a kaputól nem távol a sárkányát simogatni. Nem fordult meg, hisz hallotta a többiek kiáltozását - bár ki nem hallotta. Szerintem egész Hibbant tudja, hogy hol vagyok. Tudja, hogy oda fogok menni. Ismer, de még nem eléggé. Elindultam felé, de valami ledöntött a lábamról.
- Odin szerelmére, mi a frász van már?! - kiáltottam el magam.
Minden szem rám szegeződött és Fogatlan már nevetett is rajtam, a legjobb barát. Astridből tört ki először a nevetés, majd az ikrekből és végül a maradék kettőből. Lenéztem az ölembe és Üzenőszél ült benne boldogan, hogy megtalált végre. Felmászott a vállamra én meg feltápászkodtam.
- Kis haver erő benned is van azt megkel mondanom. - mondtam neki.
- Megfogják érteni, hogy amit akkor tettél azért tetted, mert úgy gondoltad, hogy minket úgy védhetsz meg. Nálam is megértette apa, hogy azért mentem el, mert megvédtem a legjobb barátom. - taglaltam.
- Az lehet, de te nem ismered őket...
- Mindenki képes változni. Amióta elmentél és én is a sziget megváltozott. Más lett, mint volt. - mondtam.
- Akkor se me...
- Anya - szóltam közbe - ha engem aki fél életen át Hibbant szégyene és kirekesztette voltam most pedig végre elfogadtak, akkor téged is elfognak. Csak a kelletlen kérdésekkel van a baj. - mondtam. - Gyere haza kérlek, mert szükségem van rád, ahogy Klausnak és apának is. Ami megtörtént azt már nem lehet semmissé tenni. - bár a felhőtől nem láttam annyira élesen, de látszott rajta, hogy vívódik.
- Anya kérlek. Szükségünk van rád. A családunk újra teljes lehetne. - segítettem rá.
- Rendben, de...
- Apával neked kell beszélned, de Klausszal majd én és utána, majd te. - mondtam.
- Legyen úgy, ahogy szeretnéd. - mondta. - Menjünk.
- Jó. - mondtam és elindultunk.
Mivel Astrid szerint mindenki alszik még nem aggódtam attól, hogy meglátnak minket. Az egyetlen ember aki meg láthat minket az Astrid, de ő nem szól senkinek.
- Nem fognak meglátni minket? - kérdezte.
-Astrid szerint miattam lustultak el az emberek így még ilyenkor senki sincs fent. Rajta kívül senki se fog minket látni. - szóltam hátra. -Vagy legalábbis remélem. - motyogtam magam elé.
- A Hofferson lány? Ő tudja? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam mindkét kérdésre. - Astridban megbízok. Tudom, hogy nem beszélne ilyenekről másoknak. Klauson kívül vele tudok csak mindent megbeszélni. Ő ért meg a legjobban a srácok közül és...
- Szereted. - közölte.
Tudja, még jó, hogy tudja hisz az anyám. Pillanatok alatt észre veszi rajtam, hogy valami van. Egy ilyen apróságot könnyen észre vesz rajtam. Ismer. De igaza van. Szeretem Astridot.
- Igen... szeretem. Bármit megtennék érte. - válaszoltam.
- Vigyázz rá és ne hagyd el menni. - mondta.
- Nem fogom hagyni, hogy baja essen. - válaszoltam.
A maradék idő a házig csendben telt. Egyedül Astridot láttam a házak között bóklászni a sárkányával. Nem nagyon kelt még életre a falu. A gondolataim arra tértek ki, hogy Klausnak én ezt, hogy fogom elő adni. És ő és apa, hogy fog erre reagálni. Ha csak egy ilyen is átfut az agyamon arra juttok, hogy én fogadtam ezt a hír a legkönnyebben még ott a barlangban. Elfogadtam, hogy újra van anyám, egy olyas valaki akire mindig szükségem volt. Most megint itt van. Leszálltunk a ház előtt, anya már mellettem volt, de még mindig nem nagyon akartam leszállni Fogatlanról. Mennyi minden változott az elmúlt 3 évben. Amikor utoljára beléptem ezen az ajtón a falu engem ünnepelt, hogy én ölöm meg a Rémséget és most... Ha jól hiszem ez nekem köszönhető.
- Mehetünk? - kérdezte mellőlem egy hang.
- Ha... Öhh...Igen mehetünk. - mondtam értelmesen. Ennyire látszik, hogy csak egy " kicsit " jártam máshol, de se baj. - Megnézem, hogy bent van-e.
- Rendben. - válaszolt.
Leszálltam Fogatlanról és elindultam a házhoz. Mielőtt benyitottam - a házba ahol felnőttem - vettem egy nagy levegőt. Senki se volt bent.
- Senki sincs itt. Gyere. - hívtam.
Bementünk, anya óvatosan körbe nézett. Gondolom nem ilyen házra emlékezett, ahogy én se. De nem lesz gond, hozzá szokok hamar. Én legalábbis, de anya... azt már nem tudom. Szerintem neki nehéz lesz 17 év elteltével vissza illeszkedni Hibbantra.
- Elmegyek megkeresni apát. Addig... addig ülj le nyugodtam, hisz ez a te otthonod is. - mondta és elindultam ki.
~ Volt, ahogy a tiéd is volt, majd újra hozzá szoksz. ~ mondta a hangocska.
Elindultam a műhely felé, nem tudom miért, de valahonnan tudtam, hogy ott lesz. És igazam is lett.
- Végre itt vagy, remélem szíveskedsz majd be segíteni itt. - szólt hozzám Bélhangos, miközben hadonászott a " kezével " felém.
- Igyekszek majd. - válaszoltam. - Apa hol van?
- Ott van hátul. - mondta.
- Köszönöm. - mondtam és elindultam hátra.
- Apa beszélhetnénk? - kérdeztem amikor megláttam.
- Persze, gyere. - mondta.
- Ezt jobb lenne otthon megbeszélni. - mondtam.
- Miért, miről lenne szó? - kérdezte értetlenül.
- Hát... ezt nehéz így el... elmagyarázni. Ezért lenne jobb ott... otthon. - dadogtam.
- Rendben menjünk. - mondta és elindultunk. - Bélhangos majd jövők valamikor.
- Rendben főnök. - válaszolt és folytatta azt amit csinált.
Hát ma már senki se fogja látni apát. Ha meglátja anyát a mai programjainak lőttek. A házhoz az út csendben telt. Láttam Fogatlant, ahogy minket figyelt, de Felhőugrót nem. Biztos a ház mögött van. Apa, hogy fog erre reagálni azt nem tudom, de remélem nem úgy, ahogy azt én hiszem.
- Mi a baj fiam? - kérdezte hirtelen apa.
- Nehéz lenne elmagyarázni, de majd megérted miért amikor meglátod. - magyaráztam.
Kifürkészhetetlenül nézett rám, majd elővette a kardját és elindult gyors léptekkel a ház felé. Nekem szinte futnom kellett, hogy utol érjem.
- Arra nem lesz szükséged. - mondtam, de hallgat rám, dehogy.
Az életben egyszer hallgatott rám, azon is csodálkozok még mindig. Benyitott a házba - kardostul, ami persze rögtön kiesett a kezéből - és beljebb ment. Én itt láttam jónak azt, hogy lelépjek. Hadd beszéljenek csak, én... én még rá érek. Rájuk zártam az ajtót és ott hagytam őket. És amikor már minden rendben jöhet a " családi ölelés ". Oda mentem Fogatlanhoz és az előkerült Felhőugróhoz, megsimogattam őket, majd a drága sárkányomhoz fordultam.
- Pajti, menjünk az arénához. Tartozok egy magyarázattal Astridnak utána meg elmegyünk repülni egy nagyot a környéken. Jó? - kérdeztem tőle.
Bólintott, így felültem rá és elindultunk az aréna felé. Néhány perccel később a suli előtt landoltunk. Leszálltam Fogatlanról és megsimogattam, majd elindultam be. Követtet, de még mielőtt bemehetünk volna megtorpant és kételkedve nézett rám. Én is így éreztem magam, de beszélnem kell Astriddal és ő biztosan ott van bent. Vissza mentem hozzá és nyugtatóan megsimogattam.
- Nem lesz semmi baj, pajti. Tudom sok rosszat mondtam erről a helyről, de azóta megváltozott. Ami meglepő. De figyelj, ha Astrid nincs itt akkor elhúzunk repülni és max este beszélek vele. Így megfelel? - kérdeztem tőle.
Bólintott és elindultunk befelé. Jött mellettem, de látszott rajta, hogy feszült, de mégis nyugodt volt. Ahogy beléptem a kapun a srácok kitörő örömmel fogadtak - ami valljuk be elég fura volt. Vissza intettem nekik, de semmi több. Nekem ez már sok volt arra, hogy válaszoljak is. Körbe néztem és megláttam Astridot a kaputól nem távol a sárkányát simogatni. Nem fordult meg, hisz hallotta a többiek kiáltozását - bár ki nem hallotta. Szerintem egész Hibbant tudja, hogy hol vagyok. Tudja, hogy oda fogok menni. Ismer, de még nem eléggé. Elindultam felé, de valami ledöntött a lábamról.
- Odin szerelmére, mi a frász van már?! - kiáltottam el magam.
Minden szem rám szegeződött és Fogatlan már nevetett is rajtam, a legjobb barát. Astridből tört ki először a nevetés, majd az ikrekből és végül a maradék kettőből. Lenéztem az ölembe és Üzenőszél ült benne boldogan, hogy megtalált végre. Felmászott a vállamra én meg feltápászkodtam.
- Kis haver erő benned is van azt megkel mondanom. - mondtam neki.
Fogatlan tekintetét éreztem magamon. Üzenőszél érdeklődve nézett rám, majd elrepült az egyik hordóra. A többiek is abba hagyták a nevetést és folyatták azt amit abba hagytak, amikor rajtam nevettek. Astridra néztem aki vágyakozva nézett rám megráztam a fejem és ő lehorgasztotta a fejét. Mosolyogva indultam el felé, de épp, hogy tettem egy lépést mire egy rakás Rettenetes rém támadt rám amitől újra találkoztam az aréna kövével.
- Mi a frász van ma a Rettenetes rémekkel. - akadtam ki. - Elég nekem amikor Fogatlanra rájön, hogy ledönt a lábamról, most már a rémek is leterítenek. - mérgelődtem, mire mindenki újra nevetni kezdett.
Fogatlanra néztem aki nem nevetett csak morcosan nézett a vígan nevető négyesre. Kíváncsi vagyok mikor fogja rájuk hozni a frász. Elindultam - ismét - Astridhoz, sejtelmesen rám mosolygott amitől megtorpantam.
- Ha valami még egyszer letámad nem érdekel kinek az ötlete volt mindenkit Fogatlannal fogom végig kergettetni a falun és ami a legjobb lesz ő még élvezni is fogja a fogócskát. - mondtam és Fogatlan készült is a fogócskára. Körbenézve láttam, hogy mindenki arcáról lefagy a mosoly csak Astridéról nem. Neki a mosolya csak még szélesebb lett. Én elfojtottam a mosolyom. Elindultam - már megint - szívem hölgye felé Fogatlannal a nyomomba. Megfordultam és jeleztem neki, hogy lefeküdhet itt valahol. Ha megyünk úgyis szólok neki. El is vonult lefeküdni és onnan méregette morcos fejjel a többieket. Folytattam az utamat Astridhoz és már semmi sem állított meg addig amíg oda nem értem hozzá.
- Beszélhetnénk? - kérdeztem.
- Persze. Miről lenne szó? - kérdezett vissza.
- Nem olyan dolog amit itt kellene megbeszélni. - mondtam.
- Oh, értem. Sétáljunk egyet? - kérdezett újra.
- Igen az jó lenne. - válaszoltam. - Fogatlan!
Felkapta a fejét és rám nézett.
- Sétálunk egyet, pajti. Gyere. - szóltam neki.
Rögtön felpattant és kirohant a suli elé.
- Gyere Viharbogár menjünk. - szólt a sárkányának Astrid.
Na most már tudom, hogy hívják a sárkányát. Viharbogár kirohant Fogatlanhoz, mi ketten meg mosolyogva mentünk utánuk.
- Mi volt ma a Rettenetes rémekkel? - kérdeztem.
- Tegnap láttad, ahogy eltűntek a többiek. - kérdezett vissza.
- Igen. Mi van vele? - kérdeztem tőle.
- Annyi az egész, hogy eljöttek ide és kiképezték szerencsétlen rémeket, hogy ha elindulsz bárki fele letámadjanak. De viszont az első rém azt még nem nagyon láttam itt. - mondta.
- Igazán kedvesek. - mondtam. - Üzenőszelet viszont már ismered, ő hozta a medált. Erről jut eszembe tényleg hordod? - kérdeztem.
- Tényleg igazából fel se tűnt. Más részt pedig igen minden nap hordom. Sose veszem le. - mondta, ahogy megmutatta a medált. - Lenne egy kérdésem.
- Mi lenne az? - kérdeztem.
- Ezt mennyi ideig tartott megcsinálnod? - kérdezte.
- Most komolyan? - szólaltam meg.
- Igen. Na válaszolj rá. - mondta.
- Csak fél... napomba... telet. - mondta.
- Tudtam. - mosolygott. - Amúgy miről szerettél volna beszélni?
- Mivel csak te tudsz az ügyes - bajos dolgaimról, Klaus meg nincs itt így csak veled tudok beszélni, amit nem is bánok. Sőt örülök is neki, mert legalább a közeledben vagyok. - mondtam.
- Igaz. Utolérted? - kérdezte.
- Igen és most elméletben apával beszélget. - válaszoltam.
- Hogy - hogy csak elméletben? - kérdezte.
- Hát amikor eljöttem otthonról apa csak bámulta anyát úgy, mintha egy szellemet látna így nem tudom mi történt az elmúlt 10 percben. - taglaltam.
- Igaz. - adta meg az igazat nekem.
Mosolyogva nézett engem egy darabig.
- Még mindig nem hiszed el, hogy tényleg itt vagyok? - kérdeztem.
- De elhiszem, dehogyis hiszem tudom, hogy itt vagy. Nem hiszem, hogy ez csak egy álom, már rég nem. - mondta.
- Akkor, miért nézel így? - kérdeztem.
- Nem nézhetlek? - kérdezett vissza.
- De, csak ez egy kicsit... zavar. - közöltem vele.
- Nem baj. - nézett tovább mosolyogva.
- Na jó feladom, nem tudom mit szeretnél. - adtam meg magam.
- Tudod te azt nagyon jól. - ütött meg.
Láttam, ahogy egy pillanatra lefagy és csak akkor kezd el nevetni amikor látta, hogy valami előugrik a hátamon. Nem hiszem, hogy direkt ütött oda, hisz azt se tudja mi mire való a szerkómon. Inkább ezt nem említem meg neki, még.
- Komolyan itt szeretnéd? - kérdeztem.
- Igen. - mondta.
- De, ha valaki erre...
- Nem jön ilyen korán erre senki. - szólt közbe.
- És a srácok? - kérdeztem.
- Még egy darabig bent lesznek. - mondta.
- Biztos? - tettem fel a kérdést inkább magamnak, mint neki.
- Igen.
- Jó, legyen. - mondtam.
- Akkor jó. - lépet közelebb és megcsókoltam.
- Miért nem szeretnéd, ha az emberek látnának minket? - kérdezte amikor szét váltunk.
- Mert az rád is rossz fényt vetne, ha egy nappal azután, hogy haza jövök és a barátnőm vagy. Az emberek azt hinnék veled tartottam a kapcsolatot. - mondtam.
- Nem hinném, hogy ezt hinnék. Látták milyen voltam az évek alatt miután elmentél. Tudták, hogy fontos vagy nekem, hisz még régen legjobb barátok voltunk. És amíg távol voltál olyan voltam mint egy élő-halott. - mondta. - Nem lenne benne semmi különös, ha együtt látnának. Főleg, mert tudták, hogy te, hogy érzel irántam.
- Ezt jó tudni ennyi idő elteltével. - mondtam.
Elsétált tőlem, majd vissza fordult.
- Akkor mi lesz most? Mutatkozunk egy párként vagy sem? - kérdezte.
- Nem tudom. - mondtam őszintén.
- Miért? - kérdezte. - Nem szeretnél velem lenni?
- Dehogynem, de nem erről van szó. - mondtam.
- Akkor miről? - tette fel azt a kérdést amire magamnak se tudok válaszolni.
- Minden vágyam az, hogy veled legyek, de...
- De?
- Magamban nem vagyok biztos. Újra hozzá kell szoknom az emberekhez. Az elmúlt években nem nagyon történt velem semmi azon kívül, hogy rátaláltam anyára és legyőztük Dragot. Itt viszont megannyi minden dolog változott meg. Kell még egy kis idő míg vissza szokok. - magyaráztam.
- És én ebben tudok segíteni neked. Igaz változott a sziget, de nem sokat. Épp annyit változott amennyit kellett neki nélküled, de most itt vagy. Nem hagyom elveszni azt amink van. És hidd el veled sokkal több minden történt, Mint itt az elmúlt években. - mondta.
- Tudom. - szóltam el magam halkan.
- Akkor mi lesz velünk? - kérdezte.
- Astrid csak egy kis időt kérek. Utána már minden rendben lesz. Ígérem. - ígértem neki.
- Remélem is. - mondta. - Mennyi idő kell?
- Max egy hét. - válaszoltam.
- Jó annyit azt hiszem még tudok várni. - mondta. - Vissza menjünk?
Bólintottam, majd el is indultunk. Látszott rajta, hogy nincs megsértve azzal amit mondtam, sőt még meg is értet, de már nem akart sokat várni. Szeret, ahogy én is őt, de nekem még vissza kell szoknom ide, de nekem nem kell sok idő nem úgy, mint anyának. Én hamar vissza szokok ebbe a légtérbe, mivel csak 3 évig voltam távol. Anya viszont egy féléletet töltött távol innen, neki több idő kell. Nem messze voltunk már az arénától amikor rossz érzésem támadt. Fogatlan már a kapuban volt, de meg érezte, hogy valami nem stimmel velem. Vissza is jött hozzám. Ez persze Astridnak is feltűnt és ő is vissza sietett hozzám.
- Mi a baj Hablaty? - aggodalmaskodott.
Nem értettem miért, hiszi azt, hogy valami bajom van, hisz csak egy rossz érzésem támadt, attól meg nem lesz semmi bajom.
- Semmi. Miért kérdezed? - kérdeztem rá.
- Teljesen lesápadtál és Fogatlan is aggódik érted. - mondta.
- Ez meg magyarázza az előző két alkalmat is. - motyogtam.
- Már előfordult. Kétszer? - kérdezte.
- Igen, de mielőtt azt hinnéd, hogy valami bajom előre szólok, hogy nincs. Csak egy rossz előérzetem van. Ennyi az egész. - mondta.
- Miről van rossz érzésed? - kérdezte.
- Nem tudom, de nagyon rossz. Ilyen utoljára csak akkor volt mielőtt Drago megtámadta a fészket. - magyaráztam.
- Az előérzet izéd amiatt van mert te vagy az egyik örökös? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam.
- És most miért lehet? - tette fel az ész szerű kérdést.
- Nem tudom. - hazudtam.
Nem akartam felzaklatni azzal, hogy elmondom neki, hogy miért van ilyen érzésem. Még pedig azért, mert történetesen Dagur az armadájával miattam támadja meg Hibbantot. Kösz, de nekem nem kell az is, hogy kiakadjon rám. Ha az érzésem viszont az amire gondolok akkor Johann is itt lehet bármikor.
- Ha tényleg olyan rossz ez az érzésem Astrid, akkor nagy bajban vagyunk. - mondtam neki.
- Miféle bajban vagyunk? - kérdezte egy hang.
Megfordultam és Klausszal találtam szembe magam. Zavartan néztem Astridra aki csak bólintott.
- Azt még nem tudom. - mondtam. - De nekünk beszélnünk kell.
- Mégis miről? Netán arról, hogy az ígértnél jóval később, de haza merészkedtél? - kérdezte.
Fogatlan erre rámordult.
- Pajti, nyugi. - nyugtattam. - Képzel okostojás nem arról, hanem valami sokkal fontosabbról.
- Miről? - kérdezte.
- A családról. - mondtam.
- Mi van vele? - húzta a fel a szemöldökét. - Ugye nem apának van valam....
- Nem, jól van... habár az elmúlt félórában nem lennék ilyen biztos. - mondtam.
- Miért? - kérdezte.
- Emlékszel amikor a medencében beszéltünk, hogy van társaságom a rengeteg sárkány között? -
- Igen. És? - húzta tovább az agyam.
Esküszöm, ha ezt így folytatja tovább én neki esek, mint Kőfej szokott Fának.
- " Beszéltem " valakiről, de nem mondtam semmit, csak annyit ha eljön az ideje megtudod ki az. - mondtam.
- Na jó én ezt már nem értem egyáltalán. Astrid te érted? - kérdezte.
- Persze. - mondta lazán.
Na ez az én " barátnőm ".
- Figyelj, az az idő most jött el, hogy megtud ki az. - mondtam neki.
- És még ma kinyögöd? - kérdezte.
Ha Astrid nem lenne ott én neki mennék, de úgy, hogy senki se lenne képes leszedni róla, addig amíg el nem látom jól a baját. Astridra nézem, hogy lenyugodjak. Komolyan ha nem lenne ott, akkor már fejjel futnék a falnak, ahogy Kőfej szokta, CSAK előre.
- Igen kinyögöm még ma. - válaszoltam úgy, ahogy ő is kérdez.
- Akkor? - kezdte.
~ Csak bökd ki és kész, nem lesz gond. ~ mondta a hangocska ott bent.
- Anya az. - böktem ki.
- Az nem lehet, hisz te is nagyon jól tudod, hogy a sárkányok megölték. - mondta.
- Nem ölték meg, csak elvitték arra a helyre ahova tartozott. - mondtam.
- És akkor miért nem jött haza? - kérdezte.
- Ezt tőle kell megkérdezned. - válaszoltam.
- Ha ebből valami nem...
- Szerinted hazudnék egy ilyen komoly ügyben. - fakadtam ki, ha nem is úgy, mint az ikrek, de neki rontottam. - Az elmúlt másfél évben kerestem, mert magár hibáztatta ezért. - mutattam a lábamra. - Eltűnt, de most feltűnt itt és ha hiszed, ha nem maradni fog. Apa miatt, miattad és miattam. Nem én találtam meg őt, hanem ő engem. Vele maradtam, mert szükségem volt rá, de mindegy, ha nem hiszed el az a te bajod. -
Na ezt senki se hitte volna rólam. Kiakadtam és az így jön ki belőlem. Csoda, hogy a többiek nem jöttek még ki. Régen erre nem hiszem, hogy képes lettem volna, de megváltoztam. A sárkányokért, Fogatlanért és legfőképp magamért. Az a tudat, hogy mi vagyok megváltoztatott. Ha mi Fogatlannal nem lennék Hibbant még mindig ott tartana ahol. Klaus egy ideig még hitetlenkedve nézett rám.
Astrid elismerő tekintetét éreztem magamon. Klaus törte meg a csendet.
- Astrid, te ezen ki se akadsz? - kérdezte tőle.
Astrid már nyitotta válaszra a száját, de megelőztem.
- Már tud mindenről. - mondtam egyszerűen.
- Mindenről. Tud. De miért pont ő? - kérdezte.
- Mert Fogatlan és anya után ő ismer a legjobban, benne bízok meg feltétel nélkül. - mondtam.
- És én? A testvéred? - kérdezte.
- Igen az vagy, de még se ismersz. Azt se tudtad elfogadni, hogy elmentem olyas valakit védve aki sokat jelent nekem és, mert nem tartoztam ide. - mondta.
Na jó ezt azért már hallani kellene a suliban is, de amúgy nincs azzal bajom, hogy nincsenek itt. Nekem jobb így.
- Akkor most mért vagy itt? - kérdezte.
- Hibbant az otthonom és veled ellentétben az életemet is feladnám azért, hogy megvédjem. - mondtam és elindultam a part felé.
- Hablaty! - hallottam Astrid hangját, de nem álltam meg csak mentem, Fogatlannal a nyomómban. - Várj! - ért végre utol. - Mi bajod van?
- Semmi. - vágtam rá.
- Azt én is látom. - mondta. - Most komolyan tudod, hogy nekem elmondhatod.
- Tudom. - mondtam.
- Akkor? - kérdezte.
- Feszült vagyok a...
- Hablaty úrfi! - hallottam Johann hangját.
A hang irányába fordultam és egy lihegő és kifulladt Johannal találtam szembe magam.
- Mi az Johann? - kérdeztem.
- Szörnyű híreim vannak. - áradozott.
- Inkább mondd és ne áradoz. - szólt rá Klaus.
- Dagur és....
- Beszélhetnénk? - kérdeztem.
- Persze. Miről lenne szó? - kérdezett vissza.
- Nem olyan dolog amit itt kellene megbeszélni. - mondtam.
- Oh, értem. Sétáljunk egyet? - kérdezett újra.
- Igen az jó lenne. - válaszoltam. - Fogatlan!
Felkapta a fejét és rám nézett.
- Sétálunk egyet, pajti. Gyere. - szóltam neki.Rögtön felpattant és kirohant a suli elé.
- Gyere Viharbogár menjünk. - szólt a sárkányának Astrid.
Na most már tudom, hogy hívják a sárkányát. Viharbogár kirohant Fogatlanhoz, mi ketten meg mosolyogva mentünk utánuk.
- Mi volt ma a Rettenetes rémekkel? - kérdeztem.
- Tegnap láttad, ahogy eltűntek a többiek. - kérdezett vissza.
- Igen. Mi van vele? - kérdeztem tőle.
- Annyi az egész, hogy eljöttek ide és kiképezték szerencsétlen rémeket, hogy ha elindulsz bárki fele letámadjanak. De viszont az első rém azt még nem nagyon láttam itt. - mondta.
- Igazán kedvesek. - mondtam. - Üzenőszelet viszont már ismered, ő hozta a medált. Erről jut eszembe tényleg hordod? - kérdeztem.
- Tényleg igazából fel se tűnt. Más részt pedig igen minden nap hordom. Sose veszem le. - mondta, ahogy megmutatta a medált. - Lenne egy kérdésem.
- Mi lenne az? - kérdeztem.
- Ezt mennyi ideig tartott megcsinálnod? - kérdezte.
- Most komolyan? - szólaltam meg.
- Igen. Na válaszolj rá. - mondta.
- Csak fél... napomba... telet. - mondta.
- Tudtam. - mosolygott. - Amúgy miről szerettél volna beszélni?
- Mivel csak te tudsz az ügyes - bajos dolgaimról, Klaus meg nincs itt így csak veled tudok beszélni, amit nem is bánok. Sőt örülök is neki, mert legalább a közeledben vagyok. - mondtam.
- Igaz. Utolérted? - kérdezte.
- Igen és most elméletben apával beszélget. - válaszoltam.
- Hogy - hogy csak elméletben? - kérdezte.
- Hát amikor eljöttem otthonról apa csak bámulta anyát úgy, mintha egy szellemet látna így nem tudom mi történt az elmúlt 10 percben. - taglaltam.
- Igaz. - adta meg az igazat nekem.
Mosolyogva nézett engem egy darabig.
- Még mindig nem hiszed el, hogy tényleg itt vagyok? - kérdeztem.
- De elhiszem, dehogyis hiszem tudom, hogy itt vagy. Nem hiszem, hogy ez csak egy álom, már rég nem. - mondta.
- Akkor, miért nézel így? - kérdeztem.
- Nem nézhetlek? - kérdezett vissza.
- De, csak ez egy kicsit... zavar. - közöltem vele.
- Nem baj. - nézett tovább mosolyogva.
- Na jó feladom, nem tudom mit szeretnél. - adtam meg magam.
- Tudod te azt nagyon jól. - ütött meg.
Láttam, ahogy egy pillanatra lefagy és csak akkor kezd el nevetni amikor látta, hogy valami előugrik a hátamon. Nem hiszem, hogy direkt ütött oda, hisz azt se tudja mi mire való a szerkómon. Inkább ezt nem említem meg neki, még.- Komolyan itt szeretnéd? - kérdeztem.
- Igen. - mondta.
- De, ha valaki erre...
- Nem jön ilyen korán erre senki. - szólt közbe.
- És a srácok? - kérdeztem.
- Még egy darabig bent lesznek. - mondta.
- Biztos? - tettem fel a kérdést inkább magamnak, mint neki.
- Igen.
- Jó, legyen. - mondtam.
- Akkor jó. - lépet közelebb és megcsókoltam.
- Mert az rád is rossz fényt vetne, ha egy nappal azután, hogy haza jövök és a barátnőm vagy. Az emberek azt hinnék veled tartottam a kapcsolatot. - mondtam.
- Nem hinném, hogy ezt hinnék. Látták milyen voltam az évek alatt miután elmentél. Tudták, hogy fontos vagy nekem, hisz még régen legjobb barátok voltunk. És amíg távol voltál olyan voltam mint egy élő-halott. - mondta. - Nem lenne benne semmi különös, ha együtt látnának. Főleg, mert tudták, hogy te, hogy érzel irántam.
- Ezt jó tudni ennyi idő elteltével. - mondtam.
Elsétált tőlem, majd vissza fordult.
- Akkor mi lesz most? Mutatkozunk egy párként vagy sem? - kérdezte.
- Nem tudom. - mondtam őszintén.
- Dehogynem, de nem erről van szó. - mondtam.
- Akkor miről? - tette fel azt a kérdést amire magamnak se tudok válaszolni.
- Minden vágyam az, hogy veled legyek, de...
- De?
- Magamban nem vagyok biztos. Újra hozzá kell szoknom az emberekhez. Az elmúlt években nem nagyon történt velem semmi azon kívül, hogy rátaláltam anyára és legyőztük Dragot. Itt viszont megannyi minden dolog változott meg. Kell még egy kis idő míg vissza szokok. - magyaráztam.
- És én ebben tudok segíteni neked. Igaz változott a sziget, de nem sokat. Épp annyit változott amennyit kellett neki nélküled, de most itt vagy. Nem hagyom elveszni azt amink van. És hidd el veled sokkal több minden történt, Mint itt az elmúlt években. - mondta.
- Tudom. - szóltam el magam halkan.
- Akkor mi lesz velünk? - kérdezte.
- Astrid csak egy kis időt kérek. Utána már minden rendben lesz. Ígérem. - ígértem neki.
- Remélem is. - mondta. - Mennyi idő kell?
- Max egy hét. - válaszoltam.
- Jó annyit azt hiszem még tudok várni. - mondta. - Vissza menjünk?
Bólintottam, majd el is indultunk. Látszott rajta, hogy nincs megsértve azzal amit mondtam, sőt még meg is értet, de már nem akart sokat várni. Szeret, ahogy én is őt, de nekem még vissza kell szoknom ide, de nekem nem kell sok idő nem úgy, mint anyának. Én hamar vissza szokok ebbe a légtérbe, mivel csak 3 évig voltam távol. Anya viszont egy féléletet töltött távol innen, neki több idő kell. Nem messze voltunk már az arénától amikor rossz érzésem támadt. Fogatlan már a kapuban volt, de meg érezte, hogy valami nem stimmel velem. Vissza is jött hozzám. Ez persze Astridnak is feltűnt és ő is vissza sietett hozzám.
- Mi a baj Hablaty? - aggodalmaskodott.
Nem értettem miért, hiszi azt, hogy valami bajom van, hisz csak egy rossz érzésem támadt, attól meg nem lesz semmi bajom.
- Semmi. Miért kérdezed? - kérdeztem rá.
- Teljesen lesápadtál és Fogatlan is aggódik érted. - mondta.
- Ez meg magyarázza az előző két alkalmat is. - motyogtam.
- Már előfordult. Kétszer? - kérdezte.
- Igen, de mielőtt azt hinnéd, hogy valami bajom előre szólok, hogy nincs. Csak egy rossz előérzetem van. Ennyi az egész. - mondta.
- Miről van rossz érzésed? - kérdezte.
- Nem tudom, de nagyon rossz. Ilyen utoljára csak akkor volt mielőtt Drago megtámadta a fészket. - magyaráztam.
- Az előérzet izéd amiatt van mert te vagy az egyik örökös? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam.
- És most miért lehet? - tette fel az ész szerű kérdést.
- Nem tudom. - hazudtam.
Nem akartam felzaklatni azzal, hogy elmondom neki, hogy miért van ilyen érzésem. Még pedig azért, mert történetesen Dagur az armadájával miattam támadja meg Hibbantot. Kösz, de nekem nem kell az is, hogy kiakadjon rám. Ha az érzésem viszont az amire gondolok akkor Johann is itt lehet bármikor.
- Ha tényleg olyan rossz ez az érzésem Astrid, akkor nagy bajban vagyunk. - mondtam neki.
- Miféle bajban vagyunk? - kérdezte egy hang.
Megfordultam és Klausszal találtam szembe magam. Zavartan néztem Astridra aki csak bólintott.
- Azt még nem tudom. - mondtam. - De nekünk beszélnünk kell.
- Mégis miről? Netán arról, hogy az ígértnél jóval később, de haza merészkedtél? - kérdezte.
Fogatlan erre rámordult.
- Pajti, nyugi. - nyugtattam. - Képzel okostojás nem arról, hanem valami sokkal fontosabbról.- Miről? - kérdezte.
- A családról. - mondtam.
- Mi van vele? - húzta a fel a szemöldökét. - Ugye nem apának van valam....
- Nem, jól van... habár az elmúlt félórában nem lennék ilyen biztos. - mondtam.
- Miért? - kérdezte.
- Emlékszel amikor a medencében beszéltünk, hogy van társaságom a rengeteg sárkány között? -
- Igen. És? - húzta tovább az agyam.
Esküszöm, ha ezt így folytatja tovább én neki esek, mint Kőfej szokott Fának.
- " Beszéltem " valakiről, de nem mondtam semmit, csak annyit ha eljön az ideje megtudod ki az. - mondtam.
- Na jó én ezt már nem értem egyáltalán. Astrid te érted? - kérdezte.
- Persze. - mondta lazán.
Na ez az én " barátnőm ".
- Figyelj, az az idő most jött el, hogy megtud ki az. - mondtam neki.
- És még ma kinyögöd? - kérdezte.
Ha Astrid nem lenne ott én neki mennék, de úgy, hogy senki se lenne képes leszedni róla, addig amíg el nem látom jól a baját. Astridra nézem, hogy lenyugodjak. Komolyan ha nem lenne ott, akkor már fejjel futnék a falnak, ahogy Kőfej szokta, CSAK előre.
- Igen kinyögöm még ma. - válaszoltam úgy, ahogy ő is kérdez.
- Akkor? - kezdte.
~ Csak bökd ki és kész, nem lesz gond. ~ mondta a hangocska ott bent.
- Anya az. - böktem ki.
- Az nem lehet, hisz te is nagyon jól tudod, hogy a sárkányok megölték. - mondta.
- Nem ölték meg, csak elvitték arra a helyre ahova tartozott. - mondtam.
- És akkor miért nem jött haza? - kérdezte.
- Ezt tőle kell megkérdezned. - válaszoltam.
- Ha ebből valami nem...
- Szerinted hazudnék egy ilyen komoly ügyben. - fakadtam ki, ha nem is úgy, mint az ikrek, de neki rontottam. - Az elmúlt másfél évben kerestem, mert magár hibáztatta ezért. - mutattam a lábamra. - Eltűnt, de most feltűnt itt és ha hiszed, ha nem maradni fog. Apa miatt, miattad és miattam. Nem én találtam meg őt, hanem ő engem. Vele maradtam, mert szükségem volt rá, de mindegy, ha nem hiszed el az a te bajod. -
Na ezt senki se hitte volna rólam. Kiakadtam és az így jön ki belőlem. Csoda, hogy a többiek nem jöttek még ki. Régen erre nem hiszem, hogy képes lettem volna, de megváltoztam. A sárkányokért, Fogatlanért és legfőképp magamért. Az a tudat, hogy mi vagyok megváltoztatott. Ha mi Fogatlannal nem lennék Hibbant még mindig ott tartana ahol. Klaus egy ideig még hitetlenkedve nézett rám.
Astrid elismerő tekintetét éreztem magamon. Klaus törte meg a csendet.- Astrid, te ezen ki se akadsz? - kérdezte tőle.
Astrid már nyitotta válaszra a száját, de megelőztem.
- Már tud mindenről. - mondtam egyszerűen.
- Mindenről. Tud. De miért pont ő? - kérdezte.
- Mert Fogatlan és anya után ő ismer a legjobban, benne bízok meg feltétel nélkül. - mondtam.
- És én? A testvéred? - kérdezte.
- Igen az vagy, de még se ismersz. Azt se tudtad elfogadni, hogy elmentem olyas valakit védve aki sokat jelent nekem és, mert nem tartoztam ide. - mondta.
Na jó ezt azért már hallani kellene a suliban is, de amúgy nincs azzal bajom, hogy nincsenek itt. Nekem jobb így.- Akkor most mért vagy itt? - kérdezte.
- Hibbant az otthonom és veled ellentétben az életemet is feladnám azért, hogy megvédjem. - mondtam és elindultam a part felé.
- Hablaty! - hallottam Astrid hangját, de nem álltam meg csak mentem, Fogatlannal a nyomómban. - Várj! - ért végre utol. - Mi bajod van?
- Semmi. - vágtam rá.
- Azt én is látom. - mondta. - Most komolyan tudod, hogy nekem elmondhatod.
- Tudom. - mondtam.
- Akkor? - kérdezte.
- Feszült vagyok a...
- Hablaty úrfi! - hallottam Johann hangját.
A hang irányába fordultam és egy lihegő és kifulladt Johannal találtam szembe magam.
- Mi az Johann? - kérdeztem.
- Szörnyű híreim vannak. - áradozott.
- Inkább mondd és ne áradoz. - szólt rá Klaus.
- Dagur és....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
"Nosztalgiáztam"
Visszaolvasgattam a régi komenteket és még most is meghatódok egyes emberek hozzá szólásain. Mikor kis taknyosként neki kezdtem 0 írói ...
