Hablaty új élete 43. fejezet

- Ki? - kérdezte Astrid.
- Majd elmondom, de most mennem kell. - mondtam.
- Hova? - kérdezte.
Szegény semmit se értett.
- Astrid sose gondoltam, hogy itt fog megjelenni, de itt van és most megyek. Utána mindent elmondok. Ígérem. - ígértem neki.
Csak bólintott. Felültem Fogatlanra, de még mielőtt indultunk volna vissza szóltam Astridnak.
- Ha apám keresne szólnál neki, hogy dolgom akadt? - kérdeztem tőle.
Ismét bólintott.
- Menjünk, pajti. - szóltam Fogatlanhoz.
Ki se mondtam még a végszót, de már az eget hasítottuk. Pillanatokkal később már Felhőugró nyomában voltunk. De még így se voltunk hozzájuk elég közel. Majd eltűntek a felhők között. Fogatlan követte a példájukat és betért a felhők közé. Én innentől kezdve rá bíztam magam. Bíztam Fogatlanban és tudtam, hogy elvezett anyához. Kiadta azt a fura hangot amivel tájékozódni tud és pillanatok alatt már Felhőugró mögött voltunk. Vagyis gondolom. Egy perccel később már szembe találtam magam anyával. Újra.

- Anya! - kiáltottam. - Gyere vissza velem a szigetre. 

- Nem mehetek. Mit szólna apád, ha ennyi idő múlva meg jelennék? És a többi ember? Mit gondolnának arról, hogy a családom helyett a sárkányokkal maradtam. - mondta.
- Megfogják érteni, hogy amit akkor tettél azért tetted, mert úgy gondoltad, hogy minket úgy védhetsz meg. Nálam is megértette apa, hogy azért mentem el, mert megvédtem a legjobb barátom. - taglaltam.
- Az lehet, de te nem ismered őket...
- Mindenki képes változni. Amióta elmentél és én is a sziget megváltozott. Más lett, mint volt. - mondtam.
- Akkor se me...
- Anya - szóltam közbe - ha engem aki fél életen át Hibbant szégyene és kirekesztette voltam most pedig végre elfogadtak, akkor téged is elfognak. Csak a kelletlen kérdésekkel van a baj. - mondtam. - Gyere haza kérlek, mert szükségem van rád, ahogy Klausnak és apának is. Ami megtörtént azt már nem lehet semmissé tenni. - bár a felhőtől nem láttam annyira élesen, de látszott rajta, hogy vívódik.
- Anya kérlek. Szükségünk van rád. A családunk újra teljes lehetne. - segítettem rá.
- Rendben, de...
- Apával neked kell beszélned, de Klausszal majd én és utána, majd te. - mondtam.
- Legyen úgy, ahogy szeretnéd. - mondta. - Menjünk.
- Jó. - mondtam és elindultunk.
Mivel Astrid szerint mindenki alszik még nem aggódtam attól, hogy meglátnak minket. Az egyetlen ember aki meg láthat minket az Astrid, de ő nem szól senkinek.
- Nem fognak meglátni minket? - kérdezte.
-Astrid szerint miattam lustultak el az emberek így még ilyenkor senki sincs fent. Rajta kívül senki se fog minket látni. - szóltam hátra. -Vagy legalábbis remélem. - motyogtam magam elé.
- A Hofferson lány? Ő tudja?  - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam mindkét kérdésre. - Astridban megbízok. Tudom, hogy nem beszélne ilyenekről másoknak. Klauson kívül vele tudok csak mindent megbeszélni. Ő ért meg a legjobban a srácok közül és...
- Szereted. - közölte.
Tudja, még jó, hogy tudja hisz az anyám. Pillanatok alatt észre veszi rajtam, hogy valami van. Egy ilyen apróságot könnyen észre vesz rajtam. Ismer. De igaza van. Szeretem Astridot.
- Igen... szeretem. Bármit megtennék érte. - válaszoltam.
- Vigyázz rá és ne hagyd el menni. - mondta.
- Nem fogom hagyni, hogy baja essen. - válaszoltam.
A maradék idő a házig csendben telt. Egyedül Astridot láttam a házak között bóklászni a sárkányával. Nem nagyon kelt még életre a falu. A gondolataim arra tértek ki, hogy Klausnak én ezt, hogy fogom elő adni. És ő és apa, hogy fog erre reagálni. Ha csak egy ilyen is átfut az agyamon arra juttok, hogy én fogadtam ezt a hír a legkönnyebben még ott a barlangban. Elfogadtam, hogy újra van anyám, egy olyas valaki akire mindig szükségem volt. Most megint itt van. Leszálltunk a ház előtt, anya már mellettem volt, de még mindig nem nagyon akartam leszállni Fogatlanról. Mennyi minden változott az elmúlt 3 évben. Amikor utoljára beléptem ezen az ajtón a falu engem ünnepelt, hogy én ölöm meg a Rémséget és most... Ha jól hiszem ez nekem köszönhető.
- Mehetünk? - kérdezte mellőlem egy hang.
- Ha... Öhh...Igen mehetünk. - mondtam értelmesen. Ennyire látszik, hogy csak egy " kicsit " jártam máshol, de se baj. - Megnézem, hogy bent van-e.
- Rendben. - válaszolt.
Leszálltam Fogatlanról és elindultam a házhoz. Mielőtt benyitottam - a házba ahol felnőttem - vettem egy nagy levegőt. Senki se volt bent.
- Senki sincs itt. Gyere. - hívtam.
Bementünk, anya óvatosan körbe nézett. Gondolom nem ilyen házra emlékezett, ahogy én se. De nem lesz gond, hozzá szokok hamar. Én legalábbis, de anya... azt már nem tudom. Szerintem neki nehéz lesz 17 év elteltével vissza illeszkedni Hibbantra.
- Elmegyek megkeresni apát. Addig... addig ülj le nyugodtam, hisz ez a te otthonod is. - mondta és elindultam ki.
~ Volt, ahogy a tiéd is volt, majd újra hozzá szoksz. ~ mondta a hangocska.
Elindultam a műhely felé, nem tudom miért, de valahonnan tudtam, hogy ott lesz. És igazam is lett.
- Végre itt vagy, remélem szíveskedsz majd be segíteni itt. - szólt hozzám Bélhangos, miközben hadonászott a " kezével " felém.
- Igyekszek majd. - válaszoltam. - Apa hol van?
- Ott van hátul. - mondta.
- Köszönöm. - mondtam és elindultam hátra.
- Apa beszélhetnénk? - kérdeztem amikor megláttam.
- Persze, gyere. - mondta.
- Ezt jobb lenne otthon megbeszélni. - mondtam.
- Miért, miről lenne szó? - kérdezte értetlenül.
- Hát... ezt nehéz így el... elmagyarázni. Ezért lenne jobb ott... otthon. - dadogtam.
- Rendben menjünk. - mondta és elindultunk. - Bélhangos majd jövők valamikor.
- Rendben főnök. - válaszolt és folytatta azt amit csinált.
Hát ma már senki se fogja látni apát. Ha meglátja anyát a mai programjainak lőttek. A házhoz az út csendben telt. Láttam Fogatlant, ahogy minket figyelt, de Felhőugrót nem. Biztos a ház mögött van. Apa, hogy fog erre reagálni azt nem tudom, de remélem nem úgy, ahogy azt én hiszem.
- Mi a baj fiam? - kérdezte hirtelen apa.
- Nehéz lenne elmagyarázni, de majd megérted miért amikor meglátod. - magyaráztam.
Kifürkészhetetlenül nézett rám, majd elővette a kardját és elindult gyors léptekkel a ház felé. Nekem szinte futnom kellett, hogy utol érjem.
- Arra nem lesz szükséged. - mondtam, de hallgat rám, dehogy.
Az életben egyszer hallgatott rám, azon is csodálkozok még mindig. Benyitott a házba - kardostul, ami persze rögtön kiesett a kezéből - és beljebb ment. Én itt láttam jónak azt, hogy lelépjek. Hadd beszéljenek csak, én... én még rá érek. Rájuk zártam az ajtót és ott hagytam őket. És amikor már minden rendben jöhet a " családi ölelés ". Oda mentem Fogatlanhoz és az előkerült Felhőugróhoz, megsimogattam őket, majd a drága sárkányomhoz fordultam.
- Pajti, menjünk az arénához. Tartozok egy magyarázattal Astridnak utána meg elmegyünk repülni egy nagyot a környéken. Jó? - kérdeztem tőle.
Bólintott, így felültem rá és elindultunk az aréna felé. Néhány perccel később a suli előtt landoltunk. Leszálltam Fogatlanról és megsimogattam, majd elindultam be. Követtet, de még mielőtt bemehetünk volna megtorpant és kételkedve nézett rám. Én is így éreztem magam, de beszélnem kell Astriddal és ő biztosan ott van bent. Vissza mentem hozzá és nyugtatóan megsimogattam.
- Nem lesz semmi baj, pajti. Tudom sok rosszat mondtam erről a helyről, de azóta megváltozott. Ami meglepő. De figyelj, ha Astrid nincs itt akkor elhúzunk repülni és max este beszélek vele. Így megfelel? - kérdeztem tőle.
Bólintott és elindultunk befelé. Jött mellettem, de látszott rajta, hogy feszült, de mégis nyugodt volt. Ahogy beléptem a kapun a srácok kitörő örömmel fogadtak - ami valljuk be elég fura volt. Vissza intettem nekik, de semmi több. Nekem ez már sok volt arra, hogy válaszoljak is. Körbe néztem és megláttam Astridot a kaputól nem távol a sárkányát simogatni. Nem fordult meg, hisz hallotta a többiek kiáltozását - bár ki nem hallotta. Szerintem egész Hibbant tudja, hogy hol vagyok. Tudja, hogy oda fogok menni. Ismer, de még nem eléggé. Elindultam felé, de valami ledöntött a lábamról.
- Odin szerelmére, mi a frász van már?! - kiáltottam el magam.
Minden szem rám szegeződött és Fogatlan már nevetett is rajtam, a legjobb barát. Astridből tört ki először a nevetés, majd az ikrekből és végül a maradék kettőből. Lenéztem az ölembe és Üzenőszél ült benne boldogan, hogy megtalált végre. Felmászott a vállamra én meg feltápászkodtam.
- Kis haver erő benned is van azt megkel mondanom. - mondtam neki.

Fogatlan tekintetét éreztem magamon. Üzenőszél érdeklődve nézett rám, majd elrepült az egyik hordóra. A többiek is abba hagyták a nevetést és folyatták azt amit abba hagytak, amikor rajtam nevettek. Astridra néztem aki vágyakozva nézett rám megráztam a fejem és ő lehorgasztotta a fejét. Mosolyogva indultam el felé, de épp, hogy tettem egy lépést mire egy rakás Rettenetes rém támadt rám amitől újra találkoztam az aréna kövével. 

- Mi a frász van ma a Rettenetes rémekkel. - akadtam ki. - Elég nekem amikor Fogatlanra rájön, hogy ledönt a lábamról, most már a rémek is leterítenek. - mérgelődtem, mire mindenki újra nevetni kezdett. 

Fogatlanra néztem aki nem nevetett csak morcosan nézett a vígan nevető négyesre. Kíváncsi vagyok mikor fogja rájuk hozni a frász. Elindultam - ismét - Astridhoz, sejtelmesen rám mosolygott amitől megtorpantam. 

- Ha valami még egyszer letámad nem érdekel kinek az ötlete volt mindenkit Fogatlannal fogom végig kergettetni a falun és ami a legjobb lesz ő még élvezni is fogja a fogócskát. - mondtam és Fogatlan készült is a fogócskára. Körbenézve láttam, hogy mindenki arcáról lefagy a mosoly csak Astridéról nem. Neki a mosolya csak még szélesebb lett. Én elfojtottam a mosolyom. Elindultam - már megint - szívem hölgye felé Fogatlannal a nyomomba. Megfordultam és jeleztem neki, hogy lefeküdhet itt valahol. Ha megyünk úgyis szólok neki. El is vonult lefeküdni és onnan méregette morcos fejjel a többieket. Folytattam az utamat Astridhoz és már semmi sem állított meg addig amíg oda nem értem hozzá.
- Beszélhetnénk? - kérdeztem.
- Persze. Miről lenne szó? - kérdezett vissza.
- Nem olyan dolog amit itt kellene megbeszélni. - mondtam.
- Oh, értem. Sétáljunk egyet? - kérdezett újra.
- Igen az jó lenne. - válaszoltam. - Fogatlan!
Felkapta a fejét és rám nézett.
 - Sétálunk egyet, pajti. Gyere. - szóltam neki.
Rögtön felpattant és kirohant a suli elé.
- Gyere Viharbogár menjünk. - szólt a sárkányának Astrid.
Na most már tudom, hogy hívják a sárkányát. Viharbogár kirohant Fogatlanhoz, mi ketten meg mosolyogva mentünk utánuk.
- Mi volt ma a Rettenetes rémekkel? - kérdeztem.
- Tegnap láttad, ahogy eltűntek a többiek. - kérdezett vissza.
- Igen. Mi van vele? - kérdeztem tőle.
- Annyi az egész, hogy eljöttek ide és kiképezték szerencsétlen rémeket, hogy ha elindulsz bárki fele letámadjanak. De viszont az első rém azt még nem nagyon láttam itt. - mondta.
- Igazán kedvesek. - mondtam. - Üzenőszelet viszont már ismered, ő hozta a medált. Erről jut eszembe tényleg hordod? - kérdeztem.
- Tényleg igazából fel se tűnt. Más részt pedig igen minden nap hordom. Sose veszem le. - mondta, ahogy megmutatta a medált. - Lenne egy kérdésem.
- Mi lenne az? - kérdeztem.
- Ezt mennyi ideig tartott megcsinálnod? - kérdezte.
- Most komolyan? - szólaltam meg.
- Igen. Na válaszolj rá. - mondta.
- Csak fél... napomba... telet. - mondta.
- Tudtam. - mosolygott. - Amúgy miről szerettél volna beszélni?
- Mivel csak te tudsz az ügyes - bajos dolgaimról, Klaus meg nincs itt így csak veled tudok beszélni, amit nem is bánok. Sőt örülök is neki, mert legalább a közeledben vagyok. - mondtam.
- Igaz. Utolérted? - kérdezte.
- Igen és most elméletben apával beszélget. - válaszoltam.
- Hogy - hogy csak elméletben? - kérdezte.
- Hát amikor eljöttem otthonról apa csak bámulta anyát úgy, mintha egy szellemet látna így nem tudom mi történt az elmúlt 10 percben. - taglaltam.
- Igaz. - adta meg az igazat nekem.
Mosolyogva nézett engem egy darabig.
- Még mindig nem hiszed el, hogy tényleg itt vagyok? - kérdeztem.
- De elhiszem, dehogyis hiszem tudom, hogy itt vagy. Nem hiszem, hogy ez csak egy álom, már rég nem. - mondta.
- Akkor, miért nézel így?  - kérdeztem.
- Nem nézhetlek? - kérdezett vissza.
- De, csak ez egy kicsit... zavar. - közöltem vele.
- Nem baj. - nézett tovább mosolyogva.
- Na jó feladom, nem tudom mit szeretnél. - adtam meg magam.
- Tudod te azt nagyon jól. - ütött meg.
 Láttam, ahogy egy pillanatra lefagy és csak akkor kezd el nevetni amikor látta, hogy valami előugrik a hátamon. Nem hiszem, hogy direkt ütött oda, hisz azt se tudja mi mire való a szerkómon. Inkább ezt nem említem meg neki, még.
- Komolyan itt szeretnéd? - kérdeztem.
- Igen. - mondta.
- De, ha valaki erre...
- Nem jön ilyen korán erre senki. - szólt közbe.
- És a srácok? - kérdeztem.
- Még egy darabig bent lesznek. - mondta.
- Biztos? - tettem fel a kérdést inkább magamnak, mint neki.
- Igen.
- Jó, legyen. - mondtam.
- Akkor jó. - lépet közelebb és megcsókoltam.

- Miért nem szeretnéd, ha az emberek látnának minket? - kérdezte amikor szét váltunk.
- Mert az rád is rossz fényt vetne, ha egy nappal azután, hogy haza jövök és a barátnőm vagy. Az emberek azt hinnék veled tartottam a kapcsolatot. - mondtam.
- Nem hinném, hogy ezt hinnék. Látták milyen voltam az évek alatt miután elmentél. Tudták, hogy fontos vagy nekem, hisz még régen legjobb barátok voltunk. És amíg távol voltál olyan voltam mint egy élő-halott. - mondta. - Nem lenne benne semmi különös, ha együtt látnának. Főleg, mert tudták, hogy te, hogy érzel irántam.
- Ezt jó tudni ennyi idő elteltével. - mondtam.
Elsétált tőlem, majd vissza fordult.
- Akkor mi lesz most? Mutatkozunk egy párként vagy sem? - kérdezte.
- Nem tudom. - mondtam őszintén.

- Miért? - kérdezte. - Nem szeretnél velem lenni?
- Dehogynem, de nem erről van szó. - mondtam.
- Akkor miről? - tette fel azt a kérdést amire magamnak se tudok válaszolni.
- Minden vágyam az, hogy veled legyek, de...
- De?
- Magamban nem vagyok biztos. Újra hozzá kell szoknom az emberekhez. Az elmúlt években nem nagyon történt velem semmi azon kívül, hogy rátaláltam anyára és legyőztük Dragot. Itt viszont megannyi minden dolog változott meg. Kell még egy kis idő míg vissza szokok. - magyaráztam.
- És én ebben tudok segíteni neked. Igaz változott a sziget, de nem sokat. Épp annyit változott amennyit kellett neki nélküled, de most itt vagy. Nem hagyom elveszni azt amink van. És hidd el veled sokkal több minden történt, Mint itt az elmúlt években. - mondta.
- Tudom. - szóltam el magam halkan.
- Akkor mi lesz velünk? - kérdezte.
- Astrid csak egy kis időt kérek. Utána már minden rendben lesz. Ígérem. - ígértem neki.
- Remélem is. - mondta. - Mennyi idő kell?
- Max egy hét. - válaszoltam.
- Jó annyit azt hiszem még tudok várni. - mondta. - Vissza menjünk?
Bólintottam, majd el is indultunk. Látszott rajta, hogy nincs megsértve azzal amit mondtam, sőt még meg is értet, de már nem akart sokat várni. Szeret, ahogy én is őt, de nekem még vissza kell szoknom ide, de nekem nem kell sok idő nem úgy, mint anyának. Én hamar vissza szokok ebbe a légtérbe, mivel csak 3 évig voltam távol. Anya viszont egy féléletet töltött távol innen, neki több idő kell. Nem messze voltunk már az arénától amikor rossz érzésem támadt. Fogatlan már a kapuban volt, de meg érezte, hogy valami nem stimmel velem. Vissza is jött hozzám. Ez persze Astridnak is feltűnt és ő is vissza sietett hozzám.
- Mi a baj Hablaty? - aggodalmaskodott.
Nem értettem miért, hiszi azt, hogy valami bajom van, hisz csak egy rossz érzésem támadt, attól meg nem lesz semmi bajom.
- Semmi. Miért kérdezed? - kérdeztem rá.
- Teljesen lesápadtál és Fogatlan is aggódik érted. - mondta.
- Ez meg magyarázza az előző két alkalmat is. - motyogtam.
- Már előfordult. Kétszer? - kérdezte.
- Igen, de mielőtt azt hinnéd, hogy valami bajom előre szólok, hogy nincs. Csak egy rossz előérzetem van. Ennyi az egész. - mondta.
- Miről van rossz érzésed? - kérdezte.
- Nem tudom, de nagyon rossz. Ilyen utoljára csak akkor volt mielőtt Drago megtámadta a fészket. - magyaráztam.
- Az előérzet izéd amiatt van mert te vagy az egyik örökös? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam.
- És most miért lehet? - tette fel az ész szerű kérdést.
- Nem tudom. - hazudtam.
Nem akartam felzaklatni azzal, hogy elmondom neki, hogy miért van ilyen érzésem. Még pedig azért, mert történetesen Dagur az armadájával miattam támadja meg Hibbantot. Kösz, de nekem nem kell az is, hogy kiakadjon rám. Ha az érzésem viszont az amire gondolok akkor Johann is itt lehet bármikor.
- Ha tényleg olyan rossz ez az érzésem Astrid, akkor nagy bajban vagyunk. - mondtam neki.
- Miféle bajban vagyunk? - kérdezte egy hang.
Megfordultam és Klausszal találtam szembe magam. Zavartan néztem Astridra aki csak bólintott.
- Azt még nem tudom. - mondtam. - De nekünk beszélnünk kell.
- Mégis miről? Netán arról, hogy az ígértnél jóval később, de haza merészkedtél? - kérdezte.
Fogatlan erre rámordult.
 - Pajti, nyugi. - nyugtattam. - Képzel okostojás nem arról, hanem valami sokkal fontosabbról.
- Miről? - kérdezte.
- A családról. - mondtam.
- Mi van vele? - húzta a fel a szemöldökét. - Ugye nem apának van valam....
- Nem, jól van... habár az elmúlt félórában nem lennék ilyen biztos. - mondtam.
- Miért? - kérdezte.
- Emlékszel amikor a medencében beszéltünk, hogy van társaságom a rengeteg sárkány között? -
- Igen. És? - húzta tovább az agyam.
Esküszöm, ha ezt így folytatja tovább én neki esek, mint Kőfej szokott Fának.
- " Beszéltem " valakiről, de nem mondtam semmit, csak annyit ha eljön az ideje megtudod ki az. - mondtam.
- Na jó én ezt már nem értem egyáltalán. Astrid te érted? - kérdezte.
- Persze. - mondta lazán.
Na ez az én " barátnőm ".
- Figyelj, az az idő most jött el, hogy megtud ki az. - mondtam neki.
- És még ma kinyögöd? - kérdezte.
Ha Astrid nem lenne ott én neki mennék, de úgy, hogy senki se lenne képes leszedni róla, addig amíg el nem látom jól a baját. Astridra nézem, hogy lenyugodjak. Komolyan ha nem lenne ott, akkor már fejjel futnék a falnak, ahogy Kőfej szokta, CSAK előre.
- Igen kinyögöm még ma. - válaszoltam úgy, ahogy ő is kérdez.
- Akkor? - kezdte.
~ Csak bökd ki és kész, nem lesz gond. ~ mondta a hangocska ott bent.
- Anya az. - böktem ki.
- Az nem lehet, hisz te is nagyon jól tudod, hogy a sárkányok megölték. - mondta.
- Nem ölték meg, csak elvitték arra a helyre ahova tartozott. - mondtam.
- És akkor miért nem jött haza? - kérdezte.
- Ezt tőle kell megkérdezned. - válaszoltam.
- Ha ebből valami nem...
- Szerinted hazudnék egy ilyen komoly ügyben. - fakadtam ki, ha nem is úgy, mint az ikrek, de neki rontottam. - Az elmúlt másfél évben kerestem, mert magár hibáztatta ezért. - mutattam a lábamra. - Eltűnt, de most feltűnt itt és ha hiszed, ha nem maradni fog. Apa miatt, miattad és miattam. Nem én találtam meg őt, hanem ő engem. Vele maradtam, mert szükségem volt rá, de mindegy, ha nem hiszed el az a te bajod. -
Na ezt senki se hitte volna rólam. Kiakadtam és az így jön ki belőlem. Csoda, hogy a többiek nem jöttek még ki. Régen erre nem hiszem, hogy képes lettem volna, de megváltoztam. A sárkányokért, Fogatlanért és legfőképp magamért. Az a tudat, hogy mi vagyok megváltoztatott. Ha mi Fogatlannal nem lennék Hibbant még mindig ott tartana ahol. Klaus egy ideig még hitetlenkedve nézett rám.
 Astrid elismerő tekintetét éreztem magamon. Klaus törte meg a csendet.
- Astrid, te ezen ki se akadsz? - kérdezte tőle.
Astrid már nyitotta válaszra a száját, de megelőztem.
- Már tud mindenről. - mondtam egyszerűen.
- Mindenről. Tud. De miért pont ő? - kérdezte.
- Mert Fogatlan és anya után ő ismer a legjobban, benne bízok meg feltétel nélkül. - mondtam.
- És én? A testvéred? - kérdezte.
- Igen az vagy, de még se ismersz. Azt se tudtad elfogadni, hogy elmentem olyas valakit védve aki sokat jelent nekem és, mert nem tartoztam ide. - mondta.
 Na jó ezt azért már hallani kellene a suliban is, de amúgy nincs azzal bajom, hogy nincsenek itt. Nekem jobb így.
- Akkor most mért vagy itt? - kérdezte.
- Hibbant az otthonom és veled ellentétben az életemet is feladnám azért, hogy megvédjem. - mondtam és elindultam a part felé.
- Hablaty! - hallottam Astrid hangját, de nem álltam meg csak mentem, Fogatlannal a nyomómban. - Várj! - ért végre utol. - Mi bajod van?
- Semmi. - vágtam rá.
- Azt én is látom. - mondta. - Most komolyan tudod, hogy nekem elmondhatod.
- Tudom. - mondtam.
- Akkor? - kérdezte.
- Feszült vagyok a...
- Hablaty úrfi! - hallottam Johann hangját.
A hang irányába fordultam és egy lihegő és kifulladt Johannal találtam szembe magam.
- Mi az Johann? - kérdeztem.
- Szörnyű híreim vannak. - áradozott.
- Inkább mondd és ne áradoz. - szólt rá Klaus.
- Dagur és....