Hablaty új élete 47. fejezet

- Milyen különös dolog. - elmélkedett direkt hangosan.
- Mi? - értetlenkedtem, pedig nagyjából tudtam mire gondolhat.
- Az drága " tesókám ", - nyomta meg a szót - hogy az állítólagos legjobb barátodat átadnod egy lányért aki nem is szeret. De miért tennél ilyet? - kérdezte magától.
Nem igazán adom át a legjobb barátomat, csak úgy teszek. És az nem ugyan az.
- Miből gondolod, hogy átadom. Csak elakartam érni, hogy elenged és te ostoba módon meg is tetted. - mondtam egy fél mosollyal.
Az az arc amikor rájött, hogy igazam van, felbecsülhetetlen volt.

Sose fogom elfelejteni azt az arcot.
- Ezt nem úszod meg te... te kis vakarcs. - rontott volna nekem, de Fogatlan morgása ás a kardom látványa megállította.
- Néhány éve még az voltam, de most már nem vagyok az. Meggondolnám a helyedben mit teszek, mi ketten vagyunk egy ellen. - mondtam. - És fogd már fel, hogy nem vagyok a " tesókád ".
Azokat az arckifejezéseket amik az arcán átfutottak egy perc alatt sose fogom elfelejteni. Egy életre megmarad bennem.
- Azt ajánlom neked, most fordulj vissza a megmaradt hajóiddal és minket hagyj békén. Sárkányaink vannak amiket nem félünk használni. És nem hiszem el, hogy elhitted, hogy átadom NEKED a legjobb barátom. Ez esettben rosszul hitted. - mondtam.
Összezártam a kardom és felültem volna Fogatlanra amikor Dagur megszólalt.
- Az ígérted, hogy a sárkány az enyém, ha a lányt elengedem, de nem tartottad be. Úgy, hogy most vég...
- Én nem ígértem semmi olyat, hogy tiéd lesz Fogatlan, ha elengeded Astridot. Átvertelek és te azt elhitted. - fordultam felé. - Amennyire tébolyult vagy annyira is lehet átverni. De, ha ennyire akarod próbáld csak ki, hogy tudsz -e  bánni vele. - mutattam Fogatlanra.
Ismét felmordult mögöttem és éreztem a hátamon a rossz álló tekintettét. Oda fordultam hozzá amíg Dagur elmélkedett. Halkan szóltam hozzá, hogy csak is ő hallja.
- Nyugi, pajti veled leszek. Csak vigyük el innen. - suttogtam neki ő meg bólintott. - Akkor jó. - mosolyogtam rá.
- Hát, ha így felajánlottad.... Hadd próbáljam csak ki. - mondta.
- Rendben. - mondtam és elléptem Fogatlan mellől.
Fogatlan hagyta, hogy felüljön rá és elindult. Tett egy kört, majd a hajó felett repült el lassan, hogy feltudjak kapaszkodni a nyergébe. Egy ideig repültünk. Ez az idő alatt Dagur fura hangokat adott ki, Fogatlan meg engem nézett egyfolytában. Az idő múlásával Fogatlan ereszkedni kezdett egy kis szigetre. Hátra néztem és távolról bár, de lehetett látni még Hibbant körvonalát. Ahogy egyre jobban közeledtünk a sziget talajához én elengedtem Fogatlan nyergét és a saját " szárnyimon " . Még a körülményekhez képest is elképesztő volt. Először Fogatlan szállt le és egyből ledobta magáról Dagurt. Aki persze úgy esett, ahogy az ikrek szoktak. Fogatlan szárnyainak takarásában leszálltam én is. A " szárnyaimat " vissza raktam a helyére.
- Ki a frász mondta, hogy leszállhatsz! - förmedt rá Fogatlanra.
- Én. - szóltam nyugodtan és kiléptem Fogatlan mögül.
Néhány éve ilyen helyzetben nem lettem volna ennyire nyugodt, mint most. Megváltoztam... nagyon. És ilyen is fogok maradni. Önfejű, makacs, hajthatatlan és még sorolhatnám milyen. Dagur nem ilyennek ismert meg, így nem tudja, hogy mire készülök, Fogatlannal ellenben. Fogatlan már tudja. Ahogy Dagur szemében felizzott az irántam érzett gyűlölet és düh. Ez arra késztette volna a régi énem, - ami már megszűnt létezni - hogy meneküljön. De most csak nyugodtan álltam a tekintetét. Amitől persze még jobban dühös lett. Ebben a pillanatban örülök annak, hogy megesett az a harc Dragoval. Ha nem az lennék aki most akkor már elmenekültem volna és a gyávaságom győzött volna felettem.
Egyetlen egy pillanatra nem figyeltem Dagurra és akkor nekem rontott egy karddal - amit a jó Thor tud honnan a bánatból szerzett. Még jó, hogy jók a reflexeim, mert ha nem lennének akkor nagyobb bajom is lehetne egy karcolásnál. Amit persze, hogy a műlábamnál kellett megejteni-e. Persze felszisszentem és Fogatlan megtanította Dagur szárnyak nélkül repülni. Ahogy felállt újra nekem rontott. Fogatlan lőni akart amikor rá szóltam.
- Ne! Csak akkor, ha tényleg szükséges. -  mondtam.
- Milyen bátor vagy, hogy kimersz állni ellenem. Egyedül. - mondta Dagur.
- Volt már dolgom nálad sokkal nehezebb ellenféllel. Akit legyőztünk. És téged is képesek vagyunk. - mondtam és elővettem a kardom.
- Abban ne legyél olyan biztos " tesókám " - röhögött valami eszméletlen őrülten, majd újra nekem rontott.
Ez már nem tudtam kivédeni. Jó még én se vagyok az a kiváló kard forgató, de Dagurral szemben még akkor se tudnék mit tenni, hisz az az ember egy örült. Szerintem Thyra se bírna Dagurral harcolni. Pedig ő százszorta jobb nálam, de ő se bírná. Éreztem, hogy valami hideg és éles az oldalamba fúródik és rögtön távozott is. Abban a pillanatban térdre rogytam és minden lassan, de valahogy mégis gyorsan történt körülöttem. Láttam, ahogy Fogatlan Dagurra lő és elkezd ragyogni a dühtől. A kezemet az oldalamra tettem és éreztem, ahogy valami meleg és nedves ízé folyik a sebből. Tudtam, hogy az az én vérem, de még se akartam elfogadni. Gyenge voltam már és még mindig gyengültem... gyorsan, de láttam, ahogy Dagur Fogatlan elől menekül a szirt felé, majd le is zuhan. Fogatlan abban a pillanatban vissza fordult és oda rohant hozzám. Derengve láttam, hogy aggódva néz rám, majd valami landol mellette és leszáll valaki... talán arról a valamiről. Ismerős volt valahonnan, de nem tudtam be azonosítani, hogy ki lehet az.
Elhomályosodott előttem minden, majd el is sötétedett, de éreztem, hogy valami vagy valaki elkap. Utána már csak újra a sötétség volt a társam.


* Fogatlan *

Amikor láttam, hogy Hablaty nem tudja kivédeni annak az őrültnek a támadását, már készültem arra, hogy lőjek, ha kell. Nem hagyom, hogy bántsa. Eddig ő nem hagyta, hogy engem bántsanak, most én nem hagyom, hogy őt bántsa valaki. Egészen eddig Hablaty védett engem eljött az idő, hogy viszonozzam neki. Amikor láttam, hogy a kard pengéje Hablaty oldalába fúródik és rögtön távozik, de már véresen elpattant bennem valami. Önkéntelenül lőttem és tudtam, hogy ebben a pillanatban az alfa énem egyetlen egy sárkányt hív ide. Láttam, ahogy Hablaty térdre rogy és próbálja valahogy felfogni a történteket. Azt az őrültet elkezdtem üldözni és nem érdekelt mi lesz vele, de ha valami baja lesz Hablatynak miatta én magam végzek vele. Hablaty nekem nem csak az a személy aki enni add vagy megsimogat amikor úgy érzi jónak. Annyiszor védett meg már a saját bőre árán, hogy csoda, hogy egyáltalán egyben van még. Több nekem egy gazdánál, nekem ő a családom, ha elveszítem akkor már tényleg nem lesz senkim. A legtöbben azért nem bízunk a vikingekben, mert elárulnak minket, de Hablaty nem ilyen. Ő engem és másokat se árult el eddig és nem is fog. Ellenben a legtöbb vikinggel szemben. Gyávaságból rátámadni valakire azt az alakot embernek se lehet nevezni, sőt semminek se. Talán csak egy féregnek.
A szirt fele menekült előlem, ahol megbotlott és lezuhant. Nem érdekelt mi lett vele. Vissza rohantam Hablatyhoz. Szegényben már alig volt élet. Megint miattam van, ha engem nem akarna léptem - nyomon megvédeni nem lenne semmi baja. Tudom, hogy megakar védeni mindentől, de engem  nem kell. Tudok magamra vigyázni ugyan úgy, mint mielőtt Hablattyal találkoztam volna. Ahogy oda értem hozzá aggódva néztem rá. Abban a pillanatban landolt mellettem Villám és szállt is le róla Thyra. Nem tudom miért pont őket hívtam ide, de örültem nekik. Ahogy meglátta, hogy aggódva fürkésztem őt elindult felénk, de abban a pillanatban Hablaty is elvesztette az eszméletét. Szerencse, hogy résen voltam és elkaptam. Vártam, hogy jöjjön Thyra, de nem jött. Óvatosan letettem Hablatyot és odafordultam hozzá. Valami után bőszen kutatott a nyeregtáskájában, amikor megtalálta oda jött és megsimogatott.
- Ügyes vagy Fogatlan. - mondta nekem és elkezdett Hablattyal foglalkozni.
Kicsit arrébb mentem, hogy Thyra eltudja végezni amit akar. Végül is jól tettem, hogy őket hívtam ide. Az istenekre mondom, ha nem ébred fel többé én vízbe vettem magam. Thyra néhány perc múlva felállt és odajött, hozzám és megsimogatott. Fürkészve néztem rá, majd Hablatyra aki valami ízével be van kötözve.
- Ne aggódj, jól lesz. Erős fiú és ezt is átfogja vészelni úgy, mint a legutóbb is. Tudod jól. Vigyázz rá, míg elmegyek valakiért. Rendben? - kérdezte.
Bólintottam és figyeltem, ahogy elrepülnek.
~ Odin kérlek add, hogy felébredjen! Minél hamarabb. ~ 
Odamentem hozzá és lefeküdtem mellé. Figyeltem, ahogy néha - néha össze rándul a szeme valami miatt. Az idő múlásával Thyra is vissza tért Astriddal.


* Astrid *

Ahogy a csónakban ültem és láttam, ahogy egyre jobban távolodik a hajó, amin Hablaty is van úgy nőtt az aggodalmam is. A szigetre érve ellátta azt a pár karcolásomat is Hablaty édesanya. A gondolataimba merültem arra a kis időre.
- Astrid, Hablaty hol van? - kérdezte tőlem Pléhpofa.
- Dagurral. - válaszoltam tömören.
Felálltam és elindultam a szirthez ahol még a harc előtt sétáltunk kettesben Hablattyal. Akkor még úgymond boldogok voltunk, de most azt se tudom mi lesz vele. Leültem a szirthez és figyeltem a még kint harcolókat. Már nem kellett mennem ki, bár ne is tudtam volna harcolni, hisz annyira aggódók azért a lököttért. Bármit csinálnék annak rossz vége lenne. Amikor az ölvész elpusztította a hajót amiről én is eljöttem az a maréknyi ádáz vissza vonult. Sose hittem volna, hogy Hibbant képes legyőzni az ádázok armadáját, de megtörtént és ennek örömmel kellene eltöltenie, de valahogy nem járt át az öröm érzete, mint a többieket. Ahhoz túlságosan aggódtam. Csak tudnám, hogy hol van és, hogy jól van-e. Ismét olyan rossz érzésem támadt, mint amikor éreztem, hogy baja esett. Ha most is én azt...azt nem bocsájtom meg magamnak. Miattam lehet valami baj. Ha nem lettem volna annyira makacs és önfejű akkor nem kellett volna átadnia Fogatlant Dagurnak. Amit viszont kétlek. Hallottam, hogy nem lenne képes rá, de akkor mire ment ki az, hogy azt mondta a hajón. É nem értem őt.
- Astrid. - szólalt meg valaki mellettem.
Ijedten néztem fel arra aki megszólított.
- Thyra, te mit kere...
- Velem kell jönnöd. - vágott közbe.
- Hova és minek? - értetlenkedtem.
- Majd megtudod, csak gyere. - kezdett el húzni a sárkánya felé.
- Hablattyal történt valami? - kérdeztem hirtelen.
Megtorpant és visszafordult felém.
Bólintott.
- Mi történt vele? Legalább jól van? - kérdeztem.
- Nem mondanám, hogy jól van és azt se tudom, hogy mi történt. Már Villámmal voltam amikor megfordult és elindult erre. Gondolom Fogatlan hívta ide. - mondta.
- Menjünk. - mondtam és elindultam Viharbogárért.
- Ne menj a sárkányodért, majd mi elviszünk. Nem hiszem, hogy elfogsz mellőle mozdulni. - mondta
- Rendben. - mondtam.
Felült a sárkányára én meg mögé. Elég rég ültem már éjfúrián és az is Hablattyal volt. Hogy én mennyire aggódok érte az a földön nincs.
- Hol vannak? - kérdeztem.
- Nem messze innen. Az egyik kis szigeten vannak. - mondta.
Nekem ez nem menne, főleg egy olyan dolog után amit látott. Én le lennék sokkolva, habár szerintem már most le vagyok sokkolva. Nekem elég volt annyi is, hogy csak hallottam arról, hogy valami van Hablattyal. Már ennyitől mély letargiába estem. Nekem ő a legfontosabb.
- Mindjárt ott vagyunk. - szólt hátra Thyra.
Pár perccel később egy szirt közelében landoltunk. Leszálltam, ha jól tudom Villámról és látvány ami a szemem elé tárult az tényleg lesokkolt.
 Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe és folynak le az arcomon. Nem tudom eldönteni, hogy önkéntelenül vagy akaratból rohantam oda, hozzá. Letérdeltem mellé, majd Thyrára néztem.
- Ugye nem... Ő, most nem... Kérlek mondd, hogy... nem...
Nem tudtam ki mondani azt, hogy halott. Nem is akartam. Ha... ha az lenne én... én nem élném azt túl.
- Halott? - kérdezett rá Thyra, bólintottam. - Nyugodj meg, Astrid nem az. Csak az eszméletét vesztette el. Elég csúnya sebet kapott, ami úgy látszik már nem vérzik. Túl foglya élni ezt is, elég erős hozzá. - mondta. Ettől megnyugodtam egy kicsit. - Vigyázol rá?
- Persze. - válaszoltam rögtön.
- Tudsz írni egy levelet? - kérdezte.
- Nem. Ilyen állapotban nem igazán tudok semmit se csinálni. - mondtam.
- Megértelek. Megírom én, de fát estére kell gyűjtened. Halat viszont tudok itt hagyni. - mondta.
Bólintottam, bár tudtam, hogy nem nagyon fogok enni, ahogy Fogatlan se. Láttam, ahogy Thyra a sárkányához megy. Felálltam és Hablaty fejéhez sétáltam. Leültem oda és az ölembe vettem a fejét. Neki dőltem a szikla falnak ami mögöttem volt. Az arcát és a haját elkezdtem simogatni. Jól esett, hogy velem van, csak nem pont így gondoltam azt. Miért kellett neki ezt csinálnia. Néha - na jó soha - nem értem miért kell neki ilyeneket csinálnia. Fogatlan jött oda mellém és bánatosan nézett rám. Ugyan annyira aggódót Hablatyért, mint én. Hablaty Fogatlannak a legjobb barátja, a társa és a családja tagja. Nekem sokkal több, nekem a szerelmem, az... az életem. Sose gondoltam volna, hogy valaha is újra velem lesz, de itt van és nem szeretném elveszíteni, hisz tényleg csak most kaptam vissza.
Igen mindig is szeretem, de nem ennyire, mint most. Amíg nem veszítettem el - már, mint amíg nem ment el - addig nem tudatosodott bennem, hogy mennyire szeretem. De, ahogy elment rájöttem és fájt, hogy nincs velem. A mássága már akkor - amikor még gyerekek voltunk - megbabonázott és magával ragadott. Szeretem már akkor, de ahogy nőttünk úgy lett ő kiközösítve az egész faluból és én nem akartam kockáztatni a helyemet azzal, hogy barátkozok vele. Most már tudom, hogy hiba volt, hogy nem tettem meg. Fájt a szívem érte, ahogy bántak vele a falubeliek. Gyűlölöm magam azért, ahogy én is bántam vele akkoriban. Nem akartam, de elvárták tőlem a többiek. És most alig, hogy vissza kapom el is vesztem, de most talán örökre.
- Astrid! - szólalt meg mellettem Thyra.
Lassan néztem fel rá.
- Jól vagy? - kérdezte és leült mellém.
- Most nem, de később, amikor felébred jól leszek. - mondtam.
- Min gondolkoztál el ennyire? - kérdezte.
- Csak arról, hogy a kapcsolatunk mennyit változott azóta, hogy ismerjük egymást. - válaszoltam neki.
- Mesélte, amikor nálunk volt. - mondta.
- Álmába vagy ébren? - kérdeztem egy apró mosollyal.
- Ezt kivételesen ébren mondta. - válaszolt.
- El kellene ezt valahogy juttatni Hibbantra. - mutatott fel egy összetekert levelet.
- Én nem járok a zsebemben egy rettenetes rémmel se, így nem tudok segíteni. - mondtam.
- Nem is kell. Üzenőszél ott jön. - mutatott az ég felé.
Arra néztem és tényleg közeledett a kis sárkány. Leszállt mellettünk és körül nézett.

Amikor meglátta Hablatyot az ölemben eszméletlenül aggódva nézett rá. Mennyire különös, hogy egy ilyen kis sárkány tudja, hogy mi a helyzet itt. Aggódik ő is a gazdájáért, akár csak Fogatlan. Annyira kötődik Hablatyhoz, hogy megérzi mi történt vele. Én is megéreztem, de csak azért, mert mindennél jobban szeretem. Üzenőszélnek fontos, ha nem lenne az akkor nem aggódna érte ő is ennyire. Thyra felállt mellőlem és felvette a kis sárkányt.

- Ide figyelj Üzenőszél. Ezt vidd el Hibbantra. - rakta be a levelet a lábára erősített kötélhez. - Siess vele! - utasította.

A kis sárkány megrázta a lábát a levéllel.

Bólintott, majd elindult. Tényleg sietett. Amennyire csak tőle telet sietett. 

- Megyek, hagyok itt néhány dolgot amivel később majd áttudod kötözni a sebét. És halat is. Lassan besötétedik és szedned kell még  fát is, hogy meg ne fagyjatok. - mondta. 

- Tudom. És köszönöm. Köszönök mindent. Hogy ide hozzál és azt is, hogy elláttad. - mondtam.

- Ez volt a legkevesebb. Te legalább úgy fogsz rá vigyázni, hogy nem minden 5 percben borulsz ki. Az ő szükségleteit a sajátod elé helyezed. És amennyire szereted nem tudod vele megtenni azt, hogy ne törődj vele. - mondta.
- Igaz. - adtam neki igazat.
- Amikor jobban lesz küldj nekem egy levelet Üzenőszéllel. Bárhol is leszek meg fog találni. - mondta.
- Rendben, majd küldök. És még egyszer köszönök mindent. - köszöntem meg még egyszer.
Bólintott és a sárkányához ment.
- Szia és vigyázz rá. - szólt még vissza.
- Szia. - köszöntem.
Vissza fordultam Hablatyhoz és vártam, hogy megérkezzen a segítség.
~ Odin kérlek ne vedd el tőlem, hisz csak most kaptam vissza. ~ fohászkodott a hangocska a fejemben.
Mennyi idő telhet el addig amíg a segítség jön. És az alatt az idő alatt mi lesz Hablattyal. Nem szeretném elveszíteni, ahhoz nekem túl fontos. Fogatlan jött vissza hozzá - bár jó kérdés, hogy mikor ment el - és elég szomorúan nézett rám.
 - Ne aggódj jól lesz. Ismered már milyen. Sőt sokkal jobban, mint én. Jól tudod, hogy fel fog ébredni. - mondtam neki és megsimogattam.
Ugyan azzal a szomorúsággal feküdte le mellém és figyelte Hablatyot.

Én is vissza fordultam Hablatyhoz és figyeltem őt. Lassan tűzifát kellene gyűjtenem, de se kedvem, se erőm nincs, hogy elmenjek innen. Az elmúlt 3 év alatt több éjszakát töltöttem kint tűz nélkül, barlangokban, mint otthon. Nem fogok fázni. És most még nincs is annyira hideg éjszakánként. Igen a tél közeleg, de még az is 3 hónap múlva lesz, így a mai este még nem annyira hideg mit amilyenek, majd lesznek. Más részt meg ott van a pokróc amivel az este Hablaty takart be engem. Az elég nagy ahhoz, hogy mindkettőnket betakarjam vele. Remélem ebben a nehéz időszakban az istenek velünk lesznek.
Nem tudom, hogy hogyan nem tűnt fel, hogy már egy jó ideje az arcát fürkészem. Bár látszott rajta, hogy szenved, de még így is látszott, hogy helyes. Megváltozott külsőleg, de engem sose a külseje vonzott magához, hanem az ami odabent van neki. Izmosabb lett, de még mindig nem olyan viking akit Termetes Pléhpofa fiaként vártak el az emberek. Nem ilyen leendő törzsfőre számítottak az itteniek, de mostani körülményekhez képest ő a megfelelő. Amikor még harcban álltunk a sárkányokkal, akkor jó, hogy az emberek olyan vezért vártak aki erős és megvédi őket, de most... most már nem. Most, hogy békében élünk - Hablatynak köszönhetően - persze, hogy egy olyan törzsfő kell akiben a sárkányok megbíznak. És ez Hablaty. Megváltozott mindenben. Számomra mégis az arca változott sokat. A kisfiús, félelemmel teli arcból egy teljesen más - talán egy kicsit idegen - férfias, bátor és elszánt arc lett.
Láttam, ahogy az emberek ne tudták elfogadni, ha tévedtek vagy valamit rosszul csináltak, de Hablaty ezeket elfogadta és tanult belőlük. Ez az új esélyt Hibbant csak is miatta kapta. Élet a sárkányokkal, békében. Nem szeretném elveszíteni, de ha így halad az lesz a vége, hogy elveszítem. Ahogy a családja is. Abba viszont bele pusztulnék Attól a túl sok ostobaságtól amiket csinál más, mint mi. Az életemet nem tudom elképzelni a baromságai nélkül. Senkit se szeretem még ennyire, mint azt a tökfejet. A másik ami hihetetlen még mindig számomra, hogy csak azért tűrte el sértéseket, hogy a közelemben legyen. Egyedül ő ilyen idióta, de mégis aranyos tőle. Az ilyen dolgok hiányoznak a legjobban. Hátra döntöttem a fejemet és az eget kezdtem el nézni. Nyugodt este volt, ahhoz képest ami napközben volt.Fogatlan felállt mellőlem és elkezdett a hátam mögé furakodni. Előrébb húzódtam, hogy oda férjen. Befeküdt mögém és onnan figyelte Hablatyot. Gondolom így jobban érezte magát. És egy kicsit jobban éreztem magam a közelségétől. Neki dőltem és úgy figyeltem tovább az eget, majd szép lassan elaludtam.
Néhány óra múlva amikor felébredtem már nem a szirten voltunk, hanem valamivel melegebb helyen. Kellett egy kis idő míg rájöttem, hogy egy hajón voltunk. Amíg aludtam, addig megjöhettek és áthoztak minket a hajóra. Erről jut eszembe: Hablaty hol van? Felültem és körbe néztem a kabinban ahol voltam. Hablaty a másik ágyon feküdt mellettem. Fogatlan is ott volt. Nem hagyja magára egy percre sem Hablatyot. Felálltam és odamentem hozzá, majd leültem az ágy szélére. Mielőtt elaludtam volna nem volt ennyire rossz állapotban. De már egy idő eltelt azóta és bármi történhetett vele. Néhány tincs a hajából a szembe logót eltűrtem azokat az útból, a homlokához értem és az nagyon forró volt. Nagyon magas láza volt és még jobban aggódni kezdtem. Érjünk már vissza a szigetre.