Hablaty új élete 79. fejezet

Az éjszaka csigalassúsággal telt, de lehet, hogy csak nem tűnt annak a kínzó fájdalmak miatt. Ami még tuti, hogy a lázam is felment. Ami egyedül nagy szerencsém volt, hogy Astrid nem ébredt fel az este folyamán. Tuti kiakadt volna, hogy míg ő békésen aludt én nagyba szenvedek alig fél méterre tőle. Reggel lesz majd így is ne mulass nekem. Bár így se múlatok jól. Szenvedek, mint aki a halálra vár. Habár szinte már annyira fáj, hogy a fájdalomba fogok bele halni. Lassan pirkadt és Astrid is mocorogni kezdett. Mocorgott, de még nem ébred fel... egyenlőre.Komolyan akkor lesz nekem végem ha Astrid rájön, hogy egész éjjel mellette szenvedtem és neki nem szóltam.
A hajnal kezdett átfordulni reggelbe és Astrid is kezdett ébredezni. Azt hiszem nekem ma tényleg végem lesz Astrid keze által. Abban a percben az istenek legyenek velem. A kínjaim ellenére Astridot néztem, ahogy ébredezik. Akármennyire is fáj így is képes volt mosolyt csalni az arcomra. Az álmos pofijával, ahogy rám nézett a fájdalom ellenére se tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Álmosan nézett rám.
- Szép jó reggelt. - mosolyogtam rá.
- Neked is. - mondta álmosan. - Mióta vagy fent?
- Lehet, hogy ki fogsz nyírni amiatt amit mondani fogok, de jobb ha most tudod meg, minthogy később és nem is tőlem. - mondtam.
- Miért nyírnálak ki? - kérdezte egy percnyi lemaradtsággal és fel is ült lassan.
- Mert nem szóltam neked, hogy sajog az oldalam és ezért semmit se aludtam az éjjel, de nem ébresztettelek fel, mert nagyon fáradt voltál és azt se akartam, hogy lásd, ahogy szenvedek, így is elég sokszor láttál már. - mondtam lehajtott fejjel és a hátamat óvatosan az ágy támlájának döntöttem.
Astrid odahúzódott hozzám és megsimogatta az arcom, de nem néztem fel rá.
- Hablaty, kérlek néz rám. - kért meg kedvesen.
- Nem. - mondtam.
- Legyen, de akkor is elmondom amit akarok. - mondta. - Figyelj megértem, hogy azt hitted képes vagyok kinyírni téged azért, mert egész éjjel vártál a csodára, hogy elmúljon a fájdalom és aludni tudjál, de ez nem olyan egyszerű. Tudom, hogy azért nem szóltál nekem, mert nem akartál ezzel is fárasztani, de nekem az nem fáradtság, hogy gondoskodjak a jólétedről. Igen nem szeretem látni, hogy szenvedsz, de neked ilyen az életed amit el kell fogadnom és már el is fogadtam. Bár mit is mondanál nekem azzal kapcsolatban, hogy nem szenvedsz elárul a fájdalmad. És, hogy tud én mindig veled leszek, mindig ápollak ha kell, mert nekem a te épséged az első. - mondta. - Csak, hogy tud, figyeltelek este és direkt nem segítettem, mert arra voltam kíváncsi, hogy szólsz-e nekem, de amilyen makacs vagy nem hagytad magad és inkább szenvedtél. Tudom, hogy nem szereted hogy keveset alszok ha bajod van, de most muszáj vagyok, ha azt szeretném, hogy hamar talpra állj.
Elég bágyadt képpel meredtem magam elé a hallottaktól.

- Szóval hagytad, hogy szenvedjek a saját hülyeségem árán, minthogy segíts? - kérdeztem ahogy rá néztem.
- Ha a saját károdon tudsz csak tanulni. - mondta.
- Kösz az őszinteséged. - mondtam.
- Figyelj engem nem kell féltened attól, hogy azt látom, hogy szenvedsz. Az a legkevesebb. Inkább kibírom, hogy azt lássam, minthogy elveszítselek. - hajtotta a vállamra a fejét.
- Tudom. - mondtam halkan miközben lehatottam a fejemet.
- Mi a baj? - kérdezte rám.
- Vajon mi lehet a bajom? - kérdeztem vissza. - Fáj az egész oldalam ha levegőt veszek és tuti, hogy a lázam is felment az este.
Erre a megszólalásra a fejemhez emelte a kezét, majd felállt rögtön mellőlem és hozott a lázcsillapító orvosságból.
- Ez hamar leviszi majd a lázad. Estefele meg sétálunk egy kicsit kint, hát ha a bezártság is a bajod. - mondta.
Csak bólintottam és kiittam az orvosságot. Fogatlanra néztem aki még békésen aludt a helyén.
- Milyen jó egyeseknek, hogy nincsen semmi bajuk. - mondtam Fogatlanra utalva.
- Nem tudhatod min megy keresztül míg te ki vagy feküdve. Ő egy sárkány, nem tudja olyan egyszerűen kimondani mi a baja, mint mi. De aggódik érted, mert látszik rajta. - mondta Astrid.
- Ezt nagyon jól tudom. - mondtam. - Szóval a közelembe mered hozni a műlábam?
- Muszáj, mert tudom, hogy 2 napnál tovább úgy se bírnál megmaradni az ágyban és szükséged is van a mozgásra a gyógyuláshoz is, bár milyen bajod is van. - mondta és odabújt hozzám.
Én mint mindig automatikusan átöleltem és a fejének döntöttem a sajátom. Jó ideig némán ültünk, én agyaltam Astrid meg engem bámult, mint mindig. Ez alatt az idő alatt iszonyatosan hülye tervet öleltem ki. Astrid nem lesz elragadtatva tőle, ha megtudja, nem mondom el neki, de így is megtudja. Szóval aláírom a saját halálos ítéletemet azzal ha megvalósítom a tervem.
- Min gondolkozol ennyit? - kérdezte  mosolygós hangon.
- Miért? - kérdeztem egy kicsit kábán, ahogy rá néztem.
- Csak azért kérdeztem, mert nagyon összpontosító fejet vágtál. - mondta mosolyogva. - Édesen nézel ki amikor gondolkozol valamin.
- Kösz. - csókoltam meg a fejét.
Erre közelebb bújt hozzám és a lábait átvetette az enyémeken.
- Tudod nem kéne ennyire elkényelmesedned, mert a végén még elhízol. - mondtam unottan.
- Hogy én? Elhízni? Milyen magas a lázad? Tudhatnád, hogy melletted lenni nem olyan könnyű. Főleg akkor ha sérült vagy és állandóan felakarsz kelni. Egész napos felügyelet kell melléd. Melletted elhízni se lehetne. - mondta.
- Azt csak te hiszed. - mondtam és megcsókoltam.

- Nem hiszem hanem tudod a tényeket. - mondta, majd egy pillanatra elgondolkodott és felnézett rám. - Fáj még az oldalad?
- Érdekes mód nem, azóta nem mióta felébredtél. - mondtam őszintén.
- Biztos? - kérdezte.
- Teljesen. - mosolyogtam rá.
- Komolyan min gondolkoztál az előbb? - kérdezte.
- Hogy milyen életem lett volna ha anya velünk van. - válaszoltam egyszerűen.
- Ne hazudj nekem! - szólt rám.
- Ha elmondanám akkor már nem lenne meglepetés. - mondtam.
- Szóval az ajándékomon gondolkoztál Snoggletogra. - mondta. - Ha még nem csináltál semmit nem is kell nekem az is elég, hogy addigra jól leszel. - mondta.
- Tudom, de akkor is kapsz valamit, hisz te is adsz nekem valamit. - mondtam.
- Rendben. - mondta szem forgatva.
Tényleg lesz meglepetés ha reggel felébred és nem leszek a helyemen, ahogy Fogatlan se. Na ezért aztán tényleg fogok kapni tőle, bár nem olyan biztos ha meglátja az ajándékát amit csinálok majd neki.
- Mi lesz a mai program? - kérdeztem.
- Eszel utána kapsz egy fájdalomcsillapító orvosságot a biztonság kedvéért, átkötözlek megint és utána alszok estig. Nem érdekel mit mondasz ha kell kapsz az altatóból. - mondta.
- Láttad rajtam, hogy van az alvás ellen kifogásom? - kérdeztem.
- Most még nincs, de nem is legyen. Aludni fogsz estig és kész. - fenyegetőzött.
- Ezt vegyem fenyegetésnek? - kérdeztem.
- Annak is veheted. - mondta.
- Jó. - vontam vállat. - De valamit mondok.
- Mit? - kérdezte értetlenül.
- Éhen halok, mint Fogatlan amikor fel fog ébredni. - mondtam.
- Szellemes vagy. - mondta és felállt. - 10 percet bírj még ki és ehetsz. - azzal elment.
Visszafeküdtem az ágyba és persze háttal az ajtónak. Számolgattam a padló repedéseit, ami nem igaz, de teljesen olyan volt. Hallottam a felém közeledő lépteket, de mivel az ajtó nem nyílt így csak Fogatlan jött felém. Pillanatokkal később a fejét az oldalamra rakta és rám nézett, ahogy rá néztem elnézett más fele.

- Mi a baj, pajti? - kérdeztem. - Éhes vagy te is már? Szegény Astridot küldhetjük vissza, hogy neked is hozzon enni.
- Szegény Astridnak van annyi esze, hogy hozzon neki is enni. - mondta Astrid az ágy túl oldaláról.
Felültem és rá mosolyogtam.
- Te csak ne mosolyogj nekem, hanem egyél, hogy minél előbb aludhass. - mondta.
- Lehet, hogy kezdem meggondolni magam azzal a leánykéréssel kapcsolatban. Ha most ilyen vagy velem, akkor mi lesz ha el is veszlek. Kész terrorban fogok élni vagy mi? - kérdeztem mosolyogva.
- Még meglátjuk. Nem ígérek előre semmit. - mondta.
- Szóval én ígérgessem a lehetetleneket, te meg ennyit nem tudsz mondani, hogy terrorban fogok élni vagy sem. Kedves vagy. - mondtam.
- Én nem kértem, hogy ígérgess nekem össze - vissza. Magadtól tetted. - mondta és az ölembe rakta a reggelim.
Sértődötten kezdtem el enni, de persze csak megjátszottam előtte. Figyeltem, ahogy Fogatlan elé is lerakja a halat és ő is enni kezd.
- Nagyon meglehetsz sértődve ha egy folytában engem figyelsz. - mondta mosolyogva.
Morcos fejjel néztem rá, ahogy Fogatlan szokott rám nézni.
- Látom nyűgös vagy. - mondta. - Egyél és utána alhatsz.
- Te is velem alszol. - mondtam.
- Hablaty nekem van néhány dolgom, nem alhatok egész nap, mint te. Te gyógyulsz, nekem nincs semmi bajom. - mondta. - Most neked van szükséged amúgy is pihenésre.
- De te se aludtad végig az éjszakát. Neked is pihened kell. - mondtam.
- Viharbogárral is foglalkoznom kell. Nem csinálhat mindent Klaus. - mondta.
- Csak tud még várni 2 órát rád. - morogtam.
- Hol van ilyenkor az a szöveg, hogy szüksége van arra, hogy a gazdája vele legyen? - kérdezte.
- Felőlem, de nem kell átkötöznöd így is jó. Amint végeztél mehetsz Viharbogárhoz. - mondtam.
Egy pillanatig döbbenten nézett rám.
- El is ment az étvágyam, de remélem neked is. - állt fel. - Teljen jól a napod hátra lévő része, de ezennel nélkülem. Jó étvágyat! - viharzott ki, de az ajtóban megfordult és rám nézett. - Néha egy igazi tapló tudsz lenni. - csapta be az ajtót és vissza se nézett.
Egy pillanatig én is döbbenten néztem az ajtót. Komolyan nem tudom mi lelt most engem, de a kezemben lévő tál egyszer csak a falon landolt és Fogatlan értetlen tekintetével találtam szembe magam.

Ijedten nézett rám, de mégis ott volt az aggodalom a szemében.
- Bocs, pajti. - próbáltam rá mosolyogni, de egy grimaszon kívül semmi se telet tőlem. - Nem akartam, hogy így láss. Egyél nyugodtan.
Visszafeküdtem az ágyba és próbáltam aludni, de sehogy se jött össze. A vita Astriddal se hagyott nyugodni és az oldalam se. Nem tudom mi ütött belém, hogy elküldtem, mint egy állatot, komolyan nem tudom mi van most velem. Az oldalam az eddigieknél is jobban sajgót és már jobban is szenvedtem, mint előző nap vagy este. Mi a frász van velem, hogy nem akar elmúlni a kínzó fájdalom. Aludnom kellene, de egyszerűen nem tudok. Levegőt is alig kapok épp, hogy veszek egy kis levegőt belenyilall a fájdalom a rúgás helyébe.
- Fogatlan hozd ide Klaust és az se érdekel a végig kell húznod a földön a lábánál fogva. Az a lényeg, hogy hozd ide mindenféle képen. - mondtam Fogatlannak aki rögtön el is indult.
Úgy 5 perc múlva hallottam nyílni az ajtót.
- Mi a frászért hívtál? - kérdezte. - Fogatlan már eleget rángatott a földön végig ha megint rám akarod bízni.
- Hidd el még azt is jobban elviselnéd, mint ezt amin én megyek keresztül. Az ehhez képest pihentető. - mondtam. - De megnézhetnéd, mert valami tutira nem stimmel, mert ilyenkorra már nem kellene ennyire szenvednem a fájdalomtól.
- És azt te honnan tudod? - kérdezte okosan.
- Ne most kezd el nekem újra bunkóba átmenni, mert ha egyszer felkelek innen neked akkor véged lesz. - fenyegettem, vagyis ha bírtam volna, mert még arra se volt erőm.
- Nem bunkózásból kérdeztem. Amikor nekem eltört 2 bordám az alatt a nyomorult kiképzés alatt 2 hónapig fájt. - mondta.
- Tudom, mert nekem se ez az első alakom, de akkor se fetrengtem 3 nappal azután az ágyban szenvedve, ahogy te se. - mondtam.
- Jól van mindjárt megnézem. De amúgy miért nincs itt Astrid? - kérdezte.
- Viharbogárral van. - válaszoltam.
- Mivel bosszantottad fel, hogy el ment? - kérdezte.
Na jó ő még így is ismer, hogy 6 évig egy szót se tudott rólam, de a fő az az, hogy ismer.
- Ez miből gondolod? - kérdeztem vissza.
- Onnan, hogy engem hívtál helyette és onnan is, hogy nincs itt. - mondta.
- Jogos. De igazából magam se tudom mivel üldöztem el. - mondtam.
- Az szép. - mondta, ahogy segített felülni és elkezdett kibontogatni a kötésből.
A percek lassan telek, de az is lehet, hogy csak nekem teltek lassan, mert a halálomon voltam már. Na jó ezzel inkább nem viccelődök, mert elég gáz, hogy ez ami először az eszembe jut.
- Mikor lett ez felkötve rád? - kérdezte.
- Aznap este mikor felébredtem, azt hiszem. De Astrid jobban tudja. - mondtam.
- Mi van, ő a te kis könyved ami mindent tud? - kérdezte gúnyosan.
- Vicces, drága öcsém, de félkomás állapotban annak is örültem, hogy tudom ki volt mellettem. - mondtam gúnyosan.
- Őszintén, drága bátyám, - gúnyoldót. - de mi a bánatot csináltál, hogy a véraláfutásodból seb lett, hogy még a pólyád is elég szépen véres lett? - kérdezte.
- Hogy mi? - kérdeztem és felnéztem rá.
- Fel se tűnt, hogy valami pluszba melegíti az oldalad? - kérdezte.
- Szenvedj keresztül 2 napot, majd utána kérdezd ezt tőlem újra. - mondtam.
- Tudod mit most szépen szólok a barátnődnek és ha valami problémátok van azt meg is beszélhetitek az alatt míg ellát téged. - mondta és felállt.
- Ha kilépsz azon az ajtón én nem tudom mit csinálok veled, miután fel tudok már állni. - szóltam utána.
- Hátba veregetsz és megköszönöd. - lépett ki az ajtón.
És ezzel ott hagyott tovább szenvedve az ágyban. Fogatlan jött oda hozzám és nézett rám, majd a vérző sebre.
- De a fájdalom csillapítót elfelejtette odaadni. - mondtam neki. - Most még szenvedhetek egy kicsit.


* Astrid *

Életemben nem hallottam még ekkora taplót, mint az előbb Hablatyot. Előbb még marasztalni akar, aztán elküld, mint egy kutyát. Mi a frász baja van. Felfele tartottam Viharbogárhoz, szerencsémre a többiek már nincsenek itt. Elmentek valamerre a környéken. Egyedül Klaus van a szigeten, de ő is még alszik. Ahogy beléptem az istálló ajtaján Viharbogárhoz kezdtem el beszélni.
- Most mond meg, kislány, mi baja van? Az előbb még azt akarja, hogy pihenjek, mert keveset aludtam egy pillanattal később meg elküld, mintha egy.. mintha csak egy kutya lettem volna aki nem hagyja enni. Mi üthetett belé, szerinted? - kérdeztem kedvenc sárkányom.
Persze csak értetlenül nézett rám, hisz egy árva szavamat se értette abból amit mondtam, hisz nem volt bent, hogy tudja mi történt és azt se tudja mi baja van annak az idiótának.
- Te legalább meghallgatsz nem úgy, mint egyesek. - simogattam meg a szárnyát.

- A mai napon remélhetőleg csak a tied vagyok. - mondtam.

Erre örömtelien bújt oda hozzám. Szint már ledöntött a lábamról, annyira örült annak, hogy vele töltök egy kis időt. 

- Tudom, hogy örülsz, de nem kell levenni a lábamról. Az nem a te feladatod lesz. De én is örülök annak, hogy veled töltök egy kis időt, már hiányoztál. - mondtam és átöleltem a szarvánál. 

Olyanok vagyunk mi ketten, mint Hablaty és Fogatlan. Elválaszthatatlan páros. Bár rajtuk jobban látszik, hogy nem bírnak ki egymás nélkül 5 percet. 3 évig együtt voltak jobban - rosszban így jó, hogy pánikólnak ha a másik nincs a közelben. Talán egy óra telhetett el azzal, hogy Viharbogarat csutakoltam és Klaus is megjelent elég aggodalmas képpel. 

- Szerintem jobb ha jössz. - mondta.

- Hova és minek? - kérdeztem. 

- Hablaty...

- Megtudja oldani nélkülem is. - mondtam és folytattam Viharbogár csutakolását. - Ha nem látod dolgom van.

-  Már bocs, hogy ez mondom, de szerintem a barátod élete fontosabb, mint a sárkányod tisztasága. - mondta. 

Egy pillanatra megállt bennem a vér is. 

- Miért mi van vele? - kérdeztem. 

- Jó, hogy már két napja szenved ha abból a kis véraláfutásból egy seb lett és nem is kicsi. Ezért szenvedett már mióta és gondolom azért bántott meg, mert már nem tudta mit, hogyan mondjon a fájdalomtól. - mondta.

Komolyan szégyellhetem magam, mert csak úgy ott hagytam anélkül, hogy megtudtam volna, hogy mi a baja. Mégse vagyok elég figyelmes főleg ha az épségéről van szó. 

- De mitől lett abból seb? - kérdeztem. 

- Nem tudom mit csinálhatott, de ha tippelnem kellene akkor a törött bordája szúrta át, de neki se tűnt fel. - mondta komolyan. 

- Lehet, hogy azért nem, mert a fájdalomcsillapító hatása alatt volt. - mondta és már nagyon aggódtam. 

Miért kellett nekem rá hallgatnom és a saját eszemre ahelyett, hogy ott maradtam volna és megnézem mi a baja. Rémes barátnő vagyok ezt meg kell mondanom magamról.

- Sajnálom kislány, de most mennem kell. Ma még jövök valamikor. - mondta neki és bezártam a helyére.

Kimentem Klaus után. 

- Szerintem te már a mai nap nem teszed ki a lábad a házból. - mondta.

- Az te nem tudhatod. - mondtam.

- Majd meglátjuk. - motyogta halkan.

- Attól, hogy halkan mondtad hallottam. - válaszoltam. 

- Csak a tényeket mondtam. - válaszolta.

Az a rövidke út is a házig csendben telt. Amint beléptem a házba elég szörnyű látvány tárult a szemem elé. 

Hablaty új élete 78. fejezet

* külső szemszög *

Míg a kis pár bent volt egész nap a házban, addig a többiek kint voltak és gyakoroltak... vagyis azt szerettek volna. Az arénához tartottak, de annak a helyén nem volt semmi csak egy nagy rakás fém.
- Srácok nem volt itt legutóbb egy furán álló ízé amit arénának hívtunk? - kérdezte Fafej.
- Elméletben igen, de bármi is történt a fém amivel lezártuk az arénát még mindig ott van. - mondta Halvér.
- Tuti, hogy azok a kis fekete szörnyek csináltak valamit. - mérgelődött Takonypóc.
- Attól, hogy téged ki nem állhatnak a sárkányok és te se csiped a legtöbbet, nem kell mindent rájuk kenni. - okoskodott Halvér.
- Neked meg nem kell mindig okoskodnod. - szólt vissza a fiúnak sértődötten Takonypóc.
Ezek után mindenki elvonult a szigeten valamerre és elfoglalta magát valamivel. Az ikrek a vadkangödrökkel voltak elfoglalva. Halvér a meditációs helyén meditált. Takonypóc repkedett egyedül a sziget körül. Dél körül lehetett amikor újra összegyűlt a csapat a főház előtti réten. Ott Fogatlan a lábánál fogva húzogatta Klaust. Egy ideig néztek amikor Fafej megszólalt.
- Nem kellene csinálnunk valamit? - kérdezte.
- Minek? Fogatlan jól el van és nekünk is jó. - mondta Takonypóc.
- Minden egyes szavatok hallom. - szólalt meg az éppen felülő Klaus.
- És akkor mi van? - kérdezte gúnyosan a fiútól Takonypóc.
- Ő van. - mutatott Klaus a morcos képű Fogatlanra.

- Mindegy. - mondta hanyagul.
Klaus időközben felállt és elindult arra amerre Fogatlan lökdöste.
- Hablaty tudd róla, hogy Fogatlannal te foglalkozol?! - kérdezte tőle Fafej.
- Igen. - válaszolta vissza se fordulva.
A többiek is elindultak utána, mert felfelé tartottak a főházba. Egész úton felfele azt hallgatta, hogy róla beszélnek.
- Most már kezdem unni, hogy én vagyok a témátok. Nem tudnátok túl tenni magatokat azon ami nem is úgy történt, ahogy. - fordult vissza idegesen Klaus.

- Akkor mi történt? - kérdezte Fafej.
- Nem mentem el, hanem leestem a sárkányomról és azt láttátok elrepülni. Ennyi a titok nyitja. - mondta Klaus.
- Én ezt nem hiszem el. - mondta Takonypóc.
- Akkor azt mond el nekem, hogy hogyan lehet az, hogy Kübli és Poszdoria vitt vissza a szigetre ha velem volt a sárkányom és már azóta senki se látott sárkányháton. - mondta a fiú.
- Én nem láttalak. - mondta Fafej.

- Épp ezt mondtam. - válaszolta Klaus és bement a házba.
A többiek követték, de nem szóltak már hozzá. A többség csendben elfoglalta magát, ez alól is a kivétel az ikrek voltak. Ő hangoskodtak nagyon. A szigetükről veszekedtek nagyon. Egy idő után már nagyon hangosan veszekedtek így mindenki rájuk figyelt. Klaus már elképedve, de mégis mosolyogva figyelte a veszekedést, ami kezdett átmenni dulakodásba is.

Már csak attól kell tartaniuk, hogy fegyvert ragadnak és úgy rontanak egymásnak. Akkor viszont nem tudják ki fogja leállítani őket, mert az elmúlt időben mikor már Hablaty is haza tért, a fiú állította le őket, de mivel ő most lábadozik így nincs senki aki meg csinálná. Astrid sincs ott, mert Hablatyra vigyázz. És egy kicsit mind tartanak a civakodó testvér pártól, főleg ha fegyver is van náluk. Egy ideig még vitatkoztak, de mindenki nagy örömére nem fogtak fegyvert. Miután végeztek a veszekedéssel ki - ki a maga útjára ment. Klaus egy kicsit még fent maradt a többiekkel majd felállt és elindult ki.
- Gyere a gazdád már biztos hiányol. - szólt Fogatlannak.
Az rögtön utána futott és lerohant a gazdája házához várva arra, hogy bemehessen. Pár perccel be is jutott a házba, de Klaus nem követte, hanem vissza ment a főházban. A többiek már nem voltak ott, így nyugodtan betudott menni, senki se zaklatta kérdésekkel amit most nem szeretne megválaszolni. Külsőre teljesen olyan, mint Hablaty, - néhány dolgot azért leszámítva - de azért belsőre is van ami megegyezik bennük, még pedig az, hogy nem szeretnek kelletlen kérdésekre válaszolni. Alig múlt napnyugta, de már készült lefeküdni, az egész napos Fogatlanra való figyelés lefárasztotta, evett egy keveset és elment aludni. Még a holnapi napot is ki kell bírnia a rizikós természetű sárkánnyal. Épp, hogy lefeküdt, de más el is aludt rögtön. A többiek nem sokkal a fiú után mentek fel enni, de amint meglátták, hogy alszik megpróbáltak a lehető leghalkabban enni. Annyira ők se szemetek, hogy felébresszék, hisz jól tudják, hogy amíg Hablaty nem ébredt fel Klaus is keveset aludt, mindig amikor baja esett. Most nem akarták felébreszteni, mert az elmúlt napban is keveset aludt és attól, hogy nem hiszik el amit mondott nekik nem akarnak lecseszést kapni Hablatytól. Az ikrek még mindig nem szóltak egymáshoz így csöndben is telt a vacsora, majd mindenki elvonult aludni. Utánuk nem sokkal ment fel Astrid is a vacsorákért, ahogy felvette azokat visszament a házba.


* Hibbant *

Mindeközben a hajó biztonságosan visszaért a szigetre. Senkinek se mondták el mi is történt igazából, csak annyit mondtak el a történtekből, hogy Dagur túl élte a zuhanást és bosszút állt Hablatyon, de semmi komoly baja nem esett. Így is már túl sok baja esett a fiúnak ami miatt aggódhattak érte, de ez már komolyabb volt sokkal, mint az előzőek. Miután a hajó visszatért a szigetre minden folytatódott ahol abba maradt. Senkinek se tűnt fel, hogy a főnök kisebbik fia nem tért vissza a szigetre, de a változást mind észrevették a fiún. A sárkánylovasok nincsenek a szigeten így hiányolniuk kell az embereknek a napjaikból a sárkányversenyeket. Bár a telet kell átvészelniük a versenyek nélkül, hisz egyik lovasnak se jó, hogy a leghidegebb időben is versenyezzenek. Utána pedig ott van az Olvadás - feszt.
A hajó érkezését követő délutánon levél érkezett a főnöknek, ami jó hírrel szolgált. Klaus írt az apjának testvére állapotáról mi szerint jól van és nem bír egy helyben maradni már most. Így sokkal több élettel végezte a dolgát.
- Felébredt Bélhangos. - mondta a kovácsnak.
- Biztos, hogy a te fiad az és nem a sárkánya, nem volt eddig jellemző rá, hogy 2 nap alatt felébred. - mondta erre Bélhangos.

Erre a törzsfő elég gorombán nézett rá.

- De te tudod a te fiad. - folytatta a munkáját a kovács.

- Csak ezek után ne keveredjen bajba. - mondta Pléhpofa.

- Akkor már tényleg nem a te fiad lenne. - vágta rá Bélhangos. 

- Szerinted jó törzsfő válna belőle? - kérdezte őszintén a főnök. 

- Nem fontolgatod, hogy átad neki a helyed? - kérdezte sejtelmesen a kovács. 

- Nem most, de egyszer igen. De mit gondolsz? - kérdezte Pléhpofa.

- Ha egy sárkányért háborús időben kitudott állni, mint a családja egy tagjáért akkor a falu jó kezekben lesz, de most még úgy tűnik nekem elég felelőtlen. De mit vársz egy majdnem 20 éves vikingtől. Makacs és önfejű, amilyen te is voltál, így belegondolva rájövök, hogy most is olyan vagy, oh. - mondta Bélhangos.

- Kinövi azt és meg fog felelni a feladatra. - mondta és kiment.

- Ha te mondod. - motyogta a kovács és vissza fordult munkájához.
Pléhpofa a faluban segített be a nap további részében. Az emberek már készülődtek az ünnepekre. A gyerekek egyre több hósárkányt építettek a falufőterén és a szigeten is. A Nagy terem már ünnepi díszben feszített. Úgy 2 hét és ünnepek, a legszebb ünnepek amik a vikingek ünnepelhetnek. Valka minden idejét a sárkányok gondozásával töltötte, de a vad sárkányokkal annyira még ő se bírt. Szabad idejében a nő a faluban segített be. A fiai hiánya viszont látszódott rajta. A falubeliek minden napjukat nagy részben az ünnepekre való készülődéssel töltötték. A halászok és mindenki más szorgoskodott a nagy hideg és az ünnepek előtt elegendő mennyiségű élelmet és egyéb dolgokat összeszedni. Szép lassan haladt a munka az ünnepekre való felkészülésre. A gyerekek minden nap hósárkányokat építettek vagy csak a hóban játszottak a bébisárkányokkal. Mindenki tudta, hogy a sárkánylovasok az ünnepekre visszajönnek, ahogy a főnök fia is. Most már mindkettő.


* Hablaty *

Már sötétedett mikor Fogatlan betoppant. Láttam, hogy Klaus nyitja ki neki az ajtót, de ő nem jött be. Gondolom sok volt neki már a mai nap. Főleg, hogy Fogatlanra kellett figyelnie. Én is kifáradtam mellette eleinte, de végül hozzá szoktam. De Fogatlan elképzeléseihez nehéz hozzá szokni főleg olyannak aki nem ismeri az uraságot. Ahogy belépett a szobába odajött hozzám és megnyalta az arcom.
- Most engem kezdsz el fárasztani vagy elég volt mára már? - kérdeztem tőle. - Eléggé kifárasztottad Klaust, hogy arra se volt ereje, hogy bejöjjön?
Kissé morcosan nézett rám, de mégis szeretett teljesen bújt oda hozzám.
- Nem tudod eldönteni, hogy haragudj rám vagy sem? - kérdezem, miközben átöleltem a fejét.
- Azt mondtad már mióta nem haragszik rád. - mondta Astrid.
- Igen, de így értelmesebben hangzik a kérdés. - mondtam.
- Hát, ahogy te kérdezni tudsz persze, hogy így volt értelmesebb. - mondta és felállt. - Mindjárt jövök, lehozom a vacsoránkat.
- Rendben. - mondtam, majd visszafordultam Fogatlanhoz.
Hallottam nyílni az ajtót, de tovább simogattam az én drága sárkányom.
- Ugye azt tudod, hogy hiányoltalak egész nap. Mégis csak fontolgatsz egy gazda cserét. Mert ha igen hiányoznál ám és bolondságaid is. - hajtottam a fejére a fejem.
Morgott valamit, de hallottam a morgásában, hogy esze ágában sincs lecserélni engem. Mi már összetartozunk azóta, hogy lelőttem kemény 3 éve.
- Nagyon jól tudom, hogy még a legerősebb isten se lenne képes téged tőlem elválasztani. Te az én társam vagy amióta lelőtelek. Sose válunk el. - mondtam neki.
Elég fura hangot adott ki és kezdett el dorombolni. Lehunytam a szemem és hallgattam Fogatlan dorombolását - persze a fejem még mindig az övén volt - ami meg is nyugtatott. Már félálomban lehettem amikor Astrid vissza jött.
- Ha ő téged nem akar lecserélni, te engem akarsz lecserélni? - kérdezte, de hallottam a hangjában, hogy mosolyog.
- A világ ezer kincséért sem. - ültem fel. - De tudod, hogy fontos nekem az úr.
- Persze, hogy tudom, hogy fontos neked. És azt is tudom, hogy leragadnak a szemeid. Úgy, hogy most szépen esszel és utána lefekszel aludni. - mondta.
- Igen is hölgyem. - mondtam és figyeltem, ahogy leül mellém.
Lerakta elém a tálat és ő is elkezdett enni. Még mindig nem ettem mikor rám nézett.
- Nem foglak megetetni arra ne várj. - mondta.
- Ugyan ezt mondod majd a gyerekünknek is? - kérdeztem.
- Nem, ezt csak neked mondom. - vágta rá.
- Hát jó. - vontam vállat. - De van itt valami. - mutattam a számra jelezve neki.
- Mi va....
Befejezni a kérdést nem tudta, mert megcsókoltam.

- Most persze nem vagy fáradt. - motyogta bele a csókba.
- Veled sose vagyok az. - mondtam és újra megcsókoltam.
- Veled ma aztán nem lehet bírni. - mondta és visszaült a helyére.
Az egy jó kérdés, hogy került be az ölembe úgy, hogy nem lett leverve a vacsoránk. De úgy látszik ügyesek vagyunk.
- Inkább az a kérdés, hogy mikor lehet velem bírni. - mondtam.
- Igaz, de most egyél. - mondta.
- Rendben anya. - mondtam és elkezdtem enni.
- Nem tudom mi lenne nélkülem veled, ha nem emlékeznél a kapcsolatunkra. - mosolygott.
- Hát elég hihetetlen, hogy velem vagy és nem a Takonypóc-szerű-srácokkal. - mondtam.
- Valami vonzott benned, már kicsiként. De lehet, hogy az a hülyeséged volt. - mondta.
- Meglehet. - mondtam.

- Erre már sose kapunk választ, hisz nem tudjuk visszapörgetni az időt.

- Nem is akarnám. - mondta lehangoltan és elfordította a fejét tőlem.

- Mi a baj? - fordítottam vissza a fejét felém, de a szeme még mindig le volt sütve.

- Soha többet nem hagyod el a szigetet szó nélkül túl hosszú időre, ugye? - nézett fel rám kétségbe esve.

- Ha akarnám se tehetném. Miattad se és mivel apa is.... feladatom lesz, ami nagyon fontos. Nem menekülhetek a sorsom elől. - mondtam. - De neked nem csak ez a bajod, igaz?

- Igen, sose akarnám újra azt látni, hogy már nem vagy az aki voltál. Hogy már nem vagy az a gyerek aki örömét lelte a trollok vadászásában. - mosolygott a végére.

- Ajj, annak is már 10 éve. Kinőttem belőle. - mondtam.

- Remélem nem lesznek ilyen izgágák a gyerekeink, mint te. - mondta.

- Ezek szerint nem csak egy lesz. - mondtam mosolyogva.

- Ha rád fog ütni egy is sok. - mondta.

- De ha fagyilkoló örült lesz, mint te akkor tökéletes lesz. - mondtam.

- Vicces nagyon. - morogta.

- Te kezdted. - válaszoltam. 

Rám öltötte a nyelvét és folytatta az evést, ahogy én is. A vacsora maradék ideje csendben telt. Ahogy végeztünk Astrid elvitte a tálakat és lerakta az asztalra, majd vissza jött hozzám, de még mindig nem szólt hozzám.

- Komolyan megsértődtél attól amit mondtam. Tudod, hogy nem kell komolyan venni azt amit így mondok. Tudod, hogy szeretlek és úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. Még ha fákat is gyilkolsz időnként. - csókoltam meg a nyakát. - És ha lesz egy fagyilkoló lányom, büszke leszek arra, hogy azt tőled örökölte. 

- Elhiszem azt, de miért pont lány? - kérdezte.

- Mert lesz valaki akit jobban fogok szeretni, mint téged. - mondtam mosolyogva.

- El is higgyem? - kérdezte.

Csak vállat vontam, csókoltam volna meg mikor megszólalt. 

- Le kellene feküdnöd. - mondta és felállt. 

Csalódottan feküdtem le és figyeltem, ahogy sorra eloltja a lámásokat bent. Utoljára hagyta az ágy mellettit. Befeküdt mellém és azt is eloltotta. Közelebb húzódtam hozzá és rá néztem. A hátán feküdte és a sötét plafont bámulta. Főlé emelkedtem és a szemébe néztem. Zavartságot láttam a szemeiben. 

- Astrid, mi a baj, már kezdesz engem is megrémíteni ezzel. - mondtam neki.

- Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok. - mondta.
- Ne hazudj nekem! - mondtam.
- Nem hazudok, ez az igazság. - mondta.
- És azért vágsz olyan képet, mint akit az előbb kínoztak meg? - kérdeztem.
- Nem értelek. Alig jöttél haza 2,5 hónapja, de már arról beszélsz, hogy milyenek lesznek a gyerekeink, pedig még a kezemet se kérted meg. - nézett rám komoly arccal.
- Addig nem tudok semmit se tenni, míg biztosra nem tudom, hogy apa mikor akarja átadni nekem a helyét. Hidd el ha nem a pozíciómtól függene az egész, jobb születésnapi ajándékot nem is tudnék elképzelni, minthogy te igent mondj nekem. - mondtam. - Még bizonytalan az egész ügy, így várnunk kell egy kicsit még. Bár ez nekem sincs ínyemre.
- Szerinted mennyi időt kell még várnunk? - kérdezte halkan.
- Legalább 2 évet. 2 évet biztosan. - mondtam. - De ha fáradt vagy akkor aludj. - csókoltam meg.

Lefeküdtem mellé, ő meg rögtön hozzám bújt és a fejét a mellkasomra fektette és elaludt. Egy ideig csak figyeltem, ahogy alszik. Próbáltam én is elaludni, de éreztem, hogy az oldalam kezd fájni, szóval ebből most nem lesz alvás. Egyre jobban fájt, még a napközinél is jobban fájt ez most. Óvatosan letoltam magamról Astridot és távolabb húzódtam tőle. Nem akartam felébreszteni a szenvedésemmel. Így is elég gáz, hogy napközben látta, nem kell, hogy ezt is végig nézze. És ez sokkal rosszabb lesz, mint korábban. Most tényleg jól jönne az az altató, de mivel lábra állni se tudok, így magamnak se tudom beadni. Astridot meg nem akarom még jobban felidegesíteni a bajaimmal. Bár ezért is kapni fogok tőle, hogy nem szóltam neki. De csak kibírom valahogy reggelig, akkor majd utána alszok, már ha fogok tudni. 

Hablaty új élete 77. fejezet

Reggel amikor felébredtem Astrid megint nem volt mellettem, ahogy felültem az ágyban a szobában se láttam sehol. Szóval addig amíg visszajön halálra unhatom magam. Aludni már úgy se tudok, a sajgó oldalam miatt se, de úgy alapjába véve se tudok. Szerintem ha rajtam lenne a műlábam le se tudnának állítani egy pillanatra se annyi energia van bennem, per pillanat. Egy sárkánynak elég altató lövedék kellene nekem is a leállításomhoz. De Astrid a közelembe se hozná a műlábam. Addig örül amíg nyugton maradok. Az is lesz vagy két nap, mert el kell mennem innen egy kis időre. Hisz még mindig nincs semmim Astridnak Songgletogra és komolyan remélem, hogy nem talál ki nekem valami hülyeséget a szülinapomra. Ha valamit csinál és olyan amin tettetnem kell, hogy boldog vagyok én megfordulok és ott hagyok mindenkit a francba és csak másnap megyek haza. Utána kapnék is Astridtól nem is keveset, de ha nem szeretném akkor mit tegyek. Nem játszatom meg egész este azt, hogy örülök annak, hogy mindenki azt mondja, hogy " Boldog Születésnapot " miközben tízen akárhány évig csak púp voltam a hátukon. Ettől megkímélném magam.
Hallottam nyílni az ajtót és Astrid lépett be rajta.
- Látom felébredtél. - mondta.
- Igen, de te nem voltál sehol. - duzzogtam.
- Netán baj ha elmegyek a reggelidért, hogy éhen ne halj? - kérdezte.
- Nem, de miért nem ébresztettél fel? - kérdeztem.
- Hidd el próbáltalak, de semmi se sikerült. Úgy aludtál, mint akinek sárkányaltatót adtak. - mondta mosolyogva.
- Azt veszem észre én is. - mondtam. - Fogatlan?
- Klausszal van kint... megint. Amikor felmentem enni velem jött és ott türelmetlenkedett, míg Klaus evett. Utána majdnem szerencsétlen a lábánál fogva húzta le a rétre. - mondta.
- Rámenős tud lenni. - mondtam vállat vonna.
Bár ne tettem volna, mert még jobban sajogni kezdett az oldalam. Csak felszisszentem, de Astrid már ott volt mellettem.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Azt hiszem egy időre le kell mondanom a vállrángatásról és minden egyébről. - mondtam.
- Így igaz. - mondta és felállt. - Hozom a reggelid.
- Rendben. - válaszoltam. - Öhm... Astrid kérdezhetek valamit? - kérdeztem a tarkómat vakarva.

- Persze. - válaszolta és visszajött hozzám.
- Nem tervezel semmi olyat a születésnapomra amin meg kellene játszanom azt, hogy boldog vagyok? - kérdeztem. - Mert ha igen én előre szólok, hogy akkor lelépek onnan.
- Nem tervezek semmi ilyet. Tudom, hogy te nem szeretnél ilyet és azt is tudom, hogy utálod az ilyeneket. - mondta. - Úgy, hogy megnyugodhatsz és ehetsz.
- Nagy kő esett le a szívemről ezzel kapcsolatban. - mondtam és elkezdtem enni.
- Látszik is rajtad és az is, hogy még mindig nagyon fáj az oldalad. - mondta.
- És egy darabig még fog is. - válaszoltam.
- Minden mást megtanultál magadtól csak azt nem, hogy teli szájjal nem beszélünk? - kérdezte.
Összehúzott szemekkel és elég közömbös arccal néztem rá.

- Ma látom nem vagy vevő a viccekre. - mondta.
- Ehhez még fáradt vagyok. - mondtam.
- Fár... fáradt? 12 órát aludtál. Hogy lehetsz fáradt? - kérdezte.
- Épp ez az túl sokat aludtam, ami rám nem jellemző. Vagy 6 órát alszok vagy 8 órát általában. - mondtam.
- Oh, te szegény most mit csináljak? - kérdezte.
- Gúnyolódj csak, de te fogsz rosszul járni. - mondtam.
- Merthogy? - kérdezte.
- Egész álló nap csak azzal foglak idegesíteni, hogy felakarok állni. - mondtam.
- Gothi hagyott itt altatót, szóval ha túlságosan is idegesítesz egy időre eltudom intézni, hogy nyugton maradj. Úgy vigyázz magadra. - mondta és vissza vitte a tálat az asztalhoz.
- Tudod ez most fáj. - mondtam. - Ne várd, hogy egy következő ilyen után hozzád szóljak.
- Ezt most komolyan is kellene vennem? - kérdezte.
- Elméletben igen, de gyakorlatilag nem mondok semmit. - válaszoltam.
- Lehetetlen vagy. - mondta és beült az ölembe.
- Ez számomra nem újdonság. - mondtam és megcsókoltam.
- Hát a számomra se az egy jó ideje már. - mondta.
Éreztem, ahogy megrándul az arcom a fájdalomtól.
- Már most unod magad? - kérdezte.
- Nem. Fáj az oldalam. - panaszkodtam.
Már ült volna át mellém, de nem hagytam neki.
- Hablaty, ne csináld. - mondta.
- De nem attól fáj, hogy az ölemben ülsz. - mondtam.
- De... Hablaty, komolyan ne csináld. - mondta.
Sértődötten elengedtem és hagytam hagy üljön le mellém.
- Ne legyél megsértődve, csak a javadat akarom. - mondta az arcomat simogatva. - És amúgy is itt vagyok melletted.
- Tudom. - nyafogtam.
- Mi a baj? - kérdeztem.
Nem válaszoltam, csak magamhoz húztam és átöleltem, a fejemet pedig a nyakába fúrtam. Már magába, ahogy a levegőt vettem fájt, de semmit se tudtam ellene tenni. Pedig abban reménykedtem, hogy Astrid illata enyhít valamennyit a fájdalmon, de tévedtem.
- Nagyon fáj, igaz? - kérdezte.
- El se tudod képzelni mennyire. - válaszoltam.
- Hidd el, eltudom képzelni mennyire fájhat, hisz nekem is annyira fáj téged így látni. - mondta a fülembe.
Próbáltam nem gondolni arra, hogy iszonyatosan fáj, de nem ment. Olyan érzés volt, mintha valamit kiakarnának tépni belőlem és abba fogok belepusztulni. Éreztem, ahogy Astrid a hátamat simogatja vagy a hajamat. Örültem, hogy velem van, de komolyan olyan érzésem volt, hogy ott helyben fogok belepusztulni a fájdalomba. Egy idő múlva Astrid eltolt magától és rám mosolygott. Még arra se volt erőm, hogy viszonozzam.
- Hozok valamit ami csillapítja a fájdalmad. - mondta és kitúrta az arcomból az izzadt hajam. - És valamit a lázadra is.
Felállt és engem visszafektetett az ágyra. Pillanatokkal később vissza jött és odaadott egy korsót.
- Az van benne, mint tegnap. - mondta én csak bólintottam.
Nehézkesen leküzdöttem magamba. Most az egyszer éreztem azt, hogy semmi se marad meg bennem a fájdalomtól. Mivel a tüdőm is sérült - nem tudom hogyan - így egy jó ideig lesznek fájdalmaim, mint amikor megkaptam az első műlábam. Miután megittam a fájdalomcsillapító orvosságot Astrid beült mögém és segített a másikkal. Az se csusszant le valami könnyen, de biztos vagyok benne ha egedül lettem volna, ahogy az lement vissza is jött volna. Lejeb csúsztam az ágyon és a fejemet beleraktam Astrid ölébe.
- Nem sokára hatni fog mindkettő. - mondta az arcomat simogatva, bólintottam, pedig ahhoz se volt erőm. - Pihenj.
- Addig nem tudok míg nem hat az a nyamvadt orvosság. - mondtam. - Majd utána.
- Rendben. - válaszolta és megcsókolta a homlokom.
Éreztem, hogy jéghidegek az ajkai, de ez is csak a lázam miatt van. Egy idő után én törtem meg a csendet.
- Fázok és nem is kicsit. - mondtam.
- Mindjárt jövök keresek neked még pokrócot. - mondta és felállt mögülem.
- Oké. - nyögtem ki.
Még mindig nem éreztem, hogy hatna az a nyomorult fájdalom csillapító, sőt inkább rá segített a fájdalmamra. Astrid pár perccel később visszajött és vagy 3 takaróval takart be még. Majd visszaült mögém és a fejemet visszarakta az ölébe.
- Mikor fog hatni az a nyomorult fájdalom csillapító? - kérdeztem.
- Nem sokára, de ne nyafogj. - mondta.
- Könnyű azt mondani. Nem te érzed azt, hogy minden levegő vételnél belehalsz a fájdalomba. - morogtam.
- Hablaty...
- Ez még hetekig így fog menni. - mondtam.
- Tudom. - hajtotta a fejét a enyémre. - De itt leszek veled és segítek abban amiben tudok.
- Tudom én azt, de akkor is fájni fog. - mondtam.
Egy ideig némán ültünk, de sehogy se akart a fájdalom elmúlni. Komolyan mikor akar hatni a fájdalom csillapító. kis idő elteltével én törtem meg a csöndet.
- Tudod... most... jól jönne az az altató. - mondtam nehézkesen és mély levegőket véve.
- Elhiszem, de addig nem lehet míg nem hatnak az orvosságok. - mondta.
- Akkor már nem is fog kelleni. - mondtam.
- Ne gondolj ilyenekre. - mondta.
Komolyan ennyire jól ismer, hogy tudja mire gondolok.
- Megígérted, hogy nem hagysz el idő előtt. - mondta. - És még tartozol egy leánykéréssel.
- Most nevetnék ha nem pusztulnék bele a fájdalomba. - mondtam.
Csak mosolygott és az arcomat simogatta esetenként a hajamat túrta félre az arcomból.
- A lázcsillapító már hatót. - mondta.
- Ellenben a fájdalomcsillapítóval. - morogtam. - Tegnap gyorsabban hatot.
- Tegnap bealudtál. - mondta.
- Oh. - nyögtem ki. - Így már érhető.
- Elég fáradt voltál nem tudom mitől. - mondta.
- Tegnap jött ki rajtam a verés hatása. - morogtam.
- Ne morogj már annyit. Kispórolták a húst a szendvicsedből vagy mi? - mondtam.
- Ha nem tűnt volna fel nem eszek húsos szendvicset. - mondtam.
- Tényleg nem vagy vevő ma semmire. - mondta.
Ezzel sikerült egy kis mosolyt csalnia az arcomra.
- Na azért hatott valamennyit az a fájdalomcsillapító. - mondta.
- Úgy látszik igen. - mondtam és éreztem, hogy már nem fáj annyira az ha levegőt veszek.
Éreztem, hogy az arcomon sunyi mosoly jelenik meg. Felpillantottam Astridra, aki értetlenül nézett rám. Felnyúltam az arcához és megsimogattam, mire elmosolyodott és behunyta a szemét,  kapva az alkalmon magamhoz húztam a fejét és megcsókoltam. Egy kicsit váratlanul érte az egész, de azért mosolygott és viszonozta a gesztust.
- Most már nincs semmi bajod? Nem akarsz belepusztulni a fájdalomba? - kérdezte néhány centire az arcomtól.
- Már nem. - válaszoltam és újra megcsókoltam.
- Borzasztó vagy. - mormolta.
- Ez se újdonság. - mondtam.
Megszakítottam a csókot és felültem, majd megfordultam, Astrid nagy rémületére.
- Hablaty, m... mit csinálsz? - kérdezte.
- Arról volt szó, hogy ne mászkáljak, nem arról, hogy nem is ülhetek fel. - mondtam. - És ha tudni szeretnéd, már nem akarok belehalni a fájdalomba. És inkább ne tudj leállítani, minthogy azt lásd, hogy hogyan szenvedek.
- Igaz. - mondta. - De akkor se lenne szabad még felkelned. Legalább egy napot ki kellett volna bírnod mozgás ügyileg.
- És holnap is ezt mondtad volna...
- Nem igaz. - szakított félbe.
- De, igen is igaz. Figyelj, amit most mondok nem valami öröm hír vagy hasonló, sőt már félek, hogy mit fogsz csinálni velem ezek után, de tudnod kell róla. - mondtam.
- Miről kell tudnom? - kérdezte.
- Hogy ilyen esetből nem ez az első alkalom. - mondtam és az elképedt arca miatt inkább vissza feküdtem és próbáltam aludni. - Jó éjt, úgy 3 órára.
- Na állj csak meg és mond el mi történt. - mondta.
Nem válaszoltam.
- Hablaty Horrendous Haddock a Harmadik, kezd csak el mesélni mi történt. - szólt rám.
- Nem szeretem ha valaki így hív. - válaszoltam. - És a másik honnan tudod a teljes nevem?
- Az csak az én titkom. - mosolygott.
- Anya mondta el igaz? - kérdetem lemondóan.
- Talán. - mosolygott. - De mond csak el szépen mi történt. - szólt rám megint.
- De nem töröd el egyik végtagom se? - kérdeztem.
- Ez attól függ. - mondta.
- Astrid. - mondtam komoly arccal.

- Jó, nem lesz semmi bajod, de ha az ágyról leesel az nem az én hibám lesz és felelősséget se vállalok a dologért. - mondta feltartott kezekkel.
- Persze, majd csak úgy leesek az ágyról mi? - kérdeztem. - Főleg, hogy az magamtól lesz.
- Pontosan. - mondta. - De most szépen mondjad.
- Jó. - adtam be a derekam. - A repülős szerkómmal próbálkoztam amikor történt egy kisebb baleset, ami annyiból állt, hogy Fogatlan túl hamar engedett el a szárnyai közül, mert nem volt valami szilárd a talaj ahova landoltunk. Beszakadt alattam a föld - még most se tudom, hogyan - és a következménye az lett, hogy eltört a karom és 3 bordám. Fogatlan is és Thyra is ki volt akadva, hogy ez lett velem. De nem tehetek arról, hogy beszakadt alattam a föld. 3 nap után beadtam az unalmast és ott hagytam Sárkányszirtet és járkáltunk. Fogatlan megvolt sértődve. Thyrától megkaptam eleget amikor megtalált.
- Velük eljátszhattad, hogy elmész, de ha itt próbálkozol a nap minden egyes percében ki leszel ütve. - fenyegetett.
- De akkor, hogy fogok neked, gyógyulni? - kérdeztem. - Nálam alap, hogy kell egy kis mozgás a gyógyuláshoz.
- Igen és az is, hogy kétszer annyi sérüléssel kerülsz elő. - vágta rá.
- Ez se az én hibám volt. - mondtam.
- De belesétáltál a csapdájába. - mondta hangosabban.
- A fene se gondolta, hogy ez lesz a vége. - mondtam valamivel emeltebb hangon én is.
- Néha gondolkodhatnál előre is. - vágta a fejemhez és kiviharzott a szobából.
Elképedve néztem utána.

Mi ütött belé, ami fontosabb belém mi ütött. Egyszer beszéltem így vele, de az valamivel komolyabb volt, mint ez. Megígértem magamnak, hogy vele szemben sose emelem fel a hangom már és erre itt van ez. Morogva feküdtem vissza és próbáltam pihenni. Egy idő után hallottam nyílni az ajtót és Astrid lépett be rajta elég bágyadt képpel.
- Hablaty. - kezdte. - Én sajnálom az előbbit, nem úgy gondoltam. - ült le mellém.
- Én is sajnálom, hogy megemeltem a hangom veled szemben. - mondtam lesütött szemmel.
- Nem a te hibád én kezdtem az egészet. - mondta és megsimogatta az arcom.
- Igazából igazad van, néha gondolkodnom kellene előre is. - mondtam. - Nagyon jól tudtam, hogy Dagur támadni szeretne akkor és nem jöttem vissza, hogy szóljak. Nem gondolkodtam előre, hogy otthon mi lesz. Csak arra tudtam gondolni, hogy ki mit szólna ha haza mennék.
- Szóval 2 hétig kerülgeted a szigetet akkor? - kérdezte.
- Igen. - mondtam. -  Tudod a gyávaságom felül múlt mindent.
- De látod, hogy fogadtak téged. - mondta.
- Igen láttam. - válaszoltam halkan.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Apa felhozta azt a témát mi szerint tudom, hogy én veszem majd át egy nap a helyét. - mondtam.
- Ez mikor volt? - kérdezett rá újra.
- Mi előtt szakítottam volna veled. - sütöttem le a szemem.
- Akkor ezért voltál még olyan? - kérdezte.
- Foglyuk rá. Ott volt még az az üzenet is ami itt még ismeretlen nyelven volt írva, Hibbanton meg már nem, na ez volt az amit sehogy se értettem. - mondtam.
- Üzenet? És otthon eltudtad olvasni az a sok ízét, mert én csak azokat láttam otthon, mint itt. - mondta.
- Szóval tudtom nélkül elolvastam egy ismeretlen nyelvű üzenetet. - mondtam.
- Odin örököse vagy az is lehet, hogy amit olvastál vagyis amilyen nyelven olvastad az Odin nyelve és csak az ő leszármazottjai tudják elolvasni. Lehetséges, hogy van ilyen. - mondta.
- Lehet az istenek nyelve is lehet. Ezt nem tudhatjuk. - ültem fel.
- Akkor ennyi erővel te is lehetsz az. - mondta.
- Persze félisten vagyok mi? - kérdeztem.
- A leszármazottja vagy, szóval lehetsz az. - mondta. - Mi volt az üzenetben?
- Meg kell védenem az éjfúriákat, segítenem kell minden sárkánynak és az eddigi összes leszármazott és Odin számít rám. - mondtam.
- Biztos sok volt ez így neked. - mondta. - Így érthető a kiakadásod.
- Hát igen. Előtte még ott volt az a két gyökér akik megfenyegettek, de nekem se kellett több én is megfenyegettem őket. Megakart ölni egy ismerősöm. Ott van még a prófécia is Elég sok dolog szakadt a nyakamba egyszerre. - mondtam.
- Az egyszer biztos. Figyelj tényleg sajnálom, hogy minden dühöm rajtad csattant a többiek miatt. Nem tudom mi mondatta velem azokat, de miután ott hagytál jöttem rá mit is mondtam. Egész este kint maradtam a medencében és gondolkodtam, hogy miként hozhatnám helyre a dolgot. Alig aludtam és másnap reggel körülbelül akkor indultam el hozzátok mikor elvittek téged. Először mind azt hittük, hogy Fogatlannal leléptél valahova repülni, de amikor a kikötőben ott volt Fogatlan egyedül rájöttem, hogy veled mi lehet. Ha a többiekkel nem kezdünk el rögtön keresni tuti, hogy lenne elég tüzelőnk télire otthonra. Elégé kiakadtam, hogy eltűntél. - mondta.
- Akkor nekem milyen lehetett azokat hallani tőled? - kérdeztem.
- Nem valami jó, nagyot csalódtál bennem. - motyogta halkan.
- Az igaz, de tudom, sőt látszódott is rajtad, hogy ideges vagy én meg rosszkor hoztam fel az egészet. De ha nem lettél volna az akkor is így reagáltál volna? - kérdeztem.
- Biztos, hogy igen, hisz te vagy a mindenem. Jó, hogy kiakadnék azon nyugodtan is ha szakítanál velem. - mondta.
- Ja de akkor szerintem nem csak sértésekkel lettem volna gazdagabb, hanem egy törött kézzel is. - mondtam.
- Meglehet. De ne akarj vele próbálkozni. - mondta.
- Többet már nem is akarok. - mondtam. - Elég volt az az egy.
- Elhiszem. - mosolygott.
- Fogatlan mit csinál? - kérdeztem.
- Nem tudom, mindjárt megnézem. - mondta.
- Előbb jöttél vissza. - mondtam.
- Igen, de az ajtóig jutottam el és a mögött gondolkoztam azon, hogy vissza jöjjek. - mondta mosolyogva.
- Jól van na, vedd úgy, hogy nem szóltam. - mondtam.
- Rendben. - mondta és felállt.
Az ablakhoz ment és kinézett rajta.
- A drága sárkányod éppen az öcsédet húzza föl s alá a réten. - mondta komolyan, de a szája sarkában bujkált egy mosoly.
- Rászokott. - mondta. - Velem is ezt csinálta csak engem a vízben húzott végig.
- Kár, hogy nem láttam. - mondta.
- Te minden cikis dolgot látni szerettél volna? - kérdeztem.
- Persze. Ez nem kérdés. - mondta felcsillanó szemmel.
- Lassan előfognak kerülni ilyenek. - mondtam.
- Szemét vagy. - mondta a vállamba ütve, de ez nem volt erős... annyira.
- Szerinted nincs elég bajom már így is. - mondtam.
- Talán. - mondta és vissza jött mellém.
A nap nagy részében aludtam vagy Astriddal beszélgettem esetleg bámultam, de úgy, hogy nem látta, de érezte, hogy figyelem.

Kérésem hozzátok!

Kezd megint megcsappanni az ihletem és arra gondoltam, hogy ajánlanátok nekem HTTYDs blogokat, hogy legyen ihletem. Bármilyen jöhet, csak kapjak egy kis ihletet. Koppintani nem fogok, mert nem szokásom, de ötletgyárnak viszont jó. Megköszönném nektek ezt.
Ha valaki szeretne nekem küldeni azt ide várom.

narancsmandarin4@gmail.com

Nagyon köszönöm, ha küldtök nekem blogokat. 

Az új rész készülő félben van és a napokban készen is lesz. 

Köszönöm már most előre.

Hablaty új élete 76. fejezet

* Hablaty *

Nem tudom mi történt velem, meg azt se, hogy mióta vagyok kiütve, de annyira emlékszek, hogy Astrid Takonypóc után fut, hogy megállítsa. Utána semmi, arról se, hogy mit csináltam vagy arról, hogy mi történt. Feljebb ültem az ágyban és körbenéztem a szobában, ahol voltam. Semmi se volt ismerős és még Fogatlan se volt velem. Néhány perccel később nyílt az ajtót és Astrid lépet be rajta... azt hiszem. Nem voltam benne biztos, hisz mikor legutóbb láttam nem így nézett ki.
Abból a pillanatnyi ledöbbenésből feleszmélt és odajött hozzám. Leült mellém
- Astrid? - kérdeztem elég gyér hangon.
- Jól vagy? - kérdezte és a hangjába nyoma se volt az undornak, amit már megszoktam az évek alatt tőle.
Megfogta kezem amit nem értettem, de tetszett az érzés.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Mire emlékszel? - kérdezett vissza.
- Arra, hogy te Takonypóc után rohansz, miután látta velünk Fogatlant. - válaszoltam értetlenül.

- Oh. - bökte ki amit nem értettem.

- Hol van Fogatlan? - kérdeztem körbe nézve. - Takonypóc nem árult be minket apámnak és nem lett semmi baja Fogatlannak? Apám nem bántotta ugye? Jól van? - kérdezgettem kétségbe esve. - Astrid, kérlek mondj már valamit. 

- Nyugodj meg. Minden a legnagyobb rendben van. Fogatlan jól van, semmi baja, Klausszal van kint. Az egyetlen probléma az az, hogy a fejedet ért ütéstől 3 év kiesett az emlékeidből. - mondta Astrid.

Mennyi?! Ez meg mégis, hogy lehetséges. Hogy eshetett ki az életemből 3 év emléke.
- Hogy mennyi, de mi történt? - kérdeztem értetlenül.

- Jól hallottad. Én viszont nem tudom mi történt veled, hogy semmire se emlékszel az elmúlt 3 évről, mert nem voltam ott. - mondta.

- Mi volt az alatt a 3 év alatt amire nem emlékszek? - tettem fel a kérdést. 

- Elég sok minden. - válaszolt. - Miután Takonypóc után rohantam te úgy döntöttél, hogy elmész, hogy Fogatlant megvéd és legyőzted azt az ízét a fészekben, de utána se jöttél vissza, hanem világot jártál. Ahogy nekem mesélted miután haza jöttél 3 év elteltével, hogy mi történtek veled elég kevés amit tudok. Ami most a leghihetetlenebb lesz számodra az az, hogy az anyád nem halott és te hoztad vissza a szige...

- Álljunk csak meg egy pillanatra, hogy lehetséges az, hogy az anyám aki halott, velünk van a szigeten és én találtam rá. Ez azért még is csak hihetetlen. - mondtam. - Hogy lehet velünk?

- A sárkányok nem azért vitték el, hogy megöljék, hanem azért, mert tudták, hogy ő nem közénk tartozik, ahogy te se. - válaszoltam.

- Miért? - kérdeztem.

Jó én mindig tudtam, hogy nem tartozok ide, de ő honnan, nem mondtam neki el akkor. De viszont ő tudja, hogy mi történ velem 3 év alatt.

- Ez a másik ami hihetetlen lesz neked, de igaz. Azért voltál más, mert te Odin örököse vagy. Az egyetlen aki képes éjfúriát szelídíteni. - mosolygott rám.

Hogy én Odin örököse legyek, na jó ez már valami vicc. Bár Astrid nem hiszem, hogy viccelne, ő nem az ikrek, de azért ez hihetetlen. Én, mint Odin örököse.... ááá ez hülyeség.

- Igazság szerint ami a leghihetetlenebb most nekem az az, hogy te itt vagy... velem és nem félsz attól, hogy valami történik veled vagy a ház ránk dől és nem is utálkozva nézel rám. - taglaltam. 

- Sose éreztem irántad utálatot. Fontos voltál nekem mindig, ahogy most is az  vagy. És az elmúlt 2 hónapban miután haza jöttél mi együtt voltunk. - hajtotta le a fejét Astrid.

Persze, hogy én Astriddal járjak. Még álmomba se hinném el nem, hogy a valóságban. Kezdtem már tényleg azt hinni, hogy ez csak egy hülye vicc.

- Ez nem egy hülye vicc akar lenni, amit az ikrek találtak ki? - kérdeztem aggódva.

- Nem, nem az. Mind igaz amit mondok. - pillantott fel rám. - De inkább folytatom. Szóval, ahogy nekem mondtad egy évig voltál az anyáddal valami fészekben, ahol az alfa sárkány volt, mikor megtámadtak titeket és harcoltatok azzal a valakivel, aki arra kényszerítette Fogatlant, hogy megöljön téged, de nem sikerült, de a következménye az lett, hogy a lábadat pótolni kellett egy műlábbal. Az utána következő másfél évről nem tudok semmit. Miután haza jöttél Dagur támadott amibe megsérültél, de felépültél. Elég sok bajod esett az elmúlt 2 hónapban, de mindegyiket túl élted. Itthon meg minden rendben volt, a sárkányokkal békét kötöttünk és velünk éltek. - mondta Astrid. - Ezt mind neked köszönhetjük.

- Hogy nekem az emberek valamit köszönnek. Astrid, én mindig is első számú közellenség voltam a sárkányok mellett. Bármikor megláttatok ti vagy bárki más csak került, nehogy a fejére essen egy ág vagy valami hasonló. - mondtam komolyan. - Az emberek utáltak mindig és utálni is fognak, ez az egy nem fog változni soha. Ha köszönnének nekem valamit az az lenne, hogy eltűnjek innen örökre.

- Ez nem igaz. Az emberek nem utálnak téged. És van valóság alapja ennek az egésznek. Tessék. - takarta ki a lábam.

Csak mereven bámultam a bal lábfejem helyére. Lassan beugrott minden az elmúlt 3 évről. Néhány percig csak némán ültem, összehúzott szemekkel meredt magam elé és gondolkodtam a történteken.

- Jól vagy? - kérdezte Astrid mellőlem aggódva.

Összehúzott szemöldökkel néztem fel rá, majd egy pillanatra vissza a lábamra

- Emlékszek mindenre. - mondtam ki egyszerűen. - Az egész egy csapda volt. Dagur csőbe húzott.
- M... mi történt a hajón? - kérdezte Astrid.
- Ahogy körbenéztünk a hajón senkit se találtunk, de amikor felmentünk Fogatlant elkapták engem meg megkorbácsoltatott és megveretett. Megfenyegetett és ott hagyott volna, de vissza szóltam neki, mire belém rúgott, ami miatt be is vertem a fejem valamibe és ezért nem emlékeztem semmire. Sajnálom, hogy azt mondtam, hogy hazudsz. - hajtottam le a fejem.
- Én se hittem volna el, ha valaki ilyennel áll elő nekem. De a lényeg, hogy jól vagy... legalábbis. - mondta.
- Miért? - kérdeztem zavartan.
- Elég sok bajod lett Dagur miatt. - válaszolta.
- Például? - kérdeztem.
- A hátad ugye bár. Több csontod is zúzódott, eltört 4 bordád és a tüdőd is sérült. Volt egy monoklid is ami még látszik. - mondta.
- Úgy látszik oda kell most figyelni rám este, hogy lélegzek még. - mondtam mosolyogva.
- Ez nem vicces, igen is komoly baj. Elég bajod volt már így is. - morogta Astrid.
- Tudom, hogy aggódtál értem, de már jól vagyok és több bajom egy ideig nem lesz, ígérem. - ígértem meg.
- Ezt nem ígérheted meg ilyen egyszerűen. - válaszolta Astrid.
- Oh, dehogynem. Egy részről te se hagyod és Fogatlan se hagyja, hogy bajom essen. Más részről jó ideig sehova se tudok menni és nem is akarok. Dagurt meg kerülnöm kell, amúgy is. - magyaráztam.
- Miért? - kérdezte értetlenül.
- Annak ellenére, hogy egy őrült komolyan kell venni. Megfenyegetett, hogy ha az útjába kerülök nem úszom meg ennyivel. És inkább megteszem amit mond, minthogy valami sokkal komolyabb bajom legyen. Te meg ne aggódj folyton értem. - mondtam mosolyogva.
- Nincs egy olyan pillanat, hogy ne aggódjak érted. - mondta és megsimogatta az arcom.
- Egy kérdésem van. Ettél rendesen és aludtál is rendesen míg ki voltam dőlve? - kérdeztem komolyan.
- Klaus addig nem hagyott békén, míg nem ettem. És aludtam is, nem vagyok te aki 3 napig is kibírja. - mondta egy félmosollyal.
- Gyere csak ide. - húztam közelebb magamhoz.
Amint elég közel volt hozzám, megcsókoltam.

Hallottam nyílni az ajtót, ahogy Astrid is, de nem szakítottam meg a csókot. Úgy is megfogjuk tudni ki jött be.
- Jó, oké, felfogható az, hogy jól vagy már, de abba hagyhatnátok ezt. - szólalt meg Klaus.
Mindketten bele mosolyogtunk a csókba és úgy is váltunk szét egymástól. Felnéztem Klausra, de csak egy gyors mosolyt kapott tőlem, mert Fogatlan befurakodott hozzánk és dorombolva bújt hozzám.
- Szia, pajti. - öleltem át a fejét, majd azzal is lökött egy kicsit el magától.

- Jól vagyok már, de akkor se fogtok hagyni felállni. - mondtam. - Ezt tudom jól. Tudom, hogy aggódtál értem, de már nem kell, jól vagyok... azt hiszem. De az biztos, hogy egy jó ideig nem hagyjátok, hogy felkeljek innen.
- Nem, mintha feltudnál állni, míg Bélhangos nem csinál neked egy új lábat. - mondta Astrid.
- Van egy tartalék a kosaramban. - válaszoltam.
- Gondolhattam volna. - forgatta meg a szemét Astrid.
- Hogy viselkedett? - kérdeztem Fogatlanra utalva.
- Elég jól viselte, hogy ki vagy feküdve. Evett rendesen és aludt is. - válaszolt Klaus. - Nem volt semmi baja.
- Te foglalkoztál vele? - nézett Klausra.
Nem hittem volna róla, hogy foglalkozna vele, hisz mióta minden ok nélkül megtámadta egy sárkány tart tőlük.
- Mondjuk úgy, hogy nem hagyta, hogy unatkozzak. - válaszolta Klaus.
- Ezt vegyem úgy, hogy lecseréltél. Még arra a kis időre is. Ez a hála, te óriás gekkó. - játszottam vele.
Fogatlan csak mosolyogva hagyta magát.

- Én megyek. - szólalt meg Klaus.
Fogatlan kíváncsian kapta arra a fejét, majd vissza a hozám.
- Menni szeretnél, akkor menj csak. - mondtam és hagyta elmenni. - De estére gyere vissza. Amúgy kösz, hogy foglalkoztál vele és most is!
- Ugyan ilyen szigorú leszel ha gyereked lesz? - kérdezte a mellettem ülő Astrid.
- Nem. Akkor még szigorúbb leszek. - válaszoltam komolyan.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Astrid.
- Jól, hogy tudom mindketten jól vagytok. Jó tudom, hogy aggódtatok, de jól vagytok... nektek semmi bajotok nem lett és ez a lényeg. - megsimogattam Astrid arcát.
- Mindenki aggódott érted, nem csak mi. - mondta. - Nem fogod elhinni, hogy ki aggódik érted.
- Na ki? - kérdeztem unottan.
- Takonypóc. - mondta ki egyszerűen.
- Hogy ki? - kérdeztem.

- Biztos, hogy ugyan arról a Takonypócról beszélünk? - kérdeztem.
- Igen, én magam kérdeztem meg tőle és mondta el nekem. - mondta komolyan. - Ha bocsánatot kérne tőled megbocsájtanál neki?
- Ez attól függ, hogy miről akar bocsánatot kérni. - mondtam.
- Igaz. - mondta Astrid. - De megbocsájtanál neki?
- Igen. - mondtam. - Ahogy apa mondaná a főnök legyen jobban a törzsével.
- Vigyázz még a végén a jobb kezed lesz. viccelődött.
- Hé ezzel ne viccelődj, mert bejöhet még. - mondtam komolyan és megfogtam a kezét.
Ő meg hümmögve bólogatott komolynak nem mondható arccal.

- Beszéljünk valami másról. - mondtam.
- Miről? - kérdezte.
- Te akartál velem beszélni valamiről. - mondtam.
- Ezt persze hallottad. - nevetett.
- Mindent hallottam. Szóval miről szeretnél velem beszélni? - kérdeztem.
- Míg ki voltál dőlve eszembe jutott néhány emlék, volt jó is és kevésbé jó. Jobban mondva borzasztó. - mondta szomorúan.
- Minden rendben? - kérdeztem.
- Csak az emlékek. - mondta.
- El akarod mondani? - tettem fel a kérdést.
- Igen. - válaszolta. - Nem tudom, hogy te emlékszel arra, hogy miután a falu újra állt a világ réme pusztítása után és téged már mindenki utált, mi találkoztunk és váltottunk pár szót. Megkérdezted, hogy sajnálom, hogy évekig a legjobb barátod voltam, de nem válaszoltam, mert nem tudtam mit mondjak erre. Te azt hitted, hogy azért hallgatok, mert sajnálom, hogy barátkoztam veled. Mielőtt elmentél volna még azt mondtad nekem, hogy sajnálod, hogy évekig egy kölöncöt és egy balekot kellett elviselnem. Válaszoltam volna, de már nem voltál ott és napokig nem is láttalak az után. Próbáltam beszélni veled, de te kerültél és feladtam, hogy valaha újra beszélő viszonyban leszünk. - mondta halkan.
- Emlékszek erre. És persze, hogy azt következtettem le a hallgatásodból, hogy bánod azt, hogy rám vesztegetted az időd. Mindenki tudja, hogy a hallgatás beleegyezés. Miután válaszoltam elmentem a parti barlangba ahol mindig meghúztam magam ilyenek után. Fájt, hogy így gondolod és azért kerültelek, mert azt hittem még az addigiaknál is jobban megakarsz alázni vagy bántani. Jobbnak láttam nem a szemed elé kerülni. - mondtam. - De ez már a múlt.
- Az, de akkor is hozzánk tartozik. - mondta.
- Igen, hozzánk. - válaszoltam. - És milyen emlék jutott még eszedbe régebbről?
- Az amikor a szüleimmel apád megkötötte a szerződést. Mi az egyik sarokban játszottunk, te felálltál, mert valamit adni akartál neked, de elestél és az a valami kiesett a kezedből és fejbe talált engem. Vállon ütöttelek és elvonultam sértődötten, de visszamentem amikor hallottam, hogy már a sírás kerülget. Megöleltelek és ugyan olyan lettél, mint mielőtt megütöttelek volna, ha nem boldogabb. - mondta mosolyogva. - Mit akartál adni nekem akkor?
- Egy medált. A neved kezdőbetűjét ábrázolta. De mivel kirepült a kezemből és eltűnt nem tudtam odaadni. Persze előkerült csak akkor már nem voltunk jobba és semmi értelme nem volt odaadnom, hogy mindenki előtt a fejemhez vágd. - mondtam.
- Meg van még? - kérdezte felcsillanó szemekkel.
- Valahol meg, majd megkeresem ha haza mentünk. - mondtam.
- Várni fogom. - mosolygott.
- Azt gondoltam. De mik jutottak még eszedbe? - kérdeztem.
- Olyanok, mint amikor éreztem, hogy figyelsz a portyák alatt vagy én téged. A legtöbb mostani volt. - mondta.
- Például? - kérdeztem.
- Amikor Fogatlannal először repültünk, az első csókunk amit te kezdeményeztél a medencében miután haza tértél, mikor megvédtél Dagurtól a saját épséged árán, azután éjjel - nappal melletted voltam és ápoltalak. Minden csókunk, ölelésed és érintésed. Amikor megláttál a faluban bármikor az arcodon mosoly jelent meg, bármennyire elfuserált napod volt. És...
- És? - emeltem meg a szemöldököm.
- Akárhányszor azt mondtad, hogy szeretsz a szívem nagyot dobbant. - mosolygott.
- Ez esetben. Szeretlek. - mondtam mosolyogva.
Lesütötte a szemét és csak mosolygott. Csak nézetem, ahogy zavarban van, pár perccel később felpillantott rám.

Ahogy feltűnt neki, hogy nézem a mosolya szélesebb lett. Átkaroltam a derekát és magam mellé húztam. Egy pillanatra felállt, hogy megforduljon és vissza is ült mellém. A fejét a vállamra hajtotta és engem nézett. Már egy jó idő eltelt azzal, hogy engem nézett.
- Megtaláltad a monoklim vagy még keresed? - kérdeztem és rá néztem.
- Nagyon vicces. - mondta. - De baj, hogy nézlek.
- Nem. - mondtam.
- Akkor meg? - kérdezte.
- Semmi. - ráztam meg a fejem.
Lejeb csúszott, a fejét beljebb rakta a vállamon és lehunyta a szemeit. Néhány perc múlva már szuszogva aludt. Én is fáradt voltam így beljebb csúsztam az ágyban, magammal húzva Astridot és lefeküdtem aludni én is. Alkonyat tájt ébredtem fel, de Astrid már nem volt mellettem. Felültem és körbe néztem a szobában. Az asztalnál ült és evett. Ahogy feltűnt neki, hogy ébren vagyok állt volna fel, hogy hozza a vacsorám.
- Egyél, majd utána ide hozod. - mondtam.
- De enned kell. - mondta.
- Ha 5 perccel később eszek nem lesz bajom. - válaszoltam.
- Rendben. - mondta és folytatta az evést.
Visszadőltem a párnákra és figyeltem.
- Hogy érzed magad? - kérdezte.
- Most, hogy kérdezed egy kicsit fáj az oldalam, ahol belém rúgott, de nem nagyon úgy, hogy megnyugodhatsz. - mondtam.
Egy kicsit füllentettem, nem kicsit fáj az oldalam, hanem nagyon, de nem akarom, hogy ugráljon nekem és baja legyen.
- Ha ettél valamit kapsz rá valami orvosságot. - mondta.
- Rendben. - válaszoltam.
Komolyan mi volt abban a csizmában, hogy 4 bordám eltört a rúgástól, sőt a tüdőm is sérült tőle. Csak az én kedvemért kibélelte vassal vagy mi. Az a kicsi fájdalom is ami az oldalamat mardosta iszonyatosan fájt. Csodálom, hogy nem nyögtem föl a fájdalomtól.
- Csak egy kicsit fáj mi? - kérdezte gúnyosan. - Látszik rajtad, hogy szenvedsz a fájdalomtól. Csak egy " kicsit " látszik rajtad, hogy majd' bele pusztulsz a fájdalomba és csak az én kedvemért nem üvöltözöl.
- Ennyire lerí rólam? - kérdeztem.
- Igen. - mondta.
- Bocs, hogy azt mondtam, hogy csak egy kicsit fáj. - mondtam.
- Engem akartál védeni egy esetleges kiborulástól, de már azóta látszik rajtad, hogy fáj, mióta felébredtem. Felébreszteni meg nem akartalak, mert fáradt voltál. - mondta, ahogy leült mellém. - Egyél valamennyit.
Nagy nehezen, de ettem valamennyit, majd oda hozott nekem egy korsót.
- Ettől egy kis idő elteltével már nem fog fájni. - mondta és odaadta.
Míg megittam visszavitte a tálat az asztalra és visszajött hozzám.
- Olyan, mint a buggyant jaktej. - panaszkodtam.
Ezen elmosolyodott.
- Mielőtt elalszol átkötözzünk. - mondta.
- Kivel? - kérdeztem.
- Akkor mondom másképp, átkötözlek. - mondta.
- Minek, vagyis miért? - kérdeztem.
- A bordáid így jobban összeforrnak és nem lesz bajod se tőle. - mondta.
- Rendben. - mondtam.
Egy ideig még szenvedtem a fájdalomtól, de mire Fogatlan megérkezett hatott az orvosság. Odajött hozzám, megsimogattam és elment aludni. Ha ő ennyire fáradt akkor Klaus mennyire lehet fáradt. Még egy óra eltelt, de nem akartam aludni, de azt éreztem, hogy a szemeim le - lecsukodnak. Persze ez Astrid figyelmét se kerülte el.
- Majd' leragadnak a szemeid. - mondta mosolyogva.
- Menj keresztül azon amin én. - gúnyolódtam.
- Gyorsan átkötözlek és alhatsz. - mondta és odajött hozzám valamikkel.
Ha nem lettem volna ennyire fáradt tutira megtudtam volna nevezni azokat az ízéket, de félkomásan még a nevemre is alig emlékeztem nem, hogy azokra. De Astridnak igaza volt 2 perccel később már a párnákra fektetett le. Éreztem, hogy ez a kötés valamivel szorosabb volt, mint az előző és a vállamon is át lett vezetve vagy kétszer. Ahogy a fejemet a párnákra rakta lehunytam a szemem és próbáltam aludni. Hallottam, ahogy halkan pakol, majd odajön hozzám és befekszik aludni ő is. A fejét a mellkasomra hajtotta én meg valahogy átöleltem a derekát, de arra már nem emlékezek, hogy hogyan sikerült. Pillanatokkal később már aludtam is, szerintem még azt is átaludnám ha egy rakás gronckel tojás robbanna fel közvetlenül mellettem. 

Hablaty új élete 75. fejezet

Míg a többiek elindultak a hajó után addig Klaus a hajón mászkált és gondolkodott. Abban biztos volt, hogy nem a hajóval fog vissza menni a szigetre. Valahogy úgy érezte, hogy egy kis távolság Hibbanttól neki is jót tesz. Másrészről meg abban reménykedett, hogy a kapcsolatuk Hablattyal ez idő alatt míg ott lesz lesz olyan szoros, mint volt vagy legalább ahhoz hasonló. Ahogy a hajón sétált hallotta az apját, ahogy beszél arról, hogy milyen baja lehet a testvérének. Visszafordult és bement a kabinba, hogy pihenjem, már ha tudna ezek után. Nem most érezte először, hogy az apja számára a törzs néha sokkal fontosabb, mint a fiai épsége. De ez nem csak most van így régen is így volt, csak a testvérénél jobban lehetett látni. Nagyon jól tudja, hogy nem gondolhat ilyenre, de másra nem nagyon tud.
Astrid jobban aggódik Hablatyért, mint bárki. Fogatlanról nem is beszélve. A fiú értette, hogy testvére miért választotta a sárkány társaságát inkább, mint az emberekét. Hisz az jobban megérti, mint az emberek. És 3 évig apja helyett is apja volt. Úgy törődött vele, vigyázott rá és szerette, ahogy az apjának kellett volna. Kis idő múlva kiment a kabintól és újra sétálni kezdett a hajón. Az orrban futott össze az apjával.
- Mikor érünk oda, apa? - kérdezte.
- Reggelre. - válaszolt. - Menj és pihenj valamennyit.
- Rendben. - indult vissza a kabinba a fiú.
Pár perc múlva már a kabinban volt és próbált aludni, de sehogy se sikerült. Ahogy próbált elaludni hallotta,a hogy kint sárkányok szállnak le a hajóra. Semmi kedve és ereje se volt kimenni, meg  jól tudta, hogy kik szálltak le a hajóra. Nagy nehezen sikerült elaludnia, de néhány óra múlva felébredt, mert nem tudott már aludni. Nem sokkal később pirkadat után megérkeztek a szigetre.
Vártak már rájuk a sárkánylovasok, mert azok hajnalban elindultak a hajóról a szigetre, hogy szóljanak Astridnak, hogy nem sokára megérkeznek. A lányon kívül mindenki lent volt a kikötőben. A lány a ház előtt állt és figyelte a beérkező hajót, már felfele tartottak a kikötőből amikor meghallotta bentről a fiút köhögni, de nem értette, hisz az még mindig eszméletlen volt. Gondolkodás nélkül vissza ment a fiúhoz és óvatosan felhúzta ülésbe, hátha könnyebben kap úgy levegőt és abba hagyja a köhögést. Bár nem volt magánál a fiú, de ez is megerőltető volt neki az állapotához képest. Már attól a pár perctől is amit keresztül köhögőt izzadság jelent meg a homlokán. Astrid gyengéden vissza fektette az ágyba és elment az asztalon lévő tálért, ami mellé még magához vett néhány száraz rongyot. Ahogy vissza ült a fiú mellé rögtön letörölte az arcáról az izzadságot, ahogy a rongyot elvette vért látott kiszivárogni a fiú száján. Megijedt, hisz nem tudta mitől lehet, hogy vér szivárog ki a száján.
- Hozd fel Gothit amilyen gyorsan csak tudod. - fordult Fogatlanhoz.
Az rögtön felpattant és kiment a házból a falu vénjéért. Letörölte a vért a fiú szájáról és figyelni kezdett. Pár perc elteltével meghallotta a fiú nehézkes és akadozó légzését, amit előző nap nem hallott. Kis idő elteltével nehézkesen, akadozva, de megszólalt és Astrid nevét ejtette ki. Astrid szíve nagyot dobbant a neve hallatán, hisz a fiú ezzel jelezte, hogy tudja ott van mellette.
- Itt vagyok. - simogatta meg a fiú arcát.
- Astrid.... - mondta ki még egyszer a lány nevét, de mielőtt az reagálhatott volna folytatta. - Ne... nem hagy... hagyhatom, hogy bántsák.... őt.
Közelebb húzódott a fiúhoz és megfogta a kezét.
- Nem lesz semmi baj. Biztonságban vagy. Veled vagyok... mint mindig. - mondta a lány.
Nagyon jól tudta, hogy az utolsó otthon töltött napját éli át amit Hibbanton töltött 3 éve. Akkor beszélt ehhez hasonlóan, amikor kiállt az egyetlen barátja mellett azon az estén. Azután az egy mondat után már nem szólalt meg. Nem sokkal később bebotorkált az ajtón a falu vénje. Senki se volt vele, pedig a lány úgy hitte, hogy mindenki ott fog tolongani, hogy mi baja van a fiúnak. Astrid nagy örömére nem küldték ki onnan, hanem inkább a segítségét kérte a vén. Negyedóra alatt készen is volt a fiú megvizsgálásával és a sérüléseinek az ellátásával. Magával hívta a lányt is. Mindenki más a főházban várakozott, ez alól Fogatlan a kivétel, ahogy kiléptek a házból a sárkány bement a gazdájához. Astrid rögtön leült egy székre, nem akar összeesni attól, amit hallhat. Bélhangos fordításával megtudták mi is a baja a fiúnak. Astrid csak mereven bámult maga elé a hallottaktól. Nem akarta elhinni, hogy ennyi baja esett a fiúnak, de a legtöbben ugyan úgy voltak, mint a lány.
- Mi történhetett vele? - tette fel az ész szerű kérdést Klaus.
- Dagur. - bökte ki Astrid.
- De az nem lehet, hisz lezuhant arról a szirtről. - mondta a fiú.
- Igen, de túl élte és ez volt a bosszúja. - válaszolta a lány.
- Haza visszük. - szólt közbe a törzsfő.
Erre a vén csak a fejét rázta és a földbe kezdett rajzolni.
- Azt mondja nem lehet, mert ha megmozdítjuk, akkor.... abba bele is halhat. - mondta.
- Hogy mi? - kérdezték egy páran.
Astrid ült egyedül az asztal mellett holtra vált arccal, némán. Képtelen volt mozdulni és semmire se tudod figyelni. Egy dolog járt a fejében, ha kell ő maga nem fogja hagyni, hogy a fiút megmozdítsák. Míg nagy nehezen a törzsfő eldöntötte, hogy itt hagyja fiát felépülni, Astrid vissza ment a fiúhoz. Mindenki az elkövetkezendő órában azzal foglakozott, hogy a hajót felkészítsék a vissza útra. Már alkonyodott amikor Astrid hallotta nyílni az ajtót, de nem nézett fel. Pillanatok múlva úgy is megtudja kijött be. Nem is tévedett épp, hogy becsukódott az ajtó meg is szóltat aki belépett.
- Jól vagy? - kérdezte Klaus a lánytól.
Az szomorú szemekkel nézett fel a fiúra.

- Jobb kérdés nem jutott eszbe? - kérdezett vissza lány.
- Hát... nem. - válaszolta a fiú.
- Az látszik. Hogy - hogy itt maradtál? - nézett fel rá a lány először mióta belépett a fiú szobába.
- Úgy érezem jónak ha itt maradok veletek. Hablatynak és neked is szükséged van rám. - mondta Klaus.
- Nekem? Nekem nincs rád szükségem, csak arra, hogy ő jól legyen. - válaszolta értetlenül Astrid.
- Akkor másképp fogalmazok. - mondta a fiú. - Valakinek rád is kell figyelnie.
- Rám ugyan senkinek se kell figyelnie. - mérgelődött Astrid.
- Oh, dehogynem kell és ezt te is tudod. Egészen addig nem fogsz aludni  és enni míg fel nem ébred. Miután meg felébred nem mered elmondani neki, mert félsz attól, hogy mit reagál rá. - mondta a fiú.
- Ez nem igaz. - vágta rá Astrid, pedig nagyon jól tudta, hogy a fiúnak igaza van.
- Ne tagad le, mert ugyan olyan jól tudod, hogy igaz, mint én. - ült le egy székre Klaus. - Figyelj nem csak te aggódsz érte, hanem mindenki más is, csak senki se mutatja ki. Hülye egy viking szokás, de ez már nem is fog változni sose. Mind aggódunk érte és félünk attól, hogy talán nem fog felébredni vagy fog valamire egyáltalán emlékezni az életéből....
- Fog, mert tudja, hogy vele vagyok. - vágott közbe Astrid.
- Rendben. Amíg te vele vagy addig nem kell aggódnunk, hogy baja lesz. Néhány nap múlva meg úgy is felébred és nem fogod tudni arra bírni, hogy nyugton maradjon. - mondta egy félmosollyal Klaus.
- Biztos vagy benne? - kérdezte halkan Astrid.
- Nehogy most veszítsd el a hited. Eddig te bíztál benne a legjobban, hogy mindig felépül és eddig mindig bejött, akkor most is úgy lesz. - tette a kezét a lány vállára. - Ha már olyan sok mindent túl élt ezt is túl fogja hidd el. - mosolygott a lányra bátorítóan.
- Igazad van. - fordult vissza az ágyban fekvő fiúhoz Astrid.
- Mint általában. - állt fel a fiú. - Később még vissza nézek és hozok neked vacsorát.
Astrid csak bólintott és tovább figyelte a fiút, közben több emlék is megjelent a szemei előtt. Ilyen volt például, mikor először repültek együtt Fogatlan hátán, vagy az első igazi csókjuk, amit a fiú kezdeményezett akkor miután hazatért, hisz mielőtt elment volna az nem volt igazi csók, csak egy gyors szája puszi volt. Ahogy a fiú a saját épsége árán se engedte, hogy neki valami baja essen, amikor az az őrült Dagur megtámadta a szigetet, ahogy azután éjjel - nappal mellette kellett lennie és ápolta. Minden egyes csókjukra, ölelésekre és a fiú érintéseire. Vagy épp megpillantotta a faluban vagy bárhol máshol őt, még ha távolról is, de a fiú arcára mindig széles mosoly ült ki ha meglátta őt, nem beszélve a lányról. Akárhányszor mondta ki, hogy szerei a lány szíve nagyot dobbant. Gyerekkorukból csak egy emlék maradt meg benne ami fontos volt neki, még pedig az amikor a szüleik megkötötték a szerződés, hogy bármi történik nekik egybe kell kelniük, míg a szüleik a szerződést rendezték addig ők ketten a Nagy terem egyik sarkában játszottak. Emlékezett arra, hogy a gyermek Hablaty szerettet volna oda adni neki valamit, de amint felállt és elindult felé megbotlott és az a valami kirepült a kezéből fejbe találva őt, majd eltűnt és sose tudta meg, hogy mi is volt az. Mivel hirtelen érte az az egész, de tudta, hogy a kis Hablatyon kívül senki se lehetett a vállba ütötte a kisfiút és arrébb ment, de amint meghallotta szipogni maga mögött a fiút megbánta amit tett és visszament a fiúhoz, majd átölelte. Attól a pillanattól kezdve legjobb barátok lettek és semmi se választotta el őket egymástól, egészen addig míg a faluból mindenki ki nem tagadta a fiút. Az alatt az idő alatt legjobb barátokból többek lettek egymás számára, de erre a lány csak akkor jött rá miután elhagyta a fiú az otthonát.
Nem értette a lány, hogy miért pont ez az emlék maradt meg a régi időkből kettőjükkel kapcsolatban, de ezt érezte magának a legkedvesebbnek. Ahogy tovább figyelte a fiút egy olyan emlék tárult a szemei elé amit már rég elfelejtett. Bármi baromságot csinált a fiú és az neki nem tetszett akkor mindig Haddocknak hívta a fiút aki ezt ki nem állhatta és akkor csak morgott néhány óráig, míg a lány egy puszit nem adott az arcára amitől lenyugodott, de addig a lány jókat kacagott a fiún és azon ahogy morgott magában. egy ideig még gondolkodott és próbált még a gyerekkorukból emlékeket összeszedni. Egy eszébe is jutott csak az nem volt épp valami kellemes.

" Már egy jó idő eltelt azóta, hogy a világ réme lerombolta a falujukat, ami immáron újra állt. A faluban sétált amikor a fiú vele szembe jött, amint meglátta a lányt óvatosan és bátortalanul elmosolyodott, bár már nem volt olyan a mosolya, mint azelőtt. Látta rajta, hogy más lett, de nem foglakozott vele, csak szépen elsétált mellette. De a fiú nem hagyta annyiban.
- Astrid. - szólt utána félénken.
Ő csak megtorpant, de nem fordult meg. Háttal állt a fiúnak és úgy szólt vissza neki.
- Mit akarsz? - kérdezte.
- Mi történt veled, hogy ennyire ki nem állhatsz? - kérdezte a fiú. 
- Nem én lettem más, hanem te. És azt csak magadnak köszönd, hogy senki se törődik veled. Nem mondom azt, hogy sajnálom ami veled történt, mert magam se tudom mi az. - indult tovább. 
- Akkor azt is sajnálod, hogy évekig a legjobb barátom voltál? - kérdezte halkan a fiú. 
A lány megtorpant újra, de nem szólt semmit. Ami a fiú számára egy értelművé tett egy - két dolgot. Még ő is nagyon jól tudta, hogy a hallgatás az beleegyezés.
- Ez esetben sajnálom, hogy ékig egy ekkora kölöncöt és balekot kellett elviselned. - mondta a fiú. 
A lány nem hallotta, hogy elment.
- Hablaty, te... - de a fiú már nem volt ott. 
Szomorúan állt onnan tovább és jó néhány napig nem is látta a fiú. Hónapokig próbált a fiúval beszélni a történtekről, de az kerülte mindig amikor meglátta maga felé közeledni bárhol. Az évek alatt pedig feladta, hogy valaha újra beszélő viszonyban lesznek. "

Néhány dolog még eszébe jutott a fiú kirekesztett éveiből, az is annyi volt, hogy mindig magán érezte a fiú tekintettét és, hogy ő is sokszor figyelte a fiút egy - egy portya alatt. Az emlékeken merengve simogatta meg a fiú arcát.
- Lesz még miről beszélnünk amikor felébredsz. Csak kérlek minél előbb ébredj fel. Tudom, hogy erős vagy és ezt is kibírod, mint az eddigieket is. - mondta még mindig az arcát simogatva.
A tegnapi duzzanat az arcán már nem is volt annyira látható. Csak a véraláfutás jelezte a helyét. Astrid arra a kis duzzanatra adott puszit a fiúnak, akinek a szája sarkában egy apró mosoly jelent meg. Bár apró volt, de a lánynak sokat jelentett. Körbe nézett a szobában egy idő után és az asztalon néhány dolgot fedezett fel. Felállt, majd oda ment az asztalhoz, hogy megnézze mik vannak ott. Egy krém, néhány pólya a törött bordáira, orvosságok és néhány fiola altatószer. Nem értette miért vannak ott, de majd Klaustól megkérdezi. Visszament a fiúhoz és leült ugyan oda ahonnan felállt. Kis idő múlva felfeküdt mellé és a fejét a mellkasára hajtotta. Szerette hallgatni, ahogy ver a fiú szíve, valahogy az őt megnyugtatta. Már majdnem elaludt amikor hallotta nyílni az ajtót, lassan felült és a belépőre nézett.
- Jobban vagy? - kérdezte Klaus míg egy tálat tett le az asztalra.
- Szó - szó. - válaszolta a lány.
- Mi a baj? - értetlenkedett a fiú és aggódva nézett testvérére.
Amit Astrid is észre vett.
- Nem neki lett baja, vagyis hát nem most... ha nem inkább régen. - mondta a lány halkan.
- Vagy én vagyok ennyire hülye vagy ez most tényleg nem érthető. - mondta a fiú még mindig értetlenkedve.
- Eszembe jutott néhány emlék, ennyi és azokra gondoltam amiken átment. - válaszolta a lány.
- Elakarod mondani azokat az emlékeket? - kérdezte a fiú.
- El, de nem neked, bocs. - válaszolta Astrid.
- Megértem, ha nem akarod nekem elmondani, akkor nem kell. Nem erőltettem. - mondta afiú.
- Köszönöm. - próbált meg mosolyogni.
- Most, hogy ezt tisztáztuk egyél valamennyit. - mondta a fiú miközben az asztalra mutatott.
- Nem vagyok éhes. - válaszolta a lány.
- Ne kezd. Tudod jól, hogy ebből kinek lesz nagyobb baja. - mondta fiú.
- Persze, hogy tudom. Ki másnak lenne baja ebből is amit én csinálok, mint Hablatynak. Mivel nem eszek ő kiakad és valami baja lesz. Ennél is nagyobb. - harapdálta az ajkait.
- Legalább egy keveset egyél. - mondta a fiú.
Astrid bólintott és odament enni egy keveset, de a szemét egy pillanatra se vette le a fiúról akit szeretett.
- Apád miért akadt ki annyira amikor megtudta mi baja van? - kérdezte a szőke lány.
- Hát... hallottam amikor a hajón arról beszélt, hogy neked mi komoly sérülés és mi nem az, ezen pedig nevetett. Én magamban csak arra gondoltam, hogy mennyire kiakad amikor megtudja mi is a baja és tessék igazam lett. - mondta a fiú. - tudom, hogy nem szabad ilyet mondanom, de néha úgy érzem, hogy apánknak a falu ügyei fontosabb, mint a mi épségünk. Megértem Hablatyot ha Fogatlant többre tart mindenkinél. Hisz 3 évig csak egymásra számíthattak és ő úgy törődött Hablattyal, mint, ahogy apának kellett volna vele. De ahelyett elhanyagolta és mindent most akar behozni, de nem látja, hogy Hablaty már nem az a kisfiú aki az apjának akar megfelelni, hanem más, aki maga akar lenni.
- Én meg azt tudom, hogy nem lenne szabad ilyet mondanom senki apjáról, főleg ha az illető apja a törzsfő, de muszáj... Muszáj, mert igazad van és az elmúlt 3 év alatt felnőtt... még jobban és már nem apátoknak akar csak bizonyítani, hanem mindenkinek aki számít rá. Részben még nekem is, de ez most lényegtelen. Sokat változott és már nem az aki volt és már nem is lesz az. - mondta a lány.
- Miért akar neked bizonyítani? - értetlenkeded Klaus.
- Azt nem tudom, vagyis a pontos okát nem, de azt nagyon jól tudom, hogy valamiben nekem is bizonyítani akar. - hazudott egy cseppet a lány.
Nem akarta a fiúnak elmondani, hogy mire gondol. Előbb Hablattyal akarja tisztázni az ügyet.
- Rendben. - mondta a fiú.
Közben a lány befejezte a vacsoráját és vissza ment az ágyhoz, ahova le is ült rögtön. Megsimogatta a fiú arcát ami forró volt. Az ágy melletti asztalról levette a tálat és a benne lévő rongyot a fejére tette.
- Lázas? - kérdezte mögüle Klaus.
- Egy kicsit igen. - válaszolta a lány. - Gothi miért hagyott itt altatót?
- Gondolom, hogy aludjál. - viccelődött a fiú.
- Poénos volt. - morogta a lány.
- Komolyra fordítva a szót azért hagyott itt, mert ha olyan állapotba lesz, hogy már te se tudod lenyugtatni vagy rögtön mászkálni akarna azzal le tudjuk nyugtatni vagy egy helyben maradásra bírjuk. - mondta a fiú. - De ha kell te is kapsz belőle.
- Álmodj róla. - vágta rá a lány.
- Majd meglátjuk. - válaszolta a fiú.
- Astrid... - hallottak egy igen gyenge hangot.
Astrid rögtön arra kapta a fejét és szerelmére nézett. Nem volt ébren, de nagyon jól tudta, hogy a lány ott van vele. A lány közelebb húzódott hozzá és megfogta a kezét, hogy éreztesse, hogy vele van.
- Itt vagyok, semmi baj. - simogatta meg a másik kezével a fiú arcát.
Megnyugodott a lány közelségétől a lány meg attól nyugodott meg, hogy a fiú tudja, hogy vele van.
- Miért ment el igazából? - kérdezte Klaus.
- Mivel ő nyerte a kiképzést és akkor már Fogatlan is a barátja volt, nem akarta elárulni őt és ezért akart elmenni, de azt hittem megakadályoztam. - mondta Astrid.
- Hitted? - kérdezett rá.
- Takonypóc látta velünk Fogatlant és beakarta árulni őt apátoknak, de nem hagytam és még is elment, pedig mondtam neki, hogy megoldom. De lehet, hogy attól félt, hogy Takonypóc lebuktatja és inkább elment. - magyarázta a lány.
- Mit látott még ott, hogy arra kényszeredett, hogy apámhoz rohant? - kérdezte sunyin a fiú.
- Semmit. - válaszolta a lány.
- Higgyem is el? - kérdezte a fiú.
- Most mit vársz mit mondjak? Hogy azt látta, ahogy megcsókolom életemben először azt akit szeretek? - kérdezte a lány.
- Na itt az igazság. - mutatott rá a fiú.
- Inkább hagyj békén. - morogta a lány és hátat fordított a fiúnak.
Több szó már nem esett köztük ezek után. Astrid vissza feküdt a fiú mellé és a fejét is vissza rakta a mellkasára és úgy figyelte a fiút. lassan lecsukódtak a szemei és elaludt. Klaus felállt az asztaltól és odament a lányhoz, felemelte és átvitte az ágy másik oldalára, aludni. Ezek után ő is felment aludni. Másnap reggel kellett a fiúnak egy kis idő mire felfogta, hogy a tegnapi nap tényleg megtörtént. Felkelt és indult volna el a testvéréhez amikor a kintről érkező hangok megállították.
- Nem lesz semmi baj Kampó, erős srác túl éli ezt is. - mondta Takonypóc a sárkányának szipogva.
Klaus nem akart hinni a fülének.
- Ha Dagur a közelébe mer menni... Hibbantnak, elintézzük igaz Kapmi? - kérdezte a sárkánytól.
Klaus nem tudta mit válaszolhatott a sárkány, de pillanatokkal később hallotta felszállni őket és azt is, ahogy Takonypóc kiabál.
- Takonypóc, Takonypóc! Oi! Oi! Oi! - hallotta.
Ahogy kilépett a házból kételkedve nézett a távolodó fiú után, majd elindult a fivéréhez. Ahogy belépett a házba Fogatlan letámadta és várta, hogy megsimogassa őt a fiú.
- Jó reggelt. - mondta miközben megsimogatta a fejét. - Nem hiszed el mit hallottam.
- Mit nem hisz el? És mit hallottál? - kérdezte a felkelő Astrid. - Én, hogy kerültem át ide?
- Mielőtt felmentem volna átvittelek, mert téged ismerve, most a padlóról kelnél fel. - mondta a fiú.
- Vicces. De mit hallottál ami annyira hihetetlen? - kérdezte a lány.
- Jönnék le, de Takonypóc beszéde megállított. - mondta Klaus.
- Mármint az amikor csak magáról tud beszélni? - értetlenkedett a lány.
- Nem. - mondta a fiú. - Róla beszél. - intett a fejével Hablaty felé.
- Hogy mi? Pöffeszkedő Maga-a-Tökély Takonypóc Jorgerson Hablatyról beszélt? - kérdezte a lány.
Klaus csak hümmögve bólintott.
- Ez hihetetlen. - mondta Astrid.
- Igen az, de neked enned kellene. Szóval gyere. - állt fel. - És ne akard, hogy kirángassalak.
- Jó megyek már. - indult ki a lány.
Felmentek a főházba és ettek egy keveset. Astrid ezek utána a sárkányához ment fel és foglakozott vele egy kicsit, majd repülni is elmentek. Ez alatt az idő alatt Fogatlannal foglakozott, aki örült a fiú társaságának.
- Gyere ide. - szólt a sárkánynak, az oda is futott hozzá és kíváncsian nézett a fiúra. - Ezeket szépen levesszük róla. - mondta miközben próbálta volna levenni a sárkányról a nyerget és az összekötött, mire az kiugrott előle, így a fiú a földre zuhant. - Ez nem volt valami szép húzás. - fordult a a hátára, majd felült. - Tudom, hogy szükséged van arra, hogy repülj, de Hablaty nélkül nem akarsz és én se ülhetek fel rád. Nem azért mert nem akarok, hanem azért, mert nem tudok. Gyerekkorom óta tartok a sárkányoktól, de ez mindegy is. Foglalkozok veled addig míg jobban nem lesz, de semmi több. Astrid úgy is rám fogja bízni Viharbogarat. - Fogatlan együtt érzően dörgölőzött a fiúhoz. - Köszönöm, te tényleg megértesz. Látod, hogy öntöm Astridba a lelket, de én senkitől se kapom vissza, kivéve téged. De nekem ennyi is elég és nagyon jól tudom, hogy jól lesz.
Felállt és elszedte a nyerget és minden egyebet a műfarkon kívül a sárkányról, aki hagyta magát.
- Menj nyugodtan valamerre, én meg leszek. Elmenni úgy se tudsz és nem hiszem, hogy nagyon messzire mennél. - mondta a fiú és újra leült a földre.
Fogatlan egyből elindult a gyűjtőhöz az éj terrorokhoz. Mielőtt bevettette volna magát az erdőbe vissza nézett a fiúra, vissza akart menni hozzá, de tudta, hogy az újra elküldi őt valamerre a szigeten, így elment a gyűjtőhöz. Eközben Astrid a sziget körül repült a sárkányával.
- Menjünk vissza kislány, sajnálom, de ez nekem most nem megy. - mondta a lány, mire a sárkány kérdőn nézett rá. - Tudom, hogy veled is foglalkoznom kell, de Hablaty... ő megsérült... súlyosan és vele kell lennem. Viszont nagyon jól tudom, hogy tudod, hogy nekem mennyit jelent Hablaty és remélem megértesz.
Viharbogár csak bólintott.
- Köszönöm. Klaus majd foglakozik veled is, ahogy Fogatlannal is, csak ne hozd rá a frász, így is fél a sárkányoktól, de nem ijesztgesd. - kérte meg a sárkányát. - Menjünk vissza.
Megfordultak és visszamentek a klubházhoz. Az istállóba bevitte a sárkányát, majd elindult ki onnan amikor Takonypóc jött vele szembe.
- A többiek? - kérdezte a lány.
- Jó kérdés. - válaszolta hanyagul a fiú.
Astrid szem forgatva indult tovább, de megtorpant az ajtóban.
- Takonypóc, te aggódsz érte? - kérdezte a fiút.
- Mármint Hablatyért? - kérdezett vissza. - Pffú, én ugyan, miért aggódnék. Ezt is túl éli, mint a többit.
- Elmondhatod nekem nyugodtan amit igazából gondolsz. - mosolygott rá kedvesen a lány.
- Rendben, de nem mondod el senkinek se? - kérdezte.
- Csak neki, ő mindent titokban tud tartani. - utalt Hablatyra a lány.
- Oké. Szóval tényleg aggódok érte, hisz elég sok mindent köszönhetünk neki. Ha ő nem megy el akkor Kampó lehet, hogy halott lenne már és eddig ő volt a legjobb az életemben. De biztos fel fog ébredni. - mondta a fiú.
- Nem jobb így, hogy elmondtad valakinek aki nem Kampó? - kérdezte a lány.
- Kicsit. - válaszolta Takonypóc.
- Rendben, megyek. - mondta és elindult.
- Szerinted megbocsájtana nekem? - kérdezett a lány után.
- Biztosan. - válaszolta a lány hátra se fordulva.
Az eddigi benyomása a fiúról megváltozott. Nem az a sznob, felfuvalkodott hólyag, mint aminek mutatja magát. A zord külső rejteget meglepetéseket. Takonypóc valamivel jobban érezte magát, hogy elmondta valakinek, hogy mit érez és örült, hogy az a valaki Astrid volt. Bízott a lányban és ismerte annyira, hogy tudja tényleg csak a sérült fiúnak mondja el. Részben azért is szállt le a lányról, mert tudta, hogy soha nem lehet az övé, másrészről sose tekintet rá másként, mint barát. Ami megragadta a lányban az a személyisége, a bátorsága és a talpraesettsége volt, de sose gondolt rá másképp, mint csak barátra. Tudta, hogy mást szeret és fog is, de azért mindig próbálkozott. Bevitte a sárkányát a helyére és kiment.
Astrid vissza ment a fiúhoz, de amíg távol volt valami változott. Ahogy belépett a házba a fiú nézett vissza rá, smaragdzöld szemeivel. Ettől egy pillanatra ledermedt, de amint magához tért oda ment a fiúhoz és leült mellé.
- Astrid? - kérdezte elég gyér hangon a fiú.
- Jól vagy? - kérdezte a lány és megfogta a fiú kezét.
Az értetlenül nézett a kezükre. Amire emlékezett az az, hogy a medencében vannak és a lány elmegy Takonypóc után. Álmában se hitte, hogy mellette lesz egyszer.
- Mi történt? - kérdezte.