Hablaty új élete 79. fejezet

Az éjszaka csigalassúsággal telt, de lehet, hogy csak nem tűnt annak a kínzó fájdalmak miatt. Ami még tuti, hogy a lázam is felment. Ami egyedül nagy szerencsém volt, hogy Astrid nem ébredt fel az este folyamán. Tuti kiakadt volna, hogy míg ő békésen aludt én nagyba szenvedek alig fél méterre tőle. Reggel lesz majd így is ne mulass nekem. Bár így se múlatok jól. Szenvedek, mint aki a halálra vár. Habár szinte már annyira fáj, hogy a fájdalomba fogok bele halni. Lassan pirkadt és Astrid is mocorogni kezdett. Mocorgott, de még nem ébred fel... egyenlőre.Komolyan akkor lesz nekem végem ha Astrid rájön, hogy egész éjjel mellette szenvedtem és neki nem szóltam.
A hajnal kezdett átfordulni reggelbe és Astrid is kezdett ébredezni. Azt hiszem nekem ma tényleg végem lesz Astrid keze által. Abban a percben az istenek legyenek velem. A kínjaim ellenére Astridot néztem, ahogy ébredezik. Akármennyire is fáj így is képes volt mosolyt csalni az arcomra. Az álmos pofijával, ahogy rám nézett a fájdalom ellenére se tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Álmosan nézett rám.
- Szép jó reggelt. - mosolyogtam rá.
- Neked is. - mondta álmosan. - Mióta vagy fent?
- Lehet, hogy ki fogsz nyírni amiatt amit mondani fogok, de jobb ha most tudod meg, minthogy később és nem is tőlem. - mondtam.
- Miért nyírnálak ki? - kérdezte egy percnyi lemaradtsággal és fel is ült lassan.
- Mert nem szóltam neked, hogy sajog az oldalam és ezért semmit se aludtam az éjjel, de nem ébresztettelek fel, mert nagyon fáradt voltál és azt se akartam, hogy lásd, ahogy szenvedek, így is elég sokszor láttál már. - mondtam lehajtott fejjel és a hátamat óvatosan az ágy támlájának döntöttem.
Astrid odahúzódott hozzám és megsimogatta az arcom, de nem néztem fel rá.
- Hablaty, kérlek néz rám. - kért meg kedvesen.
- Nem. - mondtam.
- Legyen, de akkor is elmondom amit akarok. - mondta. - Figyelj megértem, hogy azt hitted képes vagyok kinyírni téged azért, mert egész éjjel vártál a csodára, hogy elmúljon a fájdalom és aludni tudjál, de ez nem olyan egyszerű. Tudom, hogy azért nem szóltál nekem, mert nem akartál ezzel is fárasztani, de nekem az nem fáradtság, hogy gondoskodjak a jólétedről. Igen nem szeretem látni, hogy szenvedsz, de neked ilyen az életed amit el kell fogadnom és már el is fogadtam. Bár mit is mondanál nekem azzal kapcsolatban, hogy nem szenvedsz elárul a fájdalmad. És, hogy tud én mindig veled leszek, mindig ápollak ha kell, mert nekem a te épséged az első. - mondta. - Csak, hogy tud, figyeltelek este és direkt nem segítettem, mert arra voltam kíváncsi, hogy szólsz-e nekem, de amilyen makacs vagy nem hagytad magad és inkább szenvedtél. Tudom, hogy nem szereted hogy keveset alszok ha bajod van, de most muszáj vagyok, ha azt szeretném, hogy hamar talpra állj.
Elég bágyadt képpel meredtem magam elé a hallottaktól.

- Szóval hagytad, hogy szenvedjek a saját hülyeségem árán, minthogy segíts? - kérdeztem ahogy rá néztem.
- Ha a saját károdon tudsz csak tanulni. - mondta.
- Kösz az őszinteséged. - mondtam.
- Figyelj engem nem kell féltened attól, hogy azt látom, hogy szenvedsz. Az a legkevesebb. Inkább kibírom, hogy azt lássam, minthogy elveszítselek. - hajtotta a vállamra a fejét.
- Tudom. - mondtam halkan miközben lehatottam a fejemet.
- Mi a baj? - kérdezte rám.
- Vajon mi lehet a bajom? - kérdeztem vissza. - Fáj az egész oldalam ha levegőt veszek és tuti, hogy a lázam is felment az este.
Erre a megszólalásra a fejemhez emelte a kezét, majd felállt rögtön mellőlem és hozott a lázcsillapító orvosságból.
- Ez hamar leviszi majd a lázad. Estefele meg sétálunk egy kicsit kint, hát ha a bezártság is a bajod. - mondta.
Csak bólintottam és kiittam az orvosságot. Fogatlanra néztem aki még békésen aludt a helyén.
- Milyen jó egyeseknek, hogy nincsen semmi bajuk. - mondtam Fogatlanra utalva.
- Nem tudhatod min megy keresztül míg te ki vagy feküdve. Ő egy sárkány, nem tudja olyan egyszerűen kimondani mi a baja, mint mi. De aggódik érted, mert látszik rajta. - mondta Astrid.
- Ezt nagyon jól tudom. - mondtam. - Szóval a közelembe mered hozni a műlábam?
- Muszáj, mert tudom, hogy 2 napnál tovább úgy se bírnál megmaradni az ágyban és szükséged is van a mozgásra a gyógyuláshoz is, bár milyen bajod is van. - mondta és odabújt hozzám.
Én mint mindig automatikusan átöleltem és a fejének döntöttem a sajátom. Jó ideig némán ültünk, én agyaltam Astrid meg engem bámult, mint mindig. Ez alatt az idő alatt iszonyatosan hülye tervet öleltem ki. Astrid nem lesz elragadtatva tőle, ha megtudja, nem mondom el neki, de így is megtudja. Szóval aláírom a saját halálos ítéletemet azzal ha megvalósítom a tervem.
- Min gondolkozol ennyit? - kérdezte  mosolygós hangon.
- Miért? - kérdeztem egy kicsit kábán, ahogy rá néztem.
- Csak azért kérdeztem, mert nagyon összpontosító fejet vágtál. - mondta mosolyogva. - Édesen nézel ki amikor gondolkozol valamin.
- Kösz. - csókoltam meg a fejét.
Erre közelebb bújt hozzám és a lábait átvetette az enyémeken.
- Tudod nem kéne ennyire elkényelmesedned, mert a végén még elhízol. - mondtam unottan.
- Hogy én? Elhízni? Milyen magas a lázad? Tudhatnád, hogy melletted lenni nem olyan könnyű. Főleg akkor ha sérült vagy és állandóan felakarsz kelni. Egész napos felügyelet kell melléd. Melletted elhízni se lehetne. - mondta.
- Azt csak te hiszed. - mondtam és megcsókoltam.

- Nem hiszem hanem tudod a tényeket. - mondta, majd egy pillanatra elgondolkodott és felnézett rám. - Fáj még az oldalad?
- Érdekes mód nem, azóta nem mióta felébredtél. - mondtam őszintén.
- Biztos? - kérdezte.
- Teljesen. - mosolyogtam rá.
- Komolyan min gondolkoztál az előbb? - kérdezte.
- Hogy milyen életem lett volna ha anya velünk van. - válaszoltam egyszerűen.
- Ne hazudj nekem! - szólt rám.
- Ha elmondanám akkor már nem lenne meglepetés. - mondtam.
- Szóval az ajándékomon gondolkoztál Snoggletogra. - mondta. - Ha még nem csináltál semmit nem is kell nekem az is elég, hogy addigra jól leszel. - mondta.
- Tudom, de akkor is kapsz valamit, hisz te is adsz nekem valamit. - mondtam.
- Rendben. - mondta szem forgatva.
Tényleg lesz meglepetés ha reggel felébred és nem leszek a helyemen, ahogy Fogatlan se. Na ezért aztán tényleg fogok kapni tőle, bár nem olyan biztos ha meglátja az ajándékát amit csinálok majd neki.
- Mi lesz a mai program? - kérdeztem.
- Eszel utána kapsz egy fájdalomcsillapító orvosságot a biztonság kedvéért, átkötözlek megint és utána alszok estig. Nem érdekel mit mondasz ha kell kapsz az altatóból. - mondta.
- Láttad rajtam, hogy van az alvás ellen kifogásom? - kérdeztem.
- Most még nincs, de nem is legyen. Aludni fogsz estig és kész. - fenyegetőzött.
- Ezt vegyem fenyegetésnek? - kérdeztem.
- Annak is veheted. - mondta.
- Jó. - vontam vállat. - De valamit mondok.
- Mit? - kérdezte értetlenül.
- Éhen halok, mint Fogatlan amikor fel fog ébredni. - mondtam.
- Szellemes vagy. - mondta és felállt. - 10 percet bírj még ki és ehetsz. - azzal elment.
Visszafeküdtem az ágyba és persze háttal az ajtónak. Számolgattam a padló repedéseit, ami nem igaz, de teljesen olyan volt. Hallottam a felém közeledő lépteket, de mivel az ajtó nem nyílt így csak Fogatlan jött felém. Pillanatokkal később a fejét az oldalamra rakta és rám nézett, ahogy rá néztem elnézett más fele.

- Mi a baj, pajti? - kérdeztem. - Éhes vagy te is már? Szegény Astridot küldhetjük vissza, hogy neked is hozzon enni.
- Szegény Astridnak van annyi esze, hogy hozzon neki is enni. - mondta Astrid az ágy túl oldaláról.
Felültem és rá mosolyogtam.
- Te csak ne mosolyogj nekem, hanem egyél, hogy minél előbb aludhass. - mondta.
- Lehet, hogy kezdem meggondolni magam azzal a leánykéréssel kapcsolatban. Ha most ilyen vagy velem, akkor mi lesz ha el is veszlek. Kész terrorban fogok élni vagy mi? - kérdeztem mosolyogva.
- Még meglátjuk. Nem ígérek előre semmit. - mondta.
- Szóval én ígérgessem a lehetetleneket, te meg ennyit nem tudsz mondani, hogy terrorban fogok élni vagy sem. Kedves vagy. - mondtam.
- Én nem kértem, hogy ígérgess nekem össze - vissza. Magadtól tetted. - mondta és az ölembe rakta a reggelim.
Sértődötten kezdtem el enni, de persze csak megjátszottam előtte. Figyeltem, ahogy Fogatlan elé is lerakja a halat és ő is enni kezd.
- Nagyon meglehetsz sértődve ha egy folytában engem figyelsz. - mondta mosolyogva.
Morcos fejjel néztem rá, ahogy Fogatlan szokott rám nézni.
- Látom nyűgös vagy. - mondta. - Egyél és utána alhatsz.
- Te is velem alszol. - mondtam.
- Hablaty nekem van néhány dolgom, nem alhatok egész nap, mint te. Te gyógyulsz, nekem nincs semmi bajom. - mondta. - Most neked van szükséged amúgy is pihenésre.
- De te se aludtad végig az éjszakát. Neked is pihened kell. - mondtam.
- Viharbogárral is foglalkoznom kell. Nem csinálhat mindent Klaus. - mondta.
- Csak tud még várni 2 órát rád. - morogtam.
- Hol van ilyenkor az a szöveg, hogy szüksége van arra, hogy a gazdája vele legyen? - kérdezte.
- Felőlem, de nem kell átkötöznöd így is jó. Amint végeztél mehetsz Viharbogárhoz. - mondtam.
Egy pillanatig döbbenten nézett rám.
- El is ment az étvágyam, de remélem neked is. - állt fel. - Teljen jól a napod hátra lévő része, de ezennel nélkülem. Jó étvágyat! - viharzott ki, de az ajtóban megfordult és rám nézett. - Néha egy igazi tapló tudsz lenni. - csapta be az ajtót és vissza se nézett.
Egy pillanatig én is döbbenten néztem az ajtót. Komolyan nem tudom mi lelt most engem, de a kezemben lévő tál egyszer csak a falon landolt és Fogatlan értetlen tekintetével találtam szembe magam.

Ijedten nézett rám, de mégis ott volt az aggodalom a szemében.
- Bocs, pajti. - próbáltam rá mosolyogni, de egy grimaszon kívül semmi se telet tőlem. - Nem akartam, hogy így láss. Egyél nyugodtan.
Visszafeküdtem az ágyba és próbáltam aludni, de sehogy se jött össze. A vita Astriddal se hagyott nyugodni és az oldalam se. Nem tudom mi ütött belém, hogy elküldtem, mint egy állatot, komolyan nem tudom mi van most velem. Az oldalam az eddigieknél is jobban sajgót és már jobban is szenvedtem, mint előző nap vagy este. Mi a frász van velem, hogy nem akar elmúlni a kínzó fájdalom. Aludnom kellene, de egyszerűen nem tudok. Levegőt is alig kapok épp, hogy veszek egy kis levegőt belenyilall a fájdalom a rúgás helyébe.
- Fogatlan hozd ide Klaust és az se érdekel a végig kell húznod a földön a lábánál fogva. Az a lényeg, hogy hozd ide mindenféle képen. - mondtam Fogatlannak aki rögtön el is indult.
Úgy 5 perc múlva hallottam nyílni az ajtót.
- Mi a frászért hívtál? - kérdezte. - Fogatlan már eleget rángatott a földön végig ha megint rám akarod bízni.
- Hidd el még azt is jobban elviselnéd, mint ezt amin én megyek keresztül. Az ehhez képest pihentető. - mondtam. - De megnézhetnéd, mert valami tutira nem stimmel, mert ilyenkorra már nem kellene ennyire szenvednem a fájdalomtól.
- És azt te honnan tudod? - kérdezte okosan.
- Ne most kezd el nekem újra bunkóba átmenni, mert ha egyszer felkelek innen neked akkor véged lesz. - fenyegettem, vagyis ha bírtam volna, mert még arra se volt erőm.
- Nem bunkózásból kérdeztem. Amikor nekem eltört 2 bordám az alatt a nyomorult kiképzés alatt 2 hónapig fájt. - mondta.
- Tudom, mert nekem se ez az első alakom, de akkor se fetrengtem 3 nappal azután az ágyban szenvedve, ahogy te se. - mondtam.
- Jól van mindjárt megnézem. De amúgy miért nincs itt Astrid? - kérdezte.
- Viharbogárral van. - válaszoltam.
- Mivel bosszantottad fel, hogy el ment? - kérdezte.
Na jó ő még így is ismer, hogy 6 évig egy szót se tudott rólam, de a fő az az, hogy ismer.
- Ez miből gondolod? - kérdeztem vissza.
- Onnan, hogy engem hívtál helyette és onnan is, hogy nincs itt. - mondta.
- Jogos. De igazából magam se tudom mivel üldöztem el. - mondtam.
- Az szép. - mondta, ahogy segített felülni és elkezdett kibontogatni a kötésből.
A percek lassan telek, de az is lehet, hogy csak nekem teltek lassan, mert a halálomon voltam már. Na jó ezzel inkább nem viccelődök, mert elég gáz, hogy ez ami először az eszembe jut.
- Mikor lett ez felkötve rád? - kérdezte.
- Aznap este mikor felébredtem, azt hiszem. De Astrid jobban tudja. - mondtam.
- Mi van, ő a te kis könyved ami mindent tud? - kérdezte gúnyosan.
- Vicces, drága öcsém, de félkomás állapotban annak is örültem, hogy tudom ki volt mellettem. - mondtam gúnyosan.
- Őszintén, drága bátyám, - gúnyoldót. - de mi a bánatot csináltál, hogy a véraláfutásodból seb lett, hogy még a pólyád is elég szépen véres lett? - kérdezte.
- Hogy mi? - kérdeztem és felnéztem rá.
- Fel se tűnt, hogy valami pluszba melegíti az oldalad? - kérdezte.
- Szenvedj keresztül 2 napot, majd utána kérdezd ezt tőlem újra. - mondtam.
- Tudod mit most szépen szólok a barátnődnek és ha valami problémátok van azt meg is beszélhetitek az alatt míg ellát téged. - mondta és felállt.
- Ha kilépsz azon az ajtón én nem tudom mit csinálok veled, miután fel tudok már állni. - szóltam utána.
- Hátba veregetsz és megköszönöd. - lépett ki az ajtón.
És ezzel ott hagyott tovább szenvedve az ágyban. Fogatlan jött oda hozzám és nézett rám, majd a vérző sebre.
- De a fájdalom csillapítót elfelejtette odaadni. - mondtam neki. - Most még szenvedhetek egy kicsit.


* Astrid *

Életemben nem hallottam még ekkora taplót, mint az előbb Hablatyot. Előbb még marasztalni akar, aztán elküld, mint egy kutyát. Mi a frász baja van. Felfele tartottam Viharbogárhoz, szerencsémre a többiek már nincsenek itt. Elmentek valamerre a környéken. Egyedül Klaus van a szigeten, de ő is még alszik. Ahogy beléptem az istálló ajtaján Viharbogárhoz kezdtem el beszélni.
- Most mond meg, kislány, mi baja van? Az előbb még azt akarja, hogy pihenjek, mert keveset aludtam egy pillanattal később meg elküld, mintha egy.. mintha csak egy kutya lettem volna aki nem hagyja enni. Mi üthetett belé, szerinted? - kérdeztem kedvenc sárkányom.
Persze csak értetlenül nézett rám, hisz egy árva szavamat se értette abból amit mondtam, hisz nem volt bent, hogy tudja mi történt és azt se tudja mi baja van annak az idiótának.
- Te legalább meghallgatsz nem úgy, mint egyesek. - simogattam meg a szárnyát.

- A mai napon remélhetőleg csak a tied vagyok. - mondtam.

Erre örömtelien bújt oda hozzám. Szint már ledöntött a lábamról, annyira örült annak, hogy vele töltök egy kis időt. 

- Tudom, hogy örülsz, de nem kell levenni a lábamról. Az nem a te feladatod lesz. De én is örülök annak, hogy veled töltök egy kis időt, már hiányoztál. - mondtam és átöleltem a szarvánál. 

Olyanok vagyunk mi ketten, mint Hablaty és Fogatlan. Elválaszthatatlan páros. Bár rajtuk jobban látszik, hogy nem bírnak ki egymás nélkül 5 percet. 3 évig együtt voltak jobban - rosszban így jó, hogy pánikólnak ha a másik nincs a közelben. Talán egy óra telhetett el azzal, hogy Viharbogarat csutakoltam és Klaus is megjelent elég aggodalmas képpel. 

- Szerintem jobb ha jössz. - mondta.

- Hova és minek? - kérdeztem. 

- Hablaty...

- Megtudja oldani nélkülem is. - mondtam és folytattam Viharbogár csutakolását. - Ha nem látod dolgom van.

-  Már bocs, hogy ez mondom, de szerintem a barátod élete fontosabb, mint a sárkányod tisztasága. - mondta. 

Egy pillanatra megállt bennem a vér is. 

- Miért mi van vele? - kérdeztem. 

- Jó, hogy már két napja szenved ha abból a kis véraláfutásból egy seb lett és nem is kicsi. Ezért szenvedett már mióta és gondolom azért bántott meg, mert már nem tudta mit, hogyan mondjon a fájdalomtól. - mondta.

Komolyan szégyellhetem magam, mert csak úgy ott hagytam anélkül, hogy megtudtam volna, hogy mi a baja. Mégse vagyok elég figyelmes főleg ha az épségéről van szó. 

- De mitől lett abból seb? - kérdeztem. 

- Nem tudom mit csinálhatott, de ha tippelnem kellene akkor a törött bordája szúrta át, de neki se tűnt fel. - mondta komolyan. 

- Lehet, hogy azért nem, mert a fájdalomcsillapító hatása alatt volt. - mondta és már nagyon aggódtam. 

Miért kellett nekem rá hallgatnom és a saját eszemre ahelyett, hogy ott maradtam volna és megnézem mi a baja. Rémes barátnő vagyok ezt meg kell mondanom magamról.

- Sajnálom kislány, de most mennem kell. Ma még jövök valamikor. - mondta neki és bezártam a helyére.

Kimentem Klaus után. 

- Szerintem te már a mai nap nem teszed ki a lábad a házból. - mondta.

- Az te nem tudhatod. - mondtam.

- Majd meglátjuk. - motyogta halkan.

- Attól, hogy halkan mondtad hallottam. - válaszoltam. 

- Csak a tényeket mondtam. - válaszolta.

Az a rövidke út is a házig csendben telt. Amint beléptem a házba elég szörnyű látvány tárult a szemem elé.