Hablaty új élete 76. fejezet

* Hablaty *

Nem tudom mi történt velem, meg azt se, hogy mióta vagyok kiütve, de annyira emlékszek, hogy Astrid Takonypóc után fut, hogy megállítsa. Utána semmi, arról se, hogy mit csináltam vagy arról, hogy mi történt. Feljebb ültem az ágyban és körbenéztem a szobában, ahol voltam. Semmi se volt ismerős és még Fogatlan se volt velem. Néhány perccel később nyílt az ajtót és Astrid lépet be rajta... azt hiszem. Nem voltam benne biztos, hisz mikor legutóbb láttam nem így nézett ki.
Abból a pillanatnyi ledöbbenésből feleszmélt és odajött hozzám. Leült mellém
- Astrid? - kérdeztem elég gyér hangon.
- Jól vagy? - kérdezte és a hangjába nyoma se volt az undornak, amit már megszoktam az évek alatt tőle.
Megfogta kezem amit nem értettem, de tetszett az érzés.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Mire emlékszel? - kérdezett vissza.
- Arra, hogy te Takonypóc után rohansz, miután látta velünk Fogatlant. - válaszoltam értetlenül.

- Oh. - bökte ki amit nem értettem.

- Hol van Fogatlan? - kérdeztem körbe nézve. - Takonypóc nem árult be minket apámnak és nem lett semmi baja Fogatlannak? Apám nem bántotta ugye? Jól van? - kérdezgettem kétségbe esve. - Astrid, kérlek mondj már valamit. 

- Nyugodj meg. Minden a legnagyobb rendben van. Fogatlan jól van, semmi baja, Klausszal van kint. Az egyetlen probléma az az, hogy a fejedet ért ütéstől 3 év kiesett az emlékeidből. - mondta Astrid.

Mennyi?! Ez meg mégis, hogy lehetséges. Hogy eshetett ki az életemből 3 év emléke.
- Hogy mennyi, de mi történt? - kérdeztem értetlenül.

- Jól hallottad. Én viszont nem tudom mi történt veled, hogy semmire se emlékszel az elmúlt 3 évről, mert nem voltam ott. - mondta.

- Mi volt az alatt a 3 év alatt amire nem emlékszek? - tettem fel a kérdést. 

- Elég sok minden. - válaszolt. - Miután Takonypóc után rohantam te úgy döntöttél, hogy elmész, hogy Fogatlant megvéd és legyőzted azt az ízét a fészekben, de utána se jöttél vissza, hanem világot jártál. Ahogy nekem mesélted miután haza jöttél 3 év elteltével, hogy mi történtek veled elég kevés amit tudok. Ami most a leghihetetlenebb lesz számodra az az, hogy az anyád nem halott és te hoztad vissza a szige...

- Álljunk csak meg egy pillanatra, hogy lehetséges az, hogy az anyám aki halott, velünk van a szigeten és én találtam rá. Ez azért még is csak hihetetlen. - mondtam. - Hogy lehet velünk?

- A sárkányok nem azért vitték el, hogy megöljék, hanem azért, mert tudták, hogy ő nem közénk tartozik, ahogy te se. - válaszoltam.

- Miért? - kérdeztem.

Jó én mindig tudtam, hogy nem tartozok ide, de ő honnan, nem mondtam neki el akkor. De viszont ő tudja, hogy mi történ velem 3 év alatt.

- Ez a másik ami hihetetlen lesz neked, de igaz. Azért voltál más, mert te Odin örököse vagy. Az egyetlen aki képes éjfúriát szelídíteni. - mosolygott rám.

Hogy én Odin örököse legyek, na jó ez már valami vicc. Bár Astrid nem hiszem, hogy viccelne, ő nem az ikrek, de azért ez hihetetlen. Én, mint Odin örököse.... ááá ez hülyeség.

- Igazság szerint ami a leghihetetlenebb most nekem az az, hogy te itt vagy... velem és nem félsz attól, hogy valami történik veled vagy a ház ránk dől és nem is utálkozva nézel rám. - taglaltam. 

- Sose éreztem irántad utálatot. Fontos voltál nekem mindig, ahogy most is az  vagy. És az elmúlt 2 hónapban miután haza jöttél mi együtt voltunk. - hajtotta le a fejét Astrid.

Persze, hogy én Astriddal járjak. Még álmomba se hinném el nem, hogy a valóságban. Kezdtem már tényleg azt hinni, hogy ez csak egy hülye vicc.

- Ez nem egy hülye vicc akar lenni, amit az ikrek találtak ki? - kérdeztem aggódva.

- Nem, nem az. Mind igaz amit mondok. - pillantott fel rám. - De inkább folytatom. Szóval, ahogy nekem mondtad egy évig voltál az anyáddal valami fészekben, ahol az alfa sárkány volt, mikor megtámadtak titeket és harcoltatok azzal a valakivel, aki arra kényszerítette Fogatlant, hogy megöljön téged, de nem sikerült, de a következménye az lett, hogy a lábadat pótolni kellett egy műlábbal. Az utána következő másfél évről nem tudok semmit. Miután haza jöttél Dagur támadott amibe megsérültél, de felépültél. Elég sok bajod esett az elmúlt 2 hónapban, de mindegyiket túl élted. Itthon meg minden rendben volt, a sárkányokkal békét kötöttünk és velünk éltek. - mondta Astrid. - Ezt mind neked köszönhetjük.

- Hogy nekem az emberek valamit köszönnek. Astrid, én mindig is első számú közellenség voltam a sárkányok mellett. Bármikor megláttatok ti vagy bárki más csak került, nehogy a fejére essen egy ág vagy valami hasonló. - mondtam komolyan. - Az emberek utáltak mindig és utálni is fognak, ez az egy nem fog változni soha. Ha köszönnének nekem valamit az az lenne, hogy eltűnjek innen örökre.

- Ez nem igaz. Az emberek nem utálnak téged. És van valóság alapja ennek az egésznek. Tessék. - takarta ki a lábam.

Csak mereven bámultam a bal lábfejem helyére. Lassan beugrott minden az elmúlt 3 évről. Néhány percig csak némán ültem, összehúzott szemekkel meredt magam elé és gondolkodtam a történteken.

- Jól vagy? - kérdezte Astrid mellőlem aggódva.

Összehúzott szemöldökkel néztem fel rá, majd egy pillanatra vissza a lábamra

- Emlékszek mindenre. - mondtam ki egyszerűen. - Az egész egy csapda volt. Dagur csőbe húzott.
- M... mi történt a hajón? - kérdezte Astrid.
- Ahogy körbenéztünk a hajón senkit se találtunk, de amikor felmentünk Fogatlant elkapták engem meg megkorbácsoltatott és megveretett. Megfenyegetett és ott hagyott volna, de vissza szóltam neki, mire belém rúgott, ami miatt be is vertem a fejem valamibe és ezért nem emlékeztem semmire. Sajnálom, hogy azt mondtam, hogy hazudsz. - hajtottam le a fejem.
- Én se hittem volna el, ha valaki ilyennel áll elő nekem. De a lényeg, hogy jól vagy... legalábbis. - mondta.
- Miért? - kérdeztem zavartan.
- Elég sok bajod lett Dagur miatt. - válaszolta.
- Például? - kérdeztem.
- A hátad ugye bár. Több csontod is zúzódott, eltört 4 bordád és a tüdőd is sérült. Volt egy monoklid is ami még látszik. - mondta.
- Úgy látszik oda kell most figyelni rám este, hogy lélegzek még. - mondtam mosolyogva.
- Ez nem vicces, igen is komoly baj. Elég bajod volt már így is. - morogta Astrid.
- Tudom, hogy aggódtál értem, de már jól vagyok és több bajom egy ideig nem lesz, ígérem. - ígértem meg.
- Ezt nem ígérheted meg ilyen egyszerűen. - válaszolta Astrid.
- Oh, dehogynem. Egy részről te se hagyod és Fogatlan se hagyja, hogy bajom essen. Más részről jó ideig sehova se tudok menni és nem is akarok. Dagurt meg kerülnöm kell, amúgy is. - magyaráztam.
- Miért? - kérdezte értetlenül.
- Annak ellenére, hogy egy őrült komolyan kell venni. Megfenyegetett, hogy ha az útjába kerülök nem úszom meg ennyivel. És inkább megteszem amit mond, minthogy valami sokkal komolyabb bajom legyen. Te meg ne aggódj folyton értem. - mondtam mosolyogva.
- Nincs egy olyan pillanat, hogy ne aggódjak érted. - mondta és megsimogatta az arcom.
- Egy kérdésem van. Ettél rendesen és aludtál is rendesen míg ki voltam dőlve? - kérdeztem komolyan.
- Klaus addig nem hagyott békén, míg nem ettem. És aludtam is, nem vagyok te aki 3 napig is kibírja. - mondta egy félmosollyal.
- Gyere csak ide. - húztam közelebb magamhoz.
Amint elég közel volt hozzám, megcsókoltam.

Hallottam nyílni az ajtót, ahogy Astrid is, de nem szakítottam meg a csókot. Úgy is megfogjuk tudni ki jött be.
- Jó, oké, felfogható az, hogy jól vagy már, de abba hagyhatnátok ezt. - szólalt meg Klaus.
Mindketten bele mosolyogtunk a csókba és úgy is váltunk szét egymástól. Felnéztem Klausra, de csak egy gyors mosolyt kapott tőlem, mert Fogatlan befurakodott hozzánk és dorombolva bújt hozzám.
- Szia, pajti. - öleltem át a fejét, majd azzal is lökött egy kicsit el magától.

- Jól vagyok már, de akkor se fogtok hagyni felállni. - mondtam. - Ezt tudom jól. Tudom, hogy aggódtál értem, de már nem kell, jól vagyok... azt hiszem. De az biztos, hogy egy jó ideig nem hagyjátok, hogy felkeljek innen.
- Nem, mintha feltudnál állni, míg Bélhangos nem csinál neked egy új lábat. - mondta Astrid.
- Van egy tartalék a kosaramban. - válaszoltam.
- Gondolhattam volna. - forgatta meg a szemét Astrid.
- Hogy viselkedett? - kérdeztem Fogatlanra utalva.
- Elég jól viselte, hogy ki vagy feküdve. Evett rendesen és aludt is. - válaszolt Klaus. - Nem volt semmi baja.
- Te foglalkoztál vele? - nézett Klausra.
Nem hittem volna róla, hogy foglalkozna vele, hisz mióta minden ok nélkül megtámadta egy sárkány tart tőlük.
- Mondjuk úgy, hogy nem hagyta, hogy unatkozzak. - válaszolta Klaus.
- Ezt vegyem úgy, hogy lecseréltél. Még arra a kis időre is. Ez a hála, te óriás gekkó. - játszottam vele.
Fogatlan csak mosolyogva hagyta magát.

- Én megyek. - szólalt meg Klaus.
Fogatlan kíváncsian kapta arra a fejét, majd vissza a hozám.
- Menni szeretnél, akkor menj csak. - mondtam és hagyta elmenni. - De estére gyere vissza. Amúgy kösz, hogy foglalkoztál vele és most is!
- Ugyan ilyen szigorú leszel ha gyereked lesz? - kérdezte a mellettem ülő Astrid.
- Nem. Akkor még szigorúbb leszek. - válaszoltam komolyan.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Astrid.
- Jól, hogy tudom mindketten jól vagytok. Jó tudom, hogy aggódtatok, de jól vagytok... nektek semmi bajotok nem lett és ez a lényeg. - megsimogattam Astrid arcát.
- Mindenki aggódott érted, nem csak mi. - mondta. - Nem fogod elhinni, hogy ki aggódik érted.
- Na ki? - kérdeztem unottan.
- Takonypóc. - mondta ki egyszerűen.
- Hogy ki? - kérdeztem.

- Biztos, hogy ugyan arról a Takonypócról beszélünk? - kérdeztem.
- Igen, én magam kérdeztem meg tőle és mondta el nekem. - mondta komolyan. - Ha bocsánatot kérne tőled megbocsájtanál neki?
- Ez attól függ, hogy miről akar bocsánatot kérni. - mondtam.
- Igaz. - mondta Astrid. - De megbocsájtanál neki?
- Igen. - mondtam. - Ahogy apa mondaná a főnök legyen jobban a törzsével.
- Vigyázz még a végén a jobb kezed lesz. viccelődött.
- Hé ezzel ne viccelődj, mert bejöhet még. - mondtam komolyan és megfogtam a kezét.
Ő meg hümmögve bólogatott komolynak nem mondható arccal.

- Beszéljünk valami másról. - mondtam.
- Miről? - kérdezte.
- Te akartál velem beszélni valamiről. - mondtam.
- Ezt persze hallottad. - nevetett.
- Mindent hallottam. Szóval miről szeretnél velem beszélni? - kérdeztem.
- Míg ki voltál dőlve eszembe jutott néhány emlék, volt jó is és kevésbé jó. Jobban mondva borzasztó. - mondta szomorúan.
- Minden rendben? - kérdeztem.
- Csak az emlékek. - mondta.
- El akarod mondani? - tettem fel a kérdést.
- Igen. - válaszolta. - Nem tudom, hogy te emlékszel arra, hogy miután a falu újra állt a világ réme pusztítása után és téged már mindenki utált, mi találkoztunk és váltottunk pár szót. Megkérdezted, hogy sajnálom, hogy évekig a legjobb barátod voltam, de nem válaszoltam, mert nem tudtam mit mondjak erre. Te azt hitted, hogy azért hallgatok, mert sajnálom, hogy barátkoztam veled. Mielőtt elmentél volna még azt mondtad nekem, hogy sajnálod, hogy évekig egy kölöncöt és egy balekot kellett elviselnem. Válaszoltam volna, de már nem voltál ott és napokig nem is láttalak az után. Próbáltam beszélni veled, de te kerültél és feladtam, hogy valaha újra beszélő viszonyban leszünk. - mondta halkan.
- Emlékszek erre. És persze, hogy azt következtettem le a hallgatásodból, hogy bánod azt, hogy rám vesztegetted az időd. Mindenki tudja, hogy a hallgatás beleegyezés. Miután válaszoltam elmentem a parti barlangba ahol mindig meghúztam magam ilyenek után. Fájt, hogy így gondolod és azért kerültelek, mert azt hittem még az addigiaknál is jobban megakarsz alázni vagy bántani. Jobbnak láttam nem a szemed elé kerülni. - mondtam. - De ez már a múlt.
- Az, de akkor is hozzánk tartozik. - mondta.
- Igen, hozzánk. - válaszoltam. - És milyen emlék jutott még eszedbe régebbről?
- Az amikor a szüleimmel apád megkötötte a szerződést. Mi az egyik sarokban játszottunk, te felálltál, mert valamit adni akartál neked, de elestél és az a valami kiesett a kezedből és fejbe talált engem. Vállon ütöttelek és elvonultam sértődötten, de visszamentem amikor hallottam, hogy már a sírás kerülget. Megöleltelek és ugyan olyan lettél, mint mielőtt megütöttelek volna, ha nem boldogabb. - mondta mosolyogva. - Mit akartál adni nekem akkor?
- Egy medált. A neved kezdőbetűjét ábrázolta. De mivel kirepült a kezemből és eltűnt nem tudtam odaadni. Persze előkerült csak akkor már nem voltunk jobba és semmi értelme nem volt odaadnom, hogy mindenki előtt a fejemhez vágd. - mondtam.
- Meg van még? - kérdezte felcsillanó szemekkel.
- Valahol meg, majd megkeresem ha haza mentünk. - mondtam.
- Várni fogom. - mosolygott.
- Azt gondoltam. De mik jutottak még eszedbe? - kérdeztem.
- Olyanok, mint amikor éreztem, hogy figyelsz a portyák alatt vagy én téged. A legtöbb mostani volt. - mondta.
- Például? - kérdeztem.
- Amikor Fogatlannal először repültünk, az első csókunk amit te kezdeményeztél a medencében miután haza tértél, mikor megvédtél Dagurtól a saját épséged árán, azután éjjel - nappal melletted voltam és ápoltalak. Minden csókunk, ölelésed és érintésed. Amikor megláttál a faluban bármikor az arcodon mosoly jelent meg, bármennyire elfuserált napod volt. És...
- És? - emeltem meg a szemöldököm.
- Akárhányszor azt mondtad, hogy szeretsz a szívem nagyot dobbant. - mosolygott.
- Ez esetben. Szeretlek. - mondtam mosolyogva.
Lesütötte a szemét és csak mosolygott. Csak nézetem, ahogy zavarban van, pár perccel később felpillantott rám.

Ahogy feltűnt neki, hogy nézem a mosolya szélesebb lett. Átkaroltam a derekát és magam mellé húztam. Egy pillanatra felállt, hogy megforduljon és vissza is ült mellém. A fejét a vállamra hajtotta és engem nézett. Már egy jó idő eltelt azzal, hogy engem nézett.
- Megtaláltad a monoklim vagy még keresed? - kérdeztem és rá néztem.
- Nagyon vicces. - mondta. - De baj, hogy nézlek.
- Nem. - mondtam.
- Akkor meg? - kérdezte.
- Semmi. - ráztam meg a fejem.
Lejeb csúszott, a fejét beljebb rakta a vállamon és lehunyta a szemeit. Néhány perc múlva már szuszogva aludt. Én is fáradt voltam így beljebb csúsztam az ágyban, magammal húzva Astridot és lefeküdtem aludni én is. Alkonyat tájt ébredtem fel, de Astrid már nem volt mellettem. Felültem és körbe néztem a szobában. Az asztalnál ült és evett. Ahogy feltűnt neki, hogy ébren vagyok állt volna fel, hogy hozza a vacsorám.
- Egyél, majd utána ide hozod. - mondtam.
- De enned kell. - mondta.
- Ha 5 perccel később eszek nem lesz bajom. - válaszoltam.
- Rendben. - mondta és folytatta az evést.
Visszadőltem a párnákra és figyeltem.
- Hogy érzed magad? - kérdezte.
- Most, hogy kérdezed egy kicsit fáj az oldalam, ahol belém rúgott, de nem nagyon úgy, hogy megnyugodhatsz. - mondtam.
Egy kicsit füllentettem, nem kicsit fáj az oldalam, hanem nagyon, de nem akarom, hogy ugráljon nekem és baja legyen.
- Ha ettél valamit kapsz rá valami orvosságot. - mondta.
- Rendben. - válaszoltam.
Komolyan mi volt abban a csizmában, hogy 4 bordám eltört a rúgástól, sőt a tüdőm is sérült tőle. Csak az én kedvemért kibélelte vassal vagy mi. Az a kicsi fájdalom is ami az oldalamat mardosta iszonyatosan fájt. Csodálom, hogy nem nyögtem föl a fájdalomtól.
- Csak egy kicsit fáj mi? - kérdezte gúnyosan. - Látszik rajtad, hogy szenvedsz a fájdalomtól. Csak egy " kicsit " látszik rajtad, hogy majd' bele pusztulsz a fájdalomba és csak az én kedvemért nem üvöltözöl.
- Ennyire lerí rólam? - kérdeztem.
- Igen. - mondta.
- Bocs, hogy azt mondtam, hogy csak egy kicsit fáj. - mondtam.
- Engem akartál védeni egy esetleges kiborulástól, de már azóta látszik rajtad, hogy fáj, mióta felébredtem. Felébreszteni meg nem akartalak, mert fáradt voltál. - mondta, ahogy leült mellém. - Egyél valamennyit.
Nagy nehezen, de ettem valamennyit, majd oda hozott nekem egy korsót.
- Ettől egy kis idő elteltével már nem fog fájni. - mondta és odaadta.
Míg megittam visszavitte a tálat az asztalra és visszajött hozzám.
- Olyan, mint a buggyant jaktej. - panaszkodtam.
Ezen elmosolyodott.
- Mielőtt elalszol átkötözzünk. - mondta.
- Kivel? - kérdeztem.
- Akkor mondom másképp, átkötözlek. - mondta.
- Minek, vagyis miért? - kérdeztem.
- A bordáid így jobban összeforrnak és nem lesz bajod se tőle. - mondta.
- Rendben. - mondtam.
Egy ideig még szenvedtem a fájdalomtól, de mire Fogatlan megérkezett hatott az orvosság. Odajött hozzám, megsimogattam és elment aludni. Ha ő ennyire fáradt akkor Klaus mennyire lehet fáradt. Még egy óra eltelt, de nem akartam aludni, de azt éreztem, hogy a szemeim le - lecsukodnak. Persze ez Astrid figyelmét se kerülte el.
- Majd' leragadnak a szemeid. - mondta mosolyogva.
- Menj keresztül azon amin én. - gúnyolódtam.
- Gyorsan átkötözlek és alhatsz. - mondta és odajött hozzám valamikkel.
Ha nem lettem volna ennyire fáradt tutira megtudtam volna nevezni azokat az ízéket, de félkomásan még a nevemre is alig emlékeztem nem, hogy azokra. De Astridnak igaza volt 2 perccel később már a párnákra fektetett le. Éreztem, hogy ez a kötés valamivel szorosabb volt, mint az előző és a vállamon is át lett vezetve vagy kétszer. Ahogy a fejemet a párnákra rakta lehunytam a szemem és próbáltam aludni. Hallottam, ahogy halkan pakol, majd odajön hozzám és befekszik aludni ő is. A fejét a mellkasomra hajtotta én meg valahogy átöleltem a derekát, de arra már nem emlékezek, hogy hogyan sikerült. Pillanatokkal később már aludtam is, szerintem még azt is átaludnám ha egy rakás gronckel tojás robbanna fel közvetlenül mellettem.