Hablaty új élete 77. fejezet

Reggel amikor felébredtem Astrid megint nem volt mellettem, ahogy felültem az ágyban a szobában se láttam sehol. Szóval addig amíg visszajön halálra unhatom magam. Aludni már úgy se tudok, a sajgó oldalam miatt se, de úgy alapjába véve se tudok. Szerintem ha rajtam lenne a műlábam le se tudnának állítani egy pillanatra se annyi energia van bennem, per pillanat. Egy sárkánynak elég altató lövedék kellene nekem is a leállításomhoz. De Astrid a közelembe se hozná a műlábam. Addig örül amíg nyugton maradok. Az is lesz vagy két nap, mert el kell mennem innen egy kis időre. Hisz még mindig nincs semmim Astridnak Songgletogra és komolyan remélem, hogy nem talál ki nekem valami hülyeséget a szülinapomra. Ha valamit csinál és olyan amin tettetnem kell, hogy boldog vagyok én megfordulok és ott hagyok mindenkit a francba és csak másnap megyek haza. Utána kapnék is Astridtól nem is keveset, de ha nem szeretném akkor mit tegyek. Nem játszatom meg egész este azt, hogy örülök annak, hogy mindenki azt mondja, hogy " Boldog Születésnapot " miközben tízen akárhány évig csak púp voltam a hátukon. Ettől megkímélném magam.
Hallottam nyílni az ajtót és Astrid lépett be rajta.
- Látom felébredtél. - mondta.
- Igen, de te nem voltál sehol. - duzzogtam.
- Netán baj ha elmegyek a reggelidért, hogy éhen ne halj? - kérdezte.
- Nem, de miért nem ébresztettél fel? - kérdeztem.
- Hidd el próbáltalak, de semmi se sikerült. Úgy aludtál, mint akinek sárkányaltatót adtak. - mondta mosolyogva.
- Azt veszem észre én is. - mondtam. - Fogatlan?
- Klausszal van kint... megint. Amikor felmentem enni velem jött és ott türelmetlenkedett, míg Klaus evett. Utána majdnem szerencsétlen a lábánál fogva húzta le a rétre. - mondta.
- Rámenős tud lenni. - mondtam vállat vonna.
Bár ne tettem volna, mert még jobban sajogni kezdett az oldalam. Csak felszisszentem, de Astrid már ott volt mellettem.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Azt hiszem egy időre le kell mondanom a vállrángatásról és minden egyébről. - mondtam.
- Így igaz. - mondta és felállt. - Hozom a reggelid.
- Rendben. - válaszoltam. - Öhm... Astrid kérdezhetek valamit? - kérdeztem a tarkómat vakarva.

- Persze. - válaszolta és visszajött hozzám.
- Nem tervezel semmi olyat a születésnapomra amin meg kellene játszanom azt, hogy boldog vagyok? - kérdeztem. - Mert ha igen én előre szólok, hogy akkor lelépek onnan.
- Nem tervezek semmi ilyet. Tudom, hogy te nem szeretnél ilyet és azt is tudom, hogy utálod az ilyeneket. - mondta. - Úgy, hogy megnyugodhatsz és ehetsz.
- Nagy kő esett le a szívemről ezzel kapcsolatban. - mondtam és elkezdtem enni.
- Látszik is rajtad és az is, hogy még mindig nagyon fáj az oldalad. - mondta.
- És egy darabig még fog is. - válaszoltam.
- Minden mást megtanultál magadtól csak azt nem, hogy teli szájjal nem beszélünk? - kérdezte.
Összehúzott szemekkel és elég közömbös arccal néztem rá.

- Ma látom nem vagy vevő a viccekre. - mondta.
- Ehhez még fáradt vagyok. - mondtam.
- Fár... fáradt? 12 órát aludtál. Hogy lehetsz fáradt? - kérdezte.
- Épp ez az túl sokat aludtam, ami rám nem jellemző. Vagy 6 órát alszok vagy 8 órát általában. - mondtam.
- Oh, te szegény most mit csináljak? - kérdezte.
- Gúnyolódj csak, de te fogsz rosszul járni. - mondtam.
- Merthogy? - kérdezte.
- Egész álló nap csak azzal foglak idegesíteni, hogy felakarok állni. - mondtam.
- Gothi hagyott itt altatót, szóval ha túlságosan is idegesítesz egy időre eltudom intézni, hogy nyugton maradj. Úgy vigyázz magadra. - mondta és vissza vitte a tálat az asztalhoz.
- Tudod ez most fáj. - mondtam. - Ne várd, hogy egy következő ilyen után hozzád szóljak.
- Ezt most komolyan is kellene vennem? - kérdezte.
- Elméletben igen, de gyakorlatilag nem mondok semmit. - válaszoltam.
- Lehetetlen vagy. - mondta és beült az ölembe.
- Ez számomra nem újdonság. - mondtam és megcsókoltam.
- Hát a számomra se az egy jó ideje már. - mondta.
Éreztem, ahogy megrándul az arcom a fájdalomtól.
- Már most unod magad? - kérdezte.
- Nem. Fáj az oldalam. - panaszkodtam.
Már ült volna át mellém, de nem hagytam neki.
- Hablaty, ne csináld. - mondta.
- De nem attól fáj, hogy az ölemben ülsz. - mondtam.
- De... Hablaty, komolyan ne csináld. - mondta.
Sértődötten elengedtem és hagytam hagy üljön le mellém.
- Ne legyél megsértődve, csak a javadat akarom. - mondta az arcomat simogatva. - És amúgy is itt vagyok melletted.
- Tudom. - nyafogtam.
- Mi a baj? - kérdeztem.
Nem válaszoltam, csak magamhoz húztam és átöleltem, a fejemet pedig a nyakába fúrtam. Már magába, ahogy a levegőt vettem fájt, de semmit se tudtam ellene tenni. Pedig abban reménykedtem, hogy Astrid illata enyhít valamennyit a fájdalmon, de tévedtem.
- Nagyon fáj, igaz? - kérdezte.
- El se tudod képzelni mennyire. - válaszoltam.
- Hidd el, eltudom képzelni mennyire fájhat, hisz nekem is annyira fáj téged így látni. - mondta a fülembe.
Próbáltam nem gondolni arra, hogy iszonyatosan fáj, de nem ment. Olyan érzés volt, mintha valamit kiakarnának tépni belőlem és abba fogok belepusztulni. Éreztem, ahogy Astrid a hátamat simogatja vagy a hajamat. Örültem, hogy velem van, de komolyan olyan érzésem volt, hogy ott helyben fogok belepusztulni a fájdalomba. Egy idő múlva Astrid eltolt magától és rám mosolygott. Még arra se volt erőm, hogy viszonozzam.
- Hozok valamit ami csillapítja a fájdalmad. - mondta és kitúrta az arcomból az izzadt hajam. - És valamit a lázadra is.
Felállt és engem visszafektetett az ágyra. Pillanatokkal később vissza jött és odaadott egy korsót.
- Az van benne, mint tegnap. - mondta én csak bólintottam.
Nehézkesen leküzdöttem magamba. Most az egyszer éreztem azt, hogy semmi se marad meg bennem a fájdalomtól. Mivel a tüdőm is sérült - nem tudom hogyan - így egy jó ideig lesznek fájdalmaim, mint amikor megkaptam az első műlábam. Miután megittam a fájdalomcsillapító orvosságot Astrid beült mögém és segített a másikkal. Az se csusszant le valami könnyen, de biztos vagyok benne ha egedül lettem volna, ahogy az lement vissza is jött volna. Lejeb csúsztam az ágyon és a fejemet beleraktam Astrid ölébe.
- Nem sokára hatni fog mindkettő. - mondta az arcomat simogatva, bólintottam, pedig ahhoz se volt erőm. - Pihenj.
- Addig nem tudok míg nem hat az a nyamvadt orvosság. - mondtam. - Majd utána.
- Rendben. - válaszolta és megcsókolta a homlokom.
Éreztem, hogy jéghidegek az ajkai, de ez is csak a lázam miatt van. Egy idő után én törtem meg a csendet.
- Fázok és nem is kicsit. - mondtam.
- Mindjárt jövök keresek neked még pokrócot. - mondta és felállt mögülem.
- Oké. - nyögtem ki.
Még mindig nem éreztem, hogy hatna az a nyomorult fájdalom csillapító, sőt inkább rá segített a fájdalmamra. Astrid pár perccel később visszajött és vagy 3 takaróval takart be még. Majd visszaült mögém és a fejemet visszarakta az ölébe.
- Mikor fog hatni az a nyomorult fájdalom csillapító? - kérdeztem.
- Nem sokára, de ne nyafogj. - mondta.
- Könnyű azt mondani. Nem te érzed azt, hogy minden levegő vételnél belehalsz a fájdalomba. - morogtam.
- Hablaty...
- Ez még hetekig így fog menni. - mondtam.
- Tudom. - hajtotta a fejét a enyémre. - De itt leszek veled és segítek abban amiben tudok.
- Tudom én azt, de akkor is fájni fog. - mondtam.
Egy ideig némán ültünk, de sehogy se akart a fájdalom elmúlni. Komolyan mikor akar hatni a fájdalom csillapító. kis idő elteltével én törtem meg a csöndet.
- Tudod... most... jól jönne az az altató. - mondtam nehézkesen és mély levegőket véve.
- Elhiszem, de addig nem lehet míg nem hatnak az orvosságok. - mondta.
- Akkor már nem is fog kelleni. - mondtam.
- Ne gondolj ilyenekre. - mondta.
Komolyan ennyire jól ismer, hogy tudja mire gondolok.
- Megígérted, hogy nem hagysz el idő előtt. - mondta. - És még tartozol egy leánykéréssel.
- Most nevetnék ha nem pusztulnék bele a fájdalomba. - mondtam.
Csak mosolygott és az arcomat simogatta esetenként a hajamat túrta félre az arcomból.
- A lázcsillapító már hatót. - mondta.
- Ellenben a fájdalomcsillapítóval. - morogtam. - Tegnap gyorsabban hatot.
- Tegnap bealudtál. - mondta.
- Oh. - nyögtem ki. - Így már érhető.
- Elég fáradt voltál nem tudom mitől. - mondta.
- Tegnap jött ki rajtam a verés hatása. - morogtam.
- Ne morogj már annyit. Kispórolták a húst a szendvicsedből vagy mi? - mondtam.
- Ha nem tűnt volna fel nem eszek húsos szendvicset. - mondtam.
- Tényleg nem vagy vevő ma semmire. - mondta.
Ezzel sikerült egy kis mosolyt csalnia az arcomra.
- Na azért hatott valamennyit az a fájdalomcsillapító. - mondta.
- Úgy látszik igen. - mondtam és éreztem, hogy már nem fáj annyira az ha levegőt veszek.
Éreztem, hogy az arcomon sunyi mosoly jelenik meg. Felpillantottam Astridra, aki értetlenül nézett rám. Felnyúltam az arcához és megsimogattam, mire elmosolyodott és behunyta a szemét,  kapva az alkalmon magamhoz húztam a fejét és megcsókoltam. Egy kicsit váratlanul érte az egész, de azért mosolygott és viszonozta a gesztust.
- Most már nincs semmi bajod? Nem akarsz belepusztulni a fájdalomba? - kérdezte néhány centire az arcomtól.
- Már nem. - válaszoltam és újra megcsókoltam.
- Borzasztó vagy. - mormolta.
- Ez se újdonság. - mondtam.
Megszakítottam a csókot és felültem, majd megfordultam, Astrid nagy rémületére.
- Hablaty, m... mit csinálsz? - kérdezte.
- Arról volt szó, hogy ne mászkáljak, nem arról, hogy nem is ülhetek fel. - mondtam. - És ha tudni szeretnéd, már nem akarok belehalni a fájdalomba. És inkább ne tudj leállítani, minthogy azt lásd, hogy hogyan szenvedek.
- Igaz. - mondta. - De akkor se lenne szabad még felkelned. Legalább egy napot ki kellett volna bírnod mozgás ügyileg.
- És holnap is ezt mondtad volna...
- Nem igaz. - szakított félbe.
- De, igen is igaz. Figyelj, amit most mondok nem valami öröm hír vagy hasonló, sőt már félek, hogy mit fogsz csinálni velem ezek után, de tudnod kell róla. - mondtam.
- Miről kell tudnom? - kérdezte.
- Hogy ilyen esetből nem ez az első alkalom. - mondtam és az elképedt arca miatt inkább vissza feküdtem és próbáltam aludni. - Jó éjt, úgy 3 órára.
- Na állj csak meg és mond el mi történt. - mondta.
Nem válaszoltam.
- Hablaty Horrendous Haddock a Harmadik, kezd csak el mesélni mi történt. - szólt rám.
- Nem szeretem ha valaki így hív. - válaszoltam. - És a másik honnan tudod a teljes nevem?
- Az csak az én titkom. - mosolygott.
- Anya mondta el igaz? - kérdetem lemondóan.
- Talán. - mosolygott. - De mond csak el szépen mi történt. - szólt rám megint.
- De nem töröd el egyik végtagom se? - kérdeztem.
- Ez attól függ. - mondta.
- Astrid. - mondtam komoly arccal.

- Jó, nem lesz semmi bajod, de ha az ágyról leesel az nem az én hibám lesz és felelősséget se vállalok a dologért. - mondta feltartott kezekkel.
- Persze, majd csak úgy leesek az ágyról mi? - kérdeztem. - Főleg, hogy az magamtól lesz.
- Pontosan. - mondta. - De most szépen mondjad.
- Jó. - adtam be a derekam. - A repülős szerkómmal próbálkoztam amikor történt egy kisebb baleset, ami annyiból állt, hogy Fogatlan túl hamar engedett el a szárnyai közül, mert nem volt valami szilárd a talaj ahova landoltunk. Beszakadt alattam a föld - még most se tudom, hogyan - és a következménye az lett, hogy eltört a karom és 3 bordám. Fogatlan is és Thyra is ki volt akadva, hogy ez lett velem. De nem tehetek arról, hogy beszakadt alattam a föld. 3 nap után beadtam az unalmast és ott hagytam Sárkányszirtet és járkáltunk. Fogatlan megvolt sértődve. Thyrától megkaptam eleget amikor megtalált.
- Velük eljátszhattad, hogy elmész, de ha itt próbálkozol a nap minden egyes percében ki leszel ütve. - fenyegetett.
- De akkor, hogy fogok neked, gyógyulni? - kérdeztem. - Nálam alap, hogy kell egy kis mozgás a gyógyuláshoz.
- Igen és az is, hogy kétszer annyi sérüléssel kerülsz elő. - vágta rá.
- Ez se az én hibám volt. - mondtam.
- De belesétáltál a csapdájába. - mondta hangosabban.
- A fene se gondolta, hogy ez lesz a vége. - mondtam valamivel emeltebb hangon én is.
- Néha gondolkodhatnál előre is. - vágta a fejemhez és kiviharzott a szobából.
Elképedve néztem utána.

Mi ütött belé, ami fontosabb belém mi ütött. Egyszer beszéltem így vele, de az valamivel komolyabb volt, mint ez. Megígértem magamnak, hogy vele szemben sose emelem fel a hangom már és erre itt van ez. Morogva feküdtem vissza és próbáltam pihenni. Egy idő után hallottam nyílni az ajtót és Astrid lépett be rajta elég bágyadt képpel.
- Hablaty. - kezdte. - Én sajnálom az előbbit, nem úgy gondoltam. - ült le mellém.
- Én is sajnálom, hogy megemeltem a hangom veled szemben. - mondtam lesütött szemmel.
- Nem a te hibád én kezdtem az egészet. - mondta és megsimogatta az arcom.
- Igazából igazad van, néha gondolkodnom kellene előre is. - mondtam. - Nagyon jól tudtam, hogy Dagur támadni szeretne akkor és nem jöttem vissza, hogy szóljak. Nem gondolkodtam előre, hogy otthon mi lesz. Csak arra tudtam gondolni, hogy ki mit szólna ha haza mennék.
- Szóval 2 hétig kerülgeted a szigetet akkor? - kérdezte.
- Igen. - mondtam. -  Tudod a gyávaságom felül múlt mindent.
- De látod, hogy fogadtak téged. - mondta.
- Igen láttam. - válaszoltam halkan.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Apa felhozta azt a témát mi szerint tudom, hogy én veszem majd át egy nap a helyét. - mondtam.
- Ez mikor volt? - kérdezett rá újra.
- Mi előtt szakítottam volna veled. - sütöttem le a szemem.
- Akkor ezért voltál még olyan? - kérdezte.
- Foglyuk rá. Ott volt még az az üzenet is ami itt még ismeretlen nyelven volt írva, Hibbanton meg már nem, na ez volt az amit sehogy se értettem. - mondtam.
- Üzenet? És otthon eltudtad olvasni az a sok ízét, mert én csak azokat láttam otthon, mint itt. - mondta.
- Szóval tudtom nélkül elolvastam egy ismeretlen nyelvű üzenetet. - mondtam.
- Odin örököse vagy az is lehet, hogy amit olvastál vagyis amilyen nyelven olvastad az Odin nyelve és csak az ő leszármazottjai tudják elolvasni. Lehetséges, hogy van ilyen. - mondta.
- Lehet az istenek nyelve is lehet. Ezt nem tudhatjuk. - ültem fel.
- Akkor ennyi erővel te is lehetsz az. - mondta.
- Persze félisten vagyok mi? - kérdeztem.
- A leszármazottja vagy, szóval lehetsz az. - mondta. - Mi volt az üzenetben?
- Meg kell védenem az éjfúriákat, segítenem kell minden sárkánynak és az eddigi összes leszármazott és Odin számít rám. - mondtam.
- Biztos sok volt ez így neked. - mondta. - Így érthető a kiakadásod.
- Hát igen. Előtte még ott volt az a két gyökér akik megfenyegettek, de nekem se kellett több én is megfenyegettem őket. Megakart ölni egy ismerősöm. Ott van még a prófécia is Elég sok dolog szakadt a nyakamba egyszerre. - mondtam.
- Az egyszer biztos. Figyelj tényleg sajnálom, hogy minden dühöm rajtad csattant a többiek miatt. Nem tudom mi mondatta velem azokat, de miután ott hagytál jöttem rá mit is mondtam. Egész este kint maradtam a medencében és gondolkodtam, hogy miként hozhatnám helyre a dolgot. Alig aludtam és másnap reggel körülbelül akkor indultam el hozzátok mikor elvittek téged. Először mind azt hittük, hogy Fogatlannal leléptél valahova repülni, de amikor a kikötőben ott volt Fogatlan egyedül rájöttem, hogy veled mi lehet. Ha a többiekkel nem kezdünk el rögtön keresni tuti, hogy lenne elég tüzelőnk télire otthonra. Elégé kiakadtam, hogy eltűntél. - mondta.
- Akkor nekem milyen lehetett azokat hallani tőled? - kérdeztem.
- Nem valami jó, nagyot csalódtál bennem. - motyogta halkan.
- Az igaz, de tudom, sőt látszódott is rajtad, hogy ideges vagy én meg rosszkor hoztam fel az egészet. De ha nem lettél volna az akkor is így reagáltál volna? - kérdeztem.
- Biztos, hogy igen, hisz te vagy a mindenem. Jó, hogy kiakadnék azon nyugodtan is ha szakítanál velem. - mondta.
- Ja de akkor szerintem nem csak sértésekkel lettem volna gazdagabb, hanem egy törött kézzel is. - mondtam.
- Meglehet. De ne akarj vele próbálkozni. - mondta.
- Többet már nem is akarok. - mondtam. - Elég volt az az egy.
- Elhiszem. - mosolygott.
- Fogatlan mit csinál? - kérdeztem.
- Nem tudom, mindjárt megnézem. - mondta.
- Előbb jöttél vissza. - mondtam.
- Igen, de az ajtóig jutottam el és a mögött gondolkoztam azon, hogy vissza jöjjek. - mondta mosolyogva.
- Jól van na, vedd úgy, hogy nem szóltam. - mondtam.
- Rendben. - mondta és felállt.
Az ablakhoz ment és kinézett rajta.
- A drága sárkányod éppen az öcsédet húzza föl s alá a réten. - mondta komolyan, de a szája sarkában bujkált egy mosoly.
- Rászokott. - mondta. - Velem is ezt csinálta csak engem a vízben húzott végig.
- Kár, hogy nem láttam. - mondta.
- Te minden cikis dolgot látni szerettél volna? - kérdeztem.
- Persze. Ez nem kérdés. - mondta felcsillanó szemmel.
- Lassan előfognak kerülni ilyenek. - mondtam.
- Szemét vagy. - mondta a vállamba ütve, de ez nem volt erős... annyira.
- Szerinted nincs elég bajom már így is. - mondtam.
- Talán. - mondta és vissza jött mellém.
A nap nagy részében aludtam vagy Astriddal beszélgettem esetleg bámultam, de úgy, hogy nem látta, de érezte, hogy figyelem.