Hablaty új élete 41. fejezet

- Akkor tehát él? - szakított félbe.

- Igen. - válaszoltam feszengve.

- De... hát... Hogyan? - kérdezte.

- Ez sok így egyszerre, igaz? - kérdeztem.

Bólintott. 

- Gyere üljünk le. - mondtam és húztam magam után Fogatlan felé. 

Ahogy oda értünk hozzá kivettem a pokrócot a nyeregtáskából és ráterítettem Astridra. Ezt az egy dolgot nem tudom hova rakni a szerkómba, így kénytelen voltam egy apró nyeregtáskát csinálni Fogatlan nyergére. Astrid furcsán nézett rám, hogy miért csak rá raktam azt a hatalmas pokrócot, legyintettem egyet. Én már hozzá szoktam ahhoz, hogy este pokróc vagy minden egyéb nélkül aludjak, de ő még nem. Biztos vagyok, hogy a mai estét itt foglya tölteni. Én alapból itt tölteném az estét, ma úgy se tudok aludni és apát se akarom zavarni otthon azzal, hogy mászkálok a szobámba.

Leültünk, de nem mondtam tovább vártam mit reagál Astrid. 

- Na nem is mondod tovább? - kérdezte.

- De. - mondtam.

- Akkor? - kérdezte újra. 

- Egy pillanat. Mikortól mondjam? - kérdeztem tőle.
- Nem tudom. Az elejétől. - mondta. - Onnantól amikor elmentél.
- Rendben. - mondtam. - Miután elmentünk innen a fészekhez indultunk legyőzni a Vörös Halált. Ami ugye sikerült és itt megszűntek a portyák. Azután barangoltunk minden fele, össze akadtam egy - két emberrel akik meséltek dolgokat nekem. Így ment ez egy fél évig, míg találkoztunk néhány csapdásszal....
- Csapdász? - szakított félbe.
- Igen. - mondtam.
- De azok mik vagy kik? - kérdezte.
- Sárkány csapdászokkal, ha így már érthetőbb. - bólintott. - Elkaptak pont előttem egy siklót és azt kiszabadítottam, de előtte még mondtak valamit a vezérükről és annak a sárkány seregéről. Valamint egy olyan sárkány lovasról aki az elkapott sárkányokat elengedi. Fogatlant is el akarták kapni, ami nem igazán jött össze. Leléptünk onnan, majd engem egy sárkány elragadott Fogatlanról és elvitt egy barlangba. Ott vissza kaptam, majd megjelent valaki. És hadonászni kezdet, mire a nagy és legyőzhetetlen Fogatlan kidőlt. Na most egy idegen társaságába, egy ismeretlen helyen ami ráadásul tele volt egy csomó ismeretlen sárkányfajjal mihez kezdenél védelem nélkül. Egyre közeledett és vizsgálgatott, majd megszólalt, Hablaty. Ha nem mondta volna akkor, hogy ő az anyám nem hittem volna el, ha valaki más mondta volna, hogy él. De mivel az az érzés ami elhúzott innen megszűnt, amikor az mondta, hogy ő az anyám megértettem minden, de azért kiderítettem, hogy tényleg igaz...
- Honnan tudta, hogy te vagy az? - kérdezte.
- A hegről az államon. Felhőugró sebzett meg amikor még csecsemő voltam anya látta még az és csak azután vitte el. - magyaráztam.
- Aha. És mi történ utána? - kérdezte.
- Ott maradtam. Megtudtam mindent az ismert sárkányokról felfedeztem a környéket és egyszer ide... is eljöttem... - motyogtam a végét.
- Hogy mi? Itt is voltál? Mikor? - kérdezte.
- Akkor amikor azt hitted, hogy Takonypóc bámul, aki igazából...
- Te voltál. - fejezte be helyettem. - De miért nem maradtál itt?
- Anya miatt, hisz akkor találtam rá vagy inkább ő rám, mindegy. Vele szerettem tölteni egy kis idő, ha már az egész életemből hiányzott. Ha maradtam volna és utána megyek vissza rajtad nagyobb seb eset volna. És azt nem akartam. És apa is kiakadt volna, ha megint eltűnök csak úgy.  - mondtam.
- Értem. És mi volt utána? - kérdezte.
- Kalandoztam és tanultam anyától, majd egy évvel később vissza szeretem volna már jönni immáron vele, de ő nem akart jönni és ráadásul meg is támadtak minket. Az alfánkkal végzet a másik alfa így az irányította a sárkányokat ebbe Fogatlan is bele tartozott. Na itt jött a probléma is, mivel Fogatlant is irányítani tudta az alfa így rá kényszerítették szegénykére, hogy öljön meg engem, ami ugye nem sikerült. Minden sárkány elakartak vinni a fészektől, még Fogatlant is, de nem hagytam így nagy nehezen vissza kaptam. Legyőzte az alfát, igaz én is ott voltam, de ő küzdött meg vele miattam. Azért, hogy megvédjen. Én meg azóta féllábú lettem. - mutattam a lábamra.
- Mi történt, hogy műláb kellett neked? - kérdezte.
- Alapból amikor Fogatlan lövésével rám zuhantak a jégtömbök megsérült a lábam. Majd le akartak fagyasztani, hogy finoman fogalmazzak. De persze Fogatlan megmentett, de én is próbáltam elfutni
- feleslegesen - a támadás elől. Így fa és fém szilánkok fúródtak át teljesen a lábamon. Ha Fogatlan nem hozta volna a tudatomra, hogy valami nincs rendben, csak akkor esett volna le amikor már elkapott. Nem éreztem igazából semmit, mert egész nap a jég és a hó között rohangáltam és már lefagyott a lábam, de most már jól elvagyok így is. 5 nappal később Sárkányszirten már úgy ébredtem, hogy az első műlábam
" mosolyog " vissza rám. Azóta vittem bele egy kis Hablaty stílust. - mondtam.
Astrid néhány percig gondolkodott a mesémen. Majd rám nézett.
- Hát azt hiszem jobb lesz, ha hozzá szokok, hogy most már nem olyan vagy, mint régen. - mondta és elmosolyodott.
- Azt hiszem igen. - adtam neki igazat.
- Most jut eszembe, ha az édesanyád nem halt meg akkor miért nem jött vissza hozzátok? - kérdezte.
- Azt hitte, hogy jobb lesz nekünk nélküle, de tévedett amikor meghallotta mi volt itthon, főleg velem. Míg Klaus apára ütőt én addig anyára. Ő se volt képes megölni egy sárkány és én se. Bár nem tudom mi lenne ma nélküle velem. - simogattam meg Fogatlant.
- Azért fogsz elmenni néha, mert őt fogod keresni? - kérdezte.
- Igen.
- De miért hagyott el téged újra? - jött az újabb kérdés tőle.
- Azt hiszi, hogy miatta történ, hogy műlábam lett, de nem, mert egy baleset volt. Arra a helyzetre nem igazán lehet azt mondani, hogy rosszkor voltam rossz helyen. - magyaráztam.
- És apádnak el...
- Elkel, de nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy él. Nem állhatok csak úgy oda elé és mondhatom ki, hogy: Figyelj apa. Néha elfogok ugrani egy kis időre, mert a anyát keresem aki nem halott, csak nem jött vissza, hogy velünk legyen, de majd most vissza hozom és itt lesz velünk. Egy ilyen megszólalással gondok lehetnek apránként kell elmondanom neki. Amihez viszont kell némi idő, de remélem te megérted. - mondtam.
- Persze, hisz ez nem egy olyan dolog amit egyik napról a másikra fel lehet fogni. - mondta.
- Nem fogod elmondani senkinek, ugye? - kérdeztem.
- Nem, ez a te feladatod és nem olyannak ismersz. - mondta.
- Nem, de amikor megláttad Fogatlant akkor viszont igen. - motyogtam.
- Az akkor kötelességből tettem volna, de miután megmutattad, hogy a sárkányok nem olyanok, mint mi azt hisszük, már nem tudtam megtenni. - mondta.
- Fogatlannak megnyerő a személyisége. - mondtam.
- Az, de nem csak miatta, hanem miattad is. - magyarázta.
- Miattam? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Igen. Még sose láttalak téged úgy védeni valakit, mint amikor kiálltál Fogatlanért. Már akkor látszott, hogy benned valami más van. Nem az, hogy öld a sárkányokat, hanem inkább az, hogy védd őket. Kérdezhetek valamit? - kérdezte.
- Te bármit, bármikor. - mondtam.
Elmosolyodott, de el is komolyodott rögtön. Vártam, hogy mit szeretne kérdezni.
- Igaz az, hogy te vagy Odin örököse? - nézett rám. - És az igazat mondd, kérlek.
Tudtam, hogy valamikor ezt is megkel említenem, de arra nem gondoltam, hogy ezt épp ő foglya megemlíteni.
- Igen az, de te ezt honnan hallottad? - kérdeztem most én tőle.
- Syrile és a családja itt járt egyszer és ő mondta, hogy megkel lelned azt az utat ami Odin örökösének írtak meg. Nem akartuk elhinni, mert ott van az a gond, hogy te nem bírsz el semmilyen fegyvert, - már bocs - de ott az a tény is, hogy te szelídítettél meg egyedül egy éjfúriát és így már hihető volt. - mondta.
- Ez így volt igaz. - mondtam. - De ezt ne akartam elmondani, mert ki hinné el, hogy én Odin leszármazottja legyek. Hallottuk a legendákat Odinról, hogy milyen erős, hogy milyen bátor vagy, hogy milyen jó harcos. Ezek közül egyik sem igaz rám. Azokban a dolgokban amiket elértem én magamat csak szerencsésnek érzem. Hisz nem hihetetlen az olyan nevek nekem, mint az, hogy Hablaty, Odin örököse vagy Hablaty, a megmentő vagy akármi. Nagyon jól tudják az emberek, hogy én nem vagyok egy jó harcos, mindig csak a bajt kerestem, hogy lehetne az, hogy én az a kis nyeszlett vakarcs Odinnak, a főistennek a leszármazottja legyek. Hihetetlen nem igaz? - kérdeztem rá nézve.
- Nem, nem hihetetlen. Sőt rólad jobban lehet feltételezni, hogy az vagy. Te nem úgy oldottad meg a nehéz helyzeteket, ahogy az átlagos vikingek. Mindig mondtad, hogy nem ide tartozol és ebben igazad volt. Hibbant az otthonod, de nem az a hely ahova tartozol. Mindig figyeltelek téged egy - egy portya alatt és nem egyszer volt alkalmad arra, hogy megölj egy sárkány, de nem tetted. Neked - bár nem tudtad - többet ért egy sárkány élete annál, hogy megöld őket. Mintha megérteted volna őket. Az arénában is azért teljesítettél jól, mert a sárkányokat védted nagy részben tőlem. De ahelyett, hogy küzdöttél volna velük, megvédted őket tőlünk. Már akkor az az éned cselekedet amiről nem tudtál, de most már tudod, hogy van. Ezek után is hívhatod szerencsének, de te is tudod, hogy nem az. - mondta.
- Már rég tudom, hogy nem a szerencsének köszönhetem azt amit elértem eddig, de nem szeretnék úgy élni, hogy mindig jobbra vagy balra rángatnak, hogy segítse ebbe vagy abba. Átlagosan szeretnék élni. - magyaráztam.
- De, mint az tudjuk te nem vagy átlagos, nem is voltál az sose és nem is leszel. Különleges vagy és épp ezért fogsz egyedül te - és persze Fogatlan - megmenteni minket. Ha átlagos lennél, te szerinted szert tettél volna egy olyan barátra, mint Fogatlan. Én mindig azt szerettem benned, hogy nem vagy az az átlagos viking aki a többi után megy. Neked mindig meg voltak a saját ötleteid és azokat valósítottad meg, még ha apáddal is kellett szembe szállnod. Olyan tulajdonságaid vannak amik másoknak nincsenek. Ilyen például a hűséged, a bátorságod, az önzetlenséged vagy sorolhatnám még. Ezek a tulajdonságok csak benned vannak meg egyszerre. És ezt értékelned kell. Te annyival változtattad mag a dolgokat itt, hogy Fogatlan az életedbe csöppent. Abban a pillanatban minden meg változott, ha ti nem lennétek itt se lenne béke. Senki se foglya neked mondani, de én meg teszem. Köszönjük mindazt amit tettetek. Még akkor is ha elmentél, szükségünk lett volna rád, épp úgy, ahogy másoknak is. - fejezte be a lelkesítő beszédét.
Legalább van valaki akinek igaza van. Astridnak mindenben igaza van.
- Igazad van, Astrid és ezt köszönöm neked. - mondtam egy perccel később.
- Nincs mit köszönöd, de nekünk igen is van. - mondta.
Nem tudom miért, de egy olyan érzésem támadt, hogy lekel mennem a tóhoz, így is tettem Astrid meg követett. Ott álltam egy percig, majd szembe fordultam vele.
- Minden rendben? - kérdezte.
- Igen, csak volt egy érzésem, hogy ide kellett jönnöm. - mondtam.
- Ennyi? - kérdezte.
- Igen. Szokott lenni ilyen, hogy valahova mennem kell, de nincs ott semmi. - magyaráztam.
- Hát jó. - mosolygott.
Oda léptem hozzá és átkaroltam a derekát. Nem ellenkezett szerencsére. Magamhoz húztam és megcsókoltam.
 Erre az egy dologra vártam egész életemben. Astrid Hofferson velem van. Ez évekkel ezelőtt csak egy álom és most maga a csoda. Én Astridra sose úgy gondoltam, mint barátra. Legalábbis régen amikor barátkoztak még velem. De ő viszont rám csak legjobb barátként tekintett és az évek alatt ez is megszűnt. És most itt van velem, a karjaimban ami elképzelhetetlen volt számomra. De most megtörtént és nem csak egy álom. Mosolyogva váltunk szét a csókból.
 Astrid hozzám bújt és átölet. Viszonoztam azt. Néhány percig álltunk úgy a tó partján. Végre velem van az aki a legjobban szeretek. Többet nem szeretnék neki ártani. Hideg szellő támadt amitől Astrid megborzongott. Eltoltam magamtól és ránéztem.
- Fázol? - kérdeztem.
A fejét rázta. Megfogtam a kezét.
- Tudod, hogy engem nem versz át. Tudom, hogy fázol, nem kell előttem játszani a kemény kisasszonyt. - mondtam neki.
- Tudom. - mondta.
- Gyere, menjünk vissza. - húztam magam után.
Vissza mentünk Fogatlanhoz és leültünk. Neki dőltem Fogatlannak, aki ehhez már hozzá szokott és ez neki is jó volt. Így tudta, hogy mellette vagyok. Astrid már nem annyira távol ült le tőlem, mint először. Felültem rendesen és ráterítettem a pokrócot. Amikor a szemébe néztem nem azt láttam, amit két perccel előbb.
- Mi a baj Astrid? - kérdeztem aggódva.
- Semmi, csak elgondolkodtam. - mondta.
- Ne mond ezt tudom, hogy van valami. Úgy, hogy mondd el kérlek. - kértem.
Komolyan néztem a szemébe ő meg az enyémbe vissza. Majd bólintott.
- Két hete a Sárkány - szigeten voltunk este. Lopakodást és a sárkányok nélküli erőnket teszteltük. Ahogy haladtam a barlang fele, mintha láttalak volna egy pillanatra, de aztán eltűntél. De lehet, hogy már annyira hiányoztál, hogy oda képzeltem az egészet. - mondta.
- Nem képzelted, mert ott voltam. Csak még nem voltam teljesen felkészülve arra, hogy találkozunk. Ezért amikor megláttalak beugrottam az első bokorba ami a közelembe volt. Féltem attól, hogy mit szólsz, ha meglátsz. - mondtam.
Emésztgette egy darabig az amit mondtam majd rám nézett.
- De miért féltél a találkozásunktól? - kérdezte.
- Bár nem ígértem meg neked, hogy épségbe jövök haza, de eltudtam képzelni mit teszel, ha így meg látsz. Féllábbal. - mondtam.
- Nem kellett volna, megértettem volna. Hisz nem te lennél, ha nem úgy jöttél volna vissza, hogy nincs rajtad egy karcolás se. - mondta mosolyogva.
- Hát amit az este kaptam az nem erről árulkodott. - mondtam.
- Oh tényleg azt sajnálom. - mondta. - Még ott a nyoma. - simogatta meg az arcomat ott. - Sajnálom.
- Nem kell, hisz megérdemeltem. - mondtam, ahogy megfogtam a kezét és közelebb húztam magamhoz.
- Nem érdemelted meg. És igen is sajnálom. - mondta.
Vissza dőltem Fogatlanhoz, de most már Astridot is magammal húztam. A fejét rátette a mellkasomra és lehunyta a szemeit. Elgondolkodtam néhány dolgon ami ezek után lesz. Az ádáz támadásról vagy, hogy kettőnkkel mi lesz. Kis idő múlva éreztem, hogy valaki néz. Tudtam, hogy Astrid az, hisz rajtunk kívül nem volt senki itt.
- Miért bámulsz? - kérdeztem.
- Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy, velem és meg is változtál. - mondta.
- Tudom és én se hiszem el, hogy itt vagyok. - mondtam. - Az tűnik a legnagyobb képtelenségnek, hogy te itt vagy velem, de igaz és ez boldoggá tesz. - mondtam neki.
- Amikor mesélted azt ami veled történt eszembe juttatott egy rossz álmot, ami rólad szólt. - mondta.
- Milyen álmot? - kérdeztem.
- Egy nagyon rosszat. - válaszolta.
- Mondd el nekem, ha elmondod valakinek akkor könnyebb lesz. - mondtam.
- Tudom, de nem szeretnélek téged...
- Astrid ne csináld, én már olyan dolgokat éltem át amiket egyesek nem tudnak elképzelni, de itt vagyok és nem kell féltened. - mondtam.
- Jó, legyen elmondom. - mondta. - Az álmomba szerepelt az az alfa amit te is mondtál, egy rasztás férfi és ti ketten. Valamiről veszekedtetek azzal az alakkal, majd elkezdett üvöltözni és az... az az ízé oda ment, a botjával rámutatott Fogatlanra, majd rád. Fogatlan rád támadt és pillanatokkal később a jégnek csapódsz holtan. - folytak le a könnyek az arcán.
- Astrid, ez nem fog megtörténni. Fogatlanra már nem lehet ráerőltetni más akaratát csak a sajátját. Ő soha nem bántana engem. És ide figyelj engem nem fogsz elveszíteni soha. Nem fog ártani nekem senki, ahogy neked se és senki másnak se. Biztonságba vagyunk. Nem lesz semmi gond egyenlőre. - mondtam.
Nem volt szívem, se erőm elmondani neki, hogy Dagur bármelyik nap támadhat. Kiszeretném elvezni vele ezt a pillanatot.
- Meg ígéred, hogy nem lesz semmi bajod már? -  kérdezte.
- Akármennyire megszeretném, de nem tehetem. Mindig lesz valami amitől bajom eshet. De azt nem engedem, hogy neked valami bajod legyen. Viszont ezzel szembe azt megígérhetem neked, hogy a közelben nem fogsz engem elveszíteni örökre. Melletted leszek életem végéig. Ezt megígérem neked. - ígértem meg. - Tudod miért? - kérdeztem.
A fejét rázta.
- Amióta csak ismerlek én veled szeretném leélni az életem. Régebben ez csak egy álomnak tűnt, de most már nem. - mondtam.
- Ha nem találtunk volna egymásra akkor is el kellene venned. Apád megállapodott a szüleimmel. - mondta.
- Tudom, de ez már engem nem érdekel. Figyelj amióta ismerlek én szeretlek és az elmúlt akár hány évben csak azért tűrtem a sértéseket, mert legalább a közeledben lehettem. Legjobban azok fájtak amiket te mondtál, hisz mielőtt kitagadott lettem legjobb barátok voltunk. - mondtam.
- Tudom ne is mondd. Olyan nehéz volt éveken keresztül azt tetetni, hogy gyűlöllek miközben annak az ellenkezőjét éreztem irántad. Akár mikor rosszat mondtam rólad akkor a szívemet hazudtoltam meg. - mondta.
- Ezek szerint mindig szerettél? - csillant fel szemem.
- Igen. - válaszolta és felült.
Én is felültem.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Te komolyan gondolod azt, hogy velem leszel, mindig? - kérdezte komolyan.
- Astrid. Ne beszélj butaságokat. Persze, hogy komolyan. Sose szeretem még senkit ennyire, mint téged. Nem tudnám elképzelni az életem nélküled. Nekem te vagy az éltető fény az életemben. Az életem nélküled üres lenne. Szeretlek Astrid, fogd már fel kérlek. Mindennél jobban szeretlek. - mondtam és megcsókoltam.
- Sajnálom. - suttogta. - Én nem akartalak megbántani. - mondta és a fejét a vállamnak döntötte.
- Semmi baj. Tudom, hogy megkellet kérdezned, de neked meg tudnod kellett volna rá a választ. - mondtam és átöleltem.
- Szeretlek. - suttogta.
Vissza dőltem Fogatlanhoz ő meg vissza rakta a fejét a mellkasomra, lehunyta a szemei és dúdolni kezdet. A dalt amit dúdolt ismertem. Apa dúdolta mindig vagy esetenként énekelte amikor úgy hitte, hogy nem vagyok otthon. És anyát is hallottam amikor ott voltam a fészeknél. Tudtam, hogy ez a szüleim dala. Abba hagyta a dúdolást és megint engem kezdett el bámulni.
- Már megint bámulsz. - szólaltam meg végül.
- Tudom. - válaszolt.
- Akkor jó. Hol hallottad ezt a dalt? - kérdeztem.
- Apád énekelte egyszer a nyereg készítőbe amikor a többség halászni volt. Én nem mentem sehova, elhaladtam arra és meghallottam. Azóta néha dúdolgatom. - válaszolt.
- És most miért? - kérdeztem.
- Mert boldog vagyok, hogy itt vagy. - mondta.
Folytatta a dúdolást én meg figyeltem rá. Ahogy a végéhez ért én úgy kezdtem bele.
-