Hablaty új élete 42. fejezet

- Ej tépje vad szél vitorlám,

És zúgjon bár bősz orkán,

Nem nézek én se bajt, se vészt,

Ha otthon te vársz rám.

Suttogtam a fülébe, ahogy meghallotta felült és mosolyogva nézett rám. Régen ennyitől már zavarba lettem volna, de mivel már nem vagyok az folytattam.

- Úgy vezetsz majd, mint messzi fény,

Mint partra hívó tűzjel.

Megsimogattam az arcát mire belesimult az érintésembe. 

De mond, hogy szeretsz míg csak élsz,

És...

- És holtomiglan hű leszel.

Vette át a stafétát. 

- Bár ékes szóval kérdezel, 

Ne szóban várd a választ,

Én csókkal mondom néked el, 

Hogy a szívem téged választ. 

Énekelte miközben felállt és magával húzott engem is. Hozzám került vissza a szó vagy ének, mindegy.

- Mi kincset föld és tenger rejt,

Mind felkutatnám néked,

És égre - földre esküdnék,

Hogy ég a szívem érted.

Kezdtünk el pörögni, na ezt, hogy bírja majd ki a friss műlábam ez egy jó kérdés.

- Csak nézz reám és nem kell szó,

Se esküvés, se bókolás,

A földön nincs oly drága kincs...

- Mi többet ér egy csóknál!

Folytattuk egyszerre és Astrid gyorsított a pörgésen. Valahogy csak kibírom, ha meg nem pörgök neki egy lábbal. Ha mosolyogni látom akkor már megéri. 

- Ez szebb ajándék mindennél,

Hisz kéz a kézben véled, 

Se bú se bánat el nem ér,

Egy boldog tánccal élek.

Hejj, jöjjön bárhol forgószél,

És zúgjon bár bősz orkán,

Nem nézek én se bajt, se vészt,

Csak otthon te várj rám.

Ahogy befejeztük el is terültünk a fűben és csak nevetünk. És a lábam is kibírta. Ez aztán a nagy öröm. Ami pedig még nagyobb, hogy nevetek, felszabadultan, itt Hibbanton. Ez viszont meglepő hisz itthon max 5 évesen nevethetem így. Azután meg az a megszokott erőltetett vagy ideges " nevetés " volt meg nálam. Nem nagyon volt minek örülnöm. De most viszont van még pedig annak, hogy Astrid velem van. Ami álmomba se hittem volna, na jó ott talán igen, de itt hihetetlennek tűnt egészen eddig. 
- Te most nevetsz. - állapította meg Astrid. Bólintottam. - Rég láttalak már így felszabadultan nevetni. Már elég régóta téged csak idegesen vagy erőltetetten lehetett hallani nevetni. Sőt még mosolyogni se nagyon lehetett látni. Utoljára már nem is tudom mikor láttalak mosolyogni vagy nevetni így. - mondta. - Mi történt veled? - kérdezte. 
- Egy bájos hölgy aki itt van előttem. Az történt. - mondtam. - És persze egy történet keresztezi ezt. 
- Hallgatom azt a hosszú történetet. - mondta " komoly " arccal, amit bekel, hogy valljak nem ment valami jól neki és ezen megint nevetni kezdtünk. 
- Abba kellene ezt hagyni, nem gondolod? - kérdeztem tőle. 
Szinte már egymáson fetrengtünk a nevetéstől. Nem tudom, hogy Fogatlan mit gondolhat rólam és Astrid sárkánya is róla. De egy biztos azt hiszik, hogy nem vagyunk normálisak.
- Gondolni gondolom, de nem megy. - préselte ki a választ magából. 
Nekem se nagyon akart menni, hogy abba hagyjam, így egy darabig még nevetünk összességébe: mindenen. Amikor nagyjából lenyugodtam, de Astrid még mindig mosolygott és engem nézett. 
- Mitől van az, hogy most ilyen vagy? - kérdezte. Nem nagyon értettem a kérdést és ez az arcomon is látszódhatott. - Már mint, hogy itt boldog vagy. Hibbanton az elmúlt tízen akárhány évben nem volttál az. Mi történt veled? - kérdezte.
- Már mondtam. Te történtél. - mondtam egyszerűen.
- És a történet? - kérdezte. 
- Erre is emlékszel? - kérdeztem vissza.
Bólintott mosolyogva.
- Elmondod? - kérdezte.
- Esti mesét szeretnél? - kérdeztem tőle. 
Megint nevetni kezdet, de azért bólintott.
- Ugye most csak szívatsz? - kérdeztem és megrázta a fejét. - Esti mese kell Astrid Hoffersonnak. Ez is egy olyan dolog amit nem hittem volna rólad. - mondta.
- Ez nem igaz. Nekem csak tőled kellenek az esti mesék. - mondta durcásan.
- Csak tőlem. Mi vagyok én mesegép?  -kérdeztem szintén durcásan.
- Nem. Te az én szökevényem vagy. - mondta és oda bújt hozzám.
- Szökevény? - kérdeztem rá.
- Igen, mert elszöktél tőlem. - mondta, de csak mosolygott.
- Inkább elmondom, minthogy veled veszekedjek ezen. - mondta.
- Jól teszed. - hagyta rám. 
Mosolyogva ráztam a fejemet meg egy kicsit. 
- Gyere menjünk vissza Fogatlanhoz. - mondtam és felhúztam magammal. 
Visszamentünk és leültünk a szárnyas barátom mellé. Astrid hozzám bújt és betakartam a pokróccal. Ő meg engem takart be a maradék pokróccal. Hagytam nem akartam vele vitázni. 
- Várom a mesémet. - szólalt meg. 
Elmosolyodtam. 
- Tudom és mindjárt mondom. - mondtam. - Amíg Fogatlan bele nem csöppent az életembe nem nagyon volt minek örülnöm. Amikor utoljára ilyen voltam lehettem 5 éves körülbelül, ha nem kevesebb. Akkor volt minek örülnöm. Akkor ott voltál nekem legjobb barátnak. Azután minden egyre jobban változott. Az emberek egyszerre kezdtek el utálni, kitagadni. Apa is így kezdett el viselkedni. Nem akartak elfogadni olyannak amilyen vagyok. Ha már egy kicsit más vagyok, mint ők akkor az már nem jó. Az évek így teltek és kezdtem elfogadni, hogy én itt már nem leszek soha boldog. De jött Fogatlan - az említett meg lett simogatva - és ezt megcáfolta. Bár senki se látta, de ő képes volt kihozni belőlem ugyan azt a gyereket akit már rég bezártam. Ő elfogadott és ez örömmel töltött el. Aztán jöttél te, a béke itt és végül anya. Lassan minden a helyére kerül az életemben és minden jó lesz. Azt hiszem. - mondtam. - És aki most történt velem az itt van mellettem. 
- Ez kedves. - mosolygott rám.
- Tudom, hogy az vagyok nem kell mondanod. - mondtam.
- Ne növeld az EGOd. Nem kell nekem az, hogy Fogatlan nélkül is repülj. - mondta.
Elmosolyodtam, ha tudná, hogy képes vagyok rá mit tenne.
- Mit tennél, ha kiderülne, hogy Fogatlan nélkül is tudok " repülni " ? - kérdeztem. 
- Szerintem erre te is tudod a választ. - mondta. 
Hogy ne tudnám. Azt tenné amit oly sokszor elképzeltem amikor meglátta a műlábbal.
- De miért kérdezted. Csak nem...
- Dehogy. Csak kíváncsi voltam. - válaszoltam. 
- Hát jó. - mondta és lehunyta a szemét. 
Ha megtudja, hogy én milyen szerkót csináltam magamnak tuti, hogy kitekeri a nyakam. Ha nem most, de majd egyszer megtudja. Elég lesz majd akkor végig futnom a falun előle. 
- Hablaty. - szólt Astrid aki már szembe ült velem, de mikor ült fel, na az egy jó kérdés.
- Igen? - kérdeztem.
- Min gondolkodtál? - kérdezte.
- A jövőnkön. - mondtam, mondjuk részben az volt, mert amikor végig kerget a falun az már a jövőben lesz.
- És mire jutottál? - kérdezte.
- Miben? - kérdeztem vissza.
- Abban, hogy mit tervezel kettőnknek. - mondta.
- Hát nem sok mindent. - mondtam, mire elszomorodott. - De annyit biztosan, hogy én téged mindig nagyon szeretni foglak és mindig boldognak szeretnélek látni. 
- Tényleg? - kérdezte. 
- Hát persze. Nekem az elég, ha te boldog vagy. - mondtam.
- Szeretlek. - mondta és megcsókolt. 
- Én is szeretlek. - mondtam amint szétváltunk. 
Adtam a homlokára egy csókot, majd vissza búj hozzám. 
- Astrid. - szólaltam meg most én. 
- Hmmm? 
- Mi történt itt amíg nem voltam itt? - kérdeztem.
- Semmi. Bármi amibe bele kezdtünk, azt nem tudtunk befejezni, mert a nagy eszes aki ért mindenhez elment. A Snoggletogok szörnyűek voltak, nekem, mert nem voltál itt. Egyetlen változás pedig a Vitorla verseny helyett a Sárkányverseny. Más nem igen változott. Nem voltak jók a tervek amiket készítettünk így mindent hagytunk inkább. Ja, és még a nyeregkészítő lett új. De te itt vagy és mindent megcsinálsz majd igaz. Az egyik nap megcsinálod a terveket és másnap reggelre már kész is vagy vele. Igaz? - kérdezte.
- Nem hinném. - mondtam. 
- Miért? - kérdezte.
- Megkel cáfolnom azt az állítást, hogy az én terveim egyik napról a másikra kész vannak. - mondtam.
- De miért? - kérdezte újból.
- A kardomon hónapokig dolgoztam, hogy használható legyen. - mondtam.
- De Bélhangos mellett csak megtanultad, hogy kell egy kardot készíteni. - feltételezte. 
- Meg, de ez nem egy hétköznapi viking kard. - mondtam.
- Oh, bocsánat. Nem tudtam, hogy Odin örökösének külön kard kell. - humorizált.
- Nem, nem kell. De én csináltam magamnak egy teljesen más félét, mint egy hagyományos kard. - vágtam vissza.
- Mégis milyet? - kérdezte.
- Egy tűzkardot. - válaszoltam lazán. 
- Egy micsoda kardot?  - kérdezett vissza.
- Tűzkardot. - mondtam újra. 
- Aha. Nekem ez már sok. - mondta.
- Na jó. Mi az a Sárkányverseny? - kérdeztem.
- Birkákra kell vadászni. Minden birka gy pontot ér, a fekete pedig tízet ér. Akinek a legtöbb pontja van az nyer. Most jut eszembe pont a győzelmem közepén zuhantál be. Hogyan is? - kérdezte.
- És ki találta ki ezt? Mert nem hiszem, hogy te. - hárítottam a kérdését. 
- Az ikrek. Ne háríts. Hogy zuhantál le? - kérdezte újból. 
- Berepült elénk egy birka és Halvér, amitől Fogatlan megijedt és ledobott magáról. De elkapott így nem lettem lapos. - mondtam el részben az igazat, de örülök annak, hogy Fogatlan alszik, mert kaptam volna egy fejbe kólintást. 
- Olyan magasra felrepült a birka? - kérdezte.
- Igen. Gondolhatod mekkora volt tök nyugisan repülünk aztán berepül a semmiből Néma Sven egyik birkája. - mondtam.
- Hát van ilyen. - mosolygott.
- És te vagy a nyertes mindig. Igaz? - kérdeztem, csak bólintott. - Tudtam én, hogy olyas valakit kell szeretnem aki mindig csak küzd. - mondtam.
- Inkább küzdök, minthogy a fejemet a falba verjem. - mondta.
- Épp ezért mondtam. - válaszoltam rá. 
Elgondolkodtam egy két dolgon, de mindig Astridnál kötöttem ki. Ott, hogy itt van vele.
- Bele gondoltál abba, hogy mi lett volna, ha nem mentek el? - jött a hirtelen kérdés.
- Nem is egyszer. - válaszoltam. 
- És? - kérdezte. 
- Talán csak a legrosszabbak futottak át az agyamon, de nekem az is elég. Ha elveszítettem volna én... nem tudom. Nem tudom mi lett volna akkor velem, ha elveszítem Fogatlant. Nekem ő nem csak egy sárkány aki minden hova hurcol, ahova csak akarom. Nekem ő a legjobb barátom, egy testvér. Nekem csak ő volt aki vigyázott rám 2 éven át. Ha már akkor elveszítettem volna biztos, hogy valami őrültséget csináltam volna. - mondtam.
- Mikre gondoltál ezzel kapcsolatban? - jött egy újabb kérdés. 
- Például : Megtalálják, behozzák a faluba és mivel én vagyok az aki megnyerte a kiképzést nekem kellene megölnöm. De nem tudom megtenni, mert ő a legjobb barátom és inkább mindenki előtt  megmutatom, hogy a sárkányok nem olyanok, mint amilyennek hiszük őket. De ez se jön be így engem száműznek és Fogatlant meg valaki másnak kellene...
- Jó, oké, felfogtam nem kell tovább mondani. Elképzelted mindig a lehető legrosszabbat ezzel kapcsolatban, de nem kellet volna. - mondta. 
- Tudom, de Hibbantot ismerve mindig ez jelent meg a lelki szemeim előtt. - mondtam. 
Beleburkolóztam a gondolataimba amit Astrid is észre vehetett, de nem szólt vagy lehet, hogy igen csak nem hallottam és inkább abba hagyta. A második lehetőségnek nagyobb lehetősége van. Elég sok minden futott át az agyamon. Például amikor ott voltam Lápszirten Syrile miért nem mondta, hogy voltak itt bármikor.
- Astrid. - szóltam.
Semmi válasz, így lenéztem rá. Aludt. Egy ideje már biztos alszik, csak nekem nem tűnt fel. Nekem ma nem volt szükségem alvásra. Így tudtam figyelni, ahogy alszik. Ilyenkor senki se mondaná meg róla, hogy esetenként dühöngő őrült is tud lenni, aki fákat gyilkol. Most nem az. Csak egy békésen alvó lány. A hajnal lassan közeledett és az is, hogy apával beszéljek. Nincs nagy élet kedvem ehhez a beszélgetéshez. Apának már tényleg elkel mondanom, hogy Dagur valamikor támadni fog, de nem tudom mikor. Az tuti, hogy apa ki fog akadni, ha megtudja, hogy miattam támadnak. Az a beszélgetés húzós lesz. 
A hajnal kezdett átfordulni reggelbe és lassan tényleg mennem kell, de Astridot viszont nincs kedvem felébreszteni, ha meg itt hagyom egyedül kiakad. Így döntsön jól az ember. Fogatlan lassan felébred és ha látja, hogy Astrid alszik ő fogja felébreszteni, még pedig a büdös leheletével. Amit meg nem szeretnék úgy, hogy még is csak jobb ha én keltem fel. 
- Astrid. - simogattam meg az arcát amitől elmosolyodott. - Astrid, ideje fel kelni. Hallod? - semmi. - Légy oly szíves és kelj fel. - simogattam meg újra az arcát. Erre már összehúzta a szemöldökét, de nem nyitotta ki a szemeit. - Felkelsz vagy maradsz itt egyedül? Nekem mennem kell lassan, apa beszélni szeretne velem. - közöltem vele.
- Csak 5 percet maradjunk még. - motyogta.
- Az jó lenne, de nincs időn, főleg ha nem akarod, hogy Fogatlan ébresszen. - megrázta a fejét. - Akkor szerintem jobb, ha kelsz, mert ha nem akkor a büdös szájszagával találod szembe magad. - erre bezzeg rögtön felül úgy, mint aki nem is aludt volna.
- Most csak szórakozol velem, ugye? - kérdezte. 
Megráztam a fejem.
- Fogatlan engem sokszor keltett úgy, mert türelmetlen volt. Így veled is meg csinálná. Ha akar tud kegyetlen lenni. - mondtam. - Indulnunk kell lassan. 
- Nem igazán. Még mindenki alszik. - mondta.
- Komolyan? - kérdeztem.
- Igen. Elkényelmesedtek miattad.
- Mi az, hogy miattam? - kérdeztem vissza.
- Miattad van béke a sárkányokkal és erre mindenki ellustul, hogy ha már van sárkány. - magyarázta. 
- Nem baj legalább még együtt tölthetünk egy kis időt. - mondtam.
- Ez igaz. - mosolygott.
- Astrid megkérhetlek valamire? - kérdeztem.
- Persze. Mi lenne az? - kérdezte.
- Van valami amit elkel mondanom, mert nekem egyedül nagy teher és csak benned bízok meg annyira, hogy elmondjam. De ez most nem rólam szól, hanem Fogatlanról. - mondtam.
- Mi az Hablaty? Nekem elmondhatod. 
- Tudom, csak nem tudom, hogy. - mondtam. 
- Mondd úgy, ahogy neked a legegyszerűbb. - mondta.
- Jó. Ahogy este mondtam Fogatlan legyőzte az alfa sárkányt így vissza szerezte az éjfúriák helyét a sárkány társadalomban. - mondtam.
- Ő lett az alfa? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam.
- Ez hihetetlen. Büszke vagy rá. Igaz? - kérdezte.
- Az vagyok. De a fajtája is az rá, hisz vissza szerezte azt a helyet amit az éjfúriák megérdemelnek. - mondtam.
- Az éjfúriák voltak az alfák? - kérdezte.
- Igen, de majd elmondok mindent valamikor. Ígérem. - ígértem meg.
- Rendben. Így már könnyebb? - kérdezte.
- Sokkal. - mondtam. 
- Akkor jó. - mondta.
- Mi az? - kérdeztem tőle.
- Tudom, hogy apáddal kell ma beszélned és mi van akkor ha nem látlak ma? - kérdezte.
- Látni fogsz. Nem egész nap fogunk beszélni. Biztos, hogy még dél előtt végzünk. - mondtam.
- Biztos? - ült fel.
- Totál tuti biztos. - mondtam és elmosolyodott. - Még valamit kérnék tőled. 
- Mit? - kérdezte. 
- Ha haza mész aludj egy kicsit. - kértem meg.
- Megpróbálok. - mondta.
- Rendben. - válaszoltam. - Gyere ide.
- Miért? - értetlenkedett. 
Nem válaszoltam, csak megcsókoltam, mosolyogva váltunk szét. Utána csak egymás szemébe néztünk.

A világ, mintha megszűnt volna körülöttünk. Fáj a szívem, hogy meg kellett szakítanom a pillanatot. 

- Menni kellene. - mondtam. 

- Tudom. - válaszolt. 

- Sétálunk egyet? - kérdeztem. 

Bólintott. Hála Odinnak, hogy Fogatlant nem kell felkeltenem most. Az igénybe vett volna néhány órát. A medencéből elindultunk csöndbe. Astrid megfogta a kezem, amikor meg ránéztem csak mosolygott. Végül is jó eset az az érzés, hogy mellettem van. Fogatlan és még-mindig-nem-tudom-ki előttünk futkároztak össze -vissza. 

- Astrid nem tudod miért nem mondta Syril, mikor legutóbb ott voltam, hogy ők voltak itt valaha? - kérdeztem.

- Apád kérte meg őket rá. - mondta, de rögtön a szája elé kapta a kezét.
 - Ezt nem kellett volna. - mondta és indult volna tovább. Elkaptam a kezét és vissza fordítottam magam felé.
- Miért nem kellet volna? És apa miért kérne meg olyan emberek akiket nem ismer, hogy ne szóljanak egy szót, hogy itt jártak? - kérdeztem tőle komolyan.
 Nem nézett a szemembe, de válaszolt.
- Ez nem egy olyan dolog amit tőlem kellene megtudnod. Apádat kérdezd meg erről. - mondta.
- Akkor már azt is el kellene neki mondanom, hogy kitől tudom és nem akarlak bajba sodorni. Apa nem hiszem, hogy elmondaná. Inkább mondd el te. - kértem.
- Nem lehet. - mondta.
- Astrid kérlek. - kértem újra.
- Legyen. - adta be a derekát. - Azért tudta megkérni apád rá őket, mert John - ha jól emlékszem - a te... nagybátyád. - mondta.
- Most már legalább értem. - motyogtam magam elé.
- Mit értesz? Ki se akadsz ettől a hírtől? - kérdezte.
- Nem, volt egy olyan érzésem, hogy közel állnak hozzánk. A családi kötelék megvan. - magyaráztam. - Először nem voltak szimpatikusak, de segítettek. Klaus viszont biztos tudta és ismerhették ott, mert amikor először jártam ott nem úgy köszöntöttek, mint egy idegen, hanem inkább úgy, mint egy rokont. Így érthető már. - magyaráztam.
- Én meg ennyire paráztam attól, hogy mennyire fogsz kiborulni. - biggyesztette le az ajkait.
- Nem kellett volna. - mondtam.
- Tudom. - válaszolt.
Ez alatt az idő alatt egyre közelebb értünk az arénához. Mi lett azzal a hellyel is. Jó igaz tegnap onnan jöttem el, de nem nagyon volt időm megnézni. Menekülnöm kellett az emberek elől. Fogatlan hirtelen megfordult és elindult felém. Leeshetett neki, hogy elmaradta " Jó reggelt, Hablaty " puszi és azt most akarja bepótolni. Az istenek segítsenek rajtam.
- Jajj ne! - tört ki belőlem hirtelen.
- Mi az? - kérdezte Astrid.
Válaszolni viszont már nem tudtam, mert már földön voltam és Fogatlan pofozgatott.
- Na mi van itt. A sárkányok és a vikingek újra ellenségek. Vad harc bontakozik ki közöttük. - mondtam és egymást pofozgattuk vagy mit csináltunk addig amíg meg nem unta és rám nem feküdt a kilóival. Elkezdett nyalogatni ott ér. Jobban mondva direkt a szerkómat.

- Fogatlan, ne. Tudod, hogy ezt nem lehet kimosni. - gurultam ki alóla. - Oh még ki is nevetsz. Nesze te hálátlan.
  Persze nem maradt ki a mókából kapott egy keveset a saját nyálából. De lehet, hogy Astridnak is jutott belőle. Erre bezzeg " megsértődik " és mosakodni kezd. Szép én lehetnék megsértődve. Astrid nevetésére lettem figyelmes. Rá nézek a " mi van most? " fejemmel, amitől még jobban nevet.
 - Még te is kinevetsz? - kérdeztem.
Mosolyogva bólint.
- Kedves vagy. - mondtam.
- Mi volt az a fej? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- Ne gúnyold a " mi van most? " fejemet. - mondtam és nevetni kezdtünk.

- Ezt most komolyan mondod? - kérdezte már csak mosolyogva. 

- Igen. Ha Fogatlan vághat hülye fejeket akkor én miért ne. - mondtam.

- Igaz. - értett egyet.

- Fogatlan, gyere ide. - szóltam kedvenc sárkányomnak. 

- Most nem úgy van, hogy ő most haragszik rád? - kérdezte Astrid.

- Rám? Nem rám már nem szokott haragudni. Utoljára akkor haragudott rám amikor angolnát vittem a közelébe, azt hiszem. Már nem tudom, de rég volt. Most már csak megjátssza és akkor feltűnően elvonul vagy engem utánozni próbál. Most épp az elsőhöz volt kedve. - simogattam meg a fejét.

 Amit nagyon szeret.

- Mi naponta legalább annyiszor " kapunk össze ", mint egy átlagos testvér pár. De csak gondolj vissza arra, hogy milyen amikor tényleg mérges. Akkor még rám se hallgatott. - mondtam.

- Igaz. - mondta.
- Megmutatod Astridnak, hogy mi van? - kérdeztem Fogatlantól.
Astrid kérdőn nézett rám, majd a koncentráló Fogatlanra. Pillanatokkal később már a tüskéit csattogtatta. És Astridra nézett.

Astrid mosolyogva simogatta meg, majd oda jött hozzám. Fogatlan elment még-mindig-nem-tudom-kihez és előtte is felvágott.

- Bolond egy sárkányod van. - szólalt meg Astrid mellettem.

- Tudom és épp ezt szerettem benne. Sose fog felnőni. Kettőnk közül ő lesz az aki sose nő fel, ha már nekem muszáj lesz. 

- Ebben igazad van. Neked felkel nőnöd amikor törzsfő leszel, de Fogatlan...

- Az alfa neki is komolyabbnak kellene lenni, de szerintem még nem akar. Még idő kell neki, hogy elfogadja azt a tényt, hogy ő az alfa. És megértem nekem is kellene, ha apával valami történne és én kerülnék a helyére. Nekem lenne segítségem, de ő egyedül van ebbe és talán így fogadja el. - mondtam.

- Lehet. - hagyta rám. - Gyere menjünk, mindjárt ott vagyunk. - kezdett el húzni. 

- Hol vagyunk mindjárt? - kérdeztem.

- Majd meglátod. - mondta. Kiértünk az erőből és az arénához vezetett és megálltunk az előtt. - Nézd. - mutatott fel. 

Ami egyből feltűnt az az éjfúria volt. De, hogy miért volt fent az jó kérdés volt.

- Váó. -  nyögtem ki. - Hát Fogatlan már nem csak legendás vagy, hanem híres is. - mondtam. 

- Nem tetszik? - kérdezte Astrid egy kicsit letörten.

- De nagyon, csak tudnám mi ez. - motyogtam. 

- Hibbant Sárkány Iskola és naponta háromszor verseny pálya. - mondta büszkén.

- Én aztán le vagyok maradva. - mondtam. 

- Hát igen. - értett egyet.

- Most jut eszembe Klaus hol van? - kérdeztem.

- Lápszirten ma vagy holnap jön haza. - mondta. 

Hirtelen egy ismerős hangot hallottam meg. Astriddal egyszerre fordultunk meg. Míg az ő arcán félelem futott át, az enyémen nem én felismertem egyből.

- Felhőugró. - böktem ki.