Hablaty új élete 44. fejezet

- Dagur és az Ádázok támadnak. - áradozott tovább.
- Hogy mi? - jött a kérdés.
- Köszönöm, Johann. - mondtam.
- Ahogy kérted és ha segíthetek még valamiben Hibbantnak csak szólj. - mondta és azzal elindult.
Vissza fordultam Astridékhoz. Ők csak meredtek maguk elé lehetséges, hogy nem hallottak még olyanról, hogy valaki hadüzenet nélkül támad valakire. Én már másodjára járok így. Először Drago és most Dagur. De őt is lefogjuk győzni Fogatlannal. Mire újra rájuk néztem kérdőn néztek rám.
- Mi az? - kérdeztem a kérdő tekintettektől.
- Téged még ez se rendít meg? - kérdezte.
- Nem ez lenne az első alkalom, hogy olyan harcban veszek részt ami hadüzenet nélkül történik meg. - mondtam.
- Tudtad. - szólalt meg hirtelen Astrid.
- Astrid...
- Tudtad, hogy támadnak, de mégse mondtad el. Miért? - kérdezte.
- Nem voltam benne biztos, hogy mikor, de amikor rám tört az az érzés rá jöttem. - mondtam.
- Elmondhattad volna. - mondta.
- Minek, így is úgy is az én hibám ez ellen már sehogy se lehet tenni. - mondtam.
Így kell tönkre tenni egy jól indult napot.
- Miért lenne a te hibád? - kérdezte.
- Megvédted Dagurtól Fogatlant és rájött, hogy itt béke van. Igaz? - jött Klaustól a kérdés.
Bólintottam.
- De Dagur mikor tudta volna meg azt, hogy itt béke van? - kérdezte Astrid.
- Akkor amikor ez a nagy okos elment vele sárkányokra vadászni a Sárkány - szigeten 2 hete. -válaszolt Klaus.
- Ez igaz? - kérdezte tőlem.
Bólintottam.
- Mi történt? - kérdezte már sokkal kedvesebben.
Leültem egy közeli sziklára és elkezdtem mesélni.
- Igen 2 hete, ahogy ti is ott voltunk a Sárkány - szigeten és belebotlottam Dagurba. Igaz akkor is volt egy rossz előérzetem és pont ezért akartam kideríteni, hogy mi az. Amikor szembe találtam magam Dagurral tudta már, hogy miért. Tudtam, hogy lekel lépnem valahogy, de sehogy se sikerült...
- Nem mintha próbálkoztál volna. - szólt közbe Klaus.
- Most komolyan ezt fogom hallgatni? - kérdezte.
- Tőle kérdezd. - mutatott rám.
- Hagyjuk. - forgatta meg a szemeit és rám nézett. - Folytasd.
- Rávett, hogy menjek vele sárkányra vadász. Bele mentem, mert azt hittem, hogy így távol tudom tartani Fogatlantól, de tévedtem. Fogatlant nem tudtam távol tartani tőlünk. Amikor már egy szirten voltunk és Fogatlan majdnem a mélybe zuhant, akkor döntöttem. Nem hagytam, hogy baja essen és most ezért támad. Ha akkor nem megyek vele akkor nem lenne semmi baj. - mondtam. - Az egész az én hibám. - horgasztottam le a fejemet.
- Hát igen... Áúúú. Ezt most miért.... - és még morgott valamit Klaus.
Astrid térdelt le mellém.
- Hablaty, figyelj. Nem a te hibád az, hogy Dagur ott volt, ahogy az se, hogy megkellet védened tőle Fogatlant. Tetted azt amit akkor tenned kellett, hogy megvéd. - mondta.
 - Igen, de elmentem vele amikor nem kellett volna. És megtudta. Ha ott hagytam volna akkor nem tudná, hogy itt béke van és most nem támadna. - mondtam.
- Pontosan. - vágta rá Klaus.
- Komolyan Klaus ezzel nem segítesz. - szólt rá Astrid.
Motyogott valami olyasmit, hogy nem is akar vagy nem tudom.
- Tudjátok mit inkább meg se szólalók. - mondta.
- Azt jól teszed. - morogta Astrid, majd vissza fordult hozzám. - Figyelj e miatt ne emészd magad. Dagur egyszer úgy is rájött volna, hogy itt béke van és akkor is támadna. Támadhatott volna akkor amikor te nem vagy itt vagy úgy, hogy nem tudja meg, hogy neked van sárkányod, akkor nem a te hibád lenne. Dagur egy bolond, ha veled és Fogatlannal akar kikezdeni. Ezt tudhatnád. - mondta.
- Tudom, de az armadáva....
- Azzal ne törődj majd mi megoldjuk. - mondta.
- Mennyi időnk van? - kérdezte Klaus.
- Kevesebb, mint egy nap. Délutánra már itt lehetnek. - válaszoltam.
- Mi? - kérdezték.
Amikor felnéztem döbbent arcokat láttam.

- Nekünk végünk. Ennyi idő alatt mégis, hogy készülhetne fel a falu a támadásra. Hibbantnak vége. Kész. Ennyi volt. - motyogott össze - vissza
- Fellehet rá készülni. Drago rajtunk ütött, de legyőztük, pedig semmi esélyünk nem volt vele szembe. Ha akkor sikerült, most is fog. - mondtam.
- Igen, de ott voltak a sárkányok is. - vágta hozzám.
- Igen azok amiket egymás után kaptak el. És maradtunk ketten Fogatlannal és úgy győztünk egy örülttel szembe aki sárkány sereget kreált magának. - mondtam. - Dagur ahhoz képest semmi.
- Semmi? Láttad már mekkora armadája van? - kérdezte.
- Képzeld igen, de az istenek állnak mellettünk. - mondtam.
- Aj, ne mondj olyat ami nem igaz. - vágott vissza.
- Ha Astrid tudja, hogy Odin örököse vagyok, akkor te is tudod. - mondtam. - Mindegy megyek és szólok apának.
- De azt mondtad...
- Tudom mit mondtam. De még mindig jobban állok a helyzethez, mint te. - szóltam vissza Fogatlanról. - Menjünk, pajti.
Pár perccel később már a ház előtt landoltunk. Leszálltam Fogatlanról, majd az ajtóhoz léptem. Visszanéztem rá, hogy erőt merítsek, majd benyitottam. Egyből két szempár szegeződött rám. Nem foglalkoztam velük, majd anya szólalt meg.
- Mi a baj, Hablaty? - kérdezte.
Így kell ismernie egy szülőnek a gyerekét. Meg se szólal, de már tudja, hogy valami baj van. A kérdésre apa is fel figyelt.
- Dagur...
- Mi van vele? - kérdezte apa.
- Támad. - nyögtem ki.
- Mi? - kérdezték egyszerre, mint Astrid és Klaus.
Ez az én családom. Bár Astrid nem tartozik MÉG bele, de már a családom részének tartom.
- De miért? Csak nem megtudta, hogy itt...
- De és ez miattam van. - mondtam.
- Miért? - kérdezte anya.
- Amikor a régi fészeknél voltam Dagur is ott volt sárkányokra vadászott. Fogatlant is leakart vadászni, de nem hagytam neki és most támad. - mondtam.
- Ez nem jó. Kevesen vagyunk egy armada ellen. - mondta apa.
- Aki képes legyőzni őket az Hablaty. - mondta anya.
Hirtelen, de érdekes lett a padló repedési. Apa fürkésző, de büszke tekintetét éreztem magamon. Az istenek mentsenek ki most innen.
- Rendben, szólj az embereknek. - szólt apa hozzám.
Döbbentem fordultam apa felé.
 - Rendben. - szóltam és elindultam ki.
Behúztam magam az ajtót és oda mentem Fogatlanhoz. Ilyet se mondott még nekem apa, de ha egyszer főnök leszek, hozzá kell szoknom. Elindultunk Fogatlannal a Nagy terem felé. Ahogy beléptem úgy láttam, hogy mindenki ott van. Fogatlannal a nyomomban elindultam az emelvény fele. Amit nem igazán értek, hogy az emberek egy zárt helyen, hogy nem vesznek észre egy ÉJFÚRIÁT. Felsétáltunk az emelvényre, de még mindig senki nem figyelt.
- Fogatlan. - szóltam és lőtt egyet.
Erre bezzeg mindenki érdeklődve figyelt engem. Ó, de jó, hogy nem vagyok a régi Hablaty.
- Rossz hír kell, hogy mondjak. A mai nap nem lesz valami jó. - kezdtem, de nem tudom, hogy folytassam.
- Miért? - jött a kérdés valamerről.
- Az Ádázok támadnak. Napnyugta előtt már itt lehetnek. - mondtam.
A reakciók erre a híre különbözőek voltak. Voltak akiknek a kezéből kieset a korsó, kanál vagy maga a tányér. Másoknak csak a szája maradt tátva. Fafej lefejelte az asztalt, Kőfej meg röhögött rajta - bár nem hiszem, hogy ennek az egésznek köze van a hírhez. Takonypóc reakciója volt a legjobb - szó szerint - leesett a padról. Amin persze az ikrek röhögtek, mint mindig. Jó kérdés, hogy ők mikor keveredtek ide vissza. Még Fogatlan is felfogta a hír komolyságát és azt is tudta, hogy miért támadnak. Oda fordult hozzám és rám nézett.

- Emlékszel az ígéretemre. Nem hagyom, hogy bajod essen, pajti. - suttogtam neki.
- Miért támadnak? - kérdezte valaki.
- Mert megtudták, hogy béke van itt és Fogatlan kell nekik. - mondtam. - Közelednek, ideje készüli a fogadtatásukra.
Belegondolni abba, hogy 3 éve egy értelmes mondatott se tudtam kinyögni normálisan és most úgy szónokolok, mintha én lennék a törzsfő. Változik a világ és hozzá kell szoknom az ilyenekhez, mert én leszek egyszer törzsfő. A régi énem az itt dadogna össze - vissza és Klausnak kellene kimentenie. Klaust is mi lelte.
Fogatlannal lejöttünk az emelvényről és elindultunk ki. Az emberek már nem figyeltek ránk így eltudtunk jönni keletlen kérdések nélkül. A kikötő fele indultam el, de nem tudom miért. Az emberek bent a közelgő harcról beszélnek. Dagur meg egyre jobban közeledik az armadájával. Igaz nagy armadája van, de anyának igaza van. Én vagyok az egyetlen aki képes legyőzni őket. Ha Dragot sikerült akkor Dagurt is képes vagyok legyőzni. Persze Fogatlan segítségével. Bár Fogatlan is érezte, hogy most baj van, de mégis próbálta elterelni a figyelmem. Össze - vissza ugrándozott, de feladta amikor észre vette, hogy nem igazán figyelek rá. Értékelem a fáradozását, de most nem tudok semmi másra gondolni, minthogy pár óra múlva Dagurral fogok megküzdeni. Igaz, hogy Fogatlan és Astrid képes mosolyt csalni az arcomra, de most még az se sikerülne. Ha ennek vége szeretnék végre békében élni és boldogan Astriddal. De ahhoz is még sok idő kell.
Időközben kiértünk a kikötő fölötti szirthez ahova én leültem, Fogatlan meg lefeküdt mellém. Elég mélyen a gondolataimba merültem, mert arra eszméltem fel, hogy valaki a hajammal mattat. Oldalra néztem és Astrid nézett rám.
- Te most mi csinálsz? - kérdeztem
- Neked is szia. Befonom a hajad, hogy tudják elkeltél. - mondta mosolyogva.

- Hát jó. - mondtam.
- Megfogod tartani? - kérdezte amikor abba hagyta.
- Persze, hisz elkeltem. - válaszoltam.
- Na, de most komolyan.
- Persze, hogy megtartom, hisz te csináltad. - mondtam.
- Akkor jó. - mondta megpuszilta a arcom.

- Miért nem alszol? - kérdeztem hirtelen.
- Szerinted ilyen körülmények között tudnék. Dagur támad, a vitátok Klausszal se volt semmi és én egyfolytában aggódok érted. Szerinted így lehet? - kérdezett vissza.
- Nem. - mondtam. - Sajnálom, hagy az reggel... hallanod kellett.
- Semmi baj, legalább kiadtad magadból azt ami egy ideje már a terhedre volt. Nem igaz? - kérdezte.
- Azt hiszem igen. - mondtam.
- Mit gondolsz van esélyünk? - kérdezte.
- Kevesen vagyunk, de van. Ha sikerült legyőznünk Fogatlannal egy őrültet akinek sárkányserege volt, akkor Dagurt is képese vagyunk legyőzni az armadájával együtt. - magyaráztam.
- Értem. - válaszolt.
- Komolyan?
- Persze, tudom, hogy olyan dolgokról beszélsz amiket én vagy bárki más nem fog megélni soha, de értem miről beszélsz. Én nem vagyok Kőfej, aki az első szó után elveszti a fonalat. - mondta.
- Tudom, meg se próbálnálak hozzá hasonlítani. - mondtam.
- Össze fognak súgni rólunk a faluban. - jelentette be.
- Sugdolózzanak. Nem nagyon érdekel. Most igazából beszélgethetünk úgy, mint legjobb barátok vagy hasonló, nem úgy, mint egy szerelmes pár. És amúgy is él még a rendelet, miszerint bármi történik hozzám kell jönnöd. - mondtam.
- Tudom, de már nem akaratból kell, hanem önszántamból. - mondta.
- Ez igaz. - mondtam. - Honnan tudtad, hogy hol keres?
- Amikor eltüntettek Fogatlannal csak úgy aggódni kezdtem. Nem olyan rég hallottam a többiektől, hogy már bejelenteted, hogy támadni fognak és még messziről is elég feltűnő egy fekete sárkány egy emberrel a szirt szélén. Gondoltam csak te lehetsz, így ide jöttem és elégé el voltál merülve. - magyarázott.
- Igen sok mindenről elgondolkoztam. - mondtam.
- Például?
- Már elmondtam. - mondtam.
- Igen és még miről? - kérdezte.
- Hablaty! - hallottam Thyra hangját.
Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket. Amikor Astrid észre vette a sikló - mi az, hogy egy SIKLÓ hátán van - hátán Thyrát elővette a legmogorvább arcát és úgy figyelt tovább.
 Ezen őszintén elmosolyodtam. Időközben Thyra leszállt a siklóról, oda jött hozzám és megölelt. Viszonoztam a " húgom " ölelését. Aki rögtön kérdőre is volt.
- Mondd, hogy az Ádázok nem ide tartanak. - kérdte.
- Neked is szia. Bár mondhatnám az, hogy nem, de nem tehetem, mert pont ide tartanak. - mondtam.
- De kevesen vagytok nem tudját...
- Bíznunk kell abban, hogy igen is sikerül legyőznünk őket. És anya is mondta, hogy én vagyok egyedül képes arra, hogy legyőzzem Dagurt. - mondtam neki.
- Maradok és segítek. - vágta rá.
- Dehogy maradsz. Ez nem a te harcod, hanem a mienk - főleg az enyém. Rád a családodnak van szüksége. Mi majd megoldjuk ezt. - mondtam. - És ha valami bajom van azt úgy is megérzed.
- Igazad van . - mondta végül.
- Látod nekem mindig az van. - mondtam. - Valakit bemutatok neked. Astrid gyere. - szóltam hátra. Bizonytalanul indult el felénk, amikor oda ért hozzánk kíváncsian nézett rám. - Astrid ő Thyra, Odin másik örököse.
- Oh. - nyögte ki Astrid.
- Én Odin lánya vagyok. - szólt vissza Thyra.
- Nem tök mindegy ugyan azt jeleni és kész. - szóltam vissza neki.
- Nem. - vágott vissza.
- Akkor nem. Thyra Astrid. - mutattam be egymásnak őket.
- Szia. - mosolygott Astridra. - Már sokat halottam rólad. A tökfej sokat áradozott rólad álmába. - mondta.
- Ez nem is igaz. - tagadtam.
- Honnan tudnád, hogy igaz, amikor alszol. - mondta. - Hidd el Astrid csak rólad beszél amikor alszik.
- De mondom, hogy nem igaz. - mondtam.
- Épp annyira igaz, minthogy most süt a nap. - mondta. - Szóval teljes mértékben.
- Akkor legyen igazad. - morogtam.
- Rosszabb vagy, mint egy morgós sárkány. - vettette oda nekem.
- Úgy veszekedtek, mint a testvérek. - szólalt meg végre Astrid is.
- Mondhatjuk úgy, hogy azok is vagyunk. Hablaty az én nyafogós bátyám.- nyomta meg a rugós tekercsem
" gombját " DIREKT.
- Ne már nagyon jól tudod, hogy érzékeny a beállítása. Ha tönkre megy te csinálod meg a rugós tekercsemet. - mondtam.
- Megmondtam én, hogy nyafog. - magyarázott tovább Astridnak.
Én mintha ott se lennék.
- Villám hol van? - kérdeztem.
- Az egyik szigeten hagytam. - mondta.
- Dagur miatt? - kérdeztem.
Bólintott.
- Szerintem menj. - szóltam neki.
- Tudom és megyek is. És vigyázz magadra nem szükséges még egy műláb vagy valami más. - mondta.
- Nagyon jól tudod, hogy ez se az én hibámból van. - szóltam utána.
- Tudom, de akkor is. - szólt vissza. - Astrid, te meg nyugodtan piszkáld a rugós tekercsét elég jópofa, ahogy magába morog. - szólt Astridnak.
- Nagyon vicces! - kiáltottam utána.
- Tudom! - kiáltott vissza, majd eltűnt.
- Ugye te nem fogod piszkálni a rugós tekercsem? - kérdeztem tőle.
- Ez attól függ. - mondta.
- Mitől? - kérdeztem.
- Hogy hogyan viselkedsz. - mondta.
- Jó ha azt mondom, hogy rosszat sejtek? - kérdeztem.
- Talán. - mondta.
- Na jó mit szeretnél?- kérdeztem, pedig tudtam mi lesz a válsz.
- Egy csókot. - mosolygott.
- Már megint? - kérdezte mosolyogva.
- Igen.
- Itt? - kérdeztem.
- Úgyse jár erre senki. Most végképp nem, hisz készülnek a harcra. Így mindenki a műhely, a fegyvertár és a suli között rohangál. Ami ugye bár nem erre van. - érvelt.
- Meggyőző érvek, de még mindig nem elég. - mondtam.
- Komolyan? Nem elég. Amíg te távol voltál én ki ismertem a falut. Tudom nagyjából, hogy ki mit csinál. - mondta.
- Jó, meggyőztél. - egyeztem bele.
Közelebb lépet, átkaroltam a derekát és megcsókoltam.
 - Telhetetlen vagy ma. - mondtam neki.
- Persze, hogy az vagyok, hisz ma bármelyik pillanatban harcolhatunk és kell valami amiből erőt meríthetek. És ez persze te lennél. - mondta.
- Ez igaz. - mondtam és újra megcsókoltam.

- És akkor én vagyok a telhetetlen. - mondta ahogy szétváltunk.
- Persze. - mondtam. - Én csak erőt merítek valamiből - ami te lennél - a harcra.
- Nagyon vicces. - mondta.
Örülök minden pillanatnak amit vele töltök, de most mégis elszomorodtam, de most nem amiatt amit vele tettem. És ezt persze Astrid is megérezte.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Semmi. - mondtam.
- Tudom, hogy van valami és tudod, hogy ki derítem. - fenyegetőzött.
Igazság szerint most nem azért szomorodtam el, mert ártottam neki, hanem Klaus miatt.
- Tudom. - mondtam.
- Nos?
- Láttad milyen volt Klaus velem nem rég és épp ezért van egy olyan érzésem, hogy már nem tekint úgy a testvérének, mint régen. - mondtam.
- Igen láttam, de ne légy abban olyan biztos, hogy nem úgy tekint rád, mint régen. Testvérek vagytok és néha igen is össze kaptok annyira, hogy azt hiszed nem fogtok soha újra jobba lenni, de majd újra jobba lesztek valamikor. Kell egy kis idő neki míg hozzá szokik, hogy itt vagy. Adj neki időt. - mondta.
- Mielőtt elmentem volna elment és nem látott 3 évig. Mire vissza jött leléptem 3 évre és ez alatt az idő alatt kétszer látott úgy nagyjából 5 percre. Érthető, ha utál vagy gyűlöl. Régen közel álltunk egymáshoz, de most... Távolabb nem is állhatnánk egymáshoz. - mondtam.
- Ne így fogd fel...
- Ha nem így akkor mégis, hogy? - kérdeztem.
- Ahogy már mondtam, adj neki egy kis időt, utána minden rendben lesz. - válaszolta.
- Megpróbálom. - mondtam.
- Ez már jobb hozzá állás. - mondta.
Elindultunk a szirten sétálni, előttünk Fogatlan ugrándozott.
- Tudod - kezdtem - felfigyeltem valamire rajtad amíg Thyrával beszélgetem. Elég érdekesnek tűnt. - mondtam.
- Mire? - kérdezte.
- Féltékeny voltál rá. - közöltem vele.
- Én... dehogy... miért lennék féltékeny? - kérdezte.
- Astrid látszott rajtad, hogy az vagy. - mondtam. - Felismertem azt az arcot, ahogy néztél rám a kiképzés alatt amikor már azt használtam amit Fogatlantól tanultam. És azokat az arckifejezéseket is, ahogy évekig néztél rám. Undor, megvetés és ellenszenv. Ez mind látszott amikor ott voltam a közeledben Astrid. - mondtam.
- Aj, ne is mondd azt ami a múltban történt. Nem tudom miért pont úgy néztem rád, amikor nem is úgy éreztem. Soha nem éreztem irántad undor, megvetést vagy ellenszenvet. Mindig szerettelek, de nem annyira, mint most. Miután ki lettél közösítve mindenki így nézett rád és ezt felvettem én is. Amiért meg nem mutattam ki az érzéseimet irántad, mert nem akartam elveszíteni mind azt amim volt akkor. Nekem meg volt mindenem amíg neked nem és nem akartam elveszíteni azokat, ha veled vagyok. Míg nekem voltak barátaim, büszke családom, helyem a törzsben, neked nem volt semmid. És most te vagy a középpont. - magyarázta.
- Ez egy olyan dolog amit sose gondoltam volna rólad. - mondtam. - Felírhatom a listámra?
- Igen ezt rólam senki se gondolta volna és nem, nem írhatod fel a listádra. - mondta.
- Ó, de már készültem rá. - játszottam meg a szomorút.
- Ne légy szomorú. - viccelődött.
- Nem vagyok az. - mondtam. - De viszont az irigység az őszinte érzés volt irántam a kiképzés alatt?
- Igen, mert akkor nem voltál senki - már bocs - és nekem meg volt helyem. Beakartam bizonyítani, hogy érdemes vagyok arra, hogy én öljem meg a sárkányt. Ami nem jött össze. Emlékezz milyen béna voltál az első 2 nap. De a következő nap minden megváltozott és az folytatódott a több napban is. Minden nap jobban teljesítettél, mint én vagy bármelyikünk - nem, mintha a többiek próbálkoztak volna. Akkor ki nem lett volna féltékeny rád. Egyik napról a másikra lettél jobb, mint valaha lehettem volna. És akkor persze, hogy helyén volt az, hogy féltékeny voltam rád. - mondta.
- De igazából nem kellett volna féltékenynek lenned. Én nem arra mentem, hogy sárkányt öljek, hanem az ellenkezőjére. Már akkor a titkos alteregóm irányított. Amiket Fogatlantól tanultam felhasználtam, mint a sárkányok, mint saját magam védelmére. Igazából már nem akartam menni a kiképzésre, mert amikor szembe találtam magam Fogatlannal megkötözve, védtelenül megölhettem volna, de nem tettem, mert ne voltam rá képes, de ez nem az örökös ízé miatt, hanem én nem akartam megölni. Ugyan olyan rémült volt, mint én és ezért inkább elengedtem, rám támadt, de nem ölt mag csak a szívbajt hozta rám. Apa erőltette rám, hogy menjek el, amikor mondtam neki az alatt a beszélgetés - már, ha lehet az annak nevezni - alatt nem egyszer, hogy nem vagyok képes sárkányt ölni. És ahhoz, hogy erre rájöjjek szembe kellett néznem eggyel. Aki ma megöl engem azzal, hogy agyon nyaldos. - mondtam Fogatlanra utalva.
- Tudod, hogy akkor még nem tudtam, hogy miért vagy te a legjobb, de most már tudom és igazad volt abba, hogy a sárkányokat véted tőlünk - főleg tőlem. Az igazat megvallva mindig volt egy olyan érzésem, hogy te többre vagy hívatott, minthogy sárkányokat ölj. És ez be is igazolódott. - mondta.
- Igaz. Egyébként tudod, hogy jópofa vagy amikor féltékeny vagy? - kérdeztem.
- Ha-ha, nagyon vicces. Te milyen lennél, ha valakivel ugyan így beszélgetnék a jelenlétedben? -  tett fel egy ész szerű kérdést.
- Például olyan, mint most. - mondtam.
- Mert, hogy? - torpant meg és rám nézett.
- Azért, mert most már tisztában vagyok az érzéseiddel irántam, így nincs miért aggódnom, míg tudom, hogy ez meg nem változik. Amit kétlek, hisz képes voltál rám várni 3 évet akkor ez az érzés, miért múlna el. - mondtam.
- Igaz. A te érzéseidbe már biztos voltam, hogy nem fognak elmúlni amikor egy - egy portyán egy folytában engem bámultál. Ami ne is zavart, mert én mindig fontosnak tartottalak, csak ugye a problémák... és nem lehettünk úgy együtt, mint régen vagy komolyabban. Igaz én mindig szerettelek, de ezek most még nagyon frissek, de nem hiszem, hogy 3 év alatt nem szűntek meg akkor most fognak valamikor. - mondta.
- Ezt én inkább remélem. - mondtam.
- Tudod én azt nézném mag amikor te féltékeny vagy. - mondta.
- Talán egyszer annak is eljön az ideje. - mondtam.
- Akkor talán várni fogom. - mosolygott.
- Abban biztos vagyok. - mondtam.
- Elfogod mondani egyszer, hogy hogyan ismerkedtetek meg Fogatlannal? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- El, de nem most, majd akkor amikor a kedélyek lecsillapodnak. Akkor elmesélem neked. - mondtam.
- Rendben. - mondta.
Tovább sétáltunk és feltűnt a sziget előtt a két szobor.
 - Lehet, hogy ez hülyén fog hangozni tőlem, de sose értettem, hogy mit jelképeznek azok a szobrok. - mondta.
- Ez most komolyan mondod? -  kérdeztem.
- Igen. - mondta. - Figyelj nem lehet mindenki olyan zseni, hogy amit a fejébe vesz az az egyik napról a másikra készen van. Nem lehetnek az emberek olyanok, mint te. Ebben a faluban te vagy a zseni. - mondta.
- De azt is megcáfoltam már, hogy nem sikerül minden tervem egyik napról a másikra. - vágtam vissza.
- De a legtöbb igen is elkészül egyik napról a másikra. - mondta.
- Ez... teljes mértékben igaz. - mondtam végül.
- Látod, megmondtam. - válaszolt. - Elmondod?
- Igen, de akkor is hihetetlen, hogy te ezt nem érted. - mondtam és megütötte a vállamat.
- Nem kell hangoztatni. - mondta.
- Nem fogom, de akkor is az. - már emelte a kezét. - Jó, jó nem kell a gyepállás. Lassan már azért nem fogok tudni harcolni Dagur ellen, mert a sok ütésedtől nem tudok meg emelni semmit. - mondtam, ahogy rám nézett inkább folytattam. - Na jó inkább mondom...
- Azt jól teszed. - mondta.
- Tehát a szobrok két vikinget jelképeznek. Az amelyik a parthoz közelebb van az a mostani törzsfőt jelképezi. Ami pedig a tenger fele van az mindig az első szülőt fiú utódot. - mondtam. - Most bele gondolva ez az egyetlen dolog amit apa normálisan magyarázott el nekem. - töprengtem.
- Akkor az amelyik a tenger irányába van az téged jelképez, a másik pedig apádat? - kérdezte.
- Igen. De te most komolyan megérteted? - dramatizáltam el a szitut.
- Igen, mert talán olyas valaki magyarázta el akit szeretek. - folytatta. - De miért csak ez az egy dolog amit apád normálisan mondott el? - kérdezte.
- Tudod, hogy bánt velem. Én voltam Hibbant szégyene, a leggyatrább viking. Apa a legtöbbször csak átnézett rajtam. Igaz amikor kellett a segítségemre indult, de utána is csak kiabált velem. És most, mintha ezek meg se történtek volna. Ő a világ legbüszkébb apja...
- Miért ne lenne az. Te olyan dolgot tettél amire senki se lett volna képes. Megváltoztattad itt a dolgokat. Így persze, hogy büszke rád. - mondta.
- Tudom és épp ezért változott meg teljesen a világ. - mondtam.
- A tied biztosan, de az enyém nem. - mondta bánatosan.
- Hé, mi a baj? - kérdeztem meglepődve.
- 9 éve volt, hogy itt járt a világ réme és Finn bácsikám szembe szállt vele. Az emberek azt mondták, hogy amikor meglátta a sárkányt ledermedt a félelemtől, majd eltűnt. Azóta a Hofferson név megvan pecsételve a gyávasággal. És ez ennyi idő elteltével se múlik el. - mondta még bánatosabban.
- Ez akkor történt amikor az én bácsikám - csak ugyan Finn - eltűnt és akkor még én is a törzsbe tartoztam igaz? - kérdeztem.
- Igen. - válaszolt halkan.
- Figyelj Astrid - álltam meg vele szembe - ígérem, ha nem is ebben a harcban, de segítek neked vissza szerezni a családod becsületét. - mondtam.
- Ebben még te se tudsz segíteni akár Odin örököse vagy akár nem. A családom becsülete már rég elúszott, mint télen a halak. - mondta.
- Astrid ezt te is tudod, hogy nem igaz. A családod becsülete benned van mélyen ami csak arra vár, hogy a felszínre kerülhessen. És ha ez megtörténik újra elismert család lesztek. De nagyon jól tudod, hogy nekem így is megfelelsz, ahogy vagy. - mondtam biztatás kép neki.
- Azt tudom, hogy neked így is meg felelek, de nem hiszem, hogy az embereknek igen. - mondta.
- Hogy mondhatja ezt Vakmerő Astrid Hofferson. Ha nem bíznál abba, hogy valamikor elismert család lesztek újra, nem így rohannál bele mindenek a közepébe. - mondtam.
- Talán igazad van. - mondta.
- Figyelj neked még mindig jobb helyzeted voltál Aurwandil tüze* után, mint én. Mivel az én nagy bátyám is akkor tűnt el, mint a tied és ráadásul ő állt hozzám a legközelebb a családból - most már tudom miért. Engem kitagadtak a faluból. Azok után a falu épp, hogy megtűrt. Egyedül Fogatlan fogadott el olyannak amilyen vagyok, mások meg nem. Vagy épp csak idő kellett hozzá. - magyaráztam.
Ennek a beszélgetésnek aztán lelki fröccs szaga van, de érdekel ez engem. Nem, egyáltalán nem.
- Tényleg segítenél vissza szerezni a családom becsületét? - kérdezte reménykedve.
- Érted bármit megtennék, még hányszor kell elmondanom. Ha neked ez örömet okoz persze, hogy segítek. Ez csak természetes. - mondtam.
- Köszönöm. - ölelt át.
- Nincs mit. - öleltem át én is.
 - Ugye tudod, hogy pletykálni fognak az emberek rólunk? - kérdeztem " komolyan ".
- Tegyék csak, tudod van az a rendelet mi szerint, ha törik, ha szakad elkel venned. - mondta, kibontakoztunk az ölelésből és elkezdtünk nevetni.

- Na végre. - böktem ki.
- Mi az, hogy na végre? - kérdezte.
- Csak annyi, hogy újra nevetsz. - mondtam.
- Ahogy te is. - mutatott rá.
- Igen. - feleltem.
- Netán az úrral csoda történt? - kérdezte.
- Igen és ez a csoda itt áll előttem. - mondta.
- Akkor tehát én történtem? - kérdezett rá.
- Pontosan. A két tonnás gekkón kívül csak te voltál képes mosolyt csalni az arcomra. - mondtam.
- Komolyan? - lépet közelebb felcsillanó szemekkel.
- Igen. - döntöttem a homlokához a fejem. - A körülményekhez képest igaz.
- Ez a legjobb hír amit ma hallottam. - mondta.
- Tényleg? - kérdeztem.
- Igen.- felelte.
- És ehhez mit szólsz? - kérdeztem, de nem folytattam.
- Mihez? - kérdezte.
- Ahhoz, hogy szeretlek? - kérdeztem.
- Az nem hír, hanem tény legalább is számomra. - közölte velem.
- Oh, igazán? - tetettem az értetlent.
- Igen, igazán. - mondta.
- Akkor jó. - mondtam és megcsókoltam.

- Szeretlek, Astrid. - suttogtam.
- Én is téged. - suttogta vissza. - Most nem kellettek neked érvek? - kérdezte.
- Nem. - mondtam. - Most volt egy olyan érzésem, hogy nem jönnek erre.
- Ó, de félórája nem volt. - gúnyolódott.
- Nem, de ha... - hagytam félbe a mondatott és kaptam el a víz felé a fejem.
- Mi az, Hablaty? - kérdezte.
- Mennem kell. - szóltam.
- Hova? - értetlenkedett.
- Nem tudom, de mennem kell. Ne gyere után, nem lesz semmi baj. - csókoltam meg.
 - Ne aggódj, nem lesz bajom. Sietek vissza. - mondtam, ahogy felültem Fogatlanra.
- Megpróbálok nem aggódni. - mondta.
- Akkor nem sokára itt leszek. - mondta és elindultunk Fogatlannal.
Északra indultunk, mert arról éreztem a veszélyt.
- Siessünk pajti. - szóltam neki.
Gyorsabban szeltük át az eget, mint valaha. Vissza néztem még Hibbantra, majd az is tűnt a szemem elől. Néhány percnyi vagy órányi repülés után - nem tudom igazából - a szemem elé tárult Dagur armadája. Ha nem volt ott 100 hajó akkor egy se. Arra számítva, hogy nem vesznek észre, ha a tenger felett repülünk 2 - 3 méterrel megpróbáltuk, de pechünkre észre vettek és a semmiből egy sárkány bukkant fel.
Még hozzá egy.....

* Nem tudom, hogy hogyan kell írni így nézzétek ezt el nekem :D