Mind bólintottak és elindultak a sárkányaikkal. És is felültem Fogatlanra - aki már nem ragyogót - és elindultunk. Pillanatok alatt beértük a többieket.
- Mi a terv főnök? - kérdezte Fafej amikor oda értem.
- Amihez a legjobban értetek. - mondtam. - És még hányszor mondjam el, hogy nem vagyok főnök!
- Mihez is értünk mi a legjobban? - kérdezte Kőfej.
Ezek se az eszükről híresek az egyszer biztos.
- Robbantsatok fel minél több hajót. - forgattam meg a szemeimet.
- Oh, vagy úgy. - esett le mindkettőnek.
Astrid már a fejét fogta és úgy csóválta azt. Én mindjárt levettem magam Fogatlanról ettől a két hülyétől.
- Dagurral mi lesz? - kérdezte Takonypóc.
Úgy tűnik Fogatlannak elég volt, hogy megkergette és neki futott a falnak, mert most nem morgott.
- Igaz mi lesz vele? -szólalt meg Klaus is.
Fel se tűnt, hogy ott van velünk. Basszus, hogy a bánatba nem tűnik fel, hogy az ikertestvérem ott van.
- Dagur miatt nem kell egyikőtöknek sem aggódnia, miattam jött és el is foglyuk intézni Fogatlannal. - mondtam.
- De, ha miattad jött nem úgy lenne jobb, hogy ha csak te harcolsz vele és nem Fogatlannal? - kérdezte Halvér. - Úgy lenne fer.
- Ki mondta azt itt, hogy az a fer, hogy egyedül küzdők meg vele. Ő se egyedül jött akkor én minek menjek elé egyedül és védtelenül. - mondtam.
- Igaz. - mondta.
- Te biztos le tudod győzni Dagurt? - kérdezte komolyan Takonypóc.
- Fogatlannal igen. Kettőnknek ez meg se kottyan. Ha sikerült kettőnknek legyőzni egy eszelős őrültet akinek sárkányserege volt, akkor Dagur ellen is menni fog. - mondtam.
- Hát jó. - mondták egyszerre.
- Robbantásra fel! - kiáltotta el magát Fafej.
Erre mindenki elindult kivéve Astrid.Ő érezte, hogy mennyire kétesébe vagyok esve. Tudta, hogy tudom, hogy talán még se sikerül legyőznöm Dagur. Mindenki tudja, hogy Dagur egy őrült és én hozzá képes mi vagyok. Még ha a legjobb harcos lennék se lehet, hogy bírnék vele.
- Biztos, hogy elbírsz vele? - kérdezte.
- Igen, ha akkor most is sikerülni fog. De az biztos, hogy Fogatlan fog meg védeni Dagurtól, ha bajom lesz. És én sem lennék Hablaty, ha nem esne valami bajom.
- Segítsek? - kérdezte.
- Nem! - vágtam rá rögtön.
- Miért? - jött az újabb kérdés.
- Egy: nem akarom, hogy neked is miattam essen bajod. Kettő: ha Dagur rájön mi van közöttünk elkap és veled fog engem zsarolni. És nagyon jól tudod, hogy érted bármit megtennék. - mondtam.
- Még Fogatlant is feladnád? - tette fel a legfontosabb kérdést.
- Persze, hogy nem, de saját magamat ajánlanám fel helyettetek. Legalább Fogatlan és te is biztonságba lennétek. Sose tudnálak titeket olyanok kezei között látni akik ártanának nektek. - mondta.
- Akkor inkább magadat? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam.
- Én meg azt nem hagyom, hogy feladd magad helyettem...
- Astrid ne kezdd! - szóltam rá.
- Miért ne? Tudod jól, hogy fontos vagy nekem és ennyi idő után végre vissza kaptalak, majd egy pillanattal később újra veszítselek el ezúttal örökre. Képzeld ezt meg én nem hagyom. - ellenkezett.
- Astrid, ne csináld! - szóltam rá újra.
- De igen is csinálom, mert nagyon jól tudod, hogy igazam van. - mondta. - Ha elveszítlek azt nem élném túl. A családod is most kapott vissza és hagynád, hogy ők is elveszítsenek újra. Apád ez már magának képtelen lenne megbocsájtani, magát hibáztatná a te hülyeségedért. Te ne csináld. - mondta.
- Astrid, ha ezzel megtudom menteni az otthonom és a szeretteimet akkor megcsinálom. - válaszoltam.
- Ezért mondtad reggel, hogy az életedet is feladnád Hibbantért. Igaz? - kérdezte.
- Igen. - mondtam halkan.
- De... hát ez nem megoldás ezt te is nagyon jól tudod. Miből gondolnád, hogy Dagur békét hagyna nekünk, ha téged elvitt. Addig nem nyugszik amíg el nem kapja Fogatlant. - mondta.- Tudom és épp ezért küldöm el majd, ha erre kerülne sor Thyrával az éjfúriákhoz. Amit én se tudok, hogy hol vannak. Így Dagur se tudja meg keresni
. Ott biztonságba lenne. - mondtam.- Én akkor se hagyom! - mondta és mindenek a közepébe elindult.
- Astrid, ne! - indultam el utána.
Mintha meg se hallotta volna, csak ment és leküzdött mindent ami az útjába került. Egy biztos még mindig ugyan olyan makacs, mint amilyen volt. És valljuk be én is olyan makacs lettem, mint ő. Szeretem benne, hogy ennyire makacs, de egyszer a makacssága fogja bajba sodorni és pont ezt nem szeretném. Dagur hajója mellett haladtunk el Fogatlannal és meg is hallottam Dagur idegesítő hangját, ahogy az embereihez ordibál.
- Lőjétek már le azt a sárkányt! Halljátok! Lőjetek már! - ordibálta.
- De hát már elmentek. - mondta valamelyik embere.
- Nem érdekel csak lőjetek! - ordított.
- Fogatlan, kapd el! - szóltam neki egy " cseppet " kétségbe esve.
Ugyan olyan gyorsan haladt, mint amikor az armadától kellett minél hamarabb eltűnünk. Szerencsére még időben elkaptuk.
- Meg vagy! - mondtam amikor elkaptam. - Jól vagy?
- Igen. Kösz, hogy elkaptál. - mondta, majd átugrott a közben megérkezett sárkányára.
Majd eltűnt. Hogy nekem mennyire rossz érzésem támadt emiatt. És mi az, hogy csak egy " Kösz " jár azért, mert megmentette, az életét.
- Most mondd meg nekem Odin miért ilyen makacs az akit mindennél jobban szeretek? - tettem fel a kérdést magamba.
Igaz Asrid a legjobb harcos akit ismerek, de még ő se vett részt ilyenben, én már igen és tudom mik a veszélyei. Ha valami baja esne én abba bele rokkannék. Még a szüleinél is jobban. Nekem ő többet jelent egy egyszerű lánynál, barátnál, harcosnál és társnál. Bár ezt még senki se tudja... Még! Nekem ő az életem, ha elveszítem nincs értelme tovább élnem. Ő képes egyedül - Fogatlanon kívül - elérni, hogy boldog legyek. Ha elveszítem rosszabb állapotba kerülnék, mint apa amikor azt hitte, hogy örökre elveszítette anyát. Én nem csak hinném, hogy elvesztettem, hanem tudnám is. Én nem bírnám ki Astrid nélkül, bár nagyon jól tudom mit hagynék magam mögött, de nélküle nincs semmi értelme. Nélküle élnem olyan, mintha soha többet nem vennék levegőt.
~ Ember, gondolj már a harcra és ne ekkora baromságokra. Nagyon jól tudod, hogy megtudja magát védeni! ~ szólt rám a hangocska.
És mit mondjak igaza volt. A harc, az most a legfontosabb és Astrid képes vigyázni magára. Nem hiába lett majdnem bajnok a kiképzés alatt, csak ott voltam én is bökkenőként. Ha nem lettem volna, - helyesbítek - ha nem lett volna Fogatlan akitől tanultam, ő nyerte volna meg. Bár egy ádázzal szemben nem tudom, hogy tud harcolni.
- Na most verd ki ezt a fejedből. Ismered milyen jó harcos, nem lesz baja. - mondtam magamban.
Felnéztem a gondolataimból. Elég jól álltunk ahhoz képest, hogy kevesen vagyunk kint. Most, hogy nézem max, ha tízen vagyunk és én még semmit se csináltam. Persze még azért is állunk jól, mert az ölvész velünk van és sorra robbantja fel a hajókat. Vissza fordultunk a szigetre, hogy egy kicsit átgondoljam a dolgokat. Jól tudom, hogy nehéz lesz, de azt is tudom, hogy sikerülni fog. Hiszem, hogy Odin velem lesz amikor Dagurral fogok harcolni, akkor védeni fog és vigyázni rá... vagyis hát remélem.
- Hablaty! - rohant hozzám anya amikor leszálltam Fogatlanról.
- Igen? - kérdeztem.
- Nem láttad a testvéred? - kérdezte.
- Egy félórája velünk ment ki a hajókat felrobbantani, azóta nem. Miért? - kérdeztem.
- Eltűnt. A többiek akik kint voltak már többször vissza jöttek egy kis időre, de Klaus egyszer se. És ők se tudnak róla semmit. - mondta.- Elmenekült? - kérdeztem magamtól.
- Nem hiszem. Hibbant az ő otthona is, csak megvédi. - mondta anya.
- Reggel amikor megtudta, hogy ma délután itt lesznek nem épp úgy reagált, mint aki mindent feladna az otthonáért. - magyaráztam.
- Ellenben veled? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam. - És igazság szerint most jött el a mai nap nehezebbik rész. Dagurt kellene valahogy elintéznem.
- Kell segítség? - kérdezte.
- Nem, ezt nekem kell egyedül elintéznem. És segítségnek ott lesz Fogatlan is. - mondtam.
- Rendben, vigyázz magadra Hablaty. - szólt még vissza anya, majd elment.
- Megpróbálok. - mondtam halkan.
Nincs semmi kedvem még mást is bajba keverni elég magamat. Miattam jöttek és nekem is kell megoldanom ezt. Amit persze Astrid... ő ezt nem tudja elfogadni. Pedig ő is tudja, hogy nekem kell, de nem akar elveszíteni amit megértek és nem is fog, amíg Fogatlant látja biztosan nem. Ha nem tudja elfogadni azt, hogy nekem kell legyőznöm Dagurt, arról nem tehetek.
- Menjünk, pajti. - szólta Fogatlanhoz.
Felültem rá és elindultunk.
- Pajti eljött a mi időnk. Megcsináljuk igaz, pajti. Képesek vagyunk rá. Te és én... Együtt. Ha akkor sikerült, most is fog. Igaz? - kérdeztem.
Volt némi kételyem, de bízok Fogatlanban, ha valami bajom lesz ő megvéd, bármitől. Nem hagyná, hogy még nagyobb bajom legyen Dagurtól. Az viszont biztos lesz, hogy Astidtól fogok kapni most már biztos, ha bajom esik. Egyre több és több hajó semmisült meg. Mindenki aki kint volt elég jól dolgozott, főleg az ölvész. Ez pont az ikreknek való munka legalább. Minden hajót támadtak kivéve a főhajót, de még az ölvész is elkerülte. Talán Fogatlan " mondta " neki, hogy azt nem lehet. Hát mondjuk meglehet, mert ki tudja mi jár Fogatlan fejében. Elindultam ahhoz a hajóhoz, hogy végbe vigyem a tervem vagy a sorsomat... Nem tudom pontosan. A hajó közelébe érve lesokkoló látvány tárult a szemem elé. Tudtam, hogy baj lesz még abból, hogy Astrid eltűnt előlem... és itt is van az a baj. Hogy az életben egyetlen egyszer se tud rám hallgatni. Makacs, mint... mint én. Tehát Astrid ott állt Dagur mögött megkötözve és csak rám vártak ki tudja mióta. Ez az a pont amikor eljött, hogy változtassak a terven egy kicsit. Úgy tudtam, hogy a Dagur rájön, hogy mi van kettőnk között, engem Astriddal fog zsarolni. Éppen ezért akartam őt távol tartani.
~ Oh, Odin most segíts nekem! ~
Gyorsan leküzdötök azt a pár métert még a hajóhoz. Daguron arcán győzelmi vigyor terült szét.
Mosolyogjon addig amíg csak tud, mert már nem fogsz sokáig. Ha Astridnak valami baja lesz én nem tudom mit csinálok vele. A hajon senki se volt már Daguron és Astridon kívül. Berepültünk és leszálltam Fogatlanról, majd elé álltam. Dagur lassan Astrid mögé sétált és egy kés tartott a torkához. Láttam, ahogy Astrid szemében a félelem felcsillan. Egyszer láttam ugyan ezt a félelmet a szemében, az is akkor volt amikor Fogatlan rá támadt. Azon kívül soha.- Add át az éjfúriát vagy a lány, akit szeretsz a szemed előtt fog meghalni. - fenyegetőzött.
Na jó ez már tényleg nem vicc. Azt tudtam, hogy Dagur bármeddig elmegy, de... hogy valakinek az életével fenyegetőzik - főleg, hogy az Astrid - é.
- Rendben. Legyen. Astrid Fogatlanért. - " adtam " meg magam.
Dagur döbbenetében elejtette a kést. Astrid körülbelül olyan annyira döbbent meg, mint előző nap reggel amikor felismert engem. Fogatlan morgott egyet és méregetni kezdett. Ő erről a tervről már semmit se tud. Bő félórája hallották mind ketten, hogy soha nem adnám át Fogatlant és most mégis. Már semmit sem értetek.
- Mi? Ilyen egyszerűen.... Ennyire könnyen átadod a sárkányt. - értetlenkedett Dagur.
- Igen. - válaszoltam.
- Akkor add át. - vágta rá.
- Addig nem amíg Astrid biztonságban nem lesz. - szólaltam meg határozottan.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy parancsolgass. - mondta.
- Igaz, de te se vagy olyan helyzetbe, hogy fenyegetőzz. - válaszoltam az égő kardommal a kezemben.
Dagur a kard láttán meglepődött. Astrid és Fogatlan már semmit sem értett.
- Ha valami baja lesz, akkor neked véged. - fenyegetőztem.
Dagur körbe nézett és a tekintette meg állapodott a kardon. Gondolom sejtette, hogy ha egy rossz mozdulatot is tesz a kardomat találja meg valamelyik testrészében.
- Legyen. - mondta. - De csak a lány megy, te maradsz a sárkánnyal.
- Jó. - válaszoltam.
Astrid eloldozásával foglalkozott én sóhajtottam egyet. Astrid engem kérdőn nézett rám megrántottam a vállam. Ahogy elengedte oda rohant hozzám és átölelt.
- Jól vagy? - kérdeztem tőle a fülébe suttogva.- Igen, de te...
- Menj! - szóltam rá immáron hangosan.
- De...
- Ne foglalkozz velem, csak menj! - szóltam rá újra.
Bólintott és beült az egyetlen csónakba ami ott volt. Majd elment, lassan távolodott a hajótól és figyeltem mind addig amíg elég távol nem lett tőlünk. Láttam a szemében, hogy aggódik értem. Vettem egy mély levegőt és vissza fordultam Dagurhoz.
1 megjegyzés:
Nagyon siess o.O
Megjegyzés küldése